Ragyogó nap, elhiheted, sőt, szerintem nyári nap, lehetetlen nem észrevenni, majd én elmagyarázom neked, értek hozzá. Kíváncsi vagy, miből gondolom?, pofon egyszerű, hogy is mondjam, elég ránézni ott, arra a sárgára. Hogy az mi? Hát, ide figyelj, tudod, milyen a sárga? Úgy bizony, a sárga, és amikor azt mondom, sárga, pontosan a sárgára gondolok, ami nem vörös vagy fehér, hanem éppen sárga, pontosan sárga. Az ott, jobb oldalt, az a csillag alakú sárga folt, amely ráterül a tájra, akár egy falevél, mint valami káprázat, szóval, olyasféle, mint a hőségtől kitikkadt fű, érted már?
     Az a ház tényleg olyan, mintha a sárgán állna, mintha a sárgából nőne ki. Különös, hogy ilyen kevés látszik belőle, éppen csak egy részlet, jó volna többet tudni róla, vajon ki lakik benne, talán az az asszony, aki éppen most megy át a kis hídon. Ugyan hová megy, lehet, hogy a kocsit, azt a kordét követi, amely ott halad a két nyárfa közelében, a háttérben, a bal oldalon. Lehet, hogy özvegyasszony, hiszen feketében van. És van egy fekete ernyője. Igaz, napernyőként használja, hiszen, ismétlem, nyár van, semmi kétség. De most inkább a hídról beszélnék, nyugodtan nevezhetjük hidacskának, olyan kecses építmény, téglából van az egész, pillérei egészen a csatorna közepéig benyúlnak. Tudod, mit mondok? Attól a fa vázszerkezettől meg a kötelektől olyan kecses, melyek az egész építményt behálózzák, olyan lesz tőlük, mint egy függőterasz. Mint egy okos gyerekeknek való összerakós játék, tudod, vannak gyerekek, afféle kis felnőttek, mindig fémépítővel meg ilyesmikkel játszanak, valamikor lehetett ilyenekkel találkozni jobb házaknál, manapság egyre kevésbé, de biztosan érted, mire gondolok. Ám az egész illúzió, mert ez a kecses hidacska, mely középen szétnyílik, hogy átnegedje a csatornán haladó nagyobb bárkákat, szerintem nem más, mint egy jól kieszelt csapda. Az idős hölgy, szegényke, nem tudja, nem is sejti, hogy elég egy lépés, s az már végzetes lesz, én mondom, alighanem mindjárt rálép egy alattomos szerkezetre, s aztán egy végzetes kattanás, a kötelek megfeszülnek, a faváz elemei állkapocsként zárulnak össze, és ő a jobbik esetben bent reked, mint egy egér, a rosszabbikban pedig a deszkákat rögzítő valamennyi támaszték, azok a baljós rudak, gondold csak el, felpattannak, hogy aztán milliméternyi pontossággal csapódjanak össze a testén – csatt –, és palacsintává lapítják. A kocsis nyilván észre sem veszi, az is lehet, hogy süket, meg aztán nem is figyel az asszonyra, hidd el, a saját gondolataival van elfoglalva, ha földműves, akkor a szőlőjén jár az esze, a földművesek csak a földre tudnak gondolni, eléggé önzők, számukra a világ addig tart, ameddig a földjük; ha meg állatorvos, mert állatorvos is lehet, valamelyik beteg tehénre gondol a tanyán, az lehet az, ott, hátul, igaz, nem látszik, az állatorvosoknak a tehenek fontosabbak az embereknél, mindenki a maga mesterségét folytatja, ez már csak így van, más meg boldoguljon, ahogy tud.
    Kár, hogy még mindig nem fogtad fel, de ha igyekszel, biztosan menni fog, hiszen értelmes vagy, nem olyan sok kell hozzá, hogy rájöjj, vagyis, talán mégiscsak kell egy kicsi, de azt hiszem, épp elég adalékkal szolgáltam; még egyszer mondom, elég, ha összerakod az információkat, mindenesete a múzeum mindjárt bezár, látom, a teremőr már integet, nem bírom ezeket a teremőröket, kimondhatatlanul pökhendiek, holnap esetleg visszajöhetünk, úgysincs valami sok dolgod, nem igaz?, meg aztán az impresszionizmus elbűvölő, ó, ezek az impresszionisták, csupa fény, csupa szín, a képeikről szinte árad a levendulaillat, ó, igen, Provence... ez a tájképek voltak mindig is a gyöngéim, el ne felejtsd a botot, még majd elüt egy autó, ide tetted, jobbra, kicsit odébb, mondom, hogy jobbra, igen, majdnem megvan, emlékszel ugye, három lépésre balra van egy lépcső.
(Vincent Van Gogh: A langlois-i híd)

         LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA