150 évvel ezelőtt született meg az első egységes, modern államnak tekintett Olaszország, méghozzá úgy, hogy egy már létező nemzetállamhoz különböző nemzeti (és nemzetközi) múlttal rendelkező területeket kapcsoltak. Az egységesítés miatti elmaradhatatlan ujjongó ünneplés után az „olaszok” egyik napról a másikra azzal a problémával találták szembe magukat, hogy egy újonnan megjelent területet kellett „tartalommal” megtölteniük. Mondhatnánk talán inkább úgy, hogy egy tengernyi kulturális elemmel kellett szembenézniük, amelyeket a lehető legközelebb kellett hozni egymáshoz. Ezt fejezte ki Massimo D’Azeglio is az új állam valódi szükségleteiről szóló közismert megjegyzésében: „Itália elsődleges szükséglete, hogy egy értékes és erőteljes tulajdonságokkal megáldott néppé tegye az olaszokat.” Az Itália lakosai számára valódi közös területet jelentő olasz irodalom – ami jól illeszkedett még a Dante által leírt nyomorúságos körülményekhez is („Rab Itália, hajh, nyomor tanyája /kormánytalan hajó vad förgetegben,/ világnak nem úrnője, csak rimája:…” Purgatórium, VI, 76–8) – az iskolák és egyetemek oktatószerepén keresztül már a kezdetektől vállalta azt a feladatot, hogy megalkossa az egyesített Olaszország népét.

Carducci és az egységes olasz irodalom
A 19. század azon irodalmárai közül, akiknek elsősorban az volt a célja, hogy az oktatás számára közvetlen eredményt nyújtó olasz irodalmi identitást hozzanak létre, meg kell említenünk Giosu? Carduccit, az első olasz költőt, akit 1906-ban Nobel-díjjal is jutalmaztak: 1853-ban, 18 évesen fiatal tudósként a „keresztény századokban” keletkezett olasz költeménygyűjtemény tervét vázolta fel. A szövegkiadó szerepében Carducci amellett érvelt, hogy: „A gyűjteménynek az olasz költészet történetéről kellene képet festeni, amelyből ezt követően a tisztán nemzeti polgári költőnek kellene kialakulnia (…) így ez, amellett, hogy a társadalomtanulmányok hasznára van, nekem is javamra lesz, és az itáliai ódáknak is, amelyeket 40 éves koromig megírok, és az irodalomtörténeti kötet számára is, amelyet 55 éves koromig ki fogok adni.” 
Hét évvel később Terenzio Mamiani  Carduccit Bolognába hívta tanítani, ott élte le élete hátralévő részét. Publikált kötetei, előszavai, megemlékező előadásai mind nemcsak nagyszerű vezetői képességéről (mai szóval menedzseri képességekről), hanem főként arról az állandó törekvésről tettek tanúbizonyságot, hogy kompromisszumok nélkül megvalósítsa terveit. (…)
Carducci az olasz hagyományban három „kulcselemet” határozott meg: az egyházi, a lovagi és a nemzeti elemet. Ebben az értelmezésben ellentmondásokkal is (pl. a skolasztikus filozófia ítélete esetén) számolni kell, és főleg annak szükségességével, hogy ezek az irányelvek egy szociológiai-irodalmi sematizmusba is beilleszkedhessenek. Valószínűleg pont emiatt a Discorsi (Előadások) című művében azoknak a műveknek az elemzését (például a Dekameron előttiek inkább, mint Boccaccio főműve) és azokat a századokat (a 15. és a 18. századot) részesítette előnyben, amelyeket más szerzők egyébként kevésbé vettek figyelembe. Valójában többségében azért becsülte őket nagyra, mert képesek voltak az irodalomnak– inkább a klasszikus pogányságból, mintsem a keresztény hagyományokból eredő – nemzeti szellemiségét jobban hangsúlyozni. (…)
Annak ellenére, hogy Benedetto Croce egy 1910-es tanulmányában rámutatott Carducci kritikai munkásságának korlátaira – azt írta, hogy hiányzik „belőle az erőteljes esztétikai tudományos elmélet, a művészetelmélet”,  amely alkalmas volna arra, hogy a kritikai tevékenységét kellőképpen alátámassza – néhány évtizeddel később implicit módon újra méltányolták utánozhatatlan költészetolvasóként a Carducci-féle megközelítést. 

Benedeto Croce kritikai tanulmányainak hatalmas gyűjteményében (La letteratura della nuova Italia – Az új Olaszország irodalma) az irodalmi alkotómunkát az olasz egységtől kezdve 1914-ig tette mérlegre.  Később ezt a gyakorlatot követték az iskolai antológiák és azok a könyvkiadói kísérletek, amelyek egyre inkább az egység előtti és utáni irodalom közti demarkációs vonalat vázolták fel. (Mintha azt állítanánk, hogy az irodalomnak az egységes, nemzetállamként létrejött Olaszország nélkül és/vagy vele együtt van történelmi létjogosultsága.) 50 évvel később pedig Gianfranco Contini, a 20. századi kritikai irodalom és filológia egyik legtermékenyebb alkotója, antológiájában (Letteratura dell’Italia unita – Az egységes Olaszország irodalma) arra hívja fel a figyelmet, hogy: „(…) az állami egység létrejöttéről itt nem az irodalomtörténet és a kultúrtörténet, nem is a civil és politikai történelem szempontjából beszélek, nem egy önálló kezdetként és nem is a folytonosság megszakadásaként: az egységes Olaszország minden szempontból csak egy fejezet az olasz társadalomtörténetben, talán nem az egyik legragyogóbb időszak, de nem is lehet alulértékelni. Mindazonáltal ez az egyesítés egy folyamat részét képezi, amely a kultúra fokozódó internacionalizálódásában is megjelenik: ez egy olyan mozgalom, amely felgyorsul a felvilágosodás és a romantika korához képest, és amely jelenleg az úgynevezett ’kultúripar’ és a ’társadalmi jólét’ féktelen (és nem disztingváló) ritmusának megfelelően alakul.”  
Contini álláspontja tehát rendkívül óvatos volt. Olaszország létrejött, végre az irodalomnak is van hazája, de meg kell jegyezni (1968-at írunk), a rosszabb minőségű nacionalizmusok instrumentalizáló eljárásai hogyan hívták fel a figyelmet egy sor kegyetlen aránytalanságra az ante quem és a post quem között. Pont ma, Azeglio Ciampi (hajdani) elnöki retorikai csatározásai után, az olasz egység 150 éves évfordulóját ünnepelve, a nyelv által újra felfedezzük az egységet, jobban mondva az irodalmi nyelv által, ahogy az olasz nyelvtörténet egyik legélesebb szemű (és legtermékenyebb) kutatója, Gian Luigi Beccaria utolsó könyvében, a megindító című Mia lingua italianában (Én olasz nyelvem) írta: „Az idők folyamán nem keveset fáradoztunk azon, hogy létrehozzunk egy közös nemzetet és közös nyelvet. Hazánk történelme, és maga a szó is átélte azokat a hányattatásokat és viszontagságos kalandokat, amelyeket ismerünk. Ma egyenesen megszüntetési javaslatoknak van kitéve. Csalódottsággal halljuk olykor, hogy a síkság egy részének (ti. Pó-síkság, azaz Padánia) elszakadását emlegetik, amelyről azt beszélik, hogy egyszer a keltáké volt, és >>százezer puska állt készen, hogy felvegye a harcot / nem tudom, hogy mely völgyekkel szemben<<. Teljes mértékben igaz, hogy századokon át a haza csak azt a várost jelentette, ahonnan az ember származott (Farinata degli Uberti >>nemes hazája<< Firenze; a Patria cím, amely Pascoli Myricaeinek egyike, sem utalhat másra, mint San Mauro vidékére). Ma, 150 évvel a megvalósult egység után, vannak olyan olaszok, akik még mindig úgy érzik, hogy jobban tartoznak a ’kis’, mint a ’nagy’ hazához, akik visszaállítják a ’partikularitás’ gyakorlatát, mint ahogyan az olasz vidékre túlnyomórészt jellemző tornyokkal teli középkori városokra is az állandó széthúzás volt jellemző. A különállás erejének a régmúltba visszanyúló gyökerei vannak. Dante a lázadókat a Pokol bugyraiba és a Purgatórium szegleteibe száműzte. Már hatásosan ábrázolta a félsziget politikai megosztottságához kötődő időkben jellemző széthúzó versengést. Csak az olasz egységesítés forgatta fel az igen különböző történelemmel és intézményekkel rendelkező városi entitások széttöredezett szerkezetét.”  (…)
Ezek a megállapítások tökéletesen összhangban vannak Petrarca költeményeivel (Canzone all’Italia, Canzone Itáliához), amelyeket intelmeiben Machiavelli is idézett (a Fejedelem utolsó szakaszában), azonban mégis élesen eltérnek az olaszok nyelvgenetikai térképén az iskola, a média és családi nevelés által véghezvitt tevékenység nagy és csodálatos eszményétől: „Azonban országunkban, mint ahogyan említettem, azt akarták, hogy az irodalom nyelve már a kezdetektől határozza meg az egységre való vágyakozást és állhatatosságot, amely áthatja a különböző időkben született írott alkotások mindegyikét. Azonnal megértem ezt a Raffaele La Capria által írt kommentárból is: >>Minden alkalommal, amikor sikerül egy jól felfogott mondatot megfogalmaznom, amelynek minden részét alaposan megformálom, amikor leírok egy stabil és nyugodt mondatot annak a területnek a szép nyelvén, ahol lakom, amely a hazám, úgy tűnik, újraalkotom Olaszország egységét<<. Ezt az egységet, szerényebb keretek között a családi vonásokban és a mindennapi beszédünkben is újraalkotjuk. Gondolok a nemzeti irodalom szavaira mint a felismerés visszhangjaira, amelyek elmélyítik az iskolában olvasott klasszikusokban rejlő gyökereket, azokban a klasszikusokban, amelyeket kitartóan összetartó erőként használtak, és összetartják a nép emlékezetét, fenntartva a közösség történelmi emlékezetét, amelyet a nemzeti kohéziónk jól ismert gyengeségének ellensúlyaként használnak. Kezdem a felszínes példáknál, a társalgási nyelvezetből innen-onnan szemezgetve. Megjegyzem, hogy a nyelv atyja, Dante mindenkinél többet nyújtott a közepesen művelt beszéd és írás anyagához: a natio loco,  a dolenti note,  perdere il ben dell’intelletto,  senza infamia e senza lode,  ma guarda e passa,  mi fa tremare le vene e i polsi  stb. A mindennapi beszédben való átadott kis mozaikkockákban jócskán jelen van a nemzeti műfajok legközkedveltebbike, az opera: a Rigolettó egyik szólójából idézve: ’kvittek vagyunk’,  ’az asszony ingatag’, ’szolgalelkek, ti rablók, ti gyávák’ és így tovább.” 
  

A csendőrök szerepe az olasz identitásban
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy az olaszok identitása nem létezik, és ha létezik, csakis „belső használatra”, mivel főként más nemzeti tulajdonságokkal szemben merül fel, amikor úgy ölt alakot, mint az olasz emberről külföldön alakult kép.  Erre vonatkozóan – mint ahogyan más nemzetek esetében is – léteznek ad hoc intézmények azért, hogy ezt a kényes ikonográfiai apparátust kezeljék, amely általában a pozitív sztereotípia elterjesztését mutatja be, figyelmen kívül hagyva és lecsökkentve az olasz történelmet vagy pedig a külföldön élő olaszokat jellemző negatív vonásokat (gondoljunk például az Egyesült Államokbeli olasz eredetű maffiára, ahogyan az elmúlt évtizedekben a filmipar bemutatta, egy önálló műfajjá vált, és számos tv-sorozatban is megjelent). Nem véletlen, hogy ezeken a területeken pozitív mintákat próbálnak javasolni (ilyen a made in Italy, a luxuscikkek kézművesipara, kreativitás stb.) azért, hogy elhomályosítsák a negatív vagy egyáltalán csak kellemetlen mintákat (például a lustaság, a megtévesztő ravaszság, az omert? (cinkos hallgatás, a hallgatás törvénye stb.). Azért is teszik, hogy elkerüljék a nemzeti identitás megtagadását követő asszimilációt, vagy egészen egyszerűen gazdasági okok miatt van ez így. 
Nem véletlen azonban, hogy az olasz identitás legnyugtalanabb szimbólumai között (amely nyugtalanság hullámzóan növekszik vagy csökken) megtalálhatóak a fegyveres erők, a rendfenntartó erők, amelyeknek manapság talán éppen a politikai ideológiák leáldozó mivoltának köszönhetően (vagy ezek miatt) egyre nagyobb reklámjuk van. Itália területén a nemzeti egyesülés előtt a rendőri hatóságok teljes hálózata működött. A különböző egyesülés előtti államok közötti összekuszált kapcsolatrendszerben („Stati e Staterelli”, avagy „Államok és Államocskák”, ahogy oly gyakran hangzott az iskolában) ennek a hálózatnak kellett a fegyveres rendet biztosítani. Egyértelmű, hogy a reguláris hadsereg(ek) az úgynevezett patrióták (akik abban az időben többé-kevésbé a vad terroristákat jelentették) számára mindig veszélyt, fenyegetést jelentették, és a valódi legyőzendő ellenséget képviselték. Mindez nem a harcmezőn jelentkezett, ahogy a (Bourbon és egyházi) hadseregekkel szemben történt, hanem a személyi kapcsolatok mindennapiságában, illetve a cselekvés pillanatának közeledtével a titkos társaságok tagjai körül napról napra egyre feszültebbé váló légkörben. Az olasz egyesülés kisebb és nagyobb alakjainak életrajzában nem ritkák a letartóztatásokra, házkutatásokra és bebörtönzésekre tett utalások, valamint azok a részletek, amelyekben azt írják le, hogyan tűntek el a kémek és ügynökök szeme elől. Az egyesülési folyamat végén a garibaldista hadsereg tagjai is választásra kényszerültek: vagy a szabályos, állami hadsereg által kínált katonai pályát, vagy a másik irányt, a bűnszövetkezetet, a banditizmust vagy a még forrongó területekre való emigrálást választják (Dél-Amerika ekkor még a forradalmak igen termékeny területe volt). 
Tomasi di Lampedusa Párduc-ának hatodik fejezetében nem egy kommentárrészletet találunk, amely az „Ezrek” (Garibaldi serege) „villámháborúját”, a garibaldisták lehetséges és (ezért?) megakadályozott továbbélését, a nemrégiben fáradságosan létrehozott királyságra gyakorolt negatív következményeit írja le:
„– És ide várjuk Pallavicino ezredest is, azt, aki annyira kitüntette magát Aspromonténál.
Ponteleone hercegnek ez a mondata egyszerűnek tűnt, pedig egyáltalában nem volt az. Látszólag minden politikai értelemtől mentes megállapítás volt csupán, amely arra irányul, hogy méltassa azt a tapintatot, finomságot, figyelmességet, szinte gyöngédséget, amellyel ama golyót a tábornok lábába röpítették; továbbá az azt követő kalapemelgetéseket, térdleborulásokat és kézcsókokat, amelyek a sebesült Hőst köszöntötték, ki a calabriai hegység egyik gesztenyefája alatt feküdt, s aki maga is mosolygott, mégpedig igenis meghatottan és nem gúnyosan, ami jogos lett volna (Garibaldiból ugyanis teljes mértékben hiányzott a humorérzék). (…)
A herceg szíve mélyén végül az Ezredes azzal ťtüntette ki magát annyiraŤ, hogy sikerült megállítania, legyőznie, megsebesítenie és foglyul ejtenie Garibaldit, s ily módon megóvta a régi és az új rend között nagy nehezen létrejött kompromisszumot.” 

Az új állam legitimációja mindenekelőtt az alkotmányos rend hitelességén keresztül ment végbe, amelynek a valóságban igen kevés esélye lett volna arra, hogy a szicíliai arisztokrácia lelkébe is belopózzon:
„– De mondja csak, lovag, mi is tulajdonképpen ez a szenátorság: az elmúlt királyság sajtója semmiféle hírt nem közölt a többi olasz állam alkotmányos rendjéről (…). Tehát micsoda? Egyszerűen csak cím, amivel megtisztelik az embert? Kitüntetés, vagy pedig törvényhozói munkát is kell végezni, döntésekben részt venni?”  Kérdezi Salina hercege a „Piemontit”, ami Chevalley szemében az intézményekbe vetett bizalmatlanságot jelképezi, és ez valamilyen módon, hosszú távon fémjelezte a nemzeti identitás szerkezetének törékenységét, mint ahogy egyébként Ernesto Galli della Loggia is írta néhány évtizeddel Tomasi di Lampedusa után: „Pont ez az üresség, ami beállt (…) a társadalom és az állam közötti vízválasztó kapcsán, megmagyarázza, vagy legalább hozzájárul annak a hatásnak, tekintélynek és szimbolikus-ideológiai népszerűségnek a magyarázatához, amelyet az egyesített Olaszország megvalósulása során maguknak kivívtak, és a rezsim megváltozásának következtében továbbra is élvezhetnek, egyik oldalról az egyház a papsággal, a másik oldalról pedig a csendőrség.  (…) A kettő együtt, és a csendőrség együttesen Olaszország esetében egyfajta helyettest képeznek. Mindenekelőtt bekebelezik, és az intézményesség együttes hatását képviselik ezekben az említésre méltó intézményekben: pontos szabályok, előreláthatóság és a megbízható viselkedés, a megfelelő hierarchikus összetartozást jelentő testületi szellem és a szolgálatban az értékek és közös célok közvetlen alkalmazása jelennek meg. (…) Tény, hogy Olaszországban 150 éve az egyház és a csendőrség az egyedüli valódi intézményi vonatkozási pontokat jelentik. Valójában egyedül ez az a két intézmény, amelyekhez az állam és az állampolgárok is úgy vélik, hogy fordulhatnak, ha a nemzeti intézmények súlyos krízishelyzetbe kerülnek, amikor semmi más nem tűnik elég erősnek, hogy fennmaradjon, illetve ellenálljon.”  
A már korábban létező, 1814-ben alapított, tehát körülbelül fél századdal az Olasz Királyság előtti csendőrségi testület,  nemzeti történelmünk egyik legszilárdabb és a bizalomra legméltóbb intézménye lett. Rögtön a brigantizmus problémájának megoldásával kezdtek el foglalkozni azokon a területeken, amelyek újonnan váltak az új királyság részévé. Ez volt az összetett „déli kérdés” (questione meridionale) legnyíltabb sebe, talán a legkritikusabb időszak az olasz csendőrség hírnevének szempontjából, amelynek egy olyan jelenséget kellett visszaszorítania, amely valamilyen módon a korábbi nemzetállamok politikai építményeinek maradványaiból, illetve a déliek ténylegesen nehéz helyzetéből született, de végeredményben a gyűlöletes uralom jelképévé tette a rend őreit. Ezt gyakran egyéb körülmények is súlyosbították, ilyen például az úgynevezett „katonai törvény”, amelynek a zendülésektől és lázadásoktól forrongó délen a rendet kellett fenntartania. A zendülések központja az egyébként ma nyugodt tartománynak tűnő Basilicatában volt. Az erdők és barlangok valódi útvesztője olyan banditák paradicsoma volt, mint a több mint kétezer főből álló kis hadsereget felfegyverező Carmine Crocco. A helyzetet tovább nehezítették a megértésből és kommunikációból adódó problémák, hiszen a tartományok gondolkodás- és viselkedésmódja nagyon különbözött egymástól.  Ennek a betölthetetlen űrnek a visszhangja még tovább él azokon az oldalakon, amelyeken Carlo Levi kényszerlakhelyét, a Mussolini-féle rezsim erőltetett fejlődése ellenére megváltozhatatlan Lucania belső részét írja le: „A parasztok számára az állam teljesen ismeretlen és igen gonosz is, mert mindig a másik oldalon áll. Nem lényeges, mik a politikai mintái, szerkezete, tervei. A parasztok nem értik, mert nem egy nyelvet beszélnek velük, és valóban nincs is semmilyen okuk arra, hogy meg akarják érteni. Az egyedüli lehetséges védekezés az állam és a propaganda ellen a belenyugvás, ugyanaz a csendes belenyugvás, a paradicsom reménye nélkül, amelybe a világ bajainak súlya alatt rokkannak bele.”  
A parasztok állammal szembeni elutasítása teljesen természetesen tört utat annak az érzésnek, hogy a csendőrség által kizsákmányoltnak érezzék magukat, így aki „a törvény” szerint cselekedett, inkább büntetett, semmint hogy kiegyensúlyozottan szabályozta volna a jogokat és kötelezettségeket: „A csendőr-főtörzsőrmester alaposan kiaknázta területét, és miután – a pletyka szerint – mintegy negyvenezer lírát összeszedett, azt kérte, hogy helyezzék át egy gazdagabb állomáshelyre.”  
Az újonnan érkezett, „idealizmussal és érdektelenséggel” felfegyverzett főtörzsőrmester „rögtön rájött, hogy egy nyomorúságos, farkasok és rókák által lakott odúba került”.  A következő sorokban Levi a fiatal csendőr keserűségét írja le, akinek irodalmi alakja frissességet és zsenialitást tükröz, amelyet főleg a kis olasz falu (Gagliano) gyerekeinek jellemében látunk viszont. 
Egyébként tény, hogy az olasz világ részévé váló csendőröknek az olasz területen való szerteágazó jelenléte eleve elrendelte pozitív hősökként való bekerülésüket az elbeszélő irodalomba. Előbb a mozi, majd később a televízió létrejöttével, az olasz valóság képeinek bemutatásával a főtörzsőrmesterekből példaképeket, hamisítatlan karaktereket faragtak. 
Az első nagy bűnügyi regények egyike a kortárs olasz irodalomban Leonardo Sciascia Mint a bagoly nappal (Il giorno della civetta, 1961) című regénye, amelynek főszereplője egy csendőrtiszt, Bellodi százados, aki egy rábízott ügyet készül megoldani törvényes eszközökkel (egy építési vállalkozó lett gyilkosság áldozata). Ennek során azonban egy nagy hatalmú ellenféllel, a helyi maffiafőnökkel, don Mariano Arenával kell szembeszállnia. A maffiózó bűnössége egyértelmű, azonban lehetetlen rábizonyítani annak a szerteágazó védelemnek köszönhetően, amelyet mindenféle hatósági szinten élvez. A regény végén Bellodi százados elhatározza, hogy visszatér Szicíliába, talán éppen azért, hogy megpróbálja a szigetlakók gondolkodás- és életmódját megváltoztatni. 

Az ötvenes évektől kezdve többször kerültek összetűzésbe a baloldaliak is a rendfenntartó erőkkel, így nem volt ritka az sem, amikor ez utóbbiak a hatalom jelképévé váltak.  Ez figyelhető meg Stefano Benninek a Carlo Alberto Dalla Chiesa tábornokhoz címzett csípős szatírájának verssoraiban, jóval azelőtt, hogy a magas rangú csendőrtisztet a maffia lelőtte  volna:

Én vagyok Olaszország
CARLO, mint a fehér és vad hegyek
Piemontjának királya
ALBERTO mint Sordi, Róma főváros szülöttje,
Aki mindenre fütyül és zabál,
DALLA, milyen mély a tenger
ami körülvesz minket és fürdet
CHIESA, amely szent és világi
Isten útján kísér minket. 

Az irodalmi képzelet – később a mozivászon számára is vonzóvá váló – nem csak sztereotip képet, hanem egy hibákat és erényeket tükröző valódi kaleidoszkópot is mutat. (…)
Az ötvenes évek legelején Vittorio de Sicának a csendőraltiszt szívélyes és barátságos képét sikerült megalkotnia, mindez annak volt köszönhető, hogy a déli ember eleganciáját féktelen jellemével keverte. De Sica derűsen mutatta be a helyi hatóságokat azokon a területeken, amelyek nem felejtették még el a háború okozta sebeket, ugyanakkor bizalommal fordultak egy reményekkel teli és újjáépítésről szóló jövő felé. Feltűntek a csendőrség szerepét (rendőrökét, altisztekét, tisztekét stb.) ténylegesen népszerűvé tevő, Comencini által rendezett filmekben (Kenyér, szerelem, fantázia, 1953; Kenyér, szerelem, féltékenység, 1954), a De Sica–Tot? páros által (A két őrmester Sergio Corbucci rendezésében 1961-ből) vagy Alberto Sordi (Tinto Brass filmje, A repülő csészealj 1964-ből) előadásában. A „komolyabb” műfajban pedig – többek között – Franco Nero személyesítette meg a főtörzsőrmestert a Sciascia regényéből készült filmben (Mint a bagoly nappal, Damiano Damiani 1968-as rendezésében), de megtalálhatjuk a jelenkori „divatos színészek”,  Verdone, Montesano, Proietti, Insinna tálalásában is, amelyek célja, hogy megmutassák azt az eltökéltséget, amellyel a forgatókönyvírók és a rendezők megszerették a krimi- és rendőrregénynek ezt a teljes mértékben olasz változatát. A mozinak és a televíziónak köszönhetően a csendőrök gyakran az egyesült Olaszország irodalma felejthetetlen műveinek is főszereplőivé váltak, joggal kerültek a képzeletünkbe Collodi idejéből való tollforgókkal, vagy Sciascia regényeiben a modernebb egyenruhákkal (a hatvanas évektől kezdve). Amikor látjuk őket, hogy az utcát figyelik peckesen a tündöklő fekete rendőri egyenruhákban, talán eszünkbe jut a Parasztbecsület utolsó keserű jelenete, amikor a csendőrök compare Alfiót jönnek letartóztatni, sajnos anélkül, hogy megakadályozták volna Turiddu halálát, ám hirtelen a színpadra tör a törvényesség az omert? fojtogató nyugalmában, amelyben korábban a szörnyű „kivégzés” történik. 

E roppant témával kapcsolatos reflexiók lezárásaként, tekintettel arra, hogy az ezzel kapcsolatos kitűnő szakirodalmak igen helyesen kezdenek elterjedni, kapóra jön Roberto Toscano gondolata az (olasz) identitás kronológiai és minőségi áttekintéséről: „Még egyszer: az identitás bizonytalan fogalom: olyan elemekről szól, amelyek antropológiailag nem különböztetnek meg nagyon más népektől, azonban, ami minket igazán megkülönböztet, az az összetételük és az egyes elemek aránya. A nemzet szintjén sem vagyunk egyformák: elég, ha nagyszüleinkkel beszélünk, hogy meggyőződjünk a nagy különbségekről, amelyek elválasztanak minket egymástól, de ugyanakkor nem szűnünk meg olasznak lenni csak azért, mert megváltoztunk.” 

       (VERESKUTI ZITA FORDÍTÁSA)