Alberto Scarponi
A képzelet csapásai (a hatalomra)
 

Olaszország helyzete nem más, mint a megvalósult ‘68. Mario Perniolának ez az apoftegmája, amely pamfletjének végén (Berlusconi avagy a megvalósult ‘68, Mimesis, Milánó, 2012) maga a bebizonyított teoréma, azzal a feltétellel működőképes, hogy „Hatvannyolcon” egy hosszú történelmi folyamatot értünk (durván a 1960 és 2010 közti időszakot), amely egy változó mértani szerkezetű Mozgalomba tömörül; és hogy „Berlusconin” nem egy embert, hanem egy jelenséget értünk, amelynek – ahogy Hérakleitosznak a tűz vagy Marxnak az áru – egyetlen dolog számít.
Ma egyre csak színt vallunk Berlusconi mellett vagy ellen, de hát nem róla van szó, hanem az utóbbi ötven évről, egy egész korszakról, amelytől a pszichénk szeretne megszabadulni. Még csak nem is politikáról beszélünk, hanem egy egész Zeitgeistról, egy világprogramról, amelyben az a bizonyos egyén, akinek az árnyéka az egészként tűnik fel előttük, igazából nem több, mint egy szinekdoké (egy pars pro toto). Röviden fogalmazva, lehet, hogy az egész egy idioszinkratikus, egyszemélyes képet ad, ez igazából csak egy látszat.
Ami számít a fentiek szerint értendő ‘68-ban, az a programja. Ez pedig a következő volt (összefoglalva): a hatalomakarásnak fel kell váltania minden reális célt, kiváltképp akkor, ha egy struktúráról van szó. Első helyen a munkát, tehát a családot, az iskolát, a felsőoktatást is át kell formálja a vágy, amelyben egzisztenciálisan megmutatkozik az ösztönök és tehetségek autentikus volta. Innen az totális szabályvesztés az egyén viselkedésében, főképp ami a szexuális viselkedést illeti. Mindent egybevéve tehát valódi ellenkultúra ez, amely a gyakorlatban egy olyan közeget jelent, ami zsigerből elfordul mindenfajta kompetenciától, és averzióját csak tetézi, ha az ilyen kompetenciát egy rendszer [mondjuk egy hivatalos szervezet], egy pozíció, egy dokumentum fogalmazza meg. És tessék, meg is van a mindennap tapasztalható ellenségesség az intézményekkel szemben, legyenek bár igazságügyi vagy közigazgatási, de még inkább egészségügyi intézmények – utóbbiaknak ugyanis félreérthetetlen közvetlenséggel van az egyén kitéve: a testénél fogva. És tessék, meg is van az ideológiai szétáradás: vitalizmus, fiatalságmánia, spontaneizmus, immediatizmus, prezentizmus. A történelem elutasítása kiváltképp (vesszen minden, ami régi), nem beszélve a logikus gondolkodásról, 
hovatovább csak az maradhat, ami a “jelenről” szól, amelynek ugyanakkor mindig nyitva kell maradnia, korlátok nélkül.

Egy ilyen individualista megközelítésű kulturális lázadásra érezhetően nagy volt az igény. De a pontosság kedvéért le kell írnunk, hogy ‘68-ban két meghatározó áramlat is keletkezett. Az egyik, a leninisták és a trockisták (amely utóbbi szerint egy értelmiségi kisebbségnek kellene tanítani és vezetni a tömegeket egy párt diktatúrájának segítségével) irányzata a saját ideológiájának dugájába dőlt, amelynek a lényege az egypártrendszer volt. A másiknak azonban ugyancsak elterjedt ezidőtájt: ez a neoanarchisták és a Március 22. Mozgalom (amely szintén támogatta a tömeg autonómiáját úgy, hogy utóbbinak tanácsokon keresztül kellett volna kormányoznia, vagyis olyan politikai döntéshozó szervek képviselték volna, amelyek választott tagjai bármelyik pillanatban elmozdíthatók). Ez utóbbi áramlatra egészében az orosz-lengyel Jan Waclaw Machajski anarchista elmélete hatott (1866-1926, aki az Októberi Forradalom után jobb híján mégiscsak beállt bolseviknek Moszkvában). Az ő elmélete szerint az értelmiség egy olyan társadalmi testületet alkot, amely szembenáll a munkásosztállyal.
De az antiintellektualizmus akkor már közkeletű kulturális adottság volt, amely rendelkezésére állt az akkori legmodernebb innovatív hullámoknak. A francia forradalom alatt például, 1794-ben, Lavoisier, a mai kémia atyja azért az ideájáért került guillotine alá, miszerint la république n’a pas besoin de savants és az úgynevezett Egyenlők Összeesküvése, élén Babeuffel és Buonarrotival, minden egyenlőtlenséggel szembeszállt, az értelmiségiekét is ideértve. A 19. században azután az antiintellektualizmus egyre gyakrabban bukkan fel, még a képzőművészeti és irodalmi avantgárdban is. Lautréamont az egalitarizmust az irodalomra is alkalmazza: azt hirdeti, hogy mindenki írjon verseket, míg úgy ötven évvel később a dada mozgalom fogja zászlójára tűzni a „mindenki képes művészetet csinálni” eszméjét; a gesztus a művészi, nem a mű. Még később az amerikai Andy Warhol azt a következtetést vonja le, hogy ha így állnak a dolgok, a közvéleményen, vagyis a társadalmi (és látványos gazdasági) sikeren múlik annak eldöntése, hogy egy mű mennyire bír művészi értékkel, és hogy ebből fakadóan senki nem szalaszthatja el a chance-t, hogy alkotóvá váljon és megkapja a ráeső 15 perc hírnevet, függetlenül attól, hogy mi az, amit előállít.
A hatvanas években a kompetenciát, a szakértelmet vonják kétségbe, úgy általában, mindenki csinálhat mindent addig, amíg tetteit konszenzus hagyja jóvá. A következő évtizedekben a social networkök termelik ellenőrizetlen tartalmak tömegeit, amelyeket olyan önjelölt versenyzők hoznak létre, akik kivonják magukat mindenfajta hitelesítési törekvés alól. Nem meglepő tehát, hogy a politika ma felhasználja ezt a kulturális létezésmódot, amelyben a vezető találomra kiválaszt és a jogi ügymenetet felülírva kinevez bárkit (bármelyik és mindegyik funkcióhoz), aki tetszőleges okból elnyeri tetszését. Az antiintellektuális rezsim az, amely fütyül a kompetenciára, igaz, ez az autoriter melléfogás bizonyos értelemben analóg a bolsevizmuséval.
Fontos tudnunk, hogy ez a kulturális átmenet magát a munkát is megváltoztatja (zárójelben megjegyezzük, hogy a munka Lukács marxizmusa szerint ontológiai tény, ami megalapozza a az emberi létet.) A nyolcvanas évektől a net economy lehetővé teszi, hogy a munka új technikai szerkezete a gazdasági szerkezetet is meg tudja változatni, mivel a mechanizmus, amiből a profit létrejön, ma egyre kevésbé az egyszeri dolgozó munkájának azonnali kizsákmányolása (klasszikus marxista megfogalmazásban: az abszolút értéktöbblet kitermelése): a termelő erők ugrásszerű fejlődése következtében (amelynek hátterében a materiális és intellektuális kommunikáció új technológiái állnak) egyre inkább „a monetáris tőkéről a társadalmi tőkére” kerül a hangsúly, hogy Perniolát idézzük (vagyis Marx, sőt Lukács grammatikájával élve: a relatív értéktöbbletre). 
Más szóval: a hálók (úgy ahogy vannak, egész fenomenológiájukat tekintve: az informatika, a közlekedési hálózat, a szervezett érdekközösségek, a lobbik, a rokoni viszonyok stb.) globálisak lesznek, fölötte állnak az egyes társadalmaknak, ugyanakkor azokon belül mindenütt jelen vannak, míg végül a maguk nagyon is komoly játékával döntő fölényre tesznek szert a kapitalizmus hagyományos gazdasági dinamikájával szemben. Játékról beszélünk, de a szónak a Hans Georg Gadamernél megjelenő értelmében, ahol ez a személytelen egység a maga szabályaival magába szívja a játékost, megszabadítva őt a csupán szubjektív kezdeményezés kötelezettségétől. Itt érhetjük tetten ideológiai szinten az egyéni kompetencia fogalmának, a dolgozói képességeknek értékvesztését.
Vessünk azonban egy pillantást, mondja Perniola, arra a „névtelen, semleges, mondhatni, filozófiai valamire, ami a financiális kapitalizmus esszenciáját alkotja”, ahol a menedzser egy játékos, vagyis nem több, mint szakterületének egy specialistája. A szituacionista Guy Debord (akinek legfőbb célja volt, hogy az egyén viselkedésétől elmozdulva összezavarja a rendszert) a nem dolgozásra biztatott. A kapitalizmus konnekcionista választ adott: a hálózatokat helyezi előtérbe, ahol a munka önmagában keveset számít.
Az előbbiekben Luc Boltanski francia szociológus elméletére utaltunk, aki szerint ma a kapitalizmus egy harmadik formáját éljük meg: a konnekcionista kapitalizmust, a hálók kapitalizmusát, amely újfajta szellemiséget hordoz magában. Perniola egy 2002-es esszéjében előveszi Boltanski tézisét, amely szerint a kapitalizmusnak, ennek a formailag önkéntes csatlakozáson alapuló társadalmi rendszernek mindig szüksége lesz arra, hogy a benne részt vevő egyéneken keresztül legitimálódjon, ezért a szellem magában véve nem egy felépítmény, hanem része a gazdaság dinamikájának. A protestáns szellem után, amelyet Max Weber írt le 1904-ben, a 30-as években a kapitalizmus által egy újabb szellem bontakozik ki, hogy bizonyítékát adja saját legitimitásának, válaszul a munkásmozgalom kritikájára: ez pedig a nagy, centralizált, racionális vállalat, amely hasonlóképpen centralizált szakszervezetekkel egyeztet a munkakapcsolat formai feltételeit, feladatokat és felelősségeket, a bért rögzítő szerződésekről. 
A hatvanas években ehhez a társadalmi-gazdasági kritikához még hozzájön a kultúra kritikája: a személy autenticitása és autonómiája tömeges értékké válik. És már itt is vagyunk egy új legitimációnál, amely csak a nyolcvanas években teljesedik ki, amikor is ezek az esztétikai típusú követelések kedvező fogadtatásra lelnek. A „kapitalizmus harmadik szelleme” kedvéért a menedzser kreatívvá válik. A bohém művész örököseként (amaz csak artiste életvitele miatt nevezhető művésznek) az ő kompetenciája lassan a “kapcsolatépítési képességben” mutatkozik meg. Ezenkívül lehetővé teszi olyan marginális, a konvenciókat áthágó, forradalmi üzleti területek beáramlását, amelyekkel eddig nem vagy kevéssé érintkezett. Innentől fogva a fogyasztás (boldogság), a siker (érték), a csoport (üzlethálózat) és társaik alakítják napjainkat, mindenestül kisajátítva azokat a gazdasági szférának.
Így állja ki a próbát a kapitalizmus harmadik szelleme: kulturális győzelmet arat a munkásmozgalom társadalmi-gazdasági kritikája fölött. Teszi ezt oly módon, hogy megfosztja a társadalmat a gazdasági gépezet látványától, értékek (boldogság, autonómia, kreativitás, felszabadulás) leple alá rejtve azt, amelyek, bár kulturálisak, a fent ábrázolt manipuláció lényegében gazdasági eszközökké teszi őket; ők lesznek a fogyasztás. A manipuláció továbbá magába szívja a ‘68-as libertárius mozgalmat és a critique artiste fáklyavivőit, „akik elégedettek a munkaszervezetben, és általában a társadalomban végbement változásokkal” (L. Boltanski: A kapitalizmus szellemének egy új komponense, Ágalma, 3. szám).
A dolgok ilyetén állása szerint nagy jóhiszeműség lenne arra törekedni, hogy megmentsük ‘68-at pusztán egalitarizmusáért és a benne élő vágyért, hogy még meglássa a kapitalizmus végét. Nos igen, de van úgy, hogy vágyunk valamire, és mégis az ellenkező irányba törekszünk. Ez az, amit Perniola pamfletje felró ‘68-nak: hogy tudniillik azért dolgozott, hogy romboljon, nem a kapitalizmust, hanem az egyetemet, amely a Nyugat történetében „a polgárság alapvető eszköze arra, hogy megdöntse a nemesség társadalmi-politikai hegemóniáját”, más szóval modern gépezet az uralkodó osztály tagjainak kiválasztására, amely most elősegítheti kritikus megújulását.
A középosztály gátat vet saját fejlődésének, és ez nem kedvez a kapitalizmusnak. A kapitalizmus és a polgárság közti hagyományos szövetség nem létezik többé. A polgár ma bérmunkás (igazgató, mérnök, tanár, hivatalnok, újságíró), akit ploretarizált – elsősorban – az életstílusa, és ehhez nagyban hozzájárul, legalábbis Olaszországban, a társadalmi mobilitás kudarca, amelyet eddig nyitott és kollektív egyetemi szolgáltatások (ismeretmegosztás hálózatokon keresztül, könyvtárak, laboratóriumok, kollégiumok, menzák stb.) segítségével sikerült fenntartani. Ma egy fiatalnak muszáj az amorális familizmusra bíznia magát, amely egyfajta „foglalkozási rabságra” kényszerít (hasonlóan a középkori röghözkötéshez), és amely ezzel szembe menve felszítja az egyén türelmetlenségét (ő miért igen és én miért nem?).
Az egyetem intézményének tönkretételének része volt abban, hogy körvonalazódjon egy most érvényes ellenségesség a kultúrával szemben. Ami nem pusztán egy, az olaszországi hagyományoknak tulajdonítható folklórjelenség, a közismert népi undor a műveltek osztályával szemben; nem, ez egy alapvető tény. Visszfényében egy váratlan téma jelenik meg: egy új uralkodó osztály kialakulása. Miközben a jelenlegi társadalomnak egyre több műveltségre, kompetenciára, kritikus szellemre van szüksége ahhoz, hogy szembenézhessen feltáratlan problémáival, a jelenlegi kapitalizmusnak egy működő uralkodó osztályra van szüksége, amely beleilleszkedik a gazdasági gépezetbe, vagyis alkalmas (angol, internet, vállalkozás) és ideológiailag képzett: számára a legfontosabb az új (az élet folyamatos kísérletezés) és a cselekvés (a tett mint érték). Minden más fecsegés, élősködés, luxus, vagyis a gazdaságot terhelő kiadás. A politika is értéktelen, ugyanakkor sajnálatos szükségszerűség, úgy is mint meggyőző erő a tömegek számára.
Ezért érdekes tehát Perniola felhívása, miszerint vigyázó szemünket Kínára vessük, ne a Nyugatra. Éppen mivel, a hatvannyolcas „kulturális forradalom” után (amely „a büdös kilencedik kategória” címkével látta el az értelmiségieket, miközben tekintetét visszafelé, egész pontosan Konfúciusz felé fordította ahelyett, hogy inkább a „négy ócskasággal” nézett volna farkasszemet), ebben az erőteljes fejlődésben levő országban épp most kezd egyre erősebb lábakon állni az értelmiségi közbenjárás (és itt jön a képbe a konfúcianizmus, amely arra tanít: tanulmányozzuk a régit, hogy megismerjük az újat), vagyis a kultúra, az értelmiség munkája. Nem a mandarinokról van szó tehát a maguk mozdulatlan világról alkotott ideológiájával, hanem az értelmiség funkciójáról, amely most körvonalazódik a maga valójában, mégpedig céltudatosan, abban az országban,  amelyet Perniola követendő példaként állít elénk.
A mostani „óriási civilizációs fejlődés a kínai társadalomban”, amely a minőség (suzhi) fogalma körül forog és a „kiválóság mint életsílus, kulturáltság, úriemberség, nemeslelkűség” esztétikája körül, Perniola szerint megfelel a „jólneveltség kultúrájának”, amely, állítja Norbert Elias, lehetővé tette a reneszánsz korban a nyugati modernitás megszületését, méghozzá a „belső tökéletességre”, vagyis az érzelmek irányítására alapozva, ami akkor jön létre, ha az ember elsajátítja a „formai és szimbolikus gesztusok nyelvét”. Konfúciusz valóban kijelenti, hogy „le kell győzni saját magunkat” és „a rítusokhoz fordulni”, mert ettől szilárdulnak személyes kapcsolataink harmonikussá.
Mintha csak egy fiktív tanmese lenne mindez, ami arra való, hogy kijelölje a végigjárandó utat a mai olasz valóságban, amelyet megfertőzött a spontaneizmus, amely egykoron – a távoli 1968-ban – még szép és lángoló és fiatal volt,  de mára reményvesztett, pragmatikus szubjektivizmussá kopott. A mi esetünk azért más, mert nálunk a régi társadalmi kötődések bomlanak szét és általában – mivel nincsenek meg a megfelelő kulturális eszközeink ahhoz, hogy megformáljuk az újakat – a polgári szellem is szertefoszlik a szemünk előtt. A butaság korát éljük. „A buta... véleménye egyik pillanatról a másikra változik... hanyatt-homlok rohan... bele az első dologba, ami szembejön... képtelen figyelni... nem tud maradandó értékeket lértehozni... csak ide-oda ugrál... és mindenre... igényt tart.” Mi pedig, nyakig süllyedve a kommunikáció áradatában, még annyira se tudjuk összeszedni magunkat, hogy felháborodjunk.
A megváltás az ész visszahódításában rejlik. Perniola ennél köt ki; el kell hagynunk a butaságot, „az értelmi képességeknek ezt a perverz elhajlását”. Konkrétabban: vagy vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, „vagyis a klasszikus és keresztény tanok oktatásához (ami nálunk Konfúciusz megfelelője), vagy nincs menekvés”.
Érdemes felidézni Luigi Malerba szavait, aki a legutóbbi évezred vége felé, magának feltett kérdésére, miszerint Mire való az irodalom, válaszát így fejezte be: ma egy veszélyes, sőt, fenyegető, technopragmatista gondolkodás uralkodik, „és sajnos ez csak fokozódni fog, mert az irányító pozíciókat túl gyakran foglalják el olyan emberek, akikből hiányoznak azok a vigyázó perspektívák, amelyeket csak a humán műveltség adhatna meg nekik. Hogy álljuk a sarat a ‘kurta gondolkodás’ felelőtlen ostobaságával, közönségességével, arroganciájával szemben; hogy ellenálljunk a rövidlátó, elkapkodott döntéseknek, amelyeket nap mint nap el kell szenvednünk; hogy újra lendületet adhassunk a kulturáltság kilátásainak, azt hiszem, éppen az irodalom lehet nagy segítségünkre, amelytől amúgy is azt várjuk, hogy megfizessen a képzelet világában elkövetett bűneiért.”  
      
                        EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
 

Alberto Scarponi Rómában élő író. A Critica Marxista főszerkesztője (1972-1984), az írók nemzeti szakszervezetének titkára (1991-1998), az olasz Lettera internazionale és a Le reti di Dedalus (online folyóirat) szerkesztője. Németből fordít, többek között Lukács György műveit (Ontológia, 1976-1981, Megélt gondolkodás, 1983. stb., hamarosan megjelenik 1968-ról szóló pamfletje, a Democratizzazione (Demokratizáció). Írt elbeszélő prózát (Si fa per dire, 2005), kiadott  verseskötetet (Cogito, 2007) és egy másikat, amely nyolcsorosokból áll, Parlari di parole címmel e-könyvben (2012).



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu