Velence az a város, amelyet Linával együtt fedeztem föl.
Semmi kétség nem fért hozzá, hogy a hiúság többnapos
vására alatt, ami az újságíróknak és résztvevőknek szánt megnyitó,
találkozni fogunk. A városi kertek a pavilonokkal a város
szélén, a lagúnában mégiscsak túl kicsi helyek ahhoz, hogy elkerülhessük
egymást.
Az igazi kérdés inkább az volt, hogy ki lesz az, akivel találkozni
fogok. Túl régóta élünk két különböző világban, amelyek minden
nappal távolabb kerülnek egymástól, a fekete lyukban, amelyben
élek, alig hallani valamilyen hangot, kérdés, hogy egyáltalán értheti-
e valaki, amit beszélünk. (…)

A modern művészet, azoknak a műveknek a tanúsága szerint,
amelyeket mint legjellemzőbbeket és legidőszerűbbeket kiválogattak,
úgy tűnik, éppen a végére ért egy újabb kirándulásnak
önmagába, a saját történetébe. A posztmodern szójátékok másodrendű
popsztárok repertoárjának részévé váltak. A „posztmodernizmus”
fogalmát helyi okostojások kezdték el használni olyan
országokban, amelyeknek átlagos tengerszint feletti magassága
meghaladja a kétezer métert, ami annak jele, hogy végleg kiment
a forgalomból, és a tartalom, amelyet jelölt, más elméleti kategóriákba
ömlött át.
Mindenki új témákat, új térségeket és új beszédmódokat keresett,
de az általános diffúzió és töredékesség továbbra is uralta azt
a teret, amit „a vizuális művészetek legújabb fejleményei”-nek
neveztek. Mivel nem sejlett közös nevező, a „post” megjelölésnél
maradtak. Így a „poszthumanizmus” foglalta össze a legkülönfélébb
műveket, amelyek az ember biológiai és etikai dimenzióit
fürkészték. Az identitásváltás technikái immár nem korlátozódtak
az átöltözésre, parókákra és álszakállakra, a poros színházi
kelléktárak anakronisztikus fogásaira – az emberek a világ
minden részén bátran belevágtak saját testük átalakításába. Az
egyre hozzáférhetőbb plasztikai műtétekkel legyőzték az öregedés
folyamatát, áttörték az adott testforma vagy adott nem korlátait.
A művészeti folyóiratok tarka füzeteiben egyre több olyan mű
akadt, amelyet a balkáni vagy valamelyik másik vérontás ihletett.
A műtermek mintha műtőkbe és vegyi laboratóriumokba
költöztek volna át, amelyekben megszülettek az első klónok, és
arra fognak késztetni számos gondolkodót és művészt, hogy föltegyék
a kérdést, vajon a homo sapiens latin néven ismert lény nem
tűnt-e le a színről, csöndben, észrevétlenül, olyan módon, ahogy
egyetlen máig megírt apokalipszis sem látta előre.

A huszadik század végének másik „poszt”-ja a posztkoloniális
beszédmód volt. Mint a modernizmus hőskorának kezdetén,
amikor a hirtelen fölfedezett afrikai maszkok segítették elő
a kubizmus létrejöttét, felbukkant a remény, hogy az Európán
kívüli kultúrák szemrevétele új vitalitást eredményezhet. Abban
az időben, amikor a fővárosok vagy nagyvárosok magja minden
földrajzi szélességen többé-kevésbé ugyanúgy néz ki, amikor
– először a tömegfogyasztási cikkek márkáinak internacionáléja
közvetítésével – fölismerték és elnevezték azt, amit globalizációnak
hívunk, a világnak szüksége lett arra, hogy kipihenje ezt az
egyformaságot. Szüksége lett valami másra és másfélére, valami
helyire.

Ebben az autentikus kultúrák iránti váratlan vonzalomban
ezúttal nem annyira inspirációt kerestek, hanem inkább hol képmutató,
hol őszinte kísérlet volt a mások és másfélék tapasztalatainak
figyelembevételére. A modern művészet, az egész huszadik
század folyamán, a nyugati civilizáció kizárólagos tulajdona volt.
Most, amikor a világ elvesztette kétpólusúságát, amikor úgy tűnik,
hogy az atlanti civilizáció győzelmének semmi sem áll az útjában,
eljött a pillanat, hogy legalább látszólag egyenjogúan megszólalhassanak
azok is, akik nemrég még nem tartoztak a látható
világhoz. Rögtön a berlini fal leomlása után ez a hullám hozta
magával az úgynevezett „peresztrojka-művészet” iránti rövid,
de szenvedélyes érdeklődést, amelyet a modern afrikai és nem
sokkal utána a modern kínai művészet iránti rajongás követett.
Úgy tűnik, nem sok még letarolatlan terület maradt. Ám ez nem
jelenti azt, hogy nem lehet ilyeneket találni.
Amikor később utánagondoltam, eléggé kézenfekvő volt, hogy
Lina, már hosszabb ideje az események középpontjában lévén,
a két uralkodó tendencia metszéspontjában fogja megtalálni
érdeklődése tárgyát – az egyik, amelyik a humanizmus határait
vizsgálja, a másik, amelyik a kevéssé ismert régiók és kultúrák
felé fordul.

Az út megpróbáltatásait gyorsan feledteti a találkozás Velence
kavargásával. A fáradtság később jelentkezik, amikor a lelkesedés
első habja lelappad – akár először, akár ki tudja, hányadszor
érkezik az ember. Az angol utazó jutott eszembe, aki a tizenkilencedik
század szokásainak megfelelően bejárta Olaszországot,
és Velencébe érkezve a következő táviratot küldte haza: Vigyázat,
az utcák tele vannak vízzel!
Vajon Velence süllyedt-e az elmúlt évtizedben, mialatt országom
lesüllyedt? Nem úgy láttam. Csak annyit láttam, hogy
a vaporettók számozása megváltozott, a lepusztult homlokzatokon
kifeszített és hidakról lelógatott, különféle kiállításokat
hirdető plakátok pedig nagyobbak és gondosabb kidolgozásúak,
mint azelőtt.
A duhaj társaság, amelytől tüstént különváltam, nemcsak
napra, de órára pontosan a modern művészet nagy cirkuszának
megnyitására érkezett. A csoport meglepően hamar úrrá lett
a szállás elfoglalásával járó bonyodalmakon az állomás közelében
lévő három panzióban. Mielőtt visszavonultam, válaszolnom
kellett a pénzváltókat, a nyitvatartási időket, az egyszeri, napi és
heti vízibusz-jegyeket, a Peggy Guggenheim-gyűjtemény megközelíthetőségét
firtató kérdésekre.
A Riva degli Schiavonin már nem lehetett mozdulni a tömegtől,
özönlöttek Velencének arra a részére, amelyik a kiállítások
szünetében kihalt szokott lenni. A csónakok beláthatatlan tömegéből
a szünet nélkül himbálózó kikötőstégek körül, azon a részen,
ahol a csatorna kinyílik a lagúnára, kiemelkedtek a nemzetközi
forgalomnak fenntartott rakparthoz kikötött fehér turistahajók.
Messziről látszott, hogy egy hatalmas fehér jacht is áll ott, látható
kémény, árboc és nagyobb antennák nélküli kompakt, lekerekített
forma. Egy gigászi méretűre nagyított korszerű, formatervezett
háztartási gépre hasonlított.
Az úszó szobrok, amelyeket különböző művészek egy híres
svájci óragyár támogatásával hoztak létre, és amelyeket 
min•denfelé plakátok és feliratok hirdettek, a Lido kékes körvonalai
és a San Giorgio Maggiore sziget oldalról megvilágított épületei
által alkotott keretben billegtek, szökdécseltek és forogtak a víz
felszínén, és valójában szegényesen hatottak a tökéletes, erős
hajótesthez viszonyítva. Ahogy a velencei Arzenál hatalmas, de
lepusztult folyosóin elhelyezett high-tech színvonalú, letisztult
minimalista műalkotások akaratlanul is kiemelik az őket befogadó
tér nyomorúságos állapotát, úgy emelte ki a huszonegyedik
századot, a tökéletesség türelmetlenül várt korszakát hirdető úszó
manifesztum Velence lepusztultságát, a városét, amely a modern
művészet aranyhalacskája számára minden második évben az
akvárium szerepét játssza.

A kiállításoknak helyet adó park előtt tolongó tömeget csak
a kisebb bemélyedésben nyíló bejárat két oldalán kopjákon sorakozó
zászlók sokaságával lehetett összehasonlítani. Az enyhe
déli szélben libegő zászlókat az országok betűrendjében sorolták
egymás mellé, nem törődve azzal, hogy szövetségesek vagy
ellenségek kerülnek-e így egymás mellé. A zászlók csattogása és
a különböző nyelveken folyó beszélgetések töredékei, amelyeket
ugyanez a meleg szél sodort ide, az új Babilon benyomását erősítették,
egy sugárzó, kirobbanó civilizációét, amelyben, legalábbis
első pillantásra, mindenkinek megvan a maga helye.
A bejárat előtti miniatűr étterem kerthelyiségében nem volt
szabad hely.

Csókok csattantak, porcelán csörgött, koccintások és kurjantások
hallatszottak mindenfelől. A park alacsony fémkapui előtt
türelmesen várakoztak azok is, akik nem szoktak hozzá, hogy
bármire várniuk kelljen az életben.
Tonnányi fölösleges papírral, katalógusokkal és plakátokkal
megrakva, amelyeket az első nagytakarításkor ki fognak dobni,
siető újságírók húztak át fürgén az ácsorgó csoportok között,
néha vidáman csevegő körökön vágva keresztül. Rövid, rituális
bocsánatkérések röpködtek mindenfelé. Valamivel lassúbb járá•
suk és rémült forgolódásuk, a nemzeti pavilonokat és „a kortárs
művészet olimpiájának” más pontjait feltüntető térképek gyakori
nézegetése alapján világosan felismerhetőek voltak azok, akik
korábban még nem tudósítottak valamelyik megnyitóról.
Tökéletesen formált fenekükön neves alkotók legújabb kreációinak
mozgó kiállítását hordozó, gondterhelt riporternők
igyekeztek lépést tartani tévéstábjuk tagjaival. Az operatőrök
kifulladva cipelték a súlyos profi kamerákat, a hangtechnikusok
meg futtában szedegették össze az elektronikus fölszerelésről
lecsüngő és az ösvény kavicsán vonszolódó kábeleket.
– Schnabel… Ott van, látod, ott egészen balra, a spanyol pavilonnál
– hallottam a hátam mögött az elragadtatott suttogást.
Lényegében minden ugyanolyan volt, mint korábbi ittléteim
idején. És valahogy mégis minden más volt. A pavilonok körvonalai
természetesen nem változtak. Továbbra is itt voltak a huszadik
század elején épültek – az angol, amely áldór portikuszával
egy dombocskáról uralta az oldalsétányt, a valamivel rejtettebb
francia, még lejjebb az orosz, amelyről leolvasható volt egy birodalom
igénye arra, hogy a nemzeti építészeti stílus megújulását
tudassa a világgal. Ezek után következtek a huszadik század két
nagy mészárlása között épült pavilonok, és a még későbbiek – a
maga módján mindegyik arról a korról szólt, amelyben keletkezett,
és némelyik az országáról is. A változás, amelyet érzékeltem,
nem azzal a ténnyel volt tehát kapcsolatos, hogy jobboldalt,
a barátságos lombok alatt olyan pavilonok álltak, amelyek korábbi
látogatásom idején még nem léteztek. Ezek egyébként, a helyszűke
miatt, általában kicsik, eldugottak, alig láthatóak, épp csak
egy-egy hangsúlyt adnak hozzá a stílusok általános kavargásához.
Arra gondoltam, mennyire értelmetlen Boris ötlete, hogy
bárkinek a vezetője lehetnék – inkább mondhatnám azt, hogy
nekem van szükségem egy jó, tájékozott vezetőre.
Első pillantásra világos volt, hogy itt többé-kevésbé mindenki
ismeri egymást. Látszott abból a színlelt vagy valódi lazaság•
ból, amellyel közeledtek egymáshoz. Én jóformán senkit sem
ismertem.
És éppen ebben a pillanatban a központi, hagyományosan
„Olaszország” feliratú pavilonhoz vezető széles sétányon megpillantottam
Linát. A távolból. Itt a vezetőm – gondoltam. Aki
ismeri a dörgést, és a kulisszák mögötti legújabb fejleményekkel
is azsúrban van.
Kiabált a körülötte állókkal, és hevesen gesztikulált. Ez nem
vall rá, gondoltam: lám csak, hogy megváltoztatja a temperamentumot,
ha a fejlett kapitalizmus rohanó világában él az ember.
Egy nyílt vagy burkolt szitkot odavetve dühösen elfordult
a társaságtól, és ekkor megpillantott engem. Abból vettem észre,
hogy furcsán megrezzent a teste, hirtelen kifutott belőle a feszültség.
Lassú mozdulattal feltolta a napszemüvegét, és sietség nélkül
elindult felém, olyan arckifejezéssel, hogy a kívülálló azt hihette
volna, tíz perce és nem tíz éve láttuk egymást utoljára.
– Hogy kerülsz ebbe a diliházba? – kérdezte, és karon fogott.
– Csak úgy… – feleltem.
 
Az oroszlán szája
Amikor néhány más változatot, kevésbé alkalmas helyet
elvetve megbeszéltük, hogy hol fogunk találkozni, nem
jutott eszembe a hely bizarr legendája. Még akkor sem, amikor
odamentem. Csak amikor már egy ideje ott sétálgattam
a Dózse-palota és a Biblioteca Marciana között, elnézve a nyomakodó,
lökdösődő és fejetlenül rohangáló embereket, akkor
jutott eszembe az oszlopok legendája.
Fra Marco e Todaro, Márk és Teodor között – mondták a régi
velenceiek, amikor azt akarták kifejezni, hogy valaki komoly
bajban van. Marcelina késését tehát magyarázhatta, esetleg igazolhatta
is a két, szobrot hordozó oszlop közötti hely baljós volta.
Volt, ahogy volt, azzal, hogy emlékművel rótta le adósságát
annak a szentnek is, akinek a helyét az új, ismertebb égi udvaronc
foglalta el, Velence úgy határozott, hogy a legünnepélyesebb
helyet biztosítja korai és a mítoszok ködébe vesző történelmének.
Szent Teodor, martir et calavier di Dio Velence védőszentje volt,
mielőtt 827-ben ügyes kereskedők, egy sor tisztességtelennek
nevezhető fortély révén, megszerezték Alexandriából Szent Márk
földi maradványait.
Az egy darabból faragott, sima vörösgránit oszlopokat
a legenda szerint a lagúnák környékéről, egy azonosítatlan római
településről hozták el, hogy a két szent szobrát azokra állítsák.

Több mint ötven évig feküdtek a mólón, mert senki sem tudta
felállítani őket. Végül, Sebastian Ziani dózse idejében, a tizenkettedik
század második felében felbukkant valaki, aki vállalta, hogy
a mesékből ismert jutalom – egy kívánsága teljesítése – fejében
felállítja a súlyos oszlopokat. Ez a bizonyos Niccolň il Bratiere,
miután vállalkozását siker koronázta, azt kívánta, hogy a két
oszlop között ne legyen érvényben a Köztársaság kockajátékot
tiltó törvénye.
Az „onesta grazia” természetesen nem volt megtagadható,
azonban a dózse, valószínűleg valamelyik tanácsadója rábeszélésére,
elrendelte, hogy a jövőben minden nyilvános kivégzést
ugyanezen a piazettán, a megszelídített krokodilon álló Szent
Teodort és a szárnyas oroszlánként ábrázolt Szent Márkot tartó
két oszlop között kell végrehajtani. Sőt, az árulók és más bűnözők
levágott fejét azon a helyen kell hagyni mindaddig, míg a bomlás
bűze elviselhetetlenné nem válik. Mivel pedig a kockajátékosok
tudvalevőleg babonára hajlamosak, a szabadság zónája ezáltal
– legalábbis a Köztársaság bukásáig és a fényűző kaszinók megjelenéséig
– megszűnt.
Amikor már harmadszor vagy negyedszer határoztam el, hogy
a jól ismert útvonalon visszatérek a panziómba, Lina felbukkant
a mólón hullámzó tömegben. Olyan hangon, amely azt sugallta,
hogy én vagyok a hibás a találka lekéséséért, hadarva mondta:
– Gyerünk, siess már, a taxi nem várhat, tilos itt kikötnie…
alig tudtam rábeszélni…
A móló szélén a taxist valóban egy rendőrrel folytatott heves
szópárbaj kellős közepén találtuk, de úgy tűnik, a viszály a mediterrán
veszekedés és fenyegetőzés határain belül maradt.
Kérdésemre, hogy minek a taxi, majdnem dühösen válaszolt:
– Mi van, azt hitted, hogy vaporettón fogok ideimbolyogni
a Giudeccától… Ebben a napszakban… Azonkívül, ahová
megyünk, oda csak vízen lehet menni, ez része a rejtjelnek, amit
nem tartalmaz a meghívó.

– És hol a kis Nikolica? Hol a mi poeta laureatusunk? – kérdeztem,
miközben beszálltunk a bárkába, és leültünk a keskenyebbik,
nyitott hátsó felében. – Azt hittem, itt vár ránk a csónakban…
– Őszintén szólva nem láttam a performansz óta – felelte teljesen
nyugodtan, ügyet sem vetve gúnyos hangsúlyomra. – A vacsorát
a kedvéért rendezték, de nem jelent meg, hívtam néhányszor
a szállodáját, de úgy látszik, egyáltalán nem is ment oda. Egyébként
nincs is meghívóm a számára…

Taxisunknak, ügyes kapitányunknak sikerült valahogy kievickélnie
a móló közelében tülekedő különféle bárkák sokaságából,
és széles ívet leírva elérni a Canale Grandét. (…)

Bal felől elhagytuk a Vámház aranygömbjét a Dorsoduro
negyed szélén, és a Santa Maria della Salute kékesen megvilágított
hatalmas kupoláját. Közeledtünk az Akadémia előtti fahídhoz.
Marcelina, ügyet sem vetve kommentárjaimra, folytatta:
– Akkor találta ki ezt a munkát, amikor eljöttünk megnézni
a pavilont, mikor még semmit sem lehetett tudni, mikor még
nem volt biztos, hogy megkapjuk… más változatok is voltak,
más helyeken. És amikor beengedtek minket, amikor kinyitották,
és megütött az a szag és a millió… tényleg millió madár, élő és
döglött… mindjárt megvolt neki ez a munka. A többi már csak
végrehajtás.
Nem tudom, várt-e helyeslést vagy további kérdéseket. Nem
mondtam semmit.
 

Velence még mindig lüktetett, a vízi utakon nem kevésbé,
mint a „fondamentin” és a központ környékének gyalogútjain
– szinte nem is volt különbség a nappali és az éjszakai forgalom
között, lomha vaporettókat előztünk meg, tompa fényű neonjaik
és a szüntelenül himbálózó kikötőhidak világítása visszatükröződött
a sötét vízfelszínen, a gyors és lassúbb bárkák nyomdokvize
a fénycsövek kellemetlen világosságát visszfények kavargó halmazává
törte szét, megtörtek és kihunytak a Canal Grande nagy
fordított „S” betűjére néző homlokzatok tükörképei is.
Lina mélyet sóhajtott:
– Csak amikor az egész véget ért… Jól mondta valaki, hogy
a Biennálé első négy napja félig megnyitó, félig lóverseny… Azt
hittem, megbolondulok. Nem tudja az ember, hogy az ő technikusaik
és asszisztenseik a rosszabbak, vagy az itteniek, meg hogy
melyikük beszél rosszabbul angolul… egyfolytában fordítanom
kellett az egyik angolról a másikra. Ebben az őrült városban egy
szöget se verhetsz be, ha nincs legalább három elismervényed…
Ha meg elküldöd valamelyiket, hogy hozzon el valami iratot, hogy
te addig valamit elintézhess… az övéik eltévednek, a helyiek meg
hazamennek ebédelni, és három órára nyomuk vész, nem tudni,
melyik a rosszabb… Arról nem is szólva, hogy a jónapotért is
fizetni kell. A honfitársai, a mesteremberek, amikor megérkeztek…
hogy mondjam… meg voltak rémülve, gondolom, először
voltak külföldön… Aztán elkanászodtak, elkezdtek kényeskedni,
hogy ez meg az nem felel meg nekik, zavarja őket, hogy másik
szállodát akarnak, hogy miért van ennyi szúnyog. Nem is tudom,
talán arra vártak, hogy megszervezzem a szúnyogirtást…
Egy újabb csődület mellett haladtunk el, a gyalogos Velence
központi összeköttetését biztosító Rialto alatt. Ez olyan, mint egy
fogantyú, amelynél fogva egy képzeletbeli óriás fölemelhetné az
egész szigetekre épült várost, mint egy bőröndöt. A Canal Grande
ismét kanyarodott, ezúttal balra, a víz fölé emelkedő, megvilágított
homlokzatok újabb sorára nyílt kilátás.

– Ki válogatta össze a meghívandókat, milyen alapon? – kérdeztem
ismét, hogy ne akadjon el a beszélgetés.
– Természetesen Duncan… És talán még valaki, akiben megbízik.
Az alapot pedig talán jobban megértjük, ha odamegyünk,
és látjuk, hogy ki van ott. De ismerve őt meg a szokásait, azt
hiszem, főleg az excentrikus angol barátai lesznek ott, mert hát…
hogy úgy mondjam… similis simili gaudet. Dunny rajongása az
Adria Királynőjéért, hogy úgy mondjam, egy angol hagyomány
folytatása… Azé a gondolaté, amely létrehozta a város romantikus
képét éppen akkor, amikor valójában már minden hanyatlott.
A költők… a szövegek a vízbe vetett kövekről, az egész megittasultság…
ezek alakították ki az emberek mai képét Velencéről, és
a vulgarizálás tetőpontján eljutunk a műanyag gondolához, fedélzetén
a nápolyi dallam kíséretében forgó műanyag balerinával.
Akik ezeket vásárolják, úgysem tudnak különbséget tenni… És ez
az egész együtt nem is hasonlít arra, amilyen Velence valójában.
Kicsit elhallgatott.
– Tessék, nézz oda, mi van a kivilágított homlokzatok mögött?
– mutatott vaktában a házsorra, és a véletlen úgy hozta, hogy
a taxi éppen a Ca d’Oro nyitott portikusza előtt haladt el, az egyetlen
épület előtt, amelynek csipkés gótikája a Dózse-palotáéhoz
mérhető.
– Na mi? – folytatta újabb szónoki szünet után. – A legjobb
esetben egy csomó herbárium, de herbáriumokban nem lehet
élni. Azokat lapozgatni lehet. És ezért ennek a városnak a lakói
elmenekülnek, és olyanok jönnek helyettük, végső soron, mint
te meg én… különböző okokból… egy kicsit álmélkodnak, és
húznak el. Hány ablak van bedeszkázva? Láthattad… El tudod
képzelni egyáltalán, milyenek itt a napok, amikor elmúlik a nyár,
amikor vége a főszezonnak? Amikor elkezd feljönni a víz a terazza
padlójának repedéseiből… És amikor a ködtől az ujjad hegyéig
sem látsz…

Kissé távolabb, egy elhanyagolt balusztrádos épület előtt, a vízből
kiálló díszes vagy dísztelen, megdőlt cölöpök sokaságához
egy sor fedett, törékeny gondolát kötöttek ki. A sötét vízhatlan
ponyvák alól kiállt az orr és a tat jellegzetes görbületű fémszerkezete.
Arra gondoltam, hogy Lina talán túlságosan durván bánt
el Velence e szimbólumával.
A viktoriánus gondolkodás számára, amely Velence dekadenciájában
saját hanyatlásának képét szerette volna látni,
a gondola kedvelt kétértelmű szimbólum lett: egyszerre „égi” és
„földi” lévén lehetett a szerelmi közjáték képe a víz, a holdfény és
romantikus dalok kíséretében, és ugyanakkor a halál szépségének
képe is. A morbid képzettársítások nem merültek ki ebben,
egyesek egyenesen úszó koporsót láttak a lakkozott és olcsó, préselt
bádogból készült díszekkel dekorált gondolában. Richard
Wagnernak temetkezés jutott eszébe róla ragály idején, és félni
kezdett a kolerától. Másfelől Velence sok látogatója szemében
a kommercializálódás megannyi válfaja megvetendő tárggyá,
a hamisítvány szimbólumává változtatta.
Azonban ezektől a képzettársításoktól függetlenül elmondhatjuk,
hogy azok közé a ritka formák közé tartozik, amelyeket
fokozatos változásokon át, mesteremberek nemzedékeinek hozzáértése
révén, a szóbeli hagyományozódás közvetítésével a természet
és a kultúra együttesen alakított. Hosszában és keresztben
egyaránt enyhén aszimmetrikus alakja, sekély merülése, lebegése
a víz fölött, kiemelkedő, megerősített végei – ezek védik manőverezés
közben a csatornákban, amelyeket a gyalogos közlekedés
szakadatlan terjeszkedése veszélyesen beszűkített – a lagúnával,
a habokkal, az apállyal folytatott küzdelem eredményei, ezáltal
válik a Köztársaság és civilizációja hasonlatává és metaforájává.
A hajtásra és kormányzásra egyszerre szolgáló egyetlen evezőt
forgató gondoliere helyzete a vízen járó emberé. Afféle csoda.
Legalább annyira, amennyire maga Velence az.
– Hagyd most az elméleteket – mondtam, eltökélve, hogy
Linával mégsem fogok vitába keveredni a gondolákról, amikor
vezetőnk lekanyarodott a fő közlekedési útvonalról, és letért egy
mellékcsatornába. – Amúgy sem jutott soha az eszembe, hogy itt
telepedjek le. Arról kezdtél beszélni, kik lesznek ott…
– Ja, igen… Nem tudom. Miután mindenki azt állítja, hogy
a mű bonyolult és drága, valószínűleg sokan lesznek olyanok, akik
az összeállításán dolgoztak… A második vagy harmadik csoport
föltétlenül azokból a dekoratív figurákból fog állni, akik, mint
nyilván észrevetted, mindenütt elmaradhatatlanok. És lesznek
olyanok is, akiket kívülállónak tekinthetünk…
– Mint engem – mondtam.
– Ugyan már… hagyd ezt az önsajnálatot! Vagy jól van, ha
neked így jobb: mint téged. Az az egy biztos, hogy nem lesznek ott
azok, akik a leginkább szeretnének jelen lenni. Nem állítom, hogy
nem lesznek nagymenők, de mindenesetre nem lesznek sokan…
Amikor a vezető másodszor vagy harmadszor kanyarodott
egyre kisebb és egyre sötétebb csatornákba, fölhagytam a kísérletekkel,
hogy kitaláljam, merre járunk. Egy ideig úgy rémlett,
hogy egy jobbra nyíló csatorna a lagúna nyílt vizére vinne minket,
a Fondamenti Nuove felé az északi oldalon, a taxis azonban balra
fordult, aztán meg azt hittem, hogy a Cannaregio és a hajdani
gettó felé tartunk, azonban amikor a házsorban egy pillanatra
megnyílott egy keskeny gyalogos utca rése, olyan tornyok körvonalait
láttam, amelyeknek szerintem a város egész más helyén
kellett volna lenniük. Linára pillantottam, megint törte a fejét
valamin, de nyugodt volt – szinte biztos voltam benne, hogy ő
sem tudja, miféle utakon járunk, de még biztosabb abban, hogy
kinevetné kétségeimet, és a taxi intézménye iránti primitív bizalmatlanságot
látna bennük.
Azt, hogy mégis jó úton járunk, vagyis hogy megérkeztünk,
abból vettem észre, hogy szokatlanul megsűrűsödött a forgalom
az egyébként teljesen kihalt városrészben. Miután az egyik legszűkebb
csatornában voltunk, amit csak Velencében láttam – úgy
tűnt, ha kinyújtom a karom, egyszerre megérinthetem a velencei
közlekedési hálózat e kapillárisának hátat fordító mindkét épület
hámlott vakolatát –, előzésről szó sem lehetett. Taxink csatlakozott
a sorakozó bárkákhoz, amelyekből ügyesen vagy ügyefogyottan
szálltak ki a meghívottak, rendszerint átlépve a legalsó
lépcsőfokot, amelyet, a vízfelszínnel egy szintben lévén, csúszós
algaréteg borított.
Az ívelt tetejű, egyszerű, profiltalan kővel szegélyezett kapu
küszöbét miniatűr halogénreflektorok világították meg.
Marcelina nem engedte, hogy segítsek neki kiszállni a motorcsónakból
– némi botladozás után ott állt a csúszós párkányon,
ahonnan már könnyű volt bejutni a folyosóra.
A bejáratnál két masszív sziluett mosoly és szó nélkül elvette
a meghívókat. Volt egy harmadik is, akinek a kezében mintha egy
mobiltelefonnál sokkal nagyobb és komolyabb kommunikációs
eszköz lett volna.
Habár még a keskeny csatorna gyér világításánál is látni
lehetett, hogy a ház homlokzata semmilyen értelemben nem
reprezentatív, a kapualj, a földszintet átszelve a csatornát a kerttel
összekötő „porticato”, első látásra legalábbis, egy úri lakóés
üzletház hagyományos alaprajzához illett. Habár még nem
lehetett meggyőződni róla, sejtettem, hogy egy kétágú lépcsőt
fogunk látni, és esetleg átjárót a kerthez a kapualj folytatásában.
A mindig nyirkos földszint szimmetrikus oldalhelyiségei ezekben
a tipikusnak mondható épületekben tágas raktárként szolgáltak.
Ugyanennek a beosztásnak kellett ismétlődnie az emeleteken is,
de rendszerint igényesebb kivitelben.
Ha igaz, hogy minden palotának megvan a maga története
– akkor meg kellett legyen ennek is. Csakhogy nem volt senki, aki
elmesélhette volna. Mindenesetre a történetnek legalább egy része
azonos volt sok más hasonló, drága és mindig túl szűk telekre
emelt épületével – a gyászos végről szóló. Azok közé a velencei
házak közé tartozott, amelyekről azonnal látni, hogy nem lakik
bennük senki, legalábbis tartósan nem. Az okokat nem tudjuk,
legföljebb csak sejthetjük. A homlokzat lepusztultsága a belsőre
is átterjedt. Már a kapualjban látható volt, hogy az angol igyekezett
rendbe tenni a teret – a szinte teljes sötétségben is látszottak
a frissen vakolt foltok, a megvetemedett terazzót sávokban padlószőnyeg
borította. Sajnos azonban még mindig nem létezett
hatásos módszer a doh leküzdésére, a többéves szellőzetlenség
nyomainak eltüntetésére.
A folyosó közepét vizuális akadály foglalta el. Már a bejáratból
látszott, hogy vetített képről van szó – még a projektort is látni
lehetett egy konzolon a boltíves kapu belső oldalán. Valóságos
misztérium, technológiai csoda volt azonban az anyag, amelyen
a kép kirajzolódott. Nem vászon volt, könnyű tüllfüggöny,
ahogy első pillantásra gondoltam. Inkább valamiféle pára, amely
megmagyarázhatatlan módon megtartotta egy faltól falig kifeszített
függőleges kárpit körvonalait. Észrevettem, hogy az egyik
pilaszter mögött egy berendezés gáznemű anyagot bocsát ki,
amelyet talán a szemközti falon elhelyezett ellenpárja magába
szívott, és így maradt meg változatlan alakban az állandó vékony
réteg. Amikor valamelyik látogató áthaladt rajta, pillanatnyi kavarodás
támadt, a kép kicsit megbolydult, de az eredeti állapot gyorsan
helyreállt. Szerettem volna közelebbről is szemügyre venni
a berendezést, amely ezt a modern fata morganát létrehozta, de
Lina tolt maga előtt, ami azt jelentette, hogy mögöttünk már
feltorlódott az újonnan érkezettek sora.
A vetített állókép a feljelentések gyűjtésére szolgáló, „bocca
di leone”, azaz oroszlánszáj néven ismert híres velencei dobozok
kevés megmaradt domborműve közül az egyiknek az erősen
felnagyított fényképfelvétele volt. Gondolom, azok között, akik
egy pillanatig látták az alkalom névadójának vetített képét, majd
az események középpontja felé sietve áthaladtak rajta, voltak
olyanok, akik felismerték a domborművet, és megértették, miért
helyezték el a bejáratnál. De bizonyos, hogy nem sokan voltak.
E nem mindennapi intézmény felbukkanásának ideje a tizenhatodik
század vége, amikor a Serenissima az első messzire ható
vereségeket szenvedi a szárazföldön, és a hatalom a Tízek Tanácsa
kezében összpontosul. Ekkor építenek be több épület homlokzatába
ember- és oroszlánfej – haragos ember- és oroszlánfej
– keverékét ábrázoló domborműveket. A szájnyíláson keresztül
minden polgár bedobhatta névtelen följelenését egy dobozba,
amelyhez kulcsa csak a hatalomnak volt. A följelentés természetesen
azóta létezik, amióta a hatalom a társadalom egy szegmensében
összpontosul. Ám úgy tűnik, ez a rendszerint rejtett
tevékenység sem korábban, sem később nem kapott ennyire látható
megnyilvánulást.
Ezt a vetített képet, a mű bevezető elemét, amely a vizuális
előszó szerepét játszotta, a helyi és az univerzális metszéspontjaként
fogtam fel: mindenki, aki áthaladt a képen, beavatást nyert
egy olyan világba, amelyben félelmek kavarognak. Aki azt hiszi,
hogy mást jelent fel, valójában magát jelenti fel, csakhogy ezt
utólag, rendszerint túl későn fedezi fel. Ez az istenhozott, gondoltam,
lehet esszé a totalitárius társadalomról, azonban ez kevésbé
valószínű, inkább valami más, ami az emberben rejlő legmélyebb
rétegeket ragadja meg.
Mögöttünk maradt a geometriailag szabályos ködlap; a boltíves
kapualj végéből két szimmetrikusan elhelyezett lépcső indult,
és valaha létezett egy átjáró is a kert felé, amelyet mára meglehetősen
hanyagul befalaztak.
A lépcsőház mennyezetén és az emeleti terem falain pompás
stukatúr-keretben számos tükör volt látható. Valószínűleg a képek
helyét foglalták el, amelyeket az elszegényedő tulajdonos eladott
a számtalan közvetítő egyikének, akik a tizenkilencedik században
a darabokra szedett Velencét Európa és Amerika gyűjtőinek
házaiba hurcolták szét. Azt hihetnénk, hogy a végtelen tükröződések
szobája jött így létre – és talán ez volt a helyzet akkoriban,
amikor a tükröket elhelyezték, de a nyirkosság és elhanyagoltság
következtében elveszítették sajátosságuk nagyobbik részét, és egy
természeti informel szürke tábláivá változtak át.
A meghívottak száma összhangban volt a palota látogatók
számára megnyitott területével – a tömeg nem volt elviselhetetlen.
Lina integetéssel viszonozta néhány ember köszönését, akik
mosollyal fogadták megjelenését az emeleten. Ez az ő terepe volt,
én csak kísértem. Úgy sejtem, a tompított fényben a legmegfelelőbb
megfigyelési pontot igyekezett megtalálni, vagy csatlakozni
valakihez, akivel kellemesebb lesz csevegni, mint másokkal.
Összefüggéstelen beszélgetésfoszlányok jutottak el hozzánk,
összefüggésükből kiszakított szavak szelték át a teret, mint „energia”
vagy „karma”, egy lány, akin messze kevesebb volt a szövettel
takart, mint a vidám, tarka tetoválásokkal borított bőrfelület,
arról beszélt, hogy egy tanulmányon dolgozik a kelta technofolk
nyelvészeti többrétűségéről, különböző nevek hangzottak el,
úgy rémlett, valaki epésen taglalja Sakotsari performanszát. Úgy
látom, mondtam Marcelinának, a zárt tér kedvez a pletykának –
a zuhtén koktélparti vendégei nem pusmogtak ennyit. Vagy csak
én látom így. Lina bólintott, és elismerte, hogy ez egy érdekes
elmélet. Elhaladtunk még egy furcsa pár mellett – egy szegecsekkel
ékesített fekete bőrruhát viselő nagyon testes személy arany
pórázon vezette barátját vagy társát. Időnként inni adott neki
egy borospohárból, amelyet teátrálisan a másik kezében tartott.
Az igazi kutyák sem hiányoztak: a lépcső és a többszárnyú ajtó
között egy világos ibolyaszínűre festett hajú japán dédelgetéssel
és gyengéd szavakkal próbálta rávenni az ölében tartott csivavát,
hogy ne reszkessen.
A livrés személyzet tálcáin izgalmas kontrasztot alkottak
a különböző színű italok. A poharak megválasztása arról tanúskodott,
hogy a látszólag lényegtelen részletekre is figyeltek. Kiderült,
hogy olyan szakértő is van itt, aki képes bukéja alapján megállapítani
a felszolgált dicséretre méltó chianti évjáratát.
Kicsit zavart, hogy semmiféle munkát nem láttam, minden
üres volt, az a két helyiség is, ahová még mindig nem engedték
be a közönséget. Igaz, hogy az egyik teremben, egy fehér függöny
mögött, amely nyilvánvalóan nem vetítőfelületként szolgált,
látszott valami készülékféle, de mindent összevéve nyoma sem
volt annak, amit Lina „bonyolult és drága munkának” nevezett.
A hajdani kandallónak egy középkorú nő támaszkodott, első
pillantásra amerikai, akivel Lina úgy váltott csókot, hogy látszott,
nem pusztán ismerősök egymás számára. Túlzások nélkül gratulált
az aznapi performanszhoz.
– Eltaláltad a közönség ízlését – mondta, éreztetve, hogy tartózkodik
a további minősítésektől, aztán kicsit kacérkodó amerikai
akcentussal ejtve az olasz szavakat, megkérdezte, hogy tetszik
nekünk a „ricevimento”.
– Nem tudom – felelte Lina –, csak most érkeztünk… Tényleg,
tudsz valamit erről itt? Mi ketten épp ezt találgattuk… Mit
tartogat nekünk ezúttal Dunny?
– Giulia vagyok, Julie, sajnálatos módon éppen elváltam egy
gazdag férjtől, akinek jó ügyvédei vannak – nyújtotta nekem
a kezét. – Csak hogy megspóroljam a fáradságot azoknak, akik
ezt biztosan közölnék magával… Mit tartogat? Hmmm…
Amikor titokzatosan elmosolyodott, és közölte, hogy fogadalom
köti, világos volt, hogy nagyon hamar mindent előre fogunk
tudni Wellcome bonyolult projektjéről. A bevezető részt, amelyben
Greenaway szerepelt, többé-kevésbé már ismertem Lina
elbeszéléséből, még egyes fordulatok is azonosak voltak, ami
a hírforrás azonosságára utalt. Giulia suttogása arra késztetett
minket, hogy egészen közel hajoljunk hozzá.
Arcjátékkal fokozva szavai jelentőségét elárulta nekünk, hogy
Duncan, egy sor tudós, pszichiáter, fiziológus, fizikus és ki tudja,
még kicsoda segítségével az óceán mindkét partjának különféle
intézeteiből és tanszékeiről, még Oroszországból is, egy olyan
gépezetet alkotott, amelyik külsővé teszi és a környezetre meggyőző
módon átviszi az emberek legtitkosabb félelmeit.

    (regényrészlet)
    CSORDÁS GÁBOR FORDÍTÁSA

Bibliográfia
PRODANOVIĆ, Mileta
Velencei kert
L’Harmattan, 2013
(megjelenés előtt)