Kafka azt mondta, hogy a könyv legyen olyan, mint egy ökölcsapás, rendítse meg az olvasót, zúzza szét a dolgokról alkotott, megszokott képét. Az ökölcsapás nem kellemes; Kafka szerint tehát az autentikus irodalomban – a játék, a gyönyör, a világ felfedezésének és újraalkotásának öröme mellett – valami kellemetlennek is kell lennie, valami bántónak, ami zavarba ejti és feszélyezi az embert.
Nem sok könyv képes megbirkózni az életnek olykor már elviselhetetlen kellemetlenségével, amely ugyanakkor része az élet igazságának, s megkerülni, finomítani nem lehet. Ezek a könyvek rákényszerítik az olvasót, hogy keljen át a lét sivatagain, és közben nem fogják a kezét, nem segítik, hogy elkerülje a futóhomokot – amint a jó szándékú, megnyugtató irodalom teszi –, sőt, arra kötelezik, hogy járja végig ugyanazt az utat, amit az író, merüljön bele az út szorongásába és sarába, ahelyett, hogy panorámás erkélyre invitálnák, ahonnan nyugodtan szemlélhetné a poklokat, a mélységeket, anélkül, hogy az elsüllyedés veszélye fenyegetné.
Ilyen könyv például Canetti Káprázata, amely semmiféle engedményt nem tesz az olvasónak, egyenesen gyomorszájon vágja, szembesíti a világ és a gondolat delíriumával; nem azt mondja, hogy a valóság formátlan és torz, hanem az olvasó látását torzítja el, s ráveszi, hogy ő maga lássa torznak a valóságot a saját szemével, mint amikor valaki a képernyőtől pár centire ülve nézi a filmet. Ezért mondhatjuk, hogy a Káprázat – a többi nagy kellemetlen könyvhöz hasonlóan – olyan könyv, amelyet lehet mélységesen szeretni, ha az ember elismeri elviselhetetlen, de vakító nagyságát, el lehet utasítani mindenestül, de nem lehet mértéktartóan méltányolni; lehet remekműnek tartani vagy kudarcnak, de nem lehet közepesen jó könyvnek nevezni. A maga nemében nagy és kellemetlen könyv az Il segreto is, a „Trieszti névtelen” műve , amely gyötrelmes intenzitással fejezi ki a szerelmi züllés varázsát, de a legkevésbé sem enged az élet hitványságának és nyomorúságának, melyekre az olvasó végül maga is a nosztalgikusan gyűlölködő elbeszélő szenvedélyével s egyben keserűségével tekint.  
Megrázóan kellemetlen, ellenszenves, ám poétikailag ellenállhatatlan remekművet alkotott Emily Brontë az Üvöltő szelekkel. Az élet visszataszító durvaságát, az erősek brutális kegyetlenségét, az emberségéből kivetkőzött szenvedély vak erejét, a gyengék kíméletlen, részvétlen elpusztítását – egyszóval, az élet, a jóról és rosszról mit sem tudó élet amoralitását – olyan borzongató epikai tárgyilagossággal mutatja be, amilyenre csak a nagy elbeszélők képesek. Ennek az objektivitásnak persze fontos morális szerepe is van, mert sokkal inkább rávilágít a kegyetlenségre és igazságtalanságra, amely elkerülhetetlenül győzedelmeskedik, mint bármely világosan kifejtett, szenvedélyes vádbeszéd. A nők sokáig árnyékban éltek, ezért leginkább ők azok – gondoljunk csak Jamaica Kincaid The Autobiography of My Mother című könyvére –, akik képesek kifejezni a lét kellemetlenségét. 
A többi nagy könyvhöz hasonlóan az Üvöltő szelek is újra naiv kamasszá teszi az olvasót, aki teljes szívéből kívánja, hogy Heathcliff, a démoni főszereplő nyerje el büntetését. Az ember időnként szinte ellenállhatatlan kísértést érez, hogy félretegye ezt a könyvet, amely oly kézzelfogható formában tárja elé, hogy a nap egyforma közönnyel süt jókra és gonoszokra, az auschwitzi hóhérokra és az áldozatokra, és hogy a megalázott és megszomorított gyengék nyomtalanul vesznek el, sőt, néha még a méltóságukat is elveszítik. De ezt a nagy könyvet egyszerűen muszáj végigolvasni, még akkor is, ha utána megkönnyebbüléssel térünk vissza a kevésbé felkavaró történetekhez és gondolatokhoz.
Az Üvöltő szelek nem volna nagy könyv, ha nem volna kellemetlen, vagyis ha megédesítené a keserű pirulát, ha nem ilyen könyörtelenül – az olvasó érzékenységét sértő, bántó módon – mutatná be azt a szenvedélyből, durvaságból, részvétlenségből, gonoszságból és sötét szenvedésből álló, megváltás nélküli kuszaságot, amit olykor életnek nevezünk. Természetesen a kellemetlenség önmagában még nem tesz naggyá egy könyvet. Sok olyan nagy író van, például Sterne vagy Nievo, aki úgy tud beszélni árnyakról és mélységekről, hogy közben tökéletesen szerethető és elragadó marad. Dosztojevszkij behatóan ismeri a rosszat és az aljasságot, de nem kellemetlen, mert nála még a legsűrűbb sötétségben is feltűnik, ha másként nem, legalább feltétlen szükségletként, az irgalom és a megváltás.
Nem könnyű igazán kellemetlen írónak lenni. Sokan megpróbálják, sőt, hivalkodnak vele; érthető reakció ez arra a sok olcsó vigaszra, ami folyamatosan zúdul ránk; de ezekről az írókról hamar kiderül, hogy valójában derék gyerekek, s hiába igyekeznek provokatívnak, sértőnek, rossznak mutatkozni, igazából gyógyíthatatlanul rendesek és jók.
Amióta Gide kijelentette, hogy jó érzésekből nem lehet irodalmat csinálni, számos író próbálja megbotránkoztatni a közönséget azzal, hogy illetlennek vélt érzelmeket mutat be, bűnös cselekedeteket dicsőít, könyveiben a durvaságot és az erőszakot hangsúlyozza, gúnyt űz a parancsolatokból és a tilalmakból. A rossz látszólag mindig csábítóbb a jónál, aminthogy a diákok is szívesebben dicsekednek a rossz magatartásjeggyel. Ám az a rossz, amelyet ezek az immoralistának lenni vágyó írók magasztalnak, gyakran oly ártalmatlan, mint az iskolai zajongás, tehát egyáltalán nem is rossz. Ha valaki a rosszat – sőt, a képromboló banalitásnak oly kedves, dagályos nagy kezdőbetűt használva: a Rosszat – akarja ünnepelni, legyen benne annyi bátorság, hogy helyeselje a hirosimai atombomba ledobását, és fütyüljön az áldozatokra, csodálja a fegyverkereskedőket, akik a profit érdekében háborúkat és vérfürdőket idéznek elő, dicsérje meg azokat, akik meglincselnek egy szerencsétlent, csak mert más színű a bőre, sőt, még a puritán álmoralisták zsarnokoskodását is értékelje, mivel a durvaság és az erőszak eszközeiként ez is a rossz birodalmába tartozik. Ha viszont valaki mindezt elítéli, az azt jelenti, hogy pontos hierarchiába rendezi az erkölcsi értékeket és érzelmeket – ami nagyon is becsületére válik annak, aki ilyen értékeket vall és ilyen érzelmeket érez, de az illetőnek tudnia kell magáról, hogy nem a bűn és a rossz ördögi apostolai közé tartozik, hanem a moralisták, a jó érzésű, rendes emberek közé.
Sok hivalkodóan szentségtörő könyv azért nem képes igazán kellemetlen – vagyis bántó, sértő, visszataszító, felkavaró – lenni, mert a bennük foglalt provokáció csak álarc, méghozzá nagyon is átlátszó: mögötte nemesen emberi érzelmek rejlenek, a feltűnő szertelenség pedig csupán a vándordiákok rokonszenves, ártalmatlan szabadossága. Ez persze szerzőik emberségét dicséri, mert jó dolog, hogy nincs a világon túl sok olyan ember, mint Mengele vagy a gyerekeket fejbe lövő maffiózók. A szabályokat látványosan áthágó irodalmat viszont valahol mélyen sokszor nagyon is jó érzések táplálják, s épp emiatt nem képes szembenézni az életben oly gyakori és oly gyakran diadalmaskodó kegyetlenséggel és könyörtelenséggel. Genet-t olvasni nem bántó, mert még vagabundjainak legocsmányabb, legbűnösebb cselekedeteit is egyfajta érzelmi pátoszba burkolja, amely – figyelmen kívül hagyva a mélységes költői erőt – a maga módján nem kevésbé forró, mint a Család nélkülé  vagy a többi megható 19. századi regényé, s olyan szánalom és emberség árad belőle, amely mindig vigasztaló és „jó” – ez az, ami szándékosan hiányzik az Üvöltő szelekből, ezért olyan félelmetes könyv Emily Brontë műve.
Ez a végletes félelmetesség valójában az emberiesség védelmét szolgálja, mert a Medúszának csak úgy tudunk ellenállni, ha a szemébe nézünk. 
 
           TODERO ANNA FORDÍTÁSA