Nemrég ünnepeltük az olasz egység évfordulóját, de sokunkban motoszkál a kérdés, hogy mi tartja össze az olaszokat valójában. A futballválogatott? Az opera? Az étel? Az öltözködési stílus? Az olasz egység először az íróknak jutott eszébe, és csak aztán a politikusoknak, az irodalom mégis egyre inkább a peremre szorul az oktatásban. 1956-ban Carlo Levi megpróbált választ adni a kérdésre: „más nemzeteket egy adott intézmény határoz meg, egy jogi megállapodás, egy hadsereg, egy vallás, egy bizonyos elképzelés az államról”, míg az olaszok számára a művészet, az esztétikai pillanat jelenti az olaszságot. A szépség szeretete lenne tehát a láthatatlan cement, amely összetartja az olaszokat és formát ad a Bel Paesének (ezt a 19. századi kifejezést Antonio Stoppani, a természettudós apát gyúrta össze Dante és Petrarca verseiből). De fenntartható manapság az ilyesmi? Eszembe jut a Dante-verssor, amely Stoppanit megihlette: „a szép hazában, ahol a si járja”.* Honfitársaim többsége már nem is azt mondja, hogy „igen”, hanem, hogy „pontosan”! Ha azt mondanám, „a szép hazában, ahol a pontosan járja”, már-már a groteszkség határait súrolnám...
Jó lenne kimutatni a szépség iránti szeretetünket: az olasz tévé a világ legközönségesebbje, az olasz tájakat elcsúfítják az építészet torzszülöttjei, a művészetnek otthont adó városaink japán turisták vidámparkjaivá züllöttek... A Bel Paesében mindenkinek az a mániája, hogy regényt adjon ki (tévés műsorvezetők, politikusok, polgármesterek, egyetemi tanárok stb.), mert csak a saját regény az, ami ma sziporkázó státusszimbólumként jelenik meg. Mégis makacsul kitartok a gondolat mellett, hogy Levi állítása az olaszok számára ? legyenek bár álmodozók vagy realisták, szentimentálisak vagy cinikusok, örök gyerekek, akik nem akarnak felnőni (Pinocchio) vagy az alkalmazkodás zsenijei ? nemzeti utópia, követendő útmutatás lehet. Mindig akadnak Itáliában olyan, bármiféle hatalomtól idegen kisebbségek, akik „szép” dolgokat hoznak létre, akik rajonganak a munkájukért, akik ellenállnak a siker és a gyarapodás délibábjainak, akik a dantei „ben fare” szerint élnek. Hogy újra felfedezzük hajdani szeretetünket a szép iránt, mégpedig nem csak a szó dekoratív értelmében, jó lenne inkább ebből kiindulnunk, mint a regényekből.
                                                                           EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
* Pokol, Huszonharmadik ének, Babits Mihály fordítása
 Dante aszerint különböztette meg a korabeli újlatin nyelveket, hogy mi az "igen" megfelelője. (A ford.)