Konrád György                                    
Tűnődések a szabadságról
(a Vendégkönyvből)  
 

Ha a szerző képzelődéseiben elrugaszkodna, akkor ezt a „fület” előszónak tekintené egy előszóhoz, amely egy közeledő regényhez ad némi útbaigazítást, azzal a kommentárral, hogy akit ez érdekelhet, az olvasók egy igen elszánt köréhez tartozik. 
Miért Vendégkönyv? 
Az olvasóval kölcsönösen vendégül látjuk egymást.
Szemem elé kerül? Már meg is látogattam.
Ajtót nyitok előtte, fel-alá kószálhat a házamban, egy élettörténetben, és talán egy írói világszemléletben is, amelybe elég, ha némi betekintést nyer, ennél többet udvarias emberek nem várnak el egymástól, figyelembe véve, hogy én már mióta veckelődöm ezzel a könyvvel, a kedves olvasó pedig ennél jóval kevesebb időt szánhat erre az ismerkedésre.
Olvasás közben dönt, hogy letegye, vagy folytassa-e, és hogy a testes könyvben hemzsegő kérdésekről és állításokról hajlandó-e maga is elmélkedni, hogy megenged-e magának egy belső mosolyt olyan mondatok táján, amelyek a szerző szája szélén is egy rejtett mosolyt sejtetnek. 
Igenlő válasz esetén adódik a következő kérdés: Mi ez a könyv? 
Válogassunk az alábbi válaszok közül. 
Maradjunk az előbbieknél, előszó egy regényhez.
Tudósítás egy tudatból? Szövegpasziánsz? Vagy máris: regény? Ördög tudja.
Ahány címmel felruházott, gépírásos oldal, annyi fejezet, vagy strófa.
Vagy hétszáz, aztán abbamarad. Hol? Mikor?
Amikor abbahagyjuk, mert holnapután van szilveszter, és ebből ennyi elég.
Kiadómnak és szerkesztőmnek, Barna Imrének megígértem, hogy Újévkor ott lesz a gépében, most már rajta a sor, hogy ezzel a nagy cupákkal kezdjen valamit, szegény feje.
Fogadja köszönetemet mindenki, aki tesz valamit azért, hogy ebből a digitális suhanásból könyv legyen az olvasó kezében.(Cupák vagy suhanás?)
Több átszerkesztett régebbi darab, válogatás, véletlen és tetszés szerint. 
Akkor úgy adódott, most meg így, tömörítem, élesítem, áthelyezem, leválasztom róla a nyűgös szomszédmondatot, időskori szigor és szeszélyeskedés. 
Észrevételek egy tartásról, az ember iránti humanista hízelgés felfüggesztése, de a mizantrópiát is megelégeljük.
Más nincs, csak mi, emberek. 
Mondhatnám, hogy szedjük össze magunkat, és térjünk észhez, ők meg mondhatnák, hogy elég volt belőlem, mulassak a szobámban, vagy sétáljak föl a Szentgyörgyhegyre, és mossam meg az arcomat az oroszlános címerű kút vízében, amihez hasonló jókat az olvasónak is kívánok.
A hosszúra nyúlt előszó végén mi marad a nyolcvanéves szerzőnek?
Sok boldog újévet kívánni olvasóinak, és az általa bevezetett regény megírása, amelynek utolsó mondata mögé valaki majd pontot tesz.
 

Regula
Az a furcsa társaság, amelyhez hozzátartozunk, behálózza az egész földgolyót néhányezer évre visszamenően.  
Jártunk már nagy könyvtárakban, felfogjuk semmiségünket, mégis szeretnénk életképes, halálunkat is túlélő könyveket a világkönyvtár polcaira tenni. 
Az írók száma gyorsabban nő, mint az olvasóké, verseny az életben maradásért. 
Elrejtőzünk, hogy odafigyeljenek a szavainkra, egyszerre vagyunk szemérmesek és szemérmetlenek. 
Az író titkos világi szerzetes, rendünk: ádáz individualisták világszövetsége. Nincs fölöttünk senki, csak a csillagos ég. 
Rendek nem változtatják meg minden divatszellővel a regulájukat. 
Mivel az elmesélhető dolgok mennyisége végtelenszer nagyobb, mint a megírhatóké, az önkény műve, hogy mit emelünk ki közülük. 
Ki tudja, hogy az események közül mit fogunk kiválasztani elbeszélésre, mert nem tudjuk, hogy ki leszünk holnap. 
A szerző arra törekszik, hogy a szöveg ne legyen könnyen elfeledhető. Munka a halál ellen, ír róla, hogy megszökhessen előle. 
Gyakorolja a nemet mondás, az elutasítás küzdősportját. 
Azzal hitegeti magát, hogy szemben a fecsegéssel, mindig lesz igény a sűrűbb beszédre. 
Érzelmi tornagyakorlat, hidegből melegbe, vágyból undorba, közeledés után jön a távolodás. 
Az olvasás hangulati hullámzást idéz elő, megtornáztatja a lelkünket, általa egyszerre tudjuk nézni az életet az akarások és a halandóság nézőpontjából. Az irodalom szembesíti az egyszeri esetet, amelyet a jelentős kereksége avat történetté. az általánosító közhelyekkel. 
Eleje és vége van, mint egy utazásnak. 
Kedvünket leljük képek, fogalmak, tárgyak megmunkálásában, szeretünk barkácsolni. 
A művészből nem halt ki a gyerek, az alkotás – játék, vaktában dobunk, sugallatra hallgatunk. 

Ugrabugrálunk
A nappaliban, a verandán és a kerti padon hellyel kínálom a vendégeket. 
Az elmúlt évtizedekben segítettem mozgásban tartani néhány eszmét. Érdekesnek láttam a kavarodást, és szemmel tartottam a legújabb évjáratú giccset. 
Döntéseimben az írómesterség erkölcse vezetett, legalábbis ezt szerettem volna hinni. 
És mi lenne az? - kérdezte a démon. 
A szellem önállóságának az akarata, dadogom. 
Egyébként, minden tudásunk csálé, félreértésről-félreértésre baktatunk, illúzióink bárkájában vitorlázunk, ami ma szép, az holnap nevetséges lesz.
Van félreértés, amely kiválóan működik, a gyűlölet beszéde ezen a tájon, mint kés a vajban. 
Ahogy a paranoia, úgy az ellentéte, a giccs is remekül működik. 
Tágulás-szűkülés, sok emberben megfordultam, önéletrajzi valóságom elvalótlanodott. 
Tépd szét magad, aztán rakd össze, és tépd szét megint. 
Nem bánnám, ha betűrajzolgatás közben jönnének értem. 
Bolygó lélek, átváltozó első személy, félig-meddig önéletrajz, mindazokkal együtt, akikbe a hintázó énnek kedve volt átlengeni. 
Baktatok az utcán, látok egy öregasszonyt, és már én vagyok az öregasszony. 
Mondataimnak a valóság nem a tárgya, hanem csak az eszköze. 
Akarom az agyrobbanást, meg a hosszan telő, édes órákat is, számolatlanul. Berendezem a színpadot, és felizzanak a látvány körvonalai.
Ilyenkor nincsen tartozásom, lebomlanak rólam a kötelezettségeim, és magamtól is szabadulok egy kissé: a nappali mivoltomtól, a családitól, a szorgalmastól. 
Ilyenkor a tükörképemnek orrot mutatok, és kirepülök magamból. 
Szívesen írok olyasmit, ami tapasztalaton alapszik, és abból úgy megy fel, mint azok a brit vadászgépek, amelyek helyből, nekifutás nélkül felszállnak. Erre vágyunk, a felszállásra, sólyomként felsuhanna a lúdtalpas trotty. Ugrabugrálunk, szökdécselünk a földgolyón, amelynek fizikai törvénye a gravitáció, mi viszont, bár a test lehúz, felszárnyalni vágyunk, ha másképp nem, akkor a próza kétfedeles szárnyú, köhécselő masináján.

Saját fatalizmus
Önkényuralomban ellenzékbe húzódtam, ott legalább történik valami. 
Az egyik gépiratpéldányt plasztikzsákban egy szénhalom alá dugtam. Néztem a pártvezetők csókját, a virágcsokros úttörők karra emelését, a népviseletbe öltözött kenyérkínáló asszonyokat és a katonai parádék tank és rakétaoszlopait. 
Nem tápláltam mogorva sértettséget, bosszúvágyó keserűséget országom, vagy a keleti tömb hatalmasságai ellen. 
Ha módomban is állt volna öklömet rázva heves tüntetéseken ordítozni ellenük, akkor sem tettem volna ezt. 
De ha kérdik, hogy menjenek-e, egy súlyos bólintás lett volna a válaszom. Diákkoromban sem féltem, ha kihívtak a táblához, most se félek, ha fölmegyek a katedrára. 
Szemügyre vesszük egymást az igen tisztelt közönséggel.
Elutaztam a kontinens túlsó végébe, előadást tartottam a kért nyelven, előtte igyekeztem semmire sem gondolni, de megittam két konyakot, füstfelhőbe burkolóztam, és elcsíptem a szövegforgatagból az első mondatot, ha abba jól belekapaszkodom, húz majd tovább. Gondolatmenetemben nem sietek, nagy vargabetűket rajzolok, már majdnem belépek a temetőbe, de az utolsó pillanatban elkanyarodom. 
Nem szerettem iskolába járni, kerültem a szervezett közösségeket, a tumultusokat, házi mulatságokból hamar eltűntem. 
A lelki kényelmetlenség testi fáradságot okoz, de a vérrokonokkal más a helyzet. 
Anyámat és a gyerekeimet a közelemben akartam tudni, ha nem is szántam rájuk sok időt. 
Lássam őket, tudjam, hogy jól vannak. 
Fiatalkoromban úgy gondoltam, hogy ez a feladat: magyar írónak lenni, életre szóló megfigyelőposzt. 
Továbbá: hiába vagyok zsidó, természetesen beszélni, írni magyarul tudok csak, és éntőlem már minden más csak erőltetés volna. 
Ennél fogva be kellett rendezkednem egy saját fatalizmusra.

Az író nem szolgál
 Nem hasznos. 
Az irodalom szelleme garázda szellem. 
Az írás civil mesterség, az író a civilek között is civil. 
Az irodalom országában nincs parancs, amely ne volna abszurd. 
Melyik szakma illetékesebb arra, hogy szemét a harc áldozataira függessze? Mindenki áldozat, akit megölnek, pedig még élhetne tovább. 
A halott jellegzetességei között nem elsőrendű a bőrszíne, a vallása, az állampolgársága, fontosabb, hogy békében távozott-e, vagy erőszakos halál végzett-e vele. 
Ne csak megölni ne lehessen a polgárt, de arra kötelezni sem, hogy ő maga más embereket megöljön. 
Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. 
Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalan hitelt. Európában lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. 
Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy. 
Ebből a tagolt világból nem kívánkozunk olyan nagyon vissza az örök–egyetlen teljességbe. 
Naplót írunk, megfogalmazzuk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. 
Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielőtt erkölcsi ítéletekben részesítenénk. 
Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával. 
Az európai szöveg- és kép-örökséget használva gondolkozunk magunkról. Vannak közös irodalmi hőseink, tőlük származik az öntudatunk. 
Abban a mitológiában élünk, amit a szerzők hagytak ránk. 
Tiszteljük a hagyományt, de nem hajlunk meg előtte. 
A konzervatív és a radikális elválaszthatatlanok. 

Lehet mondani
Az ember alakú isten azzá válik, ami tulajdonképpen: elbeszéléssé. 
Ha a vallás a néphez van kötve, akkor a történet nem fejeződik be a személy, a hős halálával. 
Zsidóság – isten és a magát kiválasztottnak tekintő nép viszonyának a története. 
Az író és a pap között autoritásverseny van: kinek az igazsága megbízhatóbb?
Verseny az emberek figyelméért az értékek és elvarázsolások piacán?
A világ szüntelenül gyártja a meséket, de nincsen egyeduralkodó mese, a transzcendencia ösvényei sokasodnak, újabb hősökre, szentekre, szörnyetegekre és ördögökre van szükség. 
Minden valamirevaló író egy lehetséges ellenlábas, elvilágiasítja a történetet és a szereplőit. 
A szentek élete mellett a polgári regény megjelenítette az alternatív olvasnivalót, a világi művészetek emancipációja humanizálta a szellemit. 
A zsidó idea a közvetlen telefonvonal istenhez. 
Nem nézzük, csak halljuk, néha bennünk is megszólal. 
Isten, akivel a zsidó beszél, örökkévaló, kortalan, túl van az emberélet határán. 
Nehéz hinnem, hogy egy ember, bárhogyan hívják is, halhatatlan. 
Ne szabadítsanak meg a haláltól, mert ezt sem hiszem. 
Senki más emberfia ne vegye el rólam a bűneim terhét. 
A megváltás olyan könnyítések ígérete, amelyekben nemcsak, hogy nem tudok, de nincs is kedvem hinni. 
Az Újszövetségben egyetlen ember történetére szűkül le a történelem. 
Egy nép is szűkös, egy ember még inkább az. 
Ha már elbeszélések között választunk, szavazatomat a világirodalomnak adom, amelyből a Biblia csupán egy könyv, Ó és Új Szövetséggel együtt. 
A nép, az emberi faj tovább megy az időben, és sok hőse, ha tetszik, megváltója van. 
Hogy engem a bajoktól egy másik ember kereszthalála eleve megszabadított? 
Lehet mondani.

Az egyéniség ördöge
Műalkotásokban, tehát túlozva fejezzük ki nagy antinómiáinkat. 
Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket. 
Az a szép bennük, hogy megoldhatatlanok. 
A soknyelvű európai irodalom elég komplex társalgás. 
A kis nemzetek irodalma is európai; akkor is, ha fontos könyveik nincsenek lefordítva. 
Egy könyvespolcon, kölcsönös sugárzásban állnak a nemzeti nyelvre lefordított külföldi klasszikusokkal, ismertebb kortársakkal. 
A fordítók a klasszikus európaiak: általuk értjük egymást. 
Az európai érdeklődés fogékony a részek, minoritások, népek és egyéniségek titokzatos ízlésére. 
Jónak és rossznak szabadság és nem-szabadság a neve. 
Történelmünk befejezhetetlen út a szabadság felé, ami az emberiség fokozatosan kifejlődő lényege. 
A szabadság az a fogalom, amelyben ontológia és etika találkozik. 
Minél inkább megértjük, hogy a szabadság a legfőbb jó, annál inkább lesz az valóban a legfőbb jó. 
Védekezem, szembeszegezem a világgal, amit én magam igaznak tartok vagy legalábbis gyanítok. 
Úgy igazítottam a viselkedésemet a környezetemmel szemben, hogy minél kevésbé kelljen önmagammal háborúznom. 
Nem érek rá amiatt búsulni, hogy rosszakat mondanak rólam, kicsit bosszant, aztán másra gondolok. 
Az íráshoz sok magány és lelki készenlét kell, a koncentráció önző.
Nem akarjuk fehérre és feketére osztani a világot, éppenséggel az ellen lázadoztunk eleitől fogva, hogy mindent vagy erényesnek, vagy bűnösnek kelljen tekintenünk. 
Az az európai, ami soknyelvű, sok műfajú, sokdimenziós. 
Csuhában, uniformisban, talárban az egyéniség ördöge megmutatkozik. Állítjuk azt a címkézhetetlen valamit, ami az újszülött műalkotás, amelyről szülője sem tudja, hogy micsoda. 
Felkészülünk rá, hogy a többség szörnyetegnek mondja, pedig csak különös. Itt valamivel több szó, meggondolás, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet, az evést, a gazdálkodást és a politikát, mint másutt, verbális kontinens. 
Nem ezen a tájon lett mozihős a kevésbeszédű férfi, aki megy, teszi a dolgát, és ezer szónál többet nem használ. 
Gyanús kozmopolita kívánok lenni, felforgató és idegen eszmebuborékok eregetője mélytengerekben, akit a lokális-kollektív érzékenység elkomorulva figyel, az ilyen átutazó inkább az értelmet tartja hatalmasnak, mint a hatalmat értelmesnek. 
 

Bibliográfia
KONRÁD György
Vendégkönyv
Európa, 2013



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu