Sir George Darwin szerint a Hold egy Nap keltette dagály által szakadt ki a Földből. A Nap vonzereje úgy hatott a legkönnyebb kőzetburokra (a gránitra), mint valami folyékony közegre, egy részét megemelte és elszakította bolygónktól. A vizeket, melyek akkor teljesen elborították a Földet, nagyrészt magába nyelte az eképpen támadt szakadék (azaz a Csendes-óceán), a maradék gránit pedig napvilágra került és széttöredezett, meggyűrődött a szárazföldeken. Hold nélkül, ha lezajlott volna is, egészen más lett volna az evolúció.

Igen, igen, most, hogy szóba hoztátok, már emlékszem! – élénkült föl az öreg Qfwfq. – Hát hogyne! A víz alól mint valami gomba kezdett kibukni a Hold; én éppen arra eveztem, s egyszer csak érzem, hogy valami föltol. – Az áldóját! Zátony! – mérgelődtem, de már csónakostul fönn is akadtam egy fehér púp tetején, horgászzsinórom a levegőben lógott, fityegett rajta a horog.
Utólag könnyű elmondani, de kíváncsi vagyok, a helyemben melyiktek látta volna előre, mi készül! Voltak persze akkoriban is, akik a jövő várható veszélyeit taglalták, és ma már azt mondhatnánk, hogy sokmindent meg is sejtettek, no nem a Holdról, mert az mindnyájunknak meglepetés volt, hanem a kitüremlő földdarabokról. Az Árapály Intézet munkatársa, Oo felügyelő számos előadást is tartott erről, de senki sem hitt neki. Szerencsére, mert számításaiba végül súlyos hiba csúszott, és meg is fizette az árát.
Akkoriban víz borította a bolygó teljes felszínét, szárazföld még nem bukkant elő. Lapos világ járta, sehol egy kiemelkedés, a tenger sekély és szelíd tavacska volt, mi pedig ladikból horgásztunk, nyelvhalakat fogtunk.
Az Intézet számításai alapján Oo felügyelő arra a meggyőződésre jutott, hogy a Földön nagy változások vannak készülőben. Elmélete szerint bolygónk rövid időn belül két térségre szakad, egy szárazföldire és egy óceánira. A szárazföldi területeken hegyek és vízfolyások alakulnak ki, és buja növényzet nő. Akinek közülünk szárazföld jut, arra a gazdagság kimeríthetetlen lehetősége vár, az óceánok viszont teljességgel lakhatatlanokká válnak, csak egy sajátos fauna maradhat meg bennük, a mi törékeny ladikjainkat pedig hatalmas viharok zúzzák szét.
De hát ki vehette volna komolyan ezeket a világvége-látomásokat? Vékony vízrétegen zajlott az életünk, el sem tudtunk képzelni másmilyet. Ki-ki a maga módján hajókázott rajta, én türelmesen horgásztam, a kalóz Bm Bn a nádasok sűrűjében várt-lesett a kacsapásztorokra, a kis fruska Flw karcsún merítgette a maga páros evezőjét. Ki gondolta volna, hogy a tükörsima felszínen egyszer csak hullám keletkezik, ráadásul nem is vízből, hanem kemény gránitból, és magával ragad bennünket.
De menjünk sorjában. Elsőként én akadtam fenn a hullám tetején, ladikommal egy pillanat alatt szárazra kerültem. Hallottam a lentiek lármáját: átkiabáltak egymásnak, csúfondárosan rám mutogattak, s mintha egy másik világból szólt volna a hangjuk: – Odasüss! Ott a Qfwfq, hahaha!
A púp, amely fölkapott, nem volt mozdulatlan, görögve futott végig a tengeren, akár egy golyó, nem, rosszul mondom, egy végigfutó földalatti hullám emelgette és ejtette vissza a sziklaszőnyeget, ahol csak elhaladt. A legfurcsább az volt, hogy bár engem is ez a szilárd áradat tartott meg és sodort, sosem pottyantam le róla, amikor mozdult; biztos lábbal álltam a tetején, együtt haladtam vele, pedig körülöttem mindig új halak vetődtek szárazra és tátogtak-vergődtek a sorra kibukkanó kemény, fehérlő talajon.
Hogy mire gondoltam eközben? Véletlenül sem Oo felügyelő tanaira (nagy sokára meghallottam, hogy így emlegetik), sokkal inkább a váratlanul kínálkozó, új halászmódszerekre: csak a kezemet kellett kinyújtanom, és megrakhattam a csónakot nyelvhallal. Álmélkodó és gúnyolodó kiáltások helyett a többi bárkából most átkozódás és fenyegetőzés hallatszott. A halászok mindenféle rablónak, zsiványnak elmondtak; az volt köztünk a szabály, hogy ki-ki a maga kijelölt helyén horgászik, betolakodni mások helyére bűnténynek számított. De hát ki állíthatta meg ezt az önjáró zátonyt? Nem tehettem róla, hogy az én csónakom megtelt, az ő bárkáik meg üresen maradtak.
A jelenet tehát így festett: egy terjeszkedő gránitbuborék szántott végig a víz színén; körülötte hemzsegtek, fickándoztak a nyelvhalak; én röptükben elkapkodtam őket; irigy társaim egész hajórajjal üldöztek, hogy bevegyék erődömet; mögöttem egyre szélesebbre nőtt az elválasztó sáv, már a tengeri had egyetlen új lépcsője sem tudta áthidalni; üldözőimre alkony szállt és lassanként mindnyájukat elnyelte a sötét éjszaka, ahol pedig én jártam, ott a Nap szüntelen déli verőfényt árasztott.
Nemcsak a halak akadtak fenn a kőhullámon, megfeneklett rajta minden, ami körös-körül vízben úszott: íjászokkal teli tutajflotillák, élelmet szállító dereglyék, királyokat, hercegnőket és kíséretüket hordozó, fejedelmi gondolák. Ahogy haladtam, víz fölé magasló cölöpvárosok tűntek föl a láthatáron, és rögtön el is sodorta őket a kőár, pozdorjává törtek cölöpjeik, verdestek-rikácsoltak bennük a tyúkok. Mindez sokat elárult a változás természetéről: a világot fedő sérülékeny réteg könnyen megsemmisülhet, mozgó pusztaság jöhet helyébe, amely minden útjába eső élőlényt elsöpör és megszüntet. Már ettől is észbe kaphattunk volna mindannyian, de különösen a felügyelő. Csak hát, ismétlem, én nem a jövővel voltam elfoglalva, elég volt nekem egyensúlyban tartanom magamat, s mentenem valahogy az átfogóbb, általánosabb egyensúlyt is, amelynek szemem láttára omlottak össze az alapjai.
Minden akadálynál, amelyet a kőhullám ripityára tört, vicik-vacakok, szerszámok, fejdíszek zápora hullott rám. A helyemben egy gátlástalan valaki (mint a későbbiekből világosan ki is derül) sietve lecsapott volna rájuk. Én viszont – ismerhettek – nem. Sőt, nagyon is másfajta hóbort szállt meg: a könnyűszerrel begyűjtött nyelvhalakat elkezdtem kidobálni a szegény halászoknak. Nem azért mondom, hogy hencegjek, az esményekkel egyféleképpen tudtam csak szembeszállni, úgy, hogy megpróbáltam feledtetni a károkat, segíteni az áldozatokat. A rohanó hegyről nagyokat kiáltottam: – Meneküljön, aki tud! Félre! Adjatok utat! – A dülöngélő cölöpöket, amelyeket kinyújtott karral elértem, igyekeztem megtartani, hogy ha elvonul a hullám, állva maradjanak. A szerencsétlen hajótörötteknek pedig, akik a vízben evickéltek, szétosztottam mindent, ami az ütközések és omlások során kezembe került. Bíztam, bizakodtam: talán új egyensúly születhet majd abból, hogy én kerültem a hegytetőre. Azt szerettem volna, hogy a kőhullám együtt hordozza baljós fölbukkanásának átkát és bőséggel mért jótetteimet, a rosszat és a jót, egyazon természeti jelenség ellentétes hozadékait, melyek fölül állnak a magam és a mások akaratán.
Mégsem jutottam semmire; az emberek nem fogták föl vészkiáltásaimat és nem tértek ki az útból, a cölöpök első érintésemre összeroskadtak, a kidobált holmin a nélkülözők hajbakaptak, és csak nagyobb lett a zűrzavar.
Egyetlenegyszer sikerült jót tennem; megmentettem egy kacsafalkát attól a bitang Bm Bn-től. Egy mit sem sejtő pásztor könnyű sajkáján a nádast járta, és nem vette észre a rá szegeződő, dobásra emelt dárdát. A kőhullám hátán éppen odaértem, és megragadtam a bandita karját. – Hess, hess – rebbentettem föl a kacsákat, s azok el is szálltak. Csakhogy Bm Bn, amikor megmarkoltam, rám akaszkodott, így hát attól fogva ketten utaztunk a kőhullámon, s a jó és a rossz egyensúlya, amit annyira szerettem volna megóvni, végképp veszélybe került.
Bm Bn számára az ottlét csak újabb kalózkodásokra, orvvadászatokra, pusztításokra volt jó. A gránithullám vakon és szenvtelenül folytatta a maga világtagadását, de most már olyan elme uralta, amely a tagadást a saját hasznára akarta fordítani. Most már nemcsak egy kíméletlen földindulásnak voltam foglya, hanem a kalóznak is; hogyan fékezhettem volna meg ezt a két, egyirányú erőt? A kő és a haramia közül ösztönösen a kő pártján álltam, rejtélyes módon szövetségesnek éreztem, nem tudtam azonban, hogyan támogathatnám meg a magam szerény erejével, hogyan tarthatnánk vissza együtt a garázdálkodó és fosztogató Bm Bn-t 
A helyzet akkor sem változott, amikor a kőhullámon már Flw is ott volt. Elrablását végig kellett néznem, és a kisujjamat sem mozdíthattam érte, mert Bm Bn úgy összekötözött, akár egy sonkát. A kislány ott szandolinozott a tündérrózsák és a nárciszok között, Bm Bn meglóbált a levegőben egy hosszú lasszót és befogta; a szelíd, engedékeny teremtés pedig tűrte, hogy az a szörnyeteg fogva tartsa.
Én azonban nem kívántam tűrni, és így szóltam: – Nem tartok magának gyertyát, Bm Bn. Oldozzon el, én megyek innét.
Bm Bn foghegyről válaszolta: – Még mindig itt vagy? Eridj, ha akarsz, annyit se számítasz nekem, mint egy bolha. Gyerünk, ugorj csak a tengerbe, bele is fulladhatsz! – azzal eloldozott.
– Megyek, de még hallani fogsz rólam – mondtam erre, Flw-nek pedig odasúgtam: – Ne félj, eljövünk érted és kiszabadítunk!
Már épp ugrottam volna, amikor észrevettem a tengerben egy gólyalábakon lépdelő, távoli alakot. Közeledő hullámunk elől sem tért ki, sőt, szembejött velünk. Gólyalábai ripityára törtek, ő meg a gránitra zuhant.
– Számításaim helyesnek bizonyultak – mondta. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Oo felügyelő az Árapály Intézettől.
– A legjobbkor jön, felügyelő úr, adjon tanácsot, mitévő legyek – mondtam. – A helyzet itt odáig fajult, hogy épp távozni készülök.
– Nagy hibát követne el – óvott a felügyelő –, mindjárt elmagyarázom, miért.
Fejtegetni kezdte elméletét, melyet már a körülmények is alátámasztottak: megkezdődik a szárazföldek várt kiemelkedése, az a kidudorodás, amelyen állunk, első jele ennek; új, végtelen lehetőségek nyílnak meg előttünk. Tátott szájjal hallgattam: így már egészen más a helyzet, nem a rombolás és vigasztalanság magván sodródom, hanem új távlatokat kínáló, ezerszer virulóbb földi élet ékességén haladok.
– Ezért siettem az önök szolgálatára – közölte diadalmasan a felügyelő.
– Ha ugyan jó kedvemben megengedem, hogy itt maradj! – vigyorgott rá Bm Bn.
– Biztosra veszem, hogy megbarátkozunk – jelentette ki Oo. – Nagy kataklizmák elé nézünk, és tudásom, előrelátásom révén uralhatjuk, sőt, a magunk javára is fordíthatjuk őket.
– S remélem, nemcsak a magunkéra! – toldottam meg. – Ha igaz, amit mond, felügyelő úr, ha ez a nagy szerencse éppen bennünket ért, hogyan foszthatnánk meg tőle  felebarátainkat? Mindenkivel tudatnunk kell, akivel csak találkozunk! Magunk mellé kell vennünk őket!
– Ne pofázz annyit, öcsi – és Bm Bn megragadta a galléromat –, különben röpülsz a pocsolyába, ahonnét jöttél! Itt csak az maradhat, akit én megtűrök, punktum! Igaz-e, felügyelőkém?
Odafordultam Oo-hoz, biztosra vettem, hogy a hatalmaskodó banditával szemben szövetségesre találok benne: – Felügyelő úr, kutatásaiban önt bizonyára nem önző szempontok vezették. És nem fogja megengedni, hogy amit elért, azt Bm Bn a maga személyes céljaira sajátítsa ki...
A felügyelő vállat vont. – Ami azt illeti, én az önök helyi viszályaiba nem kívánok beleszólni, nem ismerem az előzményeket. Én műszaki szakember vagyok. Ha pedig itt, mint ahogy látom, az irányítás a másik úr kezében van – és odabiccentett Bm Bn felé –, akkor számításaim eredményét az ő figyelmébe ajánlom...
Csalódtam a felügyelőben, szavait nem várt árulásként éltem meg, de kiábrándulásom akkor lett csak teljes, amikor tovább hallgattam jövendöléseit. Részletesen ecsetelte, hogyan alakul majd az élet a kibukkant földrészeken; hogyan épülnek kőalapokra városok; hogyan járják az utakat tevék, lovak, szekerek, macskák, karavánok; hogyan születnek arany- és ezüstbányák, szantálfa- és rózsanád-erdők, elefántok, piramisok, tornyok, órák, villámhárítók, villamosok, daruk, liftek, felhőkarcolók, nemzeti ünnepeken pompázó virágfüzérek és zászlódíszek, színházak és mozik homlokzatán virító, színes fényfeliratok, melyek gálaesteken nyakékek gyöngysorain csillannak meg. Mindhárman hallgattuk, Flw elbűvölt mosollyal, Bm Bn bírvágytól tágult orrlikakkal, bennem viszont ezek a mesés kilátások nem keltettek már semmiféle reményt, hisz azt jelentették, hogy ellenségem uralma állandósul, és ez minden csodára hamisan fénylő, közönséges patinát vont.
Egy alkalmas pillanatban, amikor másik két útitársunk a tervezgetéssel volt elfoglalva, kereken meg is mondtam Flw-nek: – Többet ér a mi szegény horgászéletünk akárhány fényes csodánál, amelyért Bm Bn szolgálatával fizetünk! – és azt ajánlottam neki, hogy szökjünk meg együtt, hadd maradjanak kettesben a jövendő földrészen, a kalóz és a felügyelő. – Kíváncsi vagyok, mire mennek együtt...
Meggyőztem vajon? Flw, mint már mondtam, szelíd teremtés volt, törékeny, akár a lepkeszárny. A felügyelő jóslatai elkápráztatták, Bm Bn gorombaságától azonban viszolygott. Ezt az ellenszenvet nem volt nehéz továbbszítanom, ráállt, hogy velem jön.
A gránitkinövés, mintha a Föld gyomra minden addiginál jobban nyomta volna fölfelé, teljes erővel a Nap felé tartott. Sőt, a napvonzásnak jobban kitett része egyfolytában dagadt, alsó fele pedig úgy elvékonyodott, mint egy üvegnyak vagy egy levélszár, és szétterülő árnyékba veszett. Ki kellett használnunk, hogy a félhomály a déli napsütésben egérutat kínált nekünk. – Itt az alkalom – mondtam Flw-nek, azzal kézen fogtam és lecsusszantunk a levélszáron. – Most vagy soha!
Lelkesítő buzdításnak szántam e szavakat, nem sejtettem, hogy a valóságra is ráhibáztam. Amint távolabb úsztunk kissé attól, amit ekkor bolygónk irdatlan kitüremlésének láttunk, megrengett a föld és a víz. A gránittömeget a Nap vonzása elszakította bazalt talapzatától, amelyen horgonyzott. Óriási sziklatömb szállt föl az égboltra – fölső részén fakó volt és likacsos, alul síkos, mintha a Föld gyomrának nyálkája kenődött volna rá, ásványi nedvek csíkozták, szakállként csüngtek rajta a gilisztakolóniák –, könnyedén lebegett, akár egy falevél. A nyomában támadt szakadékba zuhatagként ömlöttek a földgolyó vizei, odább szigetek, félszigetek, fennsíkok tűntek elő.
Megkapaszkodtam a kibukkanó domborulatokban, így aztán sikerült Flw-t és magamat révbe juttatnom, de szememet még mindig nem tudtam levenni arról a darabka világról, amely messze szállt és forogni kezdett az égbolton. Még hallottam Bm Bn sűrű átkozódását is, amint a felügyelőt szapulta: – Előrelátás, mi? Egy frászt, te szerencsétlen hülye... – miközben a forgó mozgás fönt már javában csiszolta a sarkokat és a göröngyöket, hogy egyenletes és mészköves héjú labdát formázzon. S már a Nap is messze járt, azt a gömböt pedig, amelynek attól fogva Hold lett a neve, utolérte az éjszaka, kevéske sápadt fény szóródott rá, akár egy sivatagra.
– Azt kapták, amit megérdemeltek! – mondtam, s mivel úgy láttam, hogy Flw nem érti, mekkora fordulat történt, hozzátettem: – Nem az lett a szárazföld, amelyet a felügyelő jósolt, hanem, ha érzékszerveim nem csalnak, az, amely most formálódik lábunk alatt.
Hegyek, folyók, völgyek, évszakváltozások, passzátszelek alakították a kiemelkedett tájak felszínét. Az első ősgyíkok, a jövő hírnökei már felderítő körútra indultak az óriásfenyő erdőkből. Flw-nek mintha mindez természetes lett volna: ananászt szakított egy ágról, fatörzshöz ütögetve föltörte a héját, beleharapott zamatos húsába, nagyot kacagott.
Így zajlottak az események, mint tudjátok; Flw, semmi kétség, mind a mai napig boldog. Jár-kel a neonfényes éjszakában, puhán vállára keríti csincsilla bundáját, mosolyog a fényképész vakuja előtt. Én viszont eltűnődöm, hogy valóban ez-e az én világom.
Néha fölpillantok a Holdra, és elgondolom, hogy a mérleg másik serpenyőjében ott a sivatag, a hideg, az üresség: a mi szegényes fényűzésünk ellensúlyai. Hogy időben átugrottam erre az oldalra, csak a véletlenen múlott. Tudom, hogy adósa vagyok a Holdnak, mindazért, amit a Földön megtalálok, adósa a semminek, mindazért, ami van.

       SZÉNÁSI FERENC FORDÍTÁSA