Első flash. Áprilisban az olasz állam feloszlatta néhány dél-olasz település helyhatóságait, köztük a legszentebbnek számító Camorra Casal di Principéjét, és egy komisszárt küldött ki a helyi közigazgatás élére. Az ok erre az volt, hogy ott ismert Camorristákat választottak be a helyi vezetésbe, akik azt ígérték, hogy azoknak, akik erre igényt tartanak, engedélyeket fognak adni egyébként meg nem engedett házak megépítésére és egyéb törvénysértésekre. Alig akadt olyan, aki ezen felháborodott volna Olaszországban. 

Második flash. Néhány nappal Mario Monti – nem hivatásos politikusokból álló, ezért „szakértőinek” nevezett – kormánya hivatalba lépését követően találtam ezt az új végrehajtó hatalom ellen írt blogot. Az állt benne, hogy Mario Monti „az erős hatalmak”: a bankok és a nemzetközi pénzvilág embere, és a legerősebb európai hatalmak által forszírozott neoliberális politikát akarja keresztülvinni Olaszországban. Ahelyett hogy felvette volna a harcot a finánctőkével, Monti kormánya első lépésként magasabb adókat vetett ki mindenkire, még a legszegényebbekre is. Ez egy antidemokratikus kormány, mert nem demokratikusan választották meg, még ha a parlamentben a baloldaltól a jobboldalig széles támogatottsággal rendelkezik is, a technokrácia hatalmát testesíti meg. Olaszországban a demokrácia „komisszárokkal” kormányoz. Az európai hatalom birtokosai, írják az indigado blogban, féltek a demokratikus választásoktól. Amikor Papandreu 2011 novemberében azzal a javaslattal állt elő, hogy a szigorú gazdasági megszorító intézkedéseket tegyék fel népszavazásra, az európai vezetők egy szempillantás alatt eltérítették ettől a szándékától. Azt gondoltam volna, hogy ez egy szélsőbalos blog, de kiderült, hogy jobboldali. A Monti-kormány elleni támadásaiban a jobb- és a baloldal majdnem ugyanazokat a fogalmakat és kifejezéseket és fordulatokat használja. 

És íme az ezzel szembenálló teória: a New York Times-ban éppen azzal keltett meglepetést Thomas L. Friedman, hogy valami ehhez nagyon hasonlót állított. (1) Friedman megfordítja a bevett klisét, ami szerint éppen a Nyugat szenvedne hiányt demokráciából: szerinte nyugati vezetők éppen a túlzott demokrácia miatt olyan képtelenek felnőni a feladatokhoz. „Felteszem magamnak a kérdést – írja –, hogy vajon a politikai vezetés minősége nem megy-e veszendőbe minden újabb millió facebook és twitter-felhasználóval”. A vezető politikusok döntései Friedmann szerint egyre jobban függenek a választók hangulatától; a vezetők nem mernek népszerűtlen de szükséges intézkedéseket javasolni. A politikusok nem tesznek egyebek, csak közvéleménykutatási eredményeket olvasnak, blogokat figyelnek, twitter- és facebook-bejegyzéseket számolgatnak. A közhangulatnak rendelődnek alá – ez a popularizmus.

Az egyik szerint túl kevés a demokrácia, a másik szerint túl sok. De mire való is voltaképpen a demokrácia? A politikai erők túlnyomó része Nyugaton a mai felfogásunk értelmében fogadja el a demokráciát: nagykorú állampolgárok választanak egy kormányzatot azzal, hogy egymással versengő, szabadon szerveződő pártok közül választanak; a kormány rendszerint öt évnél tovább nem marad hivatalban. Mégis van legalább háromféle egymástól alapjaiban eltérő felfogás ennek az eljárásnak az értelméről.

Az első: a misztikus-totalitárius nézet: a választásban Rousseau kifejezésével a volonté générale, a közakarat nyilvánul meg, ami nem ugyanaz, mint minden egyes ember akaratának összessége. A demokrácia egyetlen vezért választ, aki megtestesít valamit az adott nép lényegéből. A „vezérnek”, írja Heidegger, „a népakaratot kell szem előtt tartania, ez pedig nem ez egyedi akarok összessége, hanem eredendő sajátosságokkal rendelkező egész.” (2)
Hitlerre hivatkozott, akit 1933-ban demokratikusan választottak meg. Egy holisztikus lény, a nép jut kifejezésre a karizmatikus vezérben.

A második: A másik, a baloldalra jellemző szemlélet a demokráciát a nagyobb egyenlőség és a nép felemelkedése eszközének tekinti. A demokrácia révén a kevéssé erősek – a többség – végső soron kikényszerítheti az igényei figyelembe vételét a nagyobb hatalommal rendelkező elitnél. Itt a politikai demokrácia az átfogóbb gazdasági és szociális egyenlőség első fázisa.

A harmadik: A harmadik a liberális kapitalizmus szemléletmódja: A demokrácia a láthatatlan agy, az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz” politikai megfelelője. A Smith-féle paradoxon abban áll, hogy míg minden egyes gazdasági cselekvő csakis a legsajátabb, személyes érdekeit követi, mindezeknek az egoista döntéseknek az együttese a közösség gazdagodásához vezet, amennyiben a vállalkozók között szabad verseny folyik. A „politika piacán” pártok és jelöltek versengenek. Ezért fontos a többpártrendszer, és ezért ugyanolyan ártalmas, ha csak egyetlen párt létezik, mint a monopólium a gazdaságban.

A láthatatlan elme
Ha az utca emberével beszélgetek a közügyekről, a res publicáról, túlságosan gyakran tapasztalom azt, hogy a „kisember” mennyire nem vesz tudomást aktuális politikai kérdések legelemibb tényeiről. Tehát olyan emberek mennek szavazni, akik többségének halvány fogalma sincs a politikáról. Kész csoda, hogy dezinformált vagy irreálisan gondolkodó embereknek ez a hatalmas tömege az érettebb demokráciákban végül mégis olyan pártokat és személyiségeket juttat be a hatalomba, akik mindent egybevetve mégiscsak működőképesek. A választások eredménye egy olyan kormány, amely ha nem is bölcs, de legalább kevésbé gonosz/rosszindulatú, mint amilyet a nem demokratikus rezsimek szoktak produkálni. A tudatlanok tömege ténylegesen jobb „elmét” juttat érvényre, mint az olyan felvilágosult koponyákból álló elit, amelyik okosan dönt mindenki helyett, mint a mai kínai gerontokrácia.

Ennek a három megközelítésnek mégis van egy közös lényegi vonása: az a feltételezés, hogy a demokrácia az optimális rendszer, mert rendelkezik valamiféle mindentudással, amikor a legjobb utakat kell megtalálni. 

A demokráciának ehhez a három felfogásához hozzáteszek még egy negyediket: a kevesek demokráciáját.

A demokrácia említett koncepcióira, miszerint az „a népakarat kifejezése”, „a nagyobb egyenlőség elérésének eszköze” vagy „a láthatatlan elme gépezete” volna, sajnos gyakran rácáfol a történelem.

A választott vezér: misztikus vízió – egy demokráciában előbb vagy utóbb a saját népe adja ki az útját. Churchillt, miután megnyerte a háborút, ejtették az angolok, a jogász Attlee-t választották helyette. Az amerikai törvénykezés intézményesítette a vezérek időlegességét: F. D. Roosevelt óta senki sem maradhat nyolc évnél hosszabb ideig a köztársaság/az Egyesült Államok elnöke.
 A baloldal demokrácia-felfogása egy helyes aspektust ragad meg: a demokrácia több országban is a jóléti államhoz vezetett: a bevándorlóinkat kivéve ma senkit nem fenyeget az éhen pusztulás vagy a fagyhalál veszélye, aki beteg, azt normális esetben ellátják. Ezért gondolják azt, hogy a demokrácia révén a gazdagság és a hatalom sokkal igazságosabb elosztásához juthatunk majd el. Ez az egalitárius tendencia azonban az elmúlt harminc évben az ellenkezőjébe fordult. Ahogy ez a Gini-együtthatóból (3) egyértelműen kiderül, azóta minden ipari országban az egyenlőtlenség expanzióját éltük meg. A maximális egyenlőtlenségi együtthatóval bíró országok között találunk/találhatunk olyan nagy demokráciákat, int Dél-Afrika, Chile, Brazília, Mexikó és az Egyesült Államok; a demokratikus USÁ-nak ugyanakkora az egyenlőtlenségi együtthatója, mint az igen kevéssé demokratikus Kínának. 
 A leggazdagabbak elitje időközben külön népet és nemzetet alkot magában. Ez az elit, a világ lakosságának fél százaléka rendelkezik 69 milliárd dollárral, míg a világ népesség 68 százalékára csupán 8 milliárd jut. A bérek szintje az iparosodott országokban csökkenő tendenciát mutat, a finánctőke profitja viszont az egekbe tör. A demokrácia nagyobb törvény előtti egyenlőséghez és nagyobb állami jóléthez vezetett, de nem tudta elejét venni annak, hogy ezek az áldatlan viszonyok ilyen robbanásszerű méreteket öltsenek.
 Szerény életkörülmények között élő emberek milliói szavaztak mégis évtizedeken át jobboldali pártokra, amelyek ilyen mérvű egyenlőtlenségeket szilárdítottak meg. Hogy ennyi szegény ember szavaz olyan pártokra, amelyek gátlástalanul részesítik a gazdagokat előnyben /kedvez a gazdagoknak, a baloldal számára átláthatatlan rejtély marad.
 A demokrácia liberális felfogását gyengíti az a tény, hogy „a láthatatlan agy” nem mindig működik. A piac sokszor nem a nagyobb gazdagságot, hanem a még nagyobb szegénységhez idézi elő – ezt tanúsítja a 2008-ban kezdődött válság. Sokszor kudarcot is vall a demokrácia, nemegyszer öngyilkos módon. Szabad választások eredményeképpen jutott hatalomra 1923-ban Mussolini és 1933-ban Hitler. 1991-ben az algériai nép az antidemokratikus iszlamista Üdvfrontot segítette választási győzelemhez, aminek el nem ismerését évekig tartó polgárháború követte. Szabadon választották a szerbek is Szlobodan Milosevicset, aki aztán háborús bűnösként került a nemzetközi bíróság elé. Számos további példát lehetne felhozni. Miért hisszük azt, hogy az emberek többségének fontos, hogy szabadok legyenek?

A demokrácia kudarcot szenved akkor is, ha antidemokratikus erőket választ, akik felszámolják, akkor is, ha olyan vezéreket választanak, akiket a nemzetközi közvélemény és a történelem gazembernek vagy nevetséges bohócnak talál és ilyenként utasít el. (Mi olaszok tudunk erről mesélni.)  A „láthatatlan elme” gyakran torzul „látható elmebajjá”.
 A Berlusconi-kormány 2011 novemberi bukása után a legtöbb felmérésből/közvéleménykutatásból az derült ki, hogy a Berlusconival szembenálló ellenzéki pártok – a baloldal és a katolikus közép – választások esetén győztesen kerülnének ki. Ezek a pártok mégis inkább hajlottak Monti „szakértői” kormányának támogatására, mint egy újabb választáson való megmérettetésre. De valóban „szakértői” kormányok nincsenek, így nevezik őket, mert a pártoknak jobb/hasznosabb, ha nem nekik kell népszerűtlen, bár elengedhetetlen intézkedések meghozóiként szerepelniük. Ma (Olaszországban) az történik, hogy a szakértői kormányok voltaképpen a pártok csődjét szankcionálják. Ami kényelmes eufémizmus: mert voltaképpen a demokrácia kudarcáról van szó. 

Határt szab a demokráciának, hogy egy kormányon lévő politikai erő hajlik arra, hogy (el)kerülje a népszerűtlen intézkedéseket – adók, megszorító intézkedések, bizonyos lobbik előjogainak megnyirbálása –-, nehogy elveszítsék a következő választásokat. Unásig ismételgetik, hogy a politikusok nem törődnek az emberek szükségleteivel, hogy csak a saját érdekeiket tartják szem előtt – ez csak kis részben igaz. A politikai osztályt mégis az ellenkezője miatt bírálják: túlságosan is törődnek azzal, hogy mihez mit szólnának az emberek, a nép szája íze szerint akarnak mindent csinálni, hogy szavazatokat biztosítsanak maguknak, igyekeznek mindenkinek adni valamit. Amikor aztán egy ország – mint ma Görögország, Spanyolország és Olaszország – a szakadék szélén áll, a pártjai eltűnnek, és a piszkos munkát átengedik az ún. „szakértőknek”. Ezért kellett Giorgio Napolitanónak a köztársaság nem a nép, hanem a parlament által választott elnökének kézbe vennie a dolgot, és „saját” kormányát kineveznie. Vajon csupán egy antidemokratikus döntéssel állunk itt szemben, vagy az olasz demokrácia csődjével?

A mi országainkban az állampolgári jogokat bizonyos esetekben hatályon kívül szokták helyezni a cselekvőképesség megtiltásával vagy korlátozásával. Egyes embereket egy időre megfosztanak bizonyos szabadságjogaiktól „önmaguk vagy mások veszélyeztetése” miatt például elmebaj esetén; mások nem rendelkezhetnek a tulajdonuk felett,, ha fennáll a veszély, hogy a családjukat koldusbotra juttatják elmezavarból, pazarlásvágyból, kábítószer-függőségből vagy játékszenvedélyből kifolyólag. Egy bíró megfoszthat egy apát vagy egy anyát a szülői hatalmától. 
 Az állampolgári jogok megvonása sokszor ugyanannak az alkalmatlanságnak a különféle megnyilvánulási formáira adott válasz: az egyén úgy él a szabadságával, hogy ezt a a közösség társadalmilag károsnak találja. Az elmélet szerint, amint colpevolistának neveznék (a bíróság a vádlottat bűnösnek találta/colpevole), egyes országokkal is pontosan ez történik.   

Gyámság alá helyezett országok 
A colpevolisták ezt mondják: azok a közösségek, amelyeknek tagjai közé Görögország, Spanyolország és Olaszország tartozik – a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Unió, az Euro-szövetség –, észreveszik, hogy ezek az országok rosszul éltek az önállóságukkal, és ezáltal nemcsak saját maguknak, hanem a gazdasági partnereiknek is ártottak, mert hittek nekik. Következésképpen ilyen vagy olyan módon, mint a kiskorúak, gyámság alá lesznek helyezve. Így hagyott Görögország, Portugália és Írország is az EU részéről komisszárt kineveztetni maga fölé. Ezek az országok engedelmesen követni tartoznak azt, amit az euro-zóna többi országa elhatároz, mert láthatólag nem nőttek fel a feladatukhoz.
 Az az elmélet, amelyet innocentistának fogok nevezni – azok, akik a vádlottakat ártatlannak, innocenti-nek tartják – radikálisan vitatja ezt a szemléletet. Európában vannak erősebb és gyengébb országok, az utóbbiak gyengeségéről  azonban nem a népeik tehetnek – állítják az innocentisták. Valójában Portugália, Olaszország, Írország, Görögország és Spanyolország, a PIIGS-országok  – kereskedelmi mérleghiányuk miatt szenvednek hátrányt: túl sokat importálnak, mert nem sikerül többet exportálniuk.  Az erős országok ezzel szemben – Hollandia, Németország, Finnország – aktív kereskedelmi mérleget tudnak felmutatni: náluk nagyobb a kivitel, mint a behozatal, nagyobb az export, mint az import. Az innocentisták szerint a válságot Spanyolország és Írország esetében még csak a helyi politikusok számlájára se lehet írni, hiszen ennek a két országnak az állami költségvetése a válság előtt még a Németországénál is inkább rendben volt. A PIIGS országok elmaradnak az erős országoktól majdnem minden olyan szempontból, amelyek egy ország rangját adják, mint a versenyképesség, a gazdaság és a sajtó szabadsága, a képzettségi szint, a korrupció szintje, a befektetések a kutatásba és fejlesztésbe stb. A PIIGS-országok nem csak strukturális gyengeségeiknek fizetik meg az árát, de még el is marasztalják őket emiatt.
 Nem tudom, melyiknek van inkább igaza a két elmélet közül. Kevésbé különböznek egymástól, mint ahogy elsőre látszik. Az első azt mondja, hogy a demokrácia bizonyos országoknak nem tesz jót. A második azt, hogy a demokrácia a gyenge országokban irreleváns, mert nem segít rajtuk. A demokrácia tehát valami olyasmi, mint valami külsőség, ami nem igazán nyomja rá bélyegét egy ország önképére. Tehát vajon az olaszok bizonyultak-e méltatlannak a demokráciára, vagy a demokráciának nem sikerült leküzdenie az ország eredendő gyengeségeit? Tény mindenesetre, hogy a kormányunk esetében „szakértőkhöz” kellett folyamodnunk.
 Gian Antonia Stella és Sergio Rizzo újságírók La casta (A kaszt) című 2007-ben megjelent könyve másfél millió példányban fogyott el Olaszországban. A könyv azokat a privilégiumokat dokumentálta, amelyet Olaszország választott politikusai élveznek; ez jóval több, mint a más országok választott politikusai által élvezett előnyök. De a könyv sikere csak erősít egy komplett tévedést, mert a tiltakozás az ellen, amit Olaszországban „politikai osztálynak” neveznek, teljesen elfedi azt a tényt, ami pedig nyilvánvaló: hogy ezeket az oly mélyen megvetett politikusokat maga a nép választotta. Elfeledkezünk arról, hogy egy ország politikai osztály többé-kevésbé annak az országnak a kultúráját és a morálját tükrözi, amely kitermeli magából ezt az osztályt. Minél jobban lealacsonyítja egy demokratikus ország a politikusait, annál jobban lealacsonyítja saját magát is.
 Az arra vonatkozó felmérések, hogy mennyire bíznak az olaszok az intézményeikben, évtizedek óta egybehangzóan mindig ugyanazt a rangsort adják ki: A legtöbbet a rendőrség embereiben, a csendőrökben, carabinierikben bíznak, a köztársaság elnökében, az egyházban. Mindezeket az intézményeket nem a nép választja. Messze a skála alján helyezkednek el mindig a parlament, a kormány és a politikai pártok, azaz a demokratikusan választott intézmények. Az olaszok tehát azokat vetik meg, akiket ők maguk választottak. 
 A demokrácia nem tudja megakadályozni, hogy egy időre egész népek őrjöngő állapotba kerüljenek vagy kölcsönösen lemészárolják egymást. Az első világháború 1914 és 1918 között tömeggyilkosság és tömeges öngyilkosság volt az európai országok részéről, amiben a demokratikus országok is benne voltak. A kormányok olyan szövetségek részeiként, amelyek erre a mészárlásra kényszerítették őket, csak vonakodva léptek be a konfliktusba. A népek azonban lelkesen vonultak a háborúba: európaiak milliói kaptak hirtelen lángra, hogy kölcsönösen eltapossák egymást. A francia tábornokok csodálkoztak, hogy milyen alacsony volt a dezertőrök/katonaszökevények száma/számaránya. 

És íme egy negyedik felfogás a demokrácia funkciójáról: A demokrácia annak a módja, amit nagy hatalommal bíró egyének és uralkodó elitek találtak ki konfliktusaik rendezésére. 
 A római birodalomban, ami lényegében egy katonai impérium volt, az új uralkodó személyéről polgárháború döntött: a vesztes meghalt, a győztes uralkodott. Ez persze kockázatos és költséges kiválasztási eljárás volt. A királyságok és birodalmak a későbbiekben a trónöröklés módszerét alkalmazták: az egymással versengő hatalmasok megegyeztek abban, hogy a királynő elsőszülött fiát vagy lányát fogják királynak elismerni. A királyságok ezzel sok utódlási konfliktus kerültek el. 
 Manapság a hatalom birtokosai az arról való döntést, hogy kinek kellene közülük átvennie a vezetést, a demokráciának köszönhetően a nép szavazására hárítják, ily módon elejét veszik a forradalmi cselekményeknek, mert ezek feleslegesnek vagy törvénytelennek minősülnek. Az „istenítéletet” a nép kezébe helyezni azért előnyös, mert ennek a rendszernek az a kimondatlan szabálya, hogy az alulmaradót nem szabad üldözni, bebörtönözni vagy kivégezni; éppen ellenkezőleg, a következő választásokon újra indulhat. Meddig a pontig „megengedhető” politikusokat közbűntényekkel vádolni? A demokráciában a politikus egy kimondatlan nyomásnak enged: „Ha közönséges bűncselekménnyel vádolnak, mindig azt fogják hinni, még ha valóban elkövettem is, hogy politikai okokból követtem el.” Erre a hallgatólagos megegyezésre építenek Berlusconi semmitmondó válaszai is az ellene különböző kereseteket indító államügyészségnek. Hogy az államügyészek közönséges bűncselekményekkel vádolják őt, az Berlusconi szemében a demokratikus játékszabályok alapfeltevésének, a legfőbb játékosok mentelmi jogának, de facto érinthetetlenségének súlyos megszegése.
 Ma a hatalmasok már nem hadaik harci erejében vagy a pápa áldásában bízva harcolnak egymással, hanem úgy, hogy igyekeznek minél több választói támogatást besöpörni. Ezért olyan fontos nekik a médiák feletti kontroll és a nagy tömeges szervezetek (szakszervezetek, egyházak, iparkamarák) támogatása. A katonák és papok hatalmát felváltotta a politikai cselszövők hatalma.

Egyenlőség és kiválóság
A demokrácia funkciójának ezt az „arisztokratikus” elméletét támasztja alá valami nyilvánvaló dolog: hogy a demokráciában nem valósult meg nagyobb egyenlőség. Ez táplálja azt a felfogást, amit ritkán hangoztatnak, annyira lehangoló: Minden politikai rendszer mindig is – olykor hatalmas – egyenlőtlenséget fog előidézni az emberek között. 
 A szocializmusnak csökkentenie kellett volna az egyenlőtlenségeket, ehelyett olyan nomenklatúrát hívott életre/állított elő/teremtett, amelyik olyan privilégiumoknak örvendhetett, amit a tömegek még csak elképzelni sem tudtak. Orosz és ukrán barátaim, akiknek még vannak emlékeik a szovjet időkből, azt mesélték, hogy mindig nagyon kevesen voltak a disszidensek, a másként gondolkodó ellenzékiek, még gúnyolódtak is rajtuk, pedig pontosan tudta mindenki, hogy csak a kommunista vezetők juthattak hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz és vásárolhattak külön üzletekben, ahol az áhított nyugati termékeket lehetett kapni. A szovjet átlagemberek úgy gondolták, hogy ezek a privilégiumok joggal illetik meg a különleges politikai pozíciókat betöltő személyeket; így vagyunk ezzel mi is, amennyiben legitimnek/jogosnak találjuk, hogy egyesek mérhetetlenül gazdagok, mert a gazdagságot a munkában és az üzleti életben elért siker jogos velejárójának tekintjük. 
 A hatalmi elithez való tartozás feltételei persze korszakonként és társadalmanként változnak. Az antik római korban az kellett hozzá, hogy valaki jó hadvezér legyen és bízhasson a katonái támogatásában. A középkorban nemesnek kellett születni vagy egyházi karriert befutni. Ma az kell, hogy valakinek a pénzcsináláshoz legyen tehetsége és tudjon „kommunikálni”, azaz képes legyen a tömegeket a médiák felhasználásával félrevezetni/meghódítani.
 A mai Oroszország vezetői – Vlagyimir Putyint is beleértve – olyanok, akik már a szovjet rendszerben is hatalmi pozíciók birtokosai voltak, vagy az egykori hatalmasok gyerekei. Bizonyos embereknek talán genetikai adottságként különleges érzékük van ahhoz, hogy nagy pénzekhez jussanak vagy hatalomra tegyenek szert vagy mindkettőhöz, politikai rendszertől függetlenül. 
 A keserű biologisztikus végkövetkeztetés így hangzana: a homo sapiens nem képes igazán egalitárius társadalmat kialakítani, még ha a kiválóság kritériumai társadalmanként mások és mások. Mivel az egyének genetikai adottságai és kulturális örökségük sokrétű és változatos, abban is különbözni fognak mindig, hogy ki mire viszi a társadalmi életben. Mindegy, hogy a képességeik velükszületettek-e vagy a családjuknak köszönhetők – az olyan emberek, akiknek megvan a tehetségük a hatalom felhalmozására és gyakorlására, előbb-utóbb hatalmi pozíciókba fognak kerülni a politikai rendszerektől függetlenül. Egy társadalom alkalmasint dönthet arról/ megválaszthatja, hogy kik legyenek a privilegizáltjai, de nem lehet meg teljességgel privilegizáltak nélkül.
 Csak remélni tudom, hogy a történelem rácáfol ezekre a sajnos elég meggyőző tézisekre.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA