(A természetességről)
Nemcsak az egyház és az Elle beszél természetességről, hanem bárki más
Egybehangzóan beszél róla (illetve óhajtja és mások számára előírja) például Rousseau és Heidegger, tehát két olyan ember, akiknél nemcsak a filozófiai kiindulópont hasonló (a megvetés), hanem arra nézvést is nagyon hasonló okaik vannak, hogy haláluk után is tartsanak attól: lesznek elegen, akik elutasítják műveik olvasását (vagy egyenesen el akarják majd égetni azokat) – Heidegger konok jobbja és szegény, megcsalt felesége, Rousseau hazugságai és szegény, elhagyott gyerekei.
(Mondjuk úgy: ennek a két embernek nincs mit egymás szemére vetnie; mondjuk úgy: párviadaluk azon fordulója után, melyben az erkölcs a döntő, az állás nulla-nulla. De álljunk meg még egy pillanatra, s hagyjuk, hadd folytassák – mondjuk, egy olyan fordulóval, melyben a boldogságot osztogatják, mert bizonyos, hogy a boldogság erkölcs nélkül is osztogatható. Hasonlítsuk össze Rousseau portréját a német filozófus fényképével, figyeljük meg fiziognómiájukat és arckifejezésüket, képzeljük el, milyen természetesek hitvesük vagy szeretőjük ágyában: Rousseau gyermekeinek anyja kiabál boldogságában – no de Hannah Arendt, Heidegger szeretője? Egy-null. Lefeküdni Rousseau-val! Igen, Rousseau-val lefeküdni örömteli dolog lehetett, mivel azonban Rousseau-val már egyikünk sem fog soha lefeküdni, s mivel az utolsó összecsapásban azt kell egymással szembeállítani, ami maradt utánuk, s amivel mi is lefeküdhetünk, mondhatjuk, hogy Heidegger a győztes, ugyanis az ő könyveinek olvasása örömet szerez, de Rousseau-val foglalkozni, az őt elborító sminkkel és affektáltsággal, amelyek – minden más divattól eltérően – csak azért nem foszlottak szét rögtön, mert egy pillanatra megfagyasztotta őket a forradalom, nos ez nagyjából olyan kellemes lehet, mint egy kétbalkezes szeretővel hálni.

Mindketten szinte futószalagon leplezik le a természetellenességet. képzeljük el, hogy kezükbe kerül a Marie-Claire című lap, címoldalán valamilyen természetes sminkkel.
(De mit képzeljünk el természetes smink gyanánt? Olyan sminket, amely azt színleli, hogy nincs is. Diszkrét, igyekszik láthatatlan maradni. – Csakhogy ezzel tagadja a smink eredeti funkcióját, mivel a sminkelésnél eredetileg nem vált ketté az önmaga számára készített smink [narcizmus] és a mások számára készült smink [kihívó arc]. A sminkelés eredetileg csak a másodikként említett feladatot töltötte be: a nő sminkeli magát, hogy vonzza a férfiakat; kifejezővé teszi az ajkát, az arcát, a szemét; tudatosan és láthatóan manipulál a testével, ugyanis a sminkelés egyetlen értelme épp az alábbiak kinyilvánítása: sminkelem magam, törődöm a külsőmmel, kívánatos vagyok és kívánatos akarok lenni – egyszerűen szólva: sminkelem magam, készen állok a fogantatásra. – Miközben tehát a nem természetes sminkelés hamisság nélkül ezt állítja: gyönyörű akarok lenni, a természetes smink hazug módon ezt állítja: gyönyörű vagyok.
Rousseau: „Társadalmunk a mesterséges emberek és a megjátszott szenvedélyek gyűjtőhelyévé válik. Csak hazug ravaszságok által vagyunk képesek élni, nem szoktunk hozzá a gondolkodáshoz s hogy önmagunkban éljünk, csak mások elképzeléseiben akarunk élni.“
Heidegger: „Úgy élvezkedünk és szórakozunk, ahogy élvezkedni szoktak, úgy olvassuk, kísérjük figyelemmel és ítéljük meg az irodalmat és a művészetet, ahogy olvasni, figyelemmel kísérni és megítélni szokás, s ehhez hasonlóan uganúgy húzódunk félre az alaktalan tömegtől, ahogy ezt tenni szokták.“ – Sehol semmiféle természetesség, csak megjátszott szenvedélyek, ravaszságok és nevetséges majomkodás. A természetes smink pedig csalás, melynek láttán mindkettejüknek egészen biztosan ökölbe szorulna a jobbja. 
Rousseau-nak és Heideggernek szabadalma van az észre. S az egyháznak? Az egyháznak szabadalma van Istenre.  – Ő pedig, minden jel szerint, a Marie-Claire címoldalára vetett pillantást illetlen gesztussal kísérné.

Az egyház sosem szerette a sminkelést, mert az egyház sosem szerette a szajhákat, s épp a szajhák kezdték magukat elsőkként sminkelni.
Egy bizonyos Herbert Armstrong nevű vallási fanatikus, aki létrehozta a Radio Church of God nevű egyházat (1968-ban Worldwide Church of God névre keresztelte át), a sminkelésre valóságos vállalkozást épített. Vette a fáradságot, végignézte az egész Bibliát, talált néhány sokértelmű kijelentést, melyek alapján papírra vetett pár oldalt, amelyeket The Thruth about Make-up címmel 1964-ben terjeszteni kezdett. 
Armstrong 1964-ben tulajdonképpen nem jött rá semmi másra, mint amire 300-ban is rájöttek: a sminkelés csalás, és csak a szajhák sminkelik magukat. Armstrong gyakran használt felkiáltójeleket, különböző szavakat pedig nagybetűkkel írt (BŰN, TUDATLANSÁG!).
„Mindez világosan mutatja, hogy az arc festése ősidők óta a külső meghamisítását szolgálta – a csalást! A nő a szívében rejlő okot letagadja, de a rúzs használatának nem lehet más értelme, mint hogy arcvonásait megváltoztassa – MEGHAMISÍTSA –, tehát BECSAPJA azokat, akik olyanoknak látják őket, amilyenek a valóságban, a dolog tehát se nem helyes, se nem istenfélő, csak bűnös.“
Armstrong annyi kárt okozott az egyházának, hogy mérsékeltebb követőinek még 2002-ben is azon kellett töprengeniük az egyház havilapjában, vajon Armstrong doktrínája valóban a mindentudó istentől ered-e, vagy csak a tévelygő (kicsit beteg, kicsit fanatikus) emberfia-Armstrongtól.
Az egyház egyik nőtagja 2002 márciusában arra emlékezett vissza, hogy 1956-ban levelet küldött az egyház vezetésének, melyben elégedetlenségét fejezte ki az Armstrong által érvényre juttatott irányvonallal: „Az egyházon belül először azzal öszefüggésben hallottam a sminkről, hogy Armstrong ellenzi a rúzst. igaz, egyelőre semmit se talált a Bibliában, ami ellene szólna, de egyszer, úgymond, biztosan talál.“
Lényegtelen, hogy Armstrong alkoholista volt, saját lányával tartott fenn nemi kapcsolatot, s az általa felállított szabályok mindegyikét megsértette (talán a rúzzsal kapcsolatosat kivéve). A lényeges az, hogy minden jel szerint nem érte meg a természetes smink idejének eljöttét (1986-ban halt meg). – Vajon hogyan viszonyult volna az effajta sminkhez? Hát persze hogy csalás a négyzeten! – De hogyan leplezte volna le? Saját felesége csak olyan sminkkel járhatott volna férje templomába, amit utóbbi nem vett volna észre!             
Ugyanakkor ez a csalás részben mégiscsak a helyes irányba mutat: a természetes módon kisminkelt nő nem néz ki szajhának. saját felesége is sminkelt viselt volna, de Armstrongnak nem kellett volna szégyenkeznie miatta. – Megpróbálja ezt valaki Armstrong helyett végiggondolni?
Egy új Armstrongnak viszont újra át kellene gondolnia a természetesség, eredetiség, Isten, az értelem és a művészet egész konstellációját.
Újra kéne gondolnia a vetkőzés és az öltözködés egész koncepcióját. Be kellene vallania, hogy az öltözködés metaforája éppoly könnyedséggel fejezi ki a természetességhez és eredetiséghez vezető utat, mint a vetkőzés metaforája, még ha ugyanolyan láthatatlan ruházatról volna is szó, mint a meztelenség vagy a természetes smink.
Mindezzel azonban csak kevés időt kellene eltöltenie. Lehet, hogy Rousseau-hoz kéne igazodnia: a gondolkodás a természet ellen való, és a töprengő ember egy elfajzott állat. – Lehet, hogy csak kurtán el kellene nevetnie magát Armstrong (s természetesen Rousseau) kínos doktrínája fölött, s valami kevésbé hiábavaló dologhoz kellene fognia, mint az emberi természetesség keresése.
(Az emberi természetességgel kapcsolatban ugyanis az az egyetlen nyilvánvaló igazság, hogy van, aki szívesebben feküdne le Heidegerrel, mint Rousseau-val, s van, aki inkább az Elle címoldalán látható nővel, amikor van sminkje, s amikor nincs. – Az emberi természetességgel kapcsolatos igazság többi része [akkor válunk-e romlottakká, amikor távolodunk Istentől, avagy romlottak vagyunk, s ezért közelednünk kell Istenhez?] kérdéses marad.)

                                                                     
(A tiszta költő kritikája)
Szót kell ejteni a bécsi Parkgasse 18-as számról, a házról, melyet Ludwig Wittgenstein tervezett nővére, Gretl számára 
Az úgynevezett Wittgenstein-ház ma a bolgár kulturális központ tulajdona. A Wittgenstein család egyik tagja se birtokolja, s tulajdonképpen nem is Wittgenstein tervezte.
Egy Paul Engelmann nevű építőművész építette az 1926 és 1928 közötti években, s az akkor harminchét éves Ludwig csak az enteriőröket tervezte meg: az ajtókat, ablakokat, ablakkilincseket, fűtőtesteket. – A ház tehát nem Wittgensteiné, kezdettől fogva Engelmann háza volt.
Engelmann mindazonáltal kijelentette, hogy „az igazi építész ő (Wittgenstein) volt, és nem én, s bár az alaptervek az ő felbukkanásakor már készek voltak, a végeredményt az ő művének tartom, nem a sajátoménak.”
A házat én terveztem, Wittgenstein  pedig az ajtókilincset, de a ház az övé. – Miért mondja ezt Engelmann? Milyen erővel kellett Wittgensteinnek a radiátort megterveznie, hogy Engelmann kijelentse: a ház már nem az övé (s nem gondolt másra, mint csodálata kifejezésére)? Miért mond le Engelmann a saját kétségbevonhatatlan alkotói pozíciójáról?
Egy egyszerű magyarázat: csak látszólag mond le róla. Megsajnálta a pszichikai problémáktól sújtott filozófust, ezért hagyta, hogy dolgozószobája csendjében ártalmatlanul töprengjen az ablakkilincs felett, ő maga pedig napközben az építkezésen járt-kelt, s arra ügyelt, hogy a kőművesek megfelelő módon húzzák fel az ötméteres falat. 
„Igen, ez a ház a te munkád, Ludwig! Ez egy bámulatos ház! Egy bámulatos ház, te pedig bámulatos építész vagy!”, és így tovább. Hagyta, hogy Wittgenstein azt tervezze meg, amit lehetetlen volt elrontani. Az ajtókilincs cseréje egyszerűbb, mint az ötméteres fal elmozdítása.
A fenti magyarázat egyszerű, de máris van néhány gyenge pontja. Ludwig ugyanis minden jel szerint nem hagyta, hogy dolgozószobájába kényszerítsék; bizonyíthatóan ott volt az építkezésen, amikor elkiáltotta magát: „Igen!”
Ezt a jól érthető igent a lakatosnak kiáltotta oda, amikor utóbbi azt kérdezte tőle, valóban fontos-e neki, hogy az ő gyártmánya egy milliméterrel kisebb vagy nagyobb-e. Igen, Wittgensteinnek ez fontos volt.
A fűtőtestekre egész éven át várt, mert Ausztriában egyetlen gyártót sem talált, aki képes lett volna megfelelni a követelményeinek. Az ajtókilincseket egy éven át tervezte. Ludwig másik nővére, Hermina az alábbiakat jegyzi meg ennek kapcsán: „Annak, hogy Ludwig mennyire hajthatatlan volt, amikor a méretek kerültek szóba, talán az a tény a legszembeötlőbb bizonyítéka, hogy abban az időben, amikor már-már hozzá kellett látni az elkészült ház kitakarításához, ő az egyik teremben három centiméterrel megemeltette a mennyezetet.”
Ludwig komolyan vette a házát. Olyannyira komolyan, hogy ott téblábolt Engelmann lába alatt az építkezésen, s Engelmann nemcsak megengedte ezt neki, hanem ráadásul az elkészült ház felett kijelentette, hogy ez Wittgenstein háza. Nem, Engelmann nem akart Ludwigtól megszabadulni – ellenkezőleg: ugyanolyan komolyan vette Wittgenstein alkotói voltát, mint Wittgenstein. S ezt a házat mindenki más ugyanolyan komolyan vette és veszi ma is, mint Wittgenstein (és Engelmann).    
Ismét Wittgenstein nővére, Hermina volt az, aki a házról leírta: „Bármennyire is csodáltam ezt a házat, mindig is tudtam, hogy én magam képtelen lennék lakni benne, és nem is akarnék. Nekem úgy tűnt, hogy inkább isteneknek való lakhely, nem pedig egy olyan, igencsak jelentéktelen halandónak, amilyen én vagyok; mi több, eleinte muszáj volt leküzdenem – ahogy akkor mondogattam – a házban testet öltő logikával, ezzel a tökéletességgel és nagysággal szembeni csendes belső ellenállást”.
Szegény Hermina – elképzelem, ahogy ül a papír felett, és a csodáltam szó után dühében elhajítja a tollat. Kimegy a konyhába egy pohár portóiért, s amikor megnyugszik, folytatja az írást.
Lehet, hogy tudta, milyen értékes lesz minden, amihez fivére valaha is hozzáért, de az is lehet, hogy csak igazán szerette őt – mindenesetre inkább jelentéktelen halandóvá változtatta át önmagát, mintsem hogy teljesen szabadon elmondja, mit is gondol Ludwig híres házáról. Nagyon óvatosan fejezi ki magát, pedig nyugodtan leírhatná, hogy: „Az a ház nem ér semmit, egy bukott mű és képtelenség. Lakhatatlan ostobaság, amelyet le kell rombolni!”
Ő azonban ehelyett önnön kicsiségéről ír. Megalázkodik, alázatosan leküzdi a belső ellenállást. Butának tetteti magát, aki nem ért semmit.
Engelmann megalázkodik, Hermina megtagadja önmagát és ő is megalázkodik: hát persze, ez a ház isteneknek való, hogyha képtelen vagyok megérteni! Egyáltalán nem baj, ha lehetetlen lakni benne: olyan ház ez, amelynek nem fontosak a saját lakói! Olyan ház ez, melynek lakhatatlannak kell lennie, hogyha meg akar felelni tervezője gondolatának! A mennyezetet akkor is magasabbra kell emelni egy centiméterrel, hogyha már lezajlott volna a takarítás! És így tovább. Mintha e ház körül körökben terjedne a tisztelet. Mindenki, aki a közelébe ér, térdre hull előtte. 
Hogyha ez a ház beszélni tudna, de nem elmesélni, hanem vallani (hogyha egy olyan nyelv hatná át, amely mindent kimond, ami csak előjön), akkor a csend és az üresség háza volna. Semmiféle makogás párnákról, hokedlikről és függönyökről, csak hosszú csend és ostor csattanása abban a pillanatban, amikor a nyelv az ajtókilincshez ér. – S aztán újabb hosszú csend, egészen az ablakkeretig.
Wittgenstein az egész házban szigorúan megtiltotta a gyertyatartók, függönyök vagy szőnyegek használatát. A padlózat mindenütt sötét színű fényesített kőből készült, az ablakok fém részeit pedig nem lakkozták be, miként az ajtókilincseket és a fűtőtesteket sem. A mennyezetről csupasz villanyégők lógtak, a falakat és a mennyezetet Ludwig világos, okkerszínű festékkel festtette be.
A ház csak ebben az értelemben volt az övé: az ő háza volt, mert ő volt az, aki az Engelmann által felhúzott falak között kialakította a teret, melyben nem lehetett élni. Olyan könyörtelenséggel vitte ezt véghez, hogy senki egy szót sem tudott ellene vetni. 
Házának zsenialitása nem az ajtókilincsekben rejlik; a háza iránti mindennemű alázat és csodálat annak a módnak az eredménye, amellyel építette. Minden csodálat és minden alázat Ludwig Wittgenstein, a filozófus meg nem alkuvásának az eredménye, annak eredménye, hogy a ház enteriőrjét ő, Wittgenstein tervezte meg, aki nemcsak a házát vitte túlzásba, aki nemcsak a filozófiáját túlozta el, hanem aki az egész életét eltúlozta.
Még egyszer: miért mond le Engelmann a szerzőségről? Mert ő nem túlozta el az életét (lehet, hogy szerette volna eltúlozni, és lélekben irigyelte Wittgensteint).
Mindenki, aki ma elmegy a Bolgár Kulturális Központba, ugyanazon okból csodálja Wittgenstein házát: Wittgenstein képes volt eltúlozni az életét, miközben mindenki, aki elmegy ebbe a házba, ismeri a mértéket, és ezért gyűlöli magát.

Wittgenstein enteriőrje nem a tiszta égből hullott le, és nem is filozófiájának evilági tükröződése. A berendezés szerénysége Wittgenstein barátjának, Loosnak a kívánalmait teljesíti. Ő azt hirdette, hogy a kultúra egyenes arányban fejlődik azzal, ahogy a mindennapi használati tárgyakról eltüntetik a dekoratív elemeket: Loos szerint a kultúra minden alkalommal tesz egy előrelépést, amikor ismét eltűnik egy ornamens. – Csakhogy Wittgenstein ezt eltúlozta.
Loos komolyan gondolta a dolgot, amikor azt mondta, hogy a dekoráció háttérbe szorítása nélkülözhetetlen a szenvedély szabályozásához. Ugyanazt akarta tenni az alkalmazott művészetekkel, amit Freud tett az emberi lélekkel. A dekoráció (s tegyük fel, hogy a neurózis is dekoráció, amely mögött az igazság rejtőzködik) sűrű, hozzávetőleges, puha, szenvedélyes. Áttekinthetetlenül burjánzik, elkábít, elaltat és fárasztja az elmét. – Csakhogy Wittgenstein eltúlozta a dolgot. – S lehetséges, hogy Loos lélekben irigyelte őt.
Egy építészettörténész a Parkgasse tizennyolc szám alatti házat a „súlytalanság esztétikája” kifejeződésének nevezte. Üres, tiszta, racionális és pontos. Szenvedélyek nélküli.
A súlytalanság esztétikája. – S a ház, ahol nehéz lakni.
Ez egy paradoxon. Az építészet történésze (vajon irigyelte-e Wittgensteint, hogy eltúlozta az életét?), akinek sosem kellett laknia a Wittgenstein-házban, csodálja a könnyűségét, Hermina pedig leküzdhetetlen nehézségekre panaszkodik. 

Az új tulajdonosok (a Bolgár Köztársaság) ennek a háznak a szavába vágtak. Nem tisztelték, nem volt rá idejük, nem akarták dermesztő csendjét hallgatni. Bemázolták a falakat és a radiátorokat, szőnyegeket fektettek le, néhány válaszfalat lebontottak, másokat felhúztak.
A Bolgár Nagykövetséggel együtt az ember lépett be Wittgenstein házába. A házból, amelyet lehetetlen volt szeretni, s amelyben lehetetlen volt lakni, a bolgárok olyan házat csináltak, amelyet Wittgenstein életrajzírója szerint Wittgenstein legszívesebben leromboltatott volna. 
Igen, Wittgenstein életrajzírója azt állítja, hogy Wittgenstein inkább leromboltatta volna a házát, minthogy a bolgárok átépítését lássa. 
S eközben: Wittgenstein végül elítélte a házát. Elítélte a halálos ágyán. Lehet, hogy abban a pillanatban nemcsak a házát ítélte el, hanem a filozófiáját is, és az is lehet, hogy a saját életét is:
„A Gretl számára épített házam az ízléstől, a jó modortól való erős függés produktuma, valamilyen kultúra iránti mélységes megértés kifejeződése, és így tovább. De az őseredeti élet, a vad élet, amely szeretné kitombolni magát, hiányzik belőle. Úgy is mondhatnánk, hogy hiányzik belőle az egészség.”
Hogyan merészeli Wittgenstein életrajzírója azt állítani, hogy Wittgenstein a Bolgár Nagykövetség építészeti beavatkozását követően legszívesebben leromboltatta volna a házát?! Nem az ellenkezőjét értette meg Wittgenstein a halálos ágyán – azt, hogy az eredeti házát kéne leromboltatnia? Nem építette volna át végül a bolgár nagykövetség tervei szerint?!
Egy ház, amelyből hiányzik az egészség, mondta Wittgenstein. És az élet, amely kifolyt az ujjak között, mondta Wittgenstein. – De senki se hallgat rá! Ama ház előtt (a ház ideája előtt) mindenki vigyázzban állva sorakozik. (.....)

(Csakhogy sokszor a halálos ágyon elítélt saját életünk is maradéktalanul megélt élet; azt, hogy Wittgenstein visszavonta saját életét, írjuk a testi vagy lelki fáradtság számlájára, vagy nyugodtan fogjuk fel a világ felé tett újabb gesztusként, olyan gesztusként, amely önmagában soha nem üres vagy soha nincs tele, mert egy gesztus is megtehető úgy, hogy teljes legyen és igaz, sőt, a csupa ellentétes gesztusból összetevődő élet is [lehet, hogy épp a mi ellentmondásosságunk a legfőbb bizonyítéka annak, hogy teljes életet élünk!] lehet maradéktalanul megélt élet, amelyet nem lehet csak úgy összegyűrni és eldobni, mert életünk teljességéről nem az dönt, amit a halálos ágyon jónak látunk majd kijelenteni róla, hanem az, hogy mindent erővel teszünk-e, mi magunk tesszük-e, s ez nyugodtan lehet egy gesztus, nyugodtan lehet annak ellentéte, amit egy nappal korábban tettünk és mondtunk. Nem, életünk teljességéről nem az dönt, amit a halálos ágyon mondunk róla. – De másképp áll a dolog, ha a nekünk kimért teljes időt ugyanebben az ágyban fekve töltjük el.)

                        G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA