A militarizált ország közepén, a városban, ahol az utcák
nacionalista felvonulók ordítozásától voltak hangosak, egy fiatal ember
a formák lényegét, keletkezésük és fennállásuk titkát kutatta.
Mind az öt érzékét igénybe vette volna e célból,
ám csak álmában állt fenn hatalmuk. A hajnal véget vetett neki.

Rakéták robbantak ropogva az égen.
Roppant kövekből rakott fal lüktetett rózsaszínben az elnök nevenapján.
A nők típusaival mérve múltak az évek. Néha az utcán
lába elé hullott a múlt, vergődött, mint egy fölhasított hal.

Majd misztikus megvilágosodásban képek sorát látta, melyeket eleven test
plusz mozgásba hozott fém teremt,
összehúzott szemmel
külsejük felől kell nézni a dolgokat.
Egy vidám kőműves arcából is lehet motívum,
de biztonságosabb, ami nem függ emberek életétől.

Hajnalban fölrepedt az ég, a nap szégyentelen húsát megmutatva.
Az első vonatoktól rázkódva sziszegett az alagutakkal átlyuggatott föld.
Egyre gyakrabban gomolygott elő imádság, ismeretlen pára
a test szimmetriájába rejtett laboratórium zugaiból.

Egy napon az állam címerét cafatokra tépte a szél.
Másnap proletárok énekeltek a tereken, itt-ott magányos
lövés villant néha.
A formák kutatója háza keskeny lépcsején
feküdt megdermedt nyakkal. Vörös kakas, félholddá görbült aranyszín idom
repesett, kukorékolt recsegve fölötte.

(A Poemat o czasie zastygłym (1933) c. első kötet első verse)

   CSORDÁS GÁBOR FORDÍTÁSA