Martin M. Simecka
Egy cseh-szlovák ingázó megfigyelései
(a bársonyos válás)
A kerekek könnyedén gurulnak az úton. Ezt az útburkolatot alig érintik
autók a cseh határ irányában. Ez azon kevés autópályák egyike Európában,
amelyet egy időben rengeteg autó koptatott. Valamikor a hosszan kígyózó
autósorokról volt híres, de ez már régen volt, még mielőtt még ez a kép
nép hátat fordított volna egymásnak. 1992-ben buzgóan együttműködve emeltek
nagy betonkockákat a vámosok és a határőrök számára a közös határon. Mintha
egy folyót osztottak volna mesterségesen két újonnan épített csatornára.
Az az ág, amelyen valamikor autók sokasága áradt Pozsonytól nyugat felé,
Prágába, majdnem teljesen elapadt, az áramlás most kelet felé tart, Szlovákia
belseje felé. A politika mérnökeinek sikerült kivitelezni egy olyasfajta
tervet, amilyenről építész kollégáik legfeljebb csak álmodhatnak.
Amikor a Cseh és a Szlovák Köztársaság 2008-ban belépett a schengeni
övezetbe, a fináncok kiürítették a beton skatulyákat, de a két nép nem
egyesült újra. Mostanában a Pozsony-Prága autópálya, amit elsőként építettek
meg Csehszlovákiában, csak akkor kezd valamelyest életre kelni, ha az ember
átjutott a cseh határ túloldalára, valahol Břeclav közelében. Autók és
súlyos kamionok milliói horpasztották az évek során olyan hepehupásra,
hogy rázkódik a fejünk a göröngyös úton meg-megzökkenő minibusz ritmusára.
Václav Havel tíz szlovák barátjának egyikeként utazva Prágába Havel temetésére,
eszembe jutott az az interjú, amit Havel 1992 nyarán Csehszlovákia köztársasági
elnöki tisztségéről való lemondásakor adott – miután be kellett látnia,
hogy a csehek és a szlovákok közös állama, amelyre felesküdött, menthetetlen
–, ezt ebben az interjúban egész politikai pályája legnehezebb döntésének
minősítette.
A Havel halála és temetése között eltelt hét azok közé a rendkívüli
pillanatok közé tartozik, amelyek csak egyszer-kétszer fordulnak elő igen
hosszú idő alatt. Ezek az olyan pillanatok, amikor a népek frusztrált egyének
amorf tömegéből identitásuk egzisztenciális kérdéseivel szembenéző közösséggé
alakulnak át. 1989 óta első ízben lehettem tanúja annak, hogy az emberek
tömegei gyűlnek össze, és juttatják kifejezésre, hogy egy jobb világot
szeretnének, hogy fennmaradjon a Václav Havel személyében megtestesült
„szeretet és igazság”. Halála arra indította a cseheket, hogy kimenjenek
az utcára, és ezt a gyakorlatias és ironikus népet szellemi királyát sirató
szimbolikus közösséggé változtatta.
Az igazán furcsa az volt, hogy Havel halála Szlovákiában is hasonló
hatást váltott ki, olyannyira, hogy a kormány nemzeti gyásznappá nyilvánította
ezt a napot. A szlovák társadalom skizofrén helyzetben találta magát, szívből
jövő, könnyes búcsút véve egy olyan embertől, akit magára hagyott húsz
évvel ezelőtt az áhított független államiság elnyerése kedvéért. Amikor
Csehszlovákia köztársasági elnökeként Pozsonyba tett egyik utolsó látogatása
során a föderáció megszűntetését követelő tömegen keresztül hajtott a kocsijával,
amelyet majdnem felborítottak a felbőszült nacionalisták, testőreinek alig
sikerült kimenekíteni Havelt ebből a veszélyes helyzetből úgy, hogy bántódása
ne essék. Húsz év elteltével a közvélemény-kutatásokból az derül ki, hogy
a szlovákok többségének kedvező a véleménye Havelről, és csak alig 16 százalékuk
tiszteli még mindig az egykor istenített Mečiart, aki a független Szlovákia
alapító atyja lett 1992-ben.
Mi lehet ennek a magyarázata? Úgy látszik, Václav Havel valami olyasmit
képvisel, ami erősebb az önálló állam eszméjénél. Amikor Havel meghalt,
csehek és szlovákok egyaránt gyászolták, hogy az, aminek az ő személye
volt a garanciája, eltűnt. Most viselhetik a gazdasági válság megpróbáltatásait,
a belemerülést a politikusok számlájára írható korrupció mocsarába, és
sehogyse tudják megfejteni, miért is tették őket ilyen frusztrálttá
az elmúlt húsz év fejleményei.
***
A történelmi sors iróniája, hogy a két nép úgy vált külön 1992-ben,
hogy mindegyik mehetett a saját külön útján, végül mégis ugyanott kötött
ki, időnként egymás mellett haladva, máskor egyikük csak azért siet előre,
hogy a következő pillanatban a másik utolérje és leelőzze. Figyelemmel
kísérték, amit a másikuk tesz, néha féltékenyen vagy versengve, de többnyire
barátian. A jéghoki VB klasszikus példája ennek a furcsa viszonynak, valahányszor
a két csapat egymás ellen játszik, mindkét nép szenvedélyesen drukkol a
saját játékosainak, de amint az egyikük kiesik, a szurkolók azonnal és
ugyanolyan heves lelkesedéssel állnak a mellé, amelyikük versenyben maradt.
A meglepő hasonlóság a két ország karaktere és fejlődése között
könnyen készteti annak a kérdésnek a felvetésére a kívülálló megfigyelőt:
ez esetben minek kellett szétválniuk? A válasz egyszerű. A nemzeti identitás
titka azokban a részletekben rejlik, amelyek elkerülik a külső szemlélő
figyelmét. Számtalan ilyen van, a legkülönbözőbb okokból, a történelmi,
pszichológiai okoktól a véletlen jelenségekig, amelyek talán a történelmiség
köntösében jelennek meg, de voltaképpen elég banális okokból erednek.
A csehek és a szlovákok maguk meglepő módon nem igen látnak bele
ezekbe a különbségekbe, mivel többnyire nem tartanak lépést még a saját
országukban zajló történésekkel sem, nemhogy a szomszédokéban. Én afféle
idejétmúlt kivétel lehetek ebben a tekintetben, amennyiben kettős, cseh
és szlovák életet élek. Két mobil telefonom van, két e-mail címem, két
anyanyelven írok és beszélek, nagyjából ugyanannyi barátom és ismerősöm
van mindkét országban, és a reagálásokból ítélve a csehek csehnek, a szlovákok
szlováknak tekintenek. Ez a cseh szüleim öröksége, akik még a születésem
előtt költöztek Szlovákiába. Apám mindig azt szokta mondogatni, hogy
az egyik szívkamrája cseh, a másik szlovák. Ez a szív szakadt meg 1990-ben,
amikor legendás megérzéseire hallgatva már tudta, hogy Csehszlováki szét
fog esni.
Hosszú ideig tartott, mire bevallottam magamnak, hogy minden
külső hasonlósága dacára legbelül tényleg különbözik ez a két nép. A két
nyelv, ami egy külföldi számára alig megkülönböztethető, két külön entitás
a fejemben. A cseh, a történetileg ősibb és gazdagabb nyelv, agresszívebb
és dominánsabb, hatalmába keríti az írót, előre nyomakszik, a szavak mintegy
maguktól tolulnak a szájára; ha cseheket hall az ember beszélni, az az
érzése támad, hogy szó szerint elmerülnek a nyelvük élvezetébe, és nem
tudnak maguknak megálljt parancsolni. Ezt az érzést nagyon jól ismerem:
ha valakinek nincs semmi mondanivalója, a cseh nyelv megengedi, hogy értelmetlen
ostobaságokat vagy hazugságokat locsogjanak rajta, és ez olyan hatást keltsen,
mintha roppant bölcsességeket és igazságokat nyilatkoztatnának ki – ilyen
káprázatos a cseh nyelv. Megvan az az előnye, hogy formai különbség van
az ún. hétköznapi és a sztenderd, irodalmi nyelv között, mindkettőt használhatja
az író, ha szükséges. A cseh nyelv gazdagsága azonban időnként inkább akadály,
mint előny, és nem könnyíti meg önmagában és magától a nemzeti identitás
megértését. Havelnek igaza volt, amikor keserűen megjegyezte, hogy a cseh
nemzeti identitásról beszélni sokszor nem egyéb, mint üres fecsegés.
Talán éppen az volt az egyik oka Csehszlovákia felbomlásának,
hogy a szlovákokat sértette a cseh politikusok verbális dominanciája, akik
látszólag racionálisan beszéltek, de valójában visszaéltek a nyelvükkel,
hogy lenyomják az egyenrangúságra törő szlovákokat. Még Václav Havel is,
azon kevesek egyike, akik képesek voltak a legszebb formába önteni a cseh
nyelvet, még neki is túl sokáig tartott, hogy megértse, milyen sürgető
is volt ez a vágy a szlovákok részéről.
A szlovák nyelv lágy és dallamos, a szlovák nőket fel lehet ismerni
a hanglejtésükről, ami magasabb tónusú és kecsesebb. Simulékony ez a nyelv,
de nem engedi, hogy visszaéljenek vele. Persze lehet rajta hazudni és ostobaságokat
beszélni, de a nyelv józanságának köszönhetően hamar rajtakapják az illetőt,
és a szavai felháborító locsogásnak bizonyulnak. Mivel a köznapi beszédnek
nincs meg az írásbeliségben a megfelelője, mint a cseh nyelvnek, a szlovák
nyelv fegyelmet és pontosságot kíván meg a használójától. Kudarcot vallott
minden olyan kísérlet, amely (a cseh nyelvben nem is létező) helyi dialektust
próbált beemelni a szlovák nyelvbe, mivel inkább csak a népi kultúrával
foglalkozó szakkönyvekben fordul elő, nem a regényekben, a városi szleng
pedig nem gyökeresedett meg, mert ez meg olyan őrjítő sebességgel változik,
hogy a szlengbeli kifejezések pár év alatt elavulnak.
Ezt a szöveget többek között azért is írom éppen szlovákul, hogy biztos
lehessek abban, nem lesz benne semmi öncsalás.
Különbségek a természethez való viszonyban
Hasonlóan mély és történelmileg kialakult különbségek jelentkeznek
a természethez való viszonyban. Az én cseh szüleim nagyon szerették a fenyőerdőket,
a mamám különösen szeretett kirándulni a hegyekbe, nézni, milyen „szép
rend” van a természetben. Ez azért van, mert a csehek a természetet a saját
emberi világuk részének tekintik, és elvárják, hogy rendezett legyen. Ezért
van, hogy a 19. századra kiirtottak az erdőkből minden medvét és farkast.
A megmaradt erdei állatokat, mint a szarvasokat a húsukért vadásszák, és
elkerített területeken vadrezervátumokban tartják. Még a legbuzgóbb cseh
környezetvédők se tartják ezeket a rezervátumokat semmilyen értelemben
sem természetellenesnek, meg voltak lepve, amikor azt magyaráztam nekik,
hogy Szlovákiában elképzelhetetlen volna az ilyesmi.
A szlovákok ezzel szemben külön, független világnak tekintik
a természetet, ami az állatok világa és veszélyes. Csehországban nem lehet
olyan helyet találni, ahol a természet életveszélyes fenyegetést jelentene
az ember számára, míg Szlovákiában elég egy kilométernyire merészkedni
egy falu vagy egy város határain kívülre, hogy az ember egy sűrű erdő közepén
találja magát, ahol a medve az úr. A természetnek ez a félve tisztelése
lehet az egyik oka annak, hogy a szlovákok inkább tisztában vannak a maguk
provincialitásával, azzal, hogy más világoktól határoltak, korlátozottak,
és ezért van, hogy a sokat emlegetett érzelmességük ellenére jóval több
a realitásérzékük, mint a cseheknek. Fenyegető hegyekkel övezett völgyekben
élve jobban megértik, hogy az a sors rendeltetett nekik, hogy a periférián
éljenek, és csak úgy tudjanak fennmaradni, ha lojálisak a tőlük távoli
hatalmi centrumhoz. Ez a lojalitás a végzete egy Európa peremén élő kis
államnak, mely Európának a központja tőle oly messze nyugatra esik. Ez
az egyik oka annak, hogy miért is vezették be az eurót, és tettek meg minden
tőlük telhetőt annak bizonyítására, hogy megbízható tagjai az európai közösségnek.
Václav Haveltől eltérően a csehek többsége a lázadás huszita
hagyományához kapcsolódik, és nem látják be, hogy ugyanolyan provinciálisak,
mint a szlovákok, és úgy viselkednek, mint a britek, mintha egy képzeletbeli
szigeten élnének, miután kiűztek onnan minden életveszélyes ellenséget,
a medvéktől és a farkasoktól kezdve egészen a szudétanémetekig. Ezért tartoznak
annak az EU-nak a leghevesebb ellenzői közé, ahová Václav Havel juttatta
be őket.
Ezek a történelmi különbözőségek számosabbak, mint ahogy azelőtt elismertem,
mert nem voltam hajlandó elfogadni valamiféle „nemzeti karakter” létezését,
ezt a fogalmaz mindig is túlságosan nacionalista ízűnek találtam. Feltehetőleg
Václav Havel sem fogadta el az ilyesfajta különbségek létezését, mert ellentmond
a létezésünk egyetemes emberi jellegére vonatkozó felfogásának.
Még most is úgy érzem, mintha idegen területre tévedtem volna,
de ki más, ha én nem lehetne feljogosítva a csehek és a szlovákok összehasonlítására
anélkül hogy a valamelyikükkel való kivételezés gyanújába keveredne?
Valami elég jellemző dolog történt, amikor a temetés előtt mi – Havel
tíz barátja – beugrottunk a prágai vár közelében egy kávézóba egy kávéra
és egy kupica italra: egyikünk fizetett egy rundot mindenkinek, és mi szépen
megköszöntük. Ez olyasmi, amit cseh barátaimmal nemigen tapasztaltam, bár
a cseh kocsmák híresek az otthonos légkörükről, rendszerint mindenki külön
fizeti a magáét.
Ez a különbség a pénzhez való viszonyban, és hogy a pénz milyen szerepet
játszik az életben, közismert, és a szlovákok a cseheket filléreskedő szarrágóknak
tartják. De a statisztikákból az derül ki, hogy a csehek többet költenek
jótékonysági célokra, mint a szlovákok. Tény, hogy a cseheknek a pénzhez
való viszonya csak egy másfajta kifejeződése az (isten nélküli) racionális
társadalomszervezésen alapuló civilizáció funkcionális voltába vetett hitének.
És a cseheknek a saját életük és országuk megszervezésére való képessége
lenyűgöző tud lenni. Az országot utak sűrű hálója szövi át, és nemigen
kell három kilométernél többet gyalogolni a legközelebbi lakott településig.
Ezzel szemben Szlovákiában, amely jóval kisebb kilométereket lehet járni
a hegyekben, anélkül hogy egy teremtett lélekkel találkozna az ember, nemhogy
egy lakott településsel. Szlovákiához képest mindig csodálkozom, milyen
tökéletesen megy minden Csehországban. Nem csoda, hogy a gazdaság is zökkenőmentesen
működött 2006-ban, amikor az országnak hat hónapig nem volt törvényes kormánya.
És mégis, van egy dolog, ami elég szokatlan Közép-Európában, ami közös
a szlovákok és a csehek számára a pénzhez való viszonyuk minden nyilvánvaló
különbsége ellenére. A 20-as évekből való tapasztalatuk, amikor Csehszlovákia
híres volt az erős valutájáról, beoltotta őket a szigorú pénzügyi fegyelem
eszméjével, amit a kormány történelmi kötelességének /felelősségének tekintenek.
Nem véletlen, hogy Csehszlovákiában a kommunista rezsim – a lengyelországitól
és a magyarországitól eltérően – alig hagyott adósságot maga után. Hasonlóképpen
1989 óta egyetlen cseh vagy szlovák miniszterelnök sem merte egy racionális
mértéken felül megnövelni az ország adósságállományát. Ugyanakkor a csehek
társadalomszervezési ügyessége is jár bizonyos kockázatokkal, beleértve
azt a tényt is, hogy nem érzik a reformokat égetően szükségesnek. Húsz
évnyi egymástól független fejlődés meglepő következménnyel járt: intézményeit
tekintve a szlovákok állama modernebb, mint a cseheké. Bár ennek a jelenségnek
az okait véletlenszerűnek vélhetnénk, valójában van benne logika: fennmaradása
érdekében Szlovákiának belső ellentmondásokkal terhelt hagyományosan kevésbé
hatékonyan megszervezett társadalmával jobb kormányzatra van szüksége,
mint Csehországnak. A szlovákok ezt első kézből/ a saját bőrükön tapasztalhatták
meg az alatt a hat év alatt, ameddig eltartott, hogy megszabaduljanak az
autoriter Mečiartól, aki a szakadék szélére juttatta az országot. A cseheknek
másfelől a demokráciába és a kapitalizmusba való ideálisnak tűnő átmenetben
lehetett részük a 90-es években, és csak most kezdik felfogni, mennyire
igaza volt Havelnek, amikor a „maffia kapitalizmust” bírálta.
Intézményeit tekintve a két ország ugyanazokon az alapokon nyugszik,
amennyiben Szlovákia szó szerint örökölte annak az eredeti alkotmánynak
a túlnyomó részét, amit még Csehszlovákia felbomlása előtt fogadtak el.
Mečiar bukását követően azonban óriási változások kezdődtek Szlovákia politikai
rendszerében. A csehektől eltérően a szlovákok már maguk választhatják
meg a polgármestereiket (akárcsak az ország köztársasági elnökét) közvetlen
választással, ami megrövidítette a politikai pártok túlburjánzó hatalmát,
az ország mélyrehatóan decentralizálódott, az ügyészséget elválasztották
a végrehajtó hatalomtól (a főügyészt a parlament választja, , míg Csehországban
a kormány bízza meg). A korrupció elleni harcban Szlovákia nagyobb súlyt
fektet a transzparenciára: a privát cégekkel kötött valamennyi állami szerződést
az interneten nyilvánosságra kell hozni, és az elmúlt tíz évben a névtelen
cégeknek nem engedték árulni a részvényeiket. Csehországban az állami megrendelésekkel
jutalmazott cégeknek még mindig nincsenek nyilvánosságra hozva a tulajdonosai,
jórészük kétségtelenül a politikusok közül kerül ki.
Szlovákiában a szürke gazdaság elleni küzdelmeknek sikerült még
a pénzhez való imént említett hagyományosan jóval nagyvonalúbb viszonyt
is felülírnia. Egy cseh kocsmában a pincér rendszerint egy számolócédulán
adja össze, hogy ki mit fogyasztott, az ember kénytelen a számolni tudására
hagyatkozni. Ezzel szemben Szlovákiában, ha rendel az ember egy korsó sört,
elektronikus számológépen kiállított rendes számlát kap róla. A szlovákok
tíz éve vezették be ezeket a számológépeket az adóelkerülés elleni küzdelem
részeként, míg a csehek még mindig kifogásokat keresnek, azt állítva, hogy
az átláthatóságnak ez a módja túl sokba kerülne.
Sok hasonló példát tudnék még sorolni, de tény, hogy a legtöbbjük arról
tanúskodik, hogy Szlovákiában jobban ki vannak építve a demokratikus keretek,
mint Csehországban. Hogyan lehetséges, hogy a korrupció mértéke mindkét
országban nagyjából azonos, és az emberek egyformán meg vannak győződve
arról, hogy a rendszer igazságtalan? Egyszerűen azért, mert a csehek a
törvényhozásuk alacsonyabb szintjét egy nívósabb elittel kompenzálják.
A cseh bírói kar például, amely elvileg kevésbé függ a politikusoktól,
mint szlovák megfelelőik, nagyobb közmegbecsülésnek örvend a bírák erős
személyiségének köszönhetően, mint a szlovákok, akik arra használták függetlenségüket,
hogy egy zárt és mélységesen korrupt struktúrát építsenek ki.
A politikai rendszerek alakulásának a különbségei és tükröződésük
olyan triviális dolgokban, mint az elektronikus pénztárgépek, nyilvánvalóan
átfogóbb társadalmi folyamatok következményei, és ezek vizsgálata több
könyvet is megtölthetne.
De vannak másfajta különbségek is, amelyeknek elsőre elég banálisnak
tűnhet a magyarázata. Valahányszor újságot vagy cigarettát vásárolok Csehországban,
barátságos pillantást és néhány szót is válthatok az újságossal a kioszkban,
bár nem ismerjük egymást. Ez azért van, mert a cseh újságos kioszkok olyanok,
mintha kis házikók volnának nagy kitárt ablakokkal, ahonnan az újságos
figyeli a világot, és megpróbálja becsalogatni a kuncsaftokat. Szlovákiában
ezzel szemben ott gubbasztanak a sötét bódéikban, elrejtőznek az üvegablak
mögött, amelyen csak egy kis nyílás van, azon át nyújtja egy személytelen
kéz az újságot, és veszi el a pénzt. Vajon ez a feltűnő eltérés kulturális
különbséget jelez, vagy csak véletlen? Nem tudom biztosan. Az egyetlen
nyilvánvaló ok az a tény lehet, hogy Szlovákiában a kilencvenes években
a lapterjesztés monopóliumát egy maffiózó vállalkozó szerezte meg, aki
telerakta az országot egy kaptafára készült, rá jellemzően fegyveres erődökként
kialakított újságos bódékkal. Csehországban a lapterjesztésért heves versengés
folyt, ami a fogyasztók igényeit szem előtt tartó modell megvalósulását
segítette elő.
Ezeknek a furcsa különbözéseknek az okai ugyanakkor mélyebbre
is nyúlhatnak. Bár igaz, hogy az újságos kioszk az Osztrák-Magyar Monarchia
közös öröksége, amikor a hadirokkantakat kárpótolták megélhetési céljából
trafikengedélyekkel, azzal, hogy újságot és dohányárut tartó kis üzleteket
működtethettek, Csehországban a kioszk mégis valamiféle nemzeti intézménnyé
vált (bár Prágában mostanában többnyire orosz kézben vannak). Sose gyökeresedett
meg ilyen mélyen Szlovákiában, részben azért sem, mert rendes szlovák újságok
nem jelentek meg előbb, csak a 20. század folyamán. Mindmáig óriási a különbség
a szlovák és a cseh folyóiratok példányszámában. Bár a csehek nagyjából
éppen kétszer annyian vannak, mint a szlovákok, az újságpiac Csehországban
négyszerese a szlováknak. Ennélfogva nagyon is lehetséges, hogy a cseh
kioszkok barátságos nyitottsága egy jelentős kulturális különbséget tükröz,
nem csak egyetlen szlovák vállalkozó jellemét.
Mindezek és sok egyéb különbség dacára húsz évnyi fejlődés múltán a
két ország számos kerülő után egy olyan szintre ért, ahol kiköpött másai
egymásnak – különösen egy általános közép-európai nézőpontból szemlélve.
Ez engem is meglep, és többek között történelmi körülményeknek tudom be.
Az a helyzet, hogy minden különbségük ellenére van a két országnak egy
mélyre ható közös tapasztalata: történelmük túlnyomórészt plebejus történet.
Egyiküknél sem volt az arisztokrácia a nemzet elitje, és Csehszlovákia
1918-as megalapítását követően mindkét ország sietett megszabadulni az
arisztokratáitól, ellenségesnek, azaz osztráknak, németnek vagy magyarnak
minősítve őket.
Ily módon egy nagy és dicső történelmi múlt hiánya tette képessé
a cseheket és a szlovákokat arra, hogy az államépítés praktikus feladataira
koncentráljanak a demokrácia sztenderd kézikönyve alapján, ami attól is
megóvta a társadalmat, hogy túlságosan megosztott legyen. Elég megnézni,
mennyire rányomták bélyegüket a történelmi viták a lengyelországi és a
magyarországi politikára, ahol mély szakadást idéztek elő a társadalomban
a közelmúlt tektonikus törésvonalai mentén. Nem véletlen, hogy az elmúlt
húsz évben a hivatásos történészek nem kerültek be a cseh és a szlovák
politika élvonalába, míg Lengyelországban és Magyarországon kulcsszerepet
játszottak a politikai elitben.
Újra reflektálva Csehszlovákia kettéválására egy interjúban Václav
Havel elismerte, hogy a szlovákok meg a csehek közötti viszony jobb lehet
ma, mint amilyen a csehszlovák államon belül volt, és lehet, hogy a szlovákok
jártak jobban, mert megszabadultak a cseh tükörtől: a tükörtől, amelyben
mindig a csehekhez kellett hasonlítaniuk magukat. Havel kételyeit fogalmazta
meg a cseh nemzeti identitással kapcsolatban: „Vajon a nyelv adja? De a
nyelvet, amit beszélünk, inkább profanizáljuk! Vajon a saját zugunk és
vidéke az ezen a bolygón? De hát szisztematikusan rongáljuk!”
Václav Havel esetében az volt a baj, hogy mint rendkívüli cseh,
gyakran keményen megmondta a magáét saját honfitársainak, a szlovákokat,
viszont, akiket nem ismert olyan jól, nem merte bírálni. 1992-ben
szemrehányást tettem neki, amiért elhagyta a szlovákokat, és hat hónappal
később elvállalta a Cseh Köztársaság elnöknek posztját. Ma már belátom,
hogy nem volt mit tennie, nem tudta megakadályozni Csehszlovákia szétesését.
Végül is nem arról van szó, mintha annyira szerettem volna Csehszlovákiát,
hogy gyászolnom kellett volna a közös állam pusztulását. A kommunizmus
megtanított arra, hogy kellő távolságot tartsak az államtól. Az keserített
el inkább, hogy végig kellett néznem a nacionalizmus feléledését, a tömeghisztériát,
ami afféle hazajáró kísértetként időről időre elfogja a népeket.
A szétválások divatban voltak a 90-es évek elején, és mostanában
megint kezdenek trendivé válni. Az Európai Uniót a szétesés fenyegeti.
Ugyanaz a rosszérzés, ami Csehszlovákia felbomlása idején töltött el. Ugyanazokat
a vádaskodásokat hallhatjuk, hogy ki az, aki mindig a rövidebbet húzza,
és a szuverenitás hasonló követelését. Minden egyes nap valami déj? vu-m
van, beleértve annak a frusztráló megtapasztalását is, hogy az emberek
véghez viszik ezt a dezintegrációt, pedig nem is akarják, csak mert híján
vannak minden képzelőerőnek. A kilencvenes évek elején senki nem tudta
elképzelni, Hogy Csehszlovákia tényleg szétesik, ahogy ma senki se hajlandó
elismerni, hogy az Európai Unió akár már holnapra is megszűnhet létezni.
Úgy viselkednek az országok, mint a gyerek, aki leejt a földre egy pohár
tejet, csak hogy lássa, mi fog történni, aztán csodálkozik, hogy milyen
nagy bajt csinált.
A Csehszlovákia felbomlásáról szóló történet hepiendje, ami euroszkeptikus
tankönyvül szolgálhatna az EU békés felbomlására, merőben illuzórikus.
El szokás felejteni, hogy ez a két nép csak azért vált külön ilyen simán,
mert egyaránt az volt a vágyuk, hogy újra egyesüljenek az Európai Unión
belül. Meg se próbálom elképzelni, hogyan alakulhattak volna a csehek és
a szlovákok közötti viszonyok, ha az Európai Unió védőhálója nélkül kellett
volna kiállniuk a kíméletlen geopolitikai játszmák próbáját.
Mivel kettős életet élek, nem tudom megmondani, inkább vagyok-e szlovák,
mint cseh. De azt tudom, hogy tennék fel egy eurót se arra, hogy ez a két
különvált nép képes volna elviselni az EU felbomlásával járó geopolitikai
válságot. Az egyetlen módja annak, hogy ezzel megbirkózzanak, az újraegyesülés
volna, bármilyen formát öltsön is egy ilyen újabb unió, de ehhez az kellene,
hogy elismerjék, a szétválás ostobaság volt, amit „a történelem végének”
csalódottsága táplált. Van még egy dolog, ami mindkét országra jellemző:
hogy kicsik. És ebből a földrajzi kicsiségből következik politikai és szellemi
elitjük kicsisége és provincializmusa is. Az a tény, hogy Václav Havel
olyan feltűnően kimagaslott közülük, a kivétel, amely erősíti a szabályt.
Másfelől, ha ez a két nép képes volt becsülni és szeretni Havelt, talán
mégsincs teljesen veszve.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|