Selyem Zsuzsa
A cián spektákuluma
300 tonna arany, 1600 tonna ezüst, 16 év
A verespataki aranybányáról szóló társadalmi kommunikáció etikai vonatkozásai
posztdemokráciában
Korunk társadalmi kommunikációját látszólag teljes nyitottság jellemzi,
egyre elterjedtebbé válnak azok a technikai eszközök, amelyek azonnali
részvételt tesznek lehetővé bármely frissen megjelenő hírrel, tartalommal
kapcsolatban. Látszólag demokráciában élünk: a kommunikációban, az úgynevezett
információs társadalom legerősebb hatalmi ágazatában, egyre nagyobb szerepet
töltenek be az olvasói/nézői reakciókat is publikáló online médiák.
A nyilvános kommunikáció működését a verespataki aranybánya ciánalapú
kitermelésének terve kapcsán vizsgálom. Romániában az utóbbi évek egyik
legreprezentáltabb, leginkább mediatizált történetéről lesz szó, mely ugyanakkor
a legélénkebb és leghatározottabban megformált társadalmi megmozdulásokat
váltotta ki.
A nyilvános kommunikáció tereit konvencionálisan két, egymással ellentétben
álló csoportra szokás osztani: mainstream és alternatív (független, indie)
médiára. (Arra a cinikus és önelégült álláspontra nem térnék ki, amelyik
csak a mainstreamről vesz tudomást.) A globalizáció ezt a két kategóriát
is átértékelte, és ami száz vagy akár harminc évvel ezelőtt egy nemzeti
kultúrában mainstreamnek, azaz általánosan ismertnek, hivatkozási alapnak
számított, az ma egy lokális opcióként jelenhet meg, és fordítva (a verespataki
bányakitermelésről szóló diskurzus, látni fogjuk, ez utóbbinak az esete:
a kanadai vállalkozás abban érdekelt, hogy lokális problémaként tüntesse
fel a tervet, míg a mai tudományos környezettanulmányok azt állítják, hogy
a ciántechnológia használata nem vonható egy lokális határ mögé, a szennyezés
érintené a tágabb környezetet, a technológia engedélyezése pedig a teljes
bolygót).
A lokális opció a maga keretei között igen könnyen hegemóniára törhet,
amint azt tapasztaljuk is a kelet-európai államok neonacionalista politikájában,
melyek a függetlenségre és alternativitásra hivakozva a legdurvább elnyomó
és kirekesztő diskurzust gyakorolják a maguk körein belül.
Nem az történik tehát, hogy a globalizáció hatására megváltozik mainstream
és alternatív pozíciója, hanem az, hogy mindkettő folyamatos mozgásban
van, és az igen bonyolult kontextus lesz az, ami alapján egy adott nyilvános
felület függetlennek minősül. Hogy mégis szükségét látom e két fogalomnak,
azzal indokolható, hogy a kétféle felületen más-más pszichoszociális propaganda-technikákat
működtetnek, még ha a végeredmény mindkét helyen az is, hogy egy adott
magánérdeket közjóként prezentálnak.
A propaganda működtetése alaposan megváltozott a harmadik évezred posztdemokráciájában:
/1/ míg a kapitalizmus kezdeteivel kialakított nyilvánosságban a közjóvá
manipulált üzenetnek – ha lokális értelemben is – de egyetemes tartalma
volt (a jó hazafi önkéntesként háborúba vonul, a honleány meg azon fáradozik,
hogy a gyilkosság-gépezet édes és tetszetős legyen), a posztmodern etika
univerzalizmus-bírálata után a közönség individuális érdekei szerint előbb
csoportokra van osztva (ennek a marketingben használatos neve: targetolás),
és ezen konstruált érdekcsoportoknak a feltételezett/ indoktrinált javáról
szól a diskurzus.
A célközönségre irányuló propagandának ott nincsen hatása, ahol a célközönségnek
elképzelt személyek beleszólnak a történésekbe. Ahol a passzív befogadó
és engedelmes fogyasztó helyett aktív, személyes viszonyulás válik lehetővé.
Dolgozatomban a ciántechnológia-kommunikációnak ilyen aktív, személyes
viszonyulásra lehetőséget adó terét vizsgálom harmadik típusú kommunikációs
szcénaként, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a dramAcum közreműködésében
létrehozott, Radu Apostol, Gianina Cărbunariu és Andreea Vălean szövegkönyve
alapján rendezett kortárs dráma, a Verespatak - fizikai és politikai vonalon
c. előadást. /2/
A verespataki aranybánya tervről néhány alapinformáció: Verespatak (Roşia
Montana) a romániai Nyugati Érchegységben fekvő római kori bányásztelepülés
(Alburnus Maior), jelenleg már csak ciántechnológiával lehetne hozzáférni
a még ott található 300 tonna aranyhoz és 1600 tonna ezüsthöz, és a ciánülepítő
tó létesítése mellett a Cârnic hegységet el kellene hordani, a lakosok
egy részét ki kellene telepíteni, kilenc, különféle felekezetű templomot
le kellene bontani, három temetőt elköltöztetni. Mindezt csak azért, hogy
a 16 évig tartó kitermelés elindulhasson – a környezetre vonatkozó kockázatok:
a nyíltszíni kitermelés okozta levegő- víz és talajszennyezés, a robbantások
és az ülepítőben formálódó hidrogéncianid valamint a betarthatatlanul kismennyiségű
ciánkoncentrációra vonatkozó ígéret jelentik. /3/ A befektető kanadai
vállalat, a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) mindezen kockázatokkal
szemben a térség gyors anyagi fellendülését, munkahelyek teremtését, a
kisváros valamint a tárnák megmaradó részének konzerválását ajánlja fel.
A mainstream médiában a legnagyobb gyakorisággal az RMGC reklámaival
lehetett találkozni, amelyre a 2007 és 2010-es időszakban 12 millió eurót
áldozott. Ez azt jelenti, hogy a legnézettebb televíziós csatornák, a különféle
napilapok rendszeresen közvetítették az RMGC üzenetét, amely a televíziós
közegben elsősorban aranyérmék zúdulásának kép-és hangeffektjeire épült
(a hatalom és a gazdagság meglehetősen együgyű, de évezredek óta hatásos
csábítása), a napilapok pedig a „Levél Romániának” címmel ellátott, verespataki
lakos fényképével megjelenő szövegeket hozták. A romániai mainstream média
szinte valamennyi magas nézettségű aktorát megnyerték a reklámkampánynak
(a két legnagyobb példányszámú romániai magyar napilap, a Krónika és a
Szabadság szintén publikálta az RMGC hírdetéseit). Az RMGC-t bíráló cikkek
pedig nem jelenhettek/nem jelentek meg (a szerződésekbe ezt nem foglalták
bele, mivel egy ilyen kitétel törvénybe ütközne, viszont működik az informális
irányítás, amely egy olyan feudális visonyokon alapuló társadalomban, mint
a romániai, a legkisebb ellenállásban sem ütközik – kiváló újságírók vonják
meg a vállukat, hogy mit tehetnének mást, az RMGC nélkül a lap csődbe menne).
Az írott mainstream sajtó számára a reklám némiképp rejtett volt, alkalmas
arra, hogy a jártatlan olvasót megtévessze a személyes formának néhány
sztereotípiájával: névvel, fényképpel ellátott levél, a levél tartalma
pedig a privát boldogulás kliséiből áll: megélhetés a családnak, a gyerekeknek
szebb jövő. Azt figyelhetjük meg bennük, hogy az egyetemes emberi
jogok hogyan rendelhetőek alá egy privát cég profitszerzési érdekének,
a személyes történet milyen könnyen kisajátítható egy befektetési terv
számára.
Amit egy ilyen elemzés tisztázhat: feltéve, hogy nem látjuk az apróbetűs
szöveget, hogy „fizetett hirdetés”, hogyan állapítható meg a „Levelek Romániához”
darabjairól, hogy a személyes történet külső érdeket szolgál, következésképpen
nem autentikus?
A jelenből, a történő jelenből kell kiindulnunk. A személyes élettörténet
/4/ csak utólag vagy felülről látszik lineárisnak. Nem egy adott, rögzített
identitás küzdelme a közeggel, az identitás mozgásban van, ha valóban személyes
a történet. (Ezt egy reklámnyi felületen vagy érvényes vers formájában,
vagy töredékes prózában lehet csak érzékeltetni.) Egy ma elmondott történet
nem kerek egész, ideje nem egyenesvonalú, egyenletes mozgás, csak a külső
tekintély formálja azzá. A személyes történet csak erőszakkal szorítható
be két-három klisébe. Egy valóságos személy vagy hallgat, vagy dadog ilyenkor
– amit, egyelőre, nem lehet reklámcélokra hasznosítani.
Természetesen, ahogyan rájöttek arra a nagy cégek reklámszakemberei,
hogy nagyobb hatást érnek el a személyes megszólítással, előbb-utóbb rá
fognak arra is jönni, hogyan kell a személyes hangot autentikusabban előállítani
(és lehet, hogy ehhez nem fogják sajnálni a pénzt néhány képzettebb, a
kortárs művészetekben járatos munkatársra). Azt viszont nem tudják elérni,
hogy szinkronban legyenek a kortárs történésekkel, hiszen ehhez kockázatvállalásra
van szükség mind a feladó, mind a címzett részéről, és ez részéről contradictio
in adiecto volna, mivel a gyors profit érdekében éppen abban érdekelt,
hogy stabilnak és jól körülhatárolhatónak definiálja a címzettet is, kínálatát
is. Konkrét példánk esetében az önellentmondás ennél sokkal mélyebb: 16
évre vállalja a cég, hogy a térség munkanélküliség-problémáját megoldja,
ami messze nem vezet az ígért stabilitáshoz akár egy-egy személy élettörténete
felől, akár a térség jövője felől próbáljuk elgondolni.
Az alternatív média függetlensége abból származik, hogy nem teljes mértékben
kiszolgáltatott a piacnak, nem alárendelt a célközönség statisztikailag
mért/ sulykolt preferenciáinak. /5/ Mivel önkéntes alapon, pro bono
dolgoznak, nem zsarolhatóak meg a fenntartás költségeinek megvonásával.
Egyre nagyobb tömegekhez jutnak el mégis, hiszen elég, hogy egy közösségi
oldalon valaki néhány értelmes szó kíséretében ajánlja, egyetlen mozdulattal
elérhető az ingyenes tartalom. A verespataki aranykitermelés törvényességére,
a politikai mozgások azonnali nyilvánossá tételére olyan blogok figyelnek,
mint Mihai Gotiu-é a voxpublica.realitatea.net-en.
A függetlenség kérdése viszont itt is felmerül: a cikkek ugyan transzparensek,
érvekkel és komoly kockázatvállalással járó bírálatokkal, az újságíró maga
is részt vesz a tüntetéseken, mégis, a keret az a Realitatea nevű televíziós
társaság, amely csak 2009-ben 2,29 millió eurót kapott reklámra az RMGC-től.
/6/
Egyre erősebb tendencia, hogy a különféle kereskedelmi vállalkozások
az alternatív, ingyenes felületeken is megjelenjenek – nem fizetett reklámokkal,
mert ez a közönség immunis rájuk, hanem a függetlenség, tudományos vagy
művészeti teljesítmény látszatát keltő tartalmakkal. A napjainkban legelterjedtebb
közösségi oldalon, a Facebookon az RMGC profilja „A Verespatak-terv” (Proiectul
Rosia Montana) névvel a bányamegnyitás mellett folytat propagandát – ahhoz,
hogy a hírfolyamát napont többször is megkapja a felhasználó, előbb önkéntesen
kedvelnie kellett az oldalt. Közel 550.000-en megtették. A „Verespatak
az UNESCO világörökség része” (Rosia Montana in UNESCO World Heritage)
FB-profil pedig, amely idén a hetedik nagy művészeti fesztivált szervezi
pro bono fellépő együttesekkel, színész-tarsulatokkal, kézművesekkel stb.,
ehhez képest nem érte még el a 100.000-es létszámot. Nagyobb a szinpatizánsok
száma ott, ahol a rövidtávú anyagi haszonszerzésen kívül nincs más üzenet
mint ott, ahol tudományos környezettanulmányok, művészeti akciók, a nyilvános
tér állandó közös átrajzolása történik folyamatosan. /7/
Annak a jelenségnek a megértési kísérlete, hogy miért kedvelik többen
„A Verespatak-terv” monologikus, sztereotip, egyetlen rugóra járó oldalát
az állandóan frissülő, részvétele invitáló Verespatak-mentő oldal helyett,
nem lehet most feladatunk, elég ha utalunk a posztdemokratikus oktatási
rendszer pária-helyzetére, aminek azonnali következménye a tudatlan és
megfélemlíthető, a túlélésre berendezkedő alattvaló, aki önként választja
az őt elszemélytelenítő, tartalmatlan anyagi biztonságot a személyes részvételt
igénylő vélt vagy valós kockázattal szemben.
A piac logikájának önmagukat alá nem rendelő (szociális, környezetvédő,
tudományos, művészeti stb.) szervezetek, intézmények igen nehezen tudják
eljuttatni azokat az információkat az állampolgárokhoz, amelyek révén döntéseik
megalapozottabbakká, körültekintőbbekké válnának. A dokumentumfilm, bár
megtekintésük eleve feltételez némi igényt a tájékozódásra, mégiscsak az
egyik leghatékonyabb kommunikációs eszköz a maga multimediális lehetőségeivel.
A verespataki aranykitermelés veszélyeiről 2004-ben két dokumnetumfilm
is készült, az egyikben tudományos tekintélyek fejtik ki álláspontjukat
(Az arany ára, eredeti cím: Preţul aurului), a másik Kocsis Tibor több
nemzetközi fesztiválon díjazott Új Eldorádó című filmje.
Az RMGC azonnal meglátta az újabb reklámfelületet: két évre rá, 2006-ban
elkészül az anyavállalat, a Gabriel Resources által szponzorált Mine Your
Own Business (Bányászd a magad dolgát) című dokumentumfilmnek álcázott
propagandafilm. A rendezők, Phelim McAleer és Ann McElhinney etikáját olyan
más áldokumentumfilmek dícsérik, mint a 2009-es Not Evil Just Wrong, amelyben
azt próbálják plauzibilis állítássá alakítani, hogy globális felmelegedés
nincs, az egyetlen veszélyt az emberiségre a környezetvédők jelentik.
McAleer közvetlenül is kimondja, hogy dokumentumfilmjeit a független,
tényfeltáró, rettenthetetlen társadalomkritikus dokumentarista, Michael
Moore mintájára készítette, azaz elsődleges motivációja, hogy neki már
nem kell kockáztatnia a teljes visszhangtalanságot, előtte már megalkották
azt a formát, amelyet ő felhasználva eladhatja portékáját. /8/ Moore
példájára tehát a maga jól fizetett megrendeléseiben olyan attitűdbeli
megnyilvánulásokat használ eszközként, mint a társadalomkritikai szemlélet,
a gyengébbek védelmezése: filmjében a környezetvédők hatalmától félti az
afrikai gyerekeket.
A 2006-ban a TIFF nemzetközi filmfesztiválon életműdíjjal kitűntetett
Vanessa Redgrave brit színésznő azt nyilatkozta, hogy „Bolygónk haldoklik.
Nincsen jogunk elpusztítani az ökszisztémát”, és a díjat a bányakitermelés
megakadályozására alakított verespataki civil szervezetnek, az Alburnus
Maiornak ajánlotta fel. /9/ A filmfesztivál egyik támogatója viszont
az RMGC volt, s ha azt nem is tudta megakadályozni, hogy a kiváló színésznő
elmondja beszédét, arra már volt módja, hogy rá néhány nappal a Guardian
napilapban egészoldalas reklámot fizessen, ismét a civil jogok harcosaként
tűntetve fel magát. Ugyanis nem szó szerinti reklámot közöltetett, hanem
a civil ellenállás egyik legelterjedtebb formáját használta reklámként:
77 verespataki lakos aláírását publikáltatták, akik mind amellett vannak,
hogy a bányát meg kell nyitni. (A dolgozat elején emlegetett jelenséggel
van dolgunk: a lokális érdeket előbb egyneműsíti, majd ellentétet kreál
a kisajátított lokális és a globális között.)
Az általuk megrendelt áldokumentumfilmnek is az a fő állítása, hogy
a helyi lakosok mind szeretnék a bányát, csak az agresszív külföldi környezetvédők
próbálják megakadályozni. Jóllehet csúsztatnak, mert nem minden verespataki
lakos szeretné a bányát, de tény, hogy többségben vannak, akik igen – és
itt megint az összetett társadalmi problémára, a fogyasztói társadalom
csődjére kell utalnom, s arra a dilemmára, amely a felvilágosodás kora
óta annyi rossz válaszra volt alkalom: meg lehet-e valakit menteni saját
akarata ellenére?
„Megértem, hogy befektettek a térségbe, nagyon kemény, de miért kellett
Bukarestbe fektetni, vagy a szebeni színházi fesztiválba vagy a TIFF-be?
Miért kell nektek ekkora publicitás... ha minden legális és korrekt?”
/10/ A KÁMSZ és a dramAcum koprodukciójában készült színházi előadás a
posztdramatikus koncepció szerint nem a drámára helyezi a hangsúlyt, hanem
a nézőt részvételre invitálva, a személyes bekapcsolódásra. Valamit mindenki
hallott a verespataki bányatervről, valamiennyire mindenki ért a témához,
valamennyire mindenki illetékes. A hat színész különféle kérdéseket tesz
fel a közönségnek, melyek hol aktuálisak, hol személyesek, kritikusak vagy
magyarázkodóak – eléggé sokféle hangot jelenítenek meg a térben ahhoz,
hogy a nézőnek ne a megosztó logika szerint induljanak el a gondolatai.
Ahhoz, hogy a nézők résztvevőkké, passzív fogyasztókból implikált személyekké
váljanak a posztdramatikus színház megbontja a tekintélyelvű logikán
alapuló dramaturgiát, és önmagát nem kész műalkotásként, nem spektákulumként,
hanem sziutációként, találkozási lehetőségként értelmezi. /11/ Ebben
az előadásban (1) a tér aréna-szerkezetű (azaz nincs kulissza, nincs titokzatoskodás,
rejtegetés); (2) több történet hangzik el, és ezek a történetek mind hangnemükben,
mind tartalmukban függetlenek egymástól; (3) nincs színházi paktum (a fikció,
amibe beleéljük magunkat); (4) a közismert, aktuális Verespatak-kérdést
hol mikortörténeti, hol társadalmi perspektívából viszik színre; (5) megkérnek
valakit a közönségből, hogy olvassa fel Pompiliu Gritta levelét; (6) saját
előadásukat relativizálják, rányitják más médiumra azáltal, hogy dokumentumfilm-részleteket
vetítenek; (7) megtörik az előadás egynyelvűségének hegemóniáját azzal,
hogy románul, magyarul, angolul vagy portugálul beszélnek; (végül pedig
a legerősebb konvenció-törés:) az előadás végére a ruhatárosok eltűnnek,
a nézől maguk kell leakasszák kabátjaikat. Nekik maguknak kell cselekedniük,
hacsak nem akarják otthagyni a kabátjukat.
Az önmagát a probléma fölvetésének szituációjaként elgondoló színház
kiváló lehetősége annak, hogy a manipulált valóságot átláthatónak és átformálhatónak
mutassa. Nem teljes mértékben átlátható, ahogyan az előadásban elhangzó
négy nyelv mindegyikét valószínű, hogy nem minden néző beszéli, de a nem
teljes mértékben való megértés nem lehet akadálya annak, hogy az általam
megoldható részproblémával foglalkozzam. Azt a letargikus-közönyös viszonyulást
töri meg ezzel, ami korunkat annyira jellemzi, és amelynek kiindulópontja,
hogy mivel nem látom tisztán a helyzetet, nem is lehet tennem semmit. Az
előadásból fakadó etikai viszonyulás: nem is lehet átlátni az egészet,
egész mint olyan nincs is, szituációk vannak és emberek, és azokban a helyzetekben
lehet tenni vagy nem tenni valamit.
A Verespatak – fizikai és politikai vonalon című előadás 2011-ben elnyerte
a temesvári nemzetközi színházi fesztiválon a legjobb előadás díját, egy
olyan fesztiválon, amely a színházat nem szórakoztatóipari terméknek, és
nem is esztétikai privilégiumnak tekinti, hanem a nyilvános kommunikáció
egyik kreatív formájának. Viszont a kolozsvári színház, noha producere
volt, ambivalensen viszonyult hozzá, amit a rendező-dramaturgok közös,
nyílt levélben közzé is tettek. /12/ Az igazgató válasza tagadja,
hogy a minimális promóciót sem adták meg ennek az előadásnak, és arra hivatkozik,
ami részben igaz, hogy egy repertoár-színházban az, hogy egy év leforgása
alatt csak 9-szer (11-szer) tűzték műsorra, természetes. /13/
A levélváltás itt megszakad. Ha elemezzük a két szöveget, azt látjuk,
hogy teljesen más kommunikációs mezőben mozognak: a megértés jóformán lehetetlen.
A dramAcum csoport a produkciót egy társadalmi térben látja, számára a
művészet interakcióban van a politikai és szociális kérdésekkel, a KÁMSZ
igazgatója számára viszont a színház immanens létező, a művészi teljesítmény
az egyetlen szempont. Ez utóbbi érvelésnek nem áll módjában észrevenni,
hogy függetlensége látszólagos, posztdemokráciában az ő kínálata egy a
különféle célcsoportok számára körülhatárolt termék közül: ez a színház
csak a felső középosztály számára akcesszibilis, azok számára, akiknek
módjukban állt egy kifinomult neveltetésben részesülni. Nem szembesül és
nem szembesít az aktuális problémákkal – a dramAcum viszont pont ezt vállalja.
Túlcsordul a színházi konvención, a két-három óráig érvényes autenticitáson.
A művészet, a szórakoztatóipar és a politika közötti határok nem valamiféle
természeti adottságok, hanem konvenciók, melyek vagy évszázadokon át formálódtak,
vagy erőszakos beavatkozás eredményei. Az elemzett színházi produkció nem
a művészetet, nem az entertainment-businesst és nem is a politikát állította
a középpontba, bár mindezek benne vannak az előadásban: őket az emberek
érdekelték. Hogy milyen érzés végképp bezárni az ajtót, és elhagyni azt
a helyet, ahol mindaddig éltél. Vagy hogyan kapja el a mohóság az elkötelezett
zöld aktivistát a kábszer, a zene és a korsó arany közelségében. Mindezek
egyszerre politikai, élvezeti és esztétikai problémák – ahhoz, hogy érvényes
kommunikációt kíséreljünk meg egy célcsoportok szerint körülhatárolt térben,
új érzékelési formára /14/van szükségünk, mely nem veti alá magát
az egyneműsítő konvencióknak. Ebből következik, hogy nem 2-3 órára (nem
16 évre) vonatkozik a terv.
Jegyzetek
1 Colin Crouch: Post-democracy. Polity Press, Cambridge, 2004.
2 http://www.huntheater.ro/darab.php?eid=164&sa=0
3 Ionel HAIDUC: Proiectul Rosia Montana intre riscuri si beneficii.
Academica, 13-14, 2003, pp. 77-80.
4 Két alapmű az igen gazdag szakirodalomból: Jacques Ranci?re: La parole
muette. Essai sur les contradictions de la littérrature. Hachette Littératures,
Paris, 1998, Paul Ricoeur: Temps et récit. Seuil, Paris, 1983-1985.
5 A statisztikai felmérés átideologizálhatóságáról kiváló elemzés
olvasható a témában Natalia Buier szociológustól. Kimutatja, hogy egy tudományos
intézmény (az IRES) hogyan készíti el megrendelő elvárásai szerint a kérdőívet,
konkrétan: az RMGC finanszírozásából létrehozott statisztikai felmérés
hogyan eredményezi azt, hogy a megkérdezettek elsöprő többsége a bányamegnyitás
mellett áll. Natalia Buier: „Spirala tacerii”, spirala nerusinarii: Institutul
Roman pentru Evaluare si Strategie. http://www.criticatac.ro/16515/spirala-tcerii-spirala-neruinrii-institutul-roman-pentru-evaluare-strategie/
6 http://www.cotidianul.ro/Rosia_Montana_a_dat_presei_peste_12_milioane_de_euro_in_ultimii_3_ani-123156/
7 Míg ezen a szövegen dolgoztam, Traian Basescu, Románia megbuktatott
államelnöke, aki nyílatkozataiban egyértelműen a bányamegnyitási terv mellé
állt, Kolozsváron kampányolt (2012. július 14.). A Béke térre embereket
vezényeltek ki – közéjük vegyültek el hatalmas Mentsük meg Verespatakot!-transzparensekkel
civil aktivisták, és az igen nagy médiafigyelemmel járó eseményre bejuttatták
saját üzenetüket (http://blog.cluj.info/clujul-civic/protest-la-cluj-impotriva-iubitorului-de-cianura-%E2%80%93-traian-basescu/).
Nagyon sok ilyen esemény történik, a leírásukkor fellép a Bertrand Russell
megalkotta Tristram Shandy-paradoxon: élettörténetéből egy év alatt csak
egy napot írt le, így csak akkor tudná befejezni a könyvet, ha halhatatlan
lenne. Bertrand Russel: The Principles of Mathematics. Norton, New York,
1903. p. 358.
8 „He aroused my interest and people's interest in documentaries. He's
also made it acceptable for people to go to the movie theatre and watch
documentaries. I hate to say it but we're all children of Michael Moore.”
http://www.thestar.com/entertainment/movies/article/711918--not-evil-just-wrong-challenges-environmental-claims
9 http://news.bbc.co.uk/2/hi/business/5110784.stm
10 „Înţeleg că investiţi aici în zonă, ce e foarte tare, dar de ce
a trebuit să investiţi in Bucureşti, în Festivalul de Teatru de la Sibiu,
în TIFF? De ce aveţi nevoie de atâta imagine… dacă totul e legal şi corect?”
– részlet a Verespatak – politikai és fizikai vonalon c. előadásból. http://www.huntheater.ro/darab.php?eid=164&sa=0
11 „A vizuális művészetben és a színházművészetben is megfigyelhető
a tendencia, hogy a művészek már nem »műként« tekintenek a munkáikra. Céljuk
egyre inkább az, hogy szituációkat, találkozásokat hozzanak létre, hogy
lehetőséget teremtsenek olyan típusú kommunikációkra, amilyeneket hétköznapjainkban
nem tapasztalunk.” Hans Thies Lehmann: Posztdramatikus színház és a tragédia
hagyománya. http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=32264&catid=1:archivum&Itemid=7
12 Grupul dramAcum: Despre adevăruri neconvenabile. Observator Cultural,
nr 588 - 19 August 2011. http://www.observatorcultural.ro/Citeste-articolul*articleID_25778-articles_details.html
13 Gábor Tompa: Despre neadevăruri nconvenabile. Observator Cultural,
nr 600 - 2Septembrie 2011. http://www.observatorcultural.ro/PRIMIM-LA-REDACTIE.-Despre-neadevaruri-convenabile*articleID_25808-articles_details.html
14 Jacques Ranci?re: Esztétika és politika. Műcsarnok, Budapest, 2009.
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|