Úgy gondoltam, hogy megmentem a világot, eközben híres leszek, világhírű, szépen sorban megkapom a költészetért járó díjakat, a József Attila-díjat, a Kossuth-díjat, a Nobel-díjat, aztán amit lehet, biztos lesz még ez-az, amit lehet, majd kiderül.
A haikukat szerettem nagyon, elkezdtem írni, írtam valami furcsát, nem pontosan értettem, hogy mi az, de elég vadnak tűnt, hát még írtam hozzá egy kicsit, amiről azt gondoltam, hogy majd éppen olyan jó lesz, mint amit eleve írtam, éppen olyan is volt, aztán elkezdtem formázni a monitoron, nagyobbra csináltam a betűket a címben, variáltam a betűtípust, sorkizártam, középre húztam, egyre szebb lett, és amikor készen volt, úgy éreztem, hogy a betűk sorrendjén már nem is lehet változtatni, annyira szép lett az egész. Minden kattintás szentebbé és megváltoztathatatlanabbá tette. Akkor odaadtam a barátomnak, aki szerkesztő volt egy jó folyóiratnál, a barátom épp olyan komolyan vette a művészetet, mint én, és közölte a műalkotásomat a helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal együtt – az alkotó szuverén, és a furcsa rendellenességek hatalmas jelentésmezőket nyitnak meg.
És elkezdődött. Egyre több helyen közölték a költeményeimet, köteteket jelentettem meg, díjakat kaptam, kiállításokat nyittattak meg velem, tanulmányokat írtak a munkásságomról, beindult a kanonizáció, előbb egyetemi szemináriumokon elemeztek, aztán a középiskolákban is, kötelező olvasmány lettem és érettségi tétel. Tolongtak a nők. Egyszer volt ugyan egy hót bunkó kulturális miniszter, aki nem értett az egészből semmit, és el akart engem tüntetni a tananyagból, de barátaim, szerkesztők, kritikusok, egyetemi oktatók, kiadók, kurátorok demonstrációt szerveztek értem, a tömeg a költeményeimet skandálta a parlament előtt, a miniszter pedig lemondott.
Később meghaltam, és amikor már leállt a szívem, de az agyam még nem teljesen, akkor lepergett előttem az életem. A filmen egy darabig minden rendben volt, de mikor odaért az első haikuhoz, elszörnyedtem. Most minden kiderült. Képzetlen és felelőtlen voltam, szart csináltam egész életemben, és az emberek azt hitték, hogy az jó nekik, megkajálták, és ha már megkajálták, meg is kellett magyarázniuk, hogy miért kajálták meg, nyilván azért, mert azt hitték, hogy az jó volt nekik, tehát én jó voltam. És én akkor már semmit nem tehettem, mert meghaltam, pedig így meghalva már nem is érdekelt a dicsőség és a hatalom és az ország, szóval szívesen megmondtam volna a népeknek, hogy barmok, hülyeséget csináltam, ne olvassátok, mert ártalmas. Még pár percig élveztem az oxigénhiány miatti halál közeli élményt, narkó, alagút, lebegés, fehér fény, ejakuláció, aztán kész. Nem lehetett visszacsinálni a borzalmas életművemet, és úgy maradt.
A temetésemen 10 km hosszú volt a sor, gyászbeszédek, az újságokban és a neten nekrológok, mindenféle intézményeknek a saját halottja lettem, örökre tananyag, szobrok a köztereken, utcanevek, iskolák és intézmények nevei lettem, díjat neveztek el rólam, hogy a hasonló hülyék megkapják, az iskolákban a kis elsősök a verseimen tanultak olvasni, egész életükre beléjük vésődött az ízléstelenség és a torz arányok, a kamaszok a verseimmel vallottak szerelmet, közben rögzült bennük a közhelyes értelmetlenség és a sznobizmus, aztán mikor felnőttek, engem hallgattak a rádióban, jellemvonásukká vált az összefüggéstelen és strukturálatlan szófosás és a tekintély tisztelete, a hazugság, a kettős beszéd, a torz irodalomérzék. Aztán rengetegen lettek miattam költők, és a követőimben fel sem merült, hogy olyasmit csináljanak, ami használható az embereknek, akik olvassák őket. Nemzedékeket fertőztünk meg a hülyeséggel. Követőimtől és a tananyagba vésett irkálmányaimtól szar lett a többi művészet is, hiszen a leendő zenészek, építészek festők, szobrászok, színészek, táncosok, filmesek stb. is azokat olvasták kiskorukban, és az összes művészettől szar lett az összes tudomány is, mert az összes gyerek… stb.; tehát a fizika, a kémia, az alkalmazott klónozó biológia, az atombombagyártás, a születésszabályozás, az aerodinamika, az asztrológia és a metafizika és a numizmatika meg minden.
Eljött az idő, a nap felélte a hasában lotyogó hidrogéntömegek javát, már alig volt hidrogén, alig volt magfúzió, a nap szomorkodott a gyenge magfúzió miatt, és utálkozott a sok hélium miatt, nem is tudott mit kezdeni a sok héliummal, bánatában felfúvódott, mint a vízcsapra húzott eper ízű koton, egyre nagyobb volt már, majdnem elérte a föld pályáját, és most kellett volna elmenniük innen az embereknek egy másik bolygóra egy nagy űrhajóval, ha jól ki tudták volna használni az időt, és meg tudták volna csinálni azt a nagy űrhajót, de nem használták ki jól az időt, mert nem volt rendes tudományuk, hanem hülyeségeket csináltak helyette, tessék, itt volt a baj.
A galaxis elnöke ott állt nyolc lábán a Naprendszer mellett létesített dimenziókapuban, egyik kezében ott volt a Galaktikus Luke Skywalker-díj a vele járó egymillió univerzális-forint pénzjutalommal, másik kezében a vadonatúj antianyag meghajtású Suzuki típusú nyeremény-űrhajóval, harmadik kezében a mindezek mellé járó háromezer Androméda-ködi rabszolgával, negyedikben a díszoklevéllel és a kitűzővel. Szegény elnök szerette volna átnyújtani a legkiválóbb földi művésztudósnak a díjat, erre a föld szégyenszemre az orra előtt belezuhant a napba az összes rólam elnevezett iskolájával együtt.
És az egész miattam volt. Megutáltam a haikut, máig megvetem, finnyásan nézem a kis gnómot: se rendes metrum, se sorzárlatok, se semmi, csak a rizsa, semmi nincs, amivel úgy lehetne hazudni, mint ezzel a kis szeméttel.
Mit kezdjünk egy olyan tárggyal, ami úgy került hozzánk, hogy nem csak a nyelvet, de a közegét is meg kellett változtatnia – merthogy az eredeti írásjelekkel festett haiku képzőművészeti alkotás is. Odaveszett miattuk a föld, az ország. Na jó, miattam.
Ha mégis hasznunkra lehet ez a kis rémség, akkor az már nem haiku, hanem a haikuból lett magyar költemény visszaírásával érzékeltetett állapot, és ha szerencsénk van, akkor ezt az állapotot nem lehet megmagyarázni, mert nyelv előtti. Tehát nem kell aggódnunk, ha otthagyjuk a jelentéseket, az irodalmat – az csak handabandázás. A haikut az ilyesmi amúgy sem érdekli, hanem érdekli pl. a tűz, a fű, a füst, a felhők, az erdő, a köd, a csend, a hullámok, a kis bacilusok, a foltok és hangok, a galaktikus izé – csupa olyasmi, ami a festményeket is. Csinálhatunk vele bármit, a festészet és a költészet gyökere egy.
 

Horváth Viktor Luke Skywalker-díjas költő legszebb haikui:

Haiku gyalázó haikuk

Ez a kis csúfság
ez a kretén alkatú
ez a haiku

A szimmetria
gyanús. Az a szerencséd,
hogy kicsike vagy.
 
Arnaut Daniel,
ha látta volna, elpirul
a haikutól

Hexameterbe
is át lehet írni, de
nem segit az se  ?
 

 Tudományos haikuk

Veszélyes de jó
az atomenergia
s láncreakció
 
Szenvedek attól
ha nem törődik velem
a lipofaktor

Kulturálisan beágyazott haikuk

Vannak a dzsedik
például Luke Skywalker
sokat kardozik

Ó, Kyle Broflovski,
Stan Marsh, Eric Cartman, ó,
Kenny McCormick!

Hóvirág, hunyor…
a billenős IFÁ-ban
Darth Vader nagyúr

Alszik a lován
álmodik a semmiről
Guilhem d' Aquitaine