Aki nem élt az 1780 előtti években, nem ismeri az élet édességét.
Talleyrand

Elkezdtünk összejárni, elkezdett ottmaradozni, és elkezdődtek a szokásos problémák is. Az már a Dodó-féle decemberi bulin kiderült, hogy jár valakivel, és a harmadik-negyedik alkalom után én is megemlítettem neki a Berkovits Marit. Csak annyit kérdezett, hogy régóta járunk-e. Én se nagyon firtattam az ő liezonját. Úgy nézett ki, mind a kettőnknek megfelel ez a helyzet. Ami engem illet, nem a Berkovits Marihoz ragaszkodtam mindenáron, hanem a függetlenségemhez, amihez viszont a Mari is hozzátartozott, sőt, mivel egy cseppet se volt féltékeny, mintegy garantálta azt. Tekintve, hogy a teljesség csak részekben kapható meg, ha egyáltalán megkapható, azt a megbízhatóságot, intelligenciát, partnerséget, lazaságot, figyelmességet és cinkosságot, amit tőle kaptam, hiába vártam volna el az Évitől. Másfelől viszont a Marival mindig csak órarend szerint keféltem: kultúrprogram, vacsora, pia, duma, lefekvés, és bent az ágyban, mivel ott ez dukál, elkezdtünk egymással foglalkozni. Egyetlenegyszer se fordult elő, hogy programon kívül megkívántam volna. Pedig végül is nem volt vele rossz: langyos, anyás, készséges teste hosszú, megbízható, kellemes numerákat inspirált, csak éppen nem indította be a fantáziámat. Ebből akár egy jó házasság is kikerekedhetett volna, és mi tagadás, néha eljátszottam a gondolattal, hogy összekötöm vele a sorsomat. Ebben a fantáziaképben a négyéves fia külön vonzerőt jelentett. Hihetetlenül édes, okos gyerek volt az a Marci azzal a szeplős pofájával, az örökös kérdéseivel és az állandó rajongásaival. Akkor éppen az autókért rajongott. Minden márkát felismert – a Magyarországon fellelhetetleneket is –, az azonos típusokon belül az évjáratokat, meg a mittudomén milyen variációkat a tanksapkák alapján különböztette meg. De azt is tudta, mi a kétütem, amit én máig képtelen vagyok megérteni, pedig már volt Trabantom. „Ez egy ezejkettes zsiguli”, állította egyszer egy Ladáról, ami képtelenség volt, tekintve, hogy a Lada csak a Szovjetunión kívül forgalmazott Zsigulik nemzetközi neve volt, amúgy pedig pont ugyanaz a kocsi. De amikor odamentünk, és megnéztük hátulról, kiderült, hogy igaza van. Ezt is a tanksapkáról ismerte fel. Nagyon jól megértettük egymást, nyilván mert a számára oly fontos műszaki területen fölényben érezhette magát velem. 
Ami az Évit illeti, a megismerkedésünk éjszakáján bizonyított alapos Rock-színházi ismeretei alapján biztos voltam benne, hogy onnan kerített magának párt. De nem. Nem Rock-színházas csepűrágó volt a palija, bár az azért kiderült, hogy volt valami afférja egy másodrangú táncos-komikussal, egy tehetségtelen, puhány pondróval, aki arra alapozza vitatható karrierjét, hogy le tud menni spárgába és úgy énekel, mint egy castrato. De hát a siker nemcsak a komolyabb lelki, hanem az elmélyült szexuális életet is kizárja. Az ilyen mindössze arra képes, hogy benyálazza a csajokat, aztán, mint egy csiga, átmásszon egy másikra. Ha látványosan buta bombanőről van szó, még feleségül is veszi, hacsak valami nem eléggé elfojtott anyakomplexus egy szigorú, de igazságtalan felvigyázónő karjaiba nem űzi. Mivel az Évi nem az a státusz-szimbólum szépség, aki által egy ilyen narcisztikus pojáca éreztetheti kivételezett helyét a világban, a fickó egyetlen numera után faképnél hagyta őt. Mivel a nőknek jó képességük van arra, hogy beleéljék magukat a semmibe, Évi egy ideig még szerelmes volt ebbe a józsefvárosi Fred Astairbe, bár nekem azt mesélte, hogy akkor „nagyon megviselte őt” az eset, de „már rég túl van rajta”.
Amin viszont nem volt túl, az egy harmadéves gépészmérnök hallgató, akivel nem sokkal a castrato-kaland után jött össze. Nem értettem, mi vonzotta őt hozzá. Évi elmondása alapján Karcsi egy komoly fiatalember volt, szorgalmas, megfontolt, ambiciózus, unalmas. Éjjel-nappal tanult, korrepetálást vállalt, a pénzét félretette, szilárd elképzelései voltak a jövőről, és a kevés szabadidejében tájfutott. Kapóra jött nekem ez a sok elfoglaltsággal járó kapcsolat. Megkönnyebültem, hogy olyan valakivel jár, akibe láthatóan nem szerelmes, és így van egy kis időm, hogy feldolgozzam azt, hogy én viszont egyre szerelmesebb kezdek lenni őbelé. Az világos volt, hogy nem sumákolhatok sokáig: szinte mindennap találkoztunk, naponta háromszor beszéltünk telefonon, kísérgettük egymást, eljártunk ide-oda, egyre gyakrabban ott aludt nálam, a Nagyi már rá is kérdezett, hogy ki ez a kis nő, aki folyton nálunk flangál, és ha a Karcsi nem rezerválta volna a szombatokat az Évinek (miáltal én meg a Berkovits Marival tölthettem a hétvégéket), akár azt is lehetett volna mondani, hogy járunk. Akármennyire elfoglalt, nagyvonalú, sőt lezser volt is a Mari, valamit csak megérzett, mert határozottan intenzívebbre kapcsolt. Hirtelen tele lett programajánlattal, megszállta a főzési ihlet, és aggasztóan kreatív vacsorákat tálalt, az ágyban pedig olyan szenvedélyes lett, amihez nem voltam nála szokva. Skizofrén helyzetbe kerültem: egyfelől úgy kapaszkodtam belé, mint aki meg tud menteni attól, hogy végképp belebonyolódjak egy semmilyen tekintetben nem nekem való ügybe, másfelől egyre jobban idegesített, és most már az órarend szerint előirt időpontban sem kívántam meg. Mindenki ismeri ezt a kínos helyzetet. Eljön az ágybabújás ideje, és az ember szorongva gondol arra, hogy már megint teljesítenie kéne. Buzgalma persze hamar átsegített a holtponton, de felengedni csak nem tudtam, és a hirtelen támadt érzékiségétől is idegenkedtem. Szerintem nem is állt jól neki. 
 Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb tisztáznom kell vele a dolgokat. Az viszont azt jelentette volna, hogy tokkal-vonóval felvállalom az Évit. Elméletileg persze Évivel is tisztázhattam volna a helyzetet. Elmondhattam volna neki, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, meg ilyesmi, dehát ez föl se merült, pedig a kapcsolatunknak tényleg nem volt jövője. Nem tisztázok senkivel semmit, határoztam el durcásan, az ilyesmiknek maguktól kell megoldódniuk. Így is lett, de ahhoz valakinek lépnie kellett.  Váratlan módon az Évi volt az, aki lépett. De nem azért, hogy választásra kényszerítsen. Ő választott. 

Egyik korafebruári este, talán másodikán, a Klub felé ballagtunk a kihalt Andrássyn. A minimó minusz 8 fok nem igazán indokolta ezt a békebeli andalgást, de ő mindenképpen gyalog akart menni, úgyhogy rögtön rosszat sejtettem. És nemcsak a csontig hatoló, metsző hidegről volt szó. Akkor már három hónapja hideg és szürkeség tartotta rettegésben a várost, három hónapja jó ha egyszer-kétszer előkeveredett – elbizonytalanodva, legyengülve – a nap, de különben mindig lehangolóan szürke volt az ég, taknyos szürke a lég, mocskos szürke a város és egérszürkék az emberek. A kelet-európaiak kiélezett létfenntartási ösztöne fokozza környezeti adaptációs képességüket. Hozzájuk képest a kaméleon egy apatikus terméskő. A sorozatos nemzeti csapások, az egymás iránti gyűlöletük és a mindenkitől való félelem felajzotta bennük a környezetbe való beolvadás atavisztikus szükségletét: tavasszal mindenki kivetkőzik magából, és úgy néz ki, mint egy egzaltált virágosrét, jégverte veteményeskert vagy megbomlott szénakazal. A végenincs, nyomasztó teleken viszont a szürke lehető legváltozatosabb árnyalatait veszi fel az arcuk, a kabátjuk, a kalapjuk, a ruhájuk, a cipőjük, az arcbőrük, a kezükhöz forrott szatyraik, táskáik, nejlonzacskóik. A mimikri csodája az, ahogy egyetlen kromatikus egységet képesek képezni a tompa horizonttal, a málló vakolatú, börtönszürke házakkal, az azbesztszínű, mocskos utcákkal, az aszfaltra fagyott turhával, a szennyes hókupacokkal, a fakó tónusú autóhordákkal, a Trabantok és Wartburgok kékessszürke füstfantáziáival, a Ladák, Skodák és Daciák mélybarna kipufogógázaival, a lestrapált tintakék BKV-buszok émelyítő gázolajgőzével, a civilizált országokban a forgalomból már kivont, elaggott Ford Taunusok, Opel Kadetok és bogárhátú Volkswagenek karcos, fekete böfögésével. Még az est sötétje is szürke lesz ilyenkor. És ebben a fagyba dermedt szürke infernóban akart velem promenádolni az Évi! Tudtam, hogy eljött az igazság pillanata, és azt mérlegeltem, hogy fapovával fogadjam-e a csapást, vagy próbáljam visszahódítani őt, de közben tudva tudtam, hogy tök mindegy, úgyse attól függ a végeredmény. 
Az Oktogonnál jártunk. Ahhoz képest, hogy a Novhét a város egyik legforgalmasabb pontja, már minden üzlet zárva volt, a kirakatokban egy külvárosi kuplerej bágyadt hangulatvilágítása derengett, a foghíjasan világító ostorlámpákból szennyes fény csordogált, egyedül az Abbáziából szüremlett ki valami meleggel és mulatsággal kecsegetető ígéret... Utolsó kísérletet tettem arra, hogy a kisföldalattival folytassuk utunkat. De utunkat gyalog folytattuk tovább. A fagytól vicsorogva botorkáltam át a körúton, és közben átkoztam virtuskodó szokásom, hogy soha nem hordok se sapkát, se kesztyűt. Amikor a Vörösmarty utca sarkára értünk, Évi hirtelen lecövekelt, és minden kivárás és felvezetés nélkül azt mondta azon az inci-finci, vontatott hangján, hogy szakított a Karcsival. 
Egyszerre könnyebbültem és rémültem meg. Valami kedveset kellett volna mondanom, de csak annyira futotta, hogy rákérdezzek:
– Komolyan?
Abszolút komolyan beszélt. Nemcsak velem ott, akkor, hanem már előtte a Karcsival is. Nem ismert apellátát, pedig az még öngyilkossággal is megfenyegette. Még mindig jobb, mintha téged akarna eltenni láb alól, humorizáltam, de nem vette a lapot, lojális maradt azzal a furvézerrel. Szerinte nem is volt szerelmes belé a Karcsi – kombinált szinte szótagolva, miközben ballagtunk a Klub felé –, csak a férfiúi önérzete nem tudta elviselni, hogy otthagyják. Az egész élete célkitűzésekből állt, és most az egyik kitűzött célt nem sikerült elérnie. „Különben tök rendes”, állította tök komolyan, „csak túl észember”. Nyilván érdekembert akar mondani, de mindegy, végül is nem erről volt szó, hanem a szakításának következményeiről. Látszólag nem várt érte semmit cserébe, sőt, szinte még bocsánatot is kért: 
– Ne haragudj – nyafogta sírós mosollyal –, de nem tudok két pasival járni egyszerre. 
Ez még rendjén lett volna, de miért a Karcsit kellett otthagynia? Mi még nem is jártunk hivatalosan. Akkor most ez a megszállott tájfutó lesz a besurranó szerető, én pedig a hivatalos kapcsolat? Ez a lány teljesen el van tájolva! Hiába magyarázta ott nekem, hogy az utóbbi időben nem is tudott lefeküdni vele, hízelgése egy pillanatra se feledtette helyzetem súlyosságát. Legszívesebben tíz perc gondolkodási időt kértem volna, de minthogy erre nem volt lehetőség, meg közben meg is érkeztünk, mélyen belenéztem a hidegtől kissé könnyező szemébe, megsimogattam a széltől cserzett, jeges orcáját, megnyomogattam halványan vöröslő nóziját, puhán megcsókoltam örökké felrepedezett, de a mínuszok ellenére is forró, húsos száját, majd átöleltem és – mintha most adta volna hírül, hogy másállapotban van – üdvözült mosollyal, gyengéden összeforrva beléptünk a Klubba.  
Addigra már minden templomomban megmutattam őt. Mind közül a Klub volt a legveszélyesebb. Természetesen arra volt leginkább kíváncsi. A Klub, az Ifjak, az FMK, vagyis a Fiatal Művészek Klubja a Czukor-féle alternatívok paradicsoma volt, én ott is outsidernek számítottam. Azok rendre kiállították a mindenféle förmedvényeiket, hepening néven nyilvános csoportterápiát tartottak, össze-vissza ittak, gátlástalanul csajoztak... Évi már az első alkalommal is majdnem mindenkit ismert, másodszorra pedig nem volt majdnem. Más kérdés, hogy számára az ismeretség a közös ismeretségek ismeretségi fokának tisztázásából állt. Tartós barátságai szövődtek azáltal, hogy kiderítette valakivel, hogy kit honnan ismernek. Az eredményről engem is tájékoztatott. Évi nem az a nagyképű fajta, de egy-egy ilyen fölfedezését olyan ajkbiggyesztő, győzedelmes mosollyal mesélte, mint aki harmadszor dob 12-öt a kockákkal, és egyszerűen nem tud mit tenni ellene.
Nagyjából ez volt a helyzet a Fészekben is, ahová – nyúlvörösre csípett szemmel – éjféltájban szoktunk átballagni. Az, hogy ott olyankor a színházi világ legzavarosabb hordaléka is lerakódott, kimondottan feldobta őt. Általában engem addigra már semmi se zavart. Megiddogáltam pár pohár bort, eldumálgattam valamelyik furaöcsivel, vagy fönt a kupolában – ahol valami akusztikai extravagancia folytán a legdiszkrétebb suttogás is teljesen tisztán hallatszott az egész teremben – elhallgattam az innen-onnan hozzám surranó pletykákat, részeg monológokat, szerelmi cselszövéseket. 
Hazafelé még be szoktam nézni a Balettcipőbe – a Hajós utca igazán útba esett a Bajcsy felé menet –, de ha lehetett, nem az Évivel. Egyrészt mert mire odaértünk, már alig tudta nyitva tartani a szemét, másrészt pedig meghittebb helyem volt az nekem, mint a többi: afféle utolsó menedék. Amikor az éjszakai őrjárat – melynek során akadtak más állomáshelyek is, leginkább házibulik – teljesen eredménytelennek bizonyult, a Balettcipőre bizton számíthattam. 

De miket beszélek itt össze-vissza? Ez az én éjszakai útvonalam volt, az Évivel csak részben, kis szakaszaiban és többnyire kelletlenül jártam be. Azon az estén aztán végképp nem volt kedvem vele a társasági élethez. A helyzet súlyosságára való tekintettel úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha szépen mindenki hazaballag és elgondolkodik az új státusán. Igen ám, de milyen ürüggyel pattanjak le róla? Arra nem számíthattam, hogy korán kell kelnie, mert éppen előző este kapott kimenőt. Azt állította ugyanis, hogy állásügyben volt aznap reggel találkozója, és emiatt nem tud nálam aludni, de nyilván a Karcsival való leszámolás miatt nem ért rám. Az is igaz, hogy úgy egy hétre rá elszegődött a Retrográd butikba segéderőnek, de hát ebből nem következik, hogy ez úgy is történt, ahogy mondta. 
Közben leértünk az éttermi részbe. Egyetlen jó cimbora se volt a láthatáron, egyedül a Dés üldögélt az egyik ficakban. „A Dés László?”, ragyogott fel Évi, amikor megmutattam neki. Felvilágosítottam, hogy ez nem a zenész Dés, hanem a bátyja, a Mihály. A vérségi köteléken kívül semmi köze az öccséhez. Az egy boglyas hajú, komoly művész, ez meg egy koraősz, nagydumás link, aki értelmiséginek adja elő magát, mert lefordított néhány novellát, de alapvetően idegenvezetéssel meg tolmácsolással foglalkozik. Mindig mindent jobban tud, mindig mindent elmagyaráz, mindig mindent cikiz. Az a fajta fárasztó hapsi, akinek nemcsak hogy az égvilágon mindenről véleménye van, hanem kötelességének érzi, hogy azt rá is tukmálja embertársaira, és komolyan felhecceli magát, ha nem sikerül. Azt képzeli, hogy a világot értelmezi, pedig minden energiája és sziporkája csupán arra szolgál, hogy bedumálja magát valami nő lába közé. Kizárólag csak a parkszínpadi monopóliumot irigylem tőle, ha egyáltalán még megvan neki. Ott nyaranta valami táncfesztivál van, a világ minden tájáról tódulnak a balett- és folklór együttesek, ő még egyetemista korában bedolgozta magát oda, és minden erőfeszítés nélkül hozzájut a sok egzotikus bulához. 
Most speciel egy sima, pörge magyar lánnyal volt, igaz nem a nyári fesztiválok szezonját éltük, hanem a farsangi mulatságokét. De ennek is nagy hévvel magyarázott. Biztos valamelyik agyament elméletét adta elő. Ismerek belőlük néhányat. Például, hogy mindenkinek megvan a maga ideális életkora: van aki szülőnek születik, van aki örök kamasz, más pedig nagyapóként teljesül be; ezt az igazi kort kell tehát keresni, megvalósítani. De ugyanezt előadta történelmi és művészeti korokkal is. Az egyik csajnak azt dumálta be, hogy barokk egyéniség, a másiknak meg, hogy reneszánsz, és a Borgiák Rómájába, a Sforzák Milánójába, a Mediciek Firenzéjébe illik. De talált jelöltet a mézédes Ancien régime-re is, azzal hitegetve egy lipótvárosi könyvtároslányt, akit én is jól ismertem, hogy egy kész madame de Pompadour, de várjunk csak, nem is, inkább a restauráció illik hozzá, valójában madame Récamier-hez, vagy madame de Stäel-hez méltó, és egy irodalmi szalont kellene irányítania a korabeli Párizsban...
A Déssel fenntartással (konkrétan: kézfenntartással) üdvözöltük egymást. Elől nem volt se hely, se pedig olyan ismerős, akihez – az Évivel ellentétben – örömest odaültem volna. Olyan viszont volt, akihez még bánatomban se ültem volna. Például a Gordon Gyuri. Hát nem fölpattant, hogy menjünk oda, nála van hely. Ritka undorító csávó ez a Gordon. Együtt voltunk katonák. Pedig eleinte még sajnáltam is, mert olyan szerencsétlen volt. Mindenki szivatta, különösen az öregkatonák, meg a Molnár őrmester és a Simicska, ő meg gyakran elbőgte magát, amitől persze még jobban cikizték.  Olyankor úgy nézett ki, mint egy gyógypedagógiás nagycsoportos: hatalmasra tátotta a száját, nyálzott, az ajka lefittyedt, a szemüvege lecsúszott az orra hegyére, és az a nagy gülü szeme homályosan dülledt a semmibe. A Gábor, aki együtt járt vele általánosba, figyelmeztetett, hogy egy szemétláda pedálgép, és hozzá nem méltó naivsággal hozzátette, hogy az ilyenek miatt van még mindig antiszemitizmus. De hát mit csináljak, olyan jó szívem van, hogy kezdetben megvédtem néha. Aztán persze kibújt a szög a zsákból: olyan gyors és erős nyelvcsapásokkal küzdött a befogadásért, hogy rövidesen a Moli csicskása lett, aztán kultúrfelelős, őrvezető és végül pedig a század KISZ-titkára. Az egyetemen a Pártba is belépett, mindenféle sötét üzelmekbe bocsátkozott, mozgalmárkodott, fontoskodott, a diploma után tanársegéd lett, de közben az Irodalomtudományi Intézetben is volt egy félállása, publikált, nyüzsgött, szerepelt, és mindent megtett, hogy laza, alternatív fickónak lássék: szakállt növesztett, kihajtott nyakú, színzavaros ingeket viselt, dögös karperecet és nyakláncot hordott, most is úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas hippi valami floridai szeretetházban.  
Gordont nagy nehezen leráztam (le nem vette volna a bazedóvos szemét Éviről és közben nyálasan vigyorgott), átmentünk a hátsó terembe, ahol végre találtunk egy üres asztalt. Nekiálltam áttekinteni az alig hat-hét programpontból álló étlapot. Némi vívódás után a szokásos zúzapörköltnél kötöttem ki. Afféle olcsó különlegességnek számított a városban, de ahhoz képest egész ehető volt. Évi viszont gondolkodás nélkül mindig vagy rántott sajtot kért vagy milánói makarónit. Emlékszem, akkor ez utóbbit kérte, mert a paradicsomos szósznak még szerepe lett az estében. 
Alighogy feladtuk a rendelést megjelent a Varsányi Lala. Vele volt Garai Tamás, állásnélküli vallástörténész, akivel már régóta meg akartam beszélni Jézus-fantáziáimat, merthogy egy dolog a spekuláció, és egy másik az, ha valaki ért is a dologhoz. Nagyobb társasággal érkeztek, kint ültek le, de Lala bejött rutinellenőrzést tartani. (…) 
Lalával nem volt mit kezdeni, nyilvánvalóan nem normális dolog, hogy kirúgott elméleti fizikus létére a világ minden viccét ismerje. Viszont lehet, hogy éppen emiatt a kvantitatív túltengés miatt nem igazán tudott különbséget tenni egy zseniális és egy közepes vicc között. Hiába, ez az abnormálisan jó emlékezőtehetség ára. Mondom én, akinek a saját neve bediktálásához is puskáznia kell. Ezért kértem a készülő viccantológiánknál is azt, hogy Lala apportálja a nyersanyagot, én meg majd a kritikai szellemem érvényesítem. Egyébként az ő ötlete volt, hogy válogassuk össze a létező szocializmus legjobb vicceit. A Dalos Gyurit meg Szondy Balázst is bevontuk, mindkettő elismert viccspecialista. Dalos marginalizált író, az ellenzék kulcsfigurája, a Szovjetunió betéve ismerője (a felesége orosz), ő aztán igazán minden tud a muszka lélek rejtelmeiről; a Balázs meg sikeres fül-orr-gégész, aki állítólag viccelődve kotorászik a paciensek bárzsingjában. 
Rákérdeztem, hogy mi lesz az antológiával? Lala – miközben le nem vette volna a bánatos szemét Éviről – megígérte, hogy most már tényleg nekiállunk. Amilyen tapintatlan volt, búcsúzóul még odavetette, hogy a tizedikei bulin úgyis talákozunk. Évi persze rákérdezett. Megmagyaráztam neki, hogy az illegális repülő egyetem filozófiai szakosztályának lesz előadása, ahol is a két legkiválóbb ellenzéki filozófus, Kis János és Bence György, alias Kis Bence szerzőpáros tart székfoglalót Hegel „A szellem fenomenológiája” és az ifjú Marx „Gazdasági-filozófiai kéziratok” című opusza közti áthallásokról. Évinek ez elegendő magyarázatnak bizonyult. Február 10-én valójában az ellenzéki elit hagyományos farsangi jelmezbálja volt, ahol nekem a Berkovits Marival kellett megjelennem. Bár szinte mindenkit ismertem ott, a Mari nélkül se nem mentem volna el, és se nem is hívtak volna meg.    

Kovács Andriséknál volt a buli. Tulajdonképpen őt is be kellett volna venni a viccantológia szerkesztésébe, szociológus létére kimondottan laza, jó humorú, somforda csávó volt. Maga a maszkabál eléggé furára sikerült. A Bence tűzoltósisakban feszített, a Kis János arab sejknek adta ki magát, mit mondjak, egész meggyőzően. Kutatási szakterületének megfelelően a Klaniczay boszorkaként jelent meg, a Kenedi Jancsi kurvának öltözött, de túlpingálta magát és úgy nézett ki, mint egy transzvesztita. A Betlen Jani is kurva volt, de neki határozottan jobban állt ez a szerepkör. A gólem-méretű Rajk Laci Frankensteinnek álcázta magát, a Dalos Gyuri Jermak Tyimofejevics kozák atamánt alakította, de bánatára mindenki a Mojszejev együttes kóristájának nézte. A házigazda Kovács Andris ferences rendi szerzetesként osztotta az áldást: a barna csuhájával, természetes hullású tonzúrájával és állandósult kaján mosolyával úgy nézett ki, mint egy historizáló sörreklám. Demszky, akit akkortájt sokat zaklattak a rendőrök a szamizdat kiadója miatt, Pierrot-ra vette: lisztes arcú, szomorú bohócként bolyongott a lakásban és minden valamirevaló nővel sajnáltatta magát egy picinyég. A Romániából nemrég áttelepült Ara-Kovács Attila gályarabságra ítélt erdélyi református prédikátorként járt-kelt közöttünk; akárki láthatta, hogy nem ért egyet a verdikttel. A protofeminista Veres Juli pór menyecskére vette, ami legalább olyan képtelenség volt, mintha egy pór menyecske a Veres Juli álorcájában jelent volna meg. Haraszti Miki – talán a maoista múltja iránti nosztalgiából – gerillaharcosnak maszkírozta magát – nyugtalanító hitelességgel. Radnóti Sándor igazságos Mátyásnak öltözött. Hullámos fürtjein babérkoszorú, vállán panyókára vetett palást, jobbjában jogarként „Az esztétikum sajátossságá”-nak II. kötete (ezzel jelezve, hogy sikerült abszolválnia az elsőt), bár – az igazat megvallva –, a húsos heftije, a gőgősen biggyesztett élveteg ajka, és persze a babérkoszorú miatt leginkább az igazságtalan Néróra hasonlított, amint Róma felgyújtását fontolgatja, de még nem találta ki, hogy kire fogja ráfogni. Pécsi Vera nagyanyóként jelent meg, és ettől pont úgy nézett ki, mint a saját mamája, tehát az egyetlen ember a földkerekségen, akihez életprogramszerűen nem akart hasonlítani. A póznahosszú Magyar Bálint nyájasan mosolygó népiskolai tanítót alakított és – a félreértéseket elkerülendő – egy nádpálcával suhogtatott. Jómagam külvárosi jampecet alakítottam: atlétatrikóban, hózentrógerral flangáltam, és „Bűn az élet” tipusú jelmondatotokat írattam a Berkovits Marival a karomra. Egyedül talán a Petri volt civilben, de neki nem volt szüksége maskarára. Ő a legnagyobb élő magyar költő, de először és utoljára valami egyetemi antológiában jelentek meg versei, viszont úgy néz ki, mint egy elvonókúrás ószövetségi próféta, rajta a zakó és a farmer tűnt jelmeznek.   
De nem a jelmezek miatt volt fura az a buli, hanem mert pár nappal előtte szakítottam a Berkovits Marival, és ő mégis ragaszkodott ahhoz, hogy vele menjek. Ebből kifolyólag együtt is voltunk, meg nem is. Leginkább nem, de – bár ő is végig másokkal traccsolt – ezt nem vette túl jó néven. Ő amúgy fekete szoknyás, fehér kötényes presszóslánynak öltözött, és folyton a nyomomban járt, mintha attól tartana, hogy meglépek a cechhel. Még a konyhába is utánam jött, ahol némi táplálékra, borra és a Limpek Jolira leltem. Joli ugyanabban a szerelésben jelent meg, mint egy közönséges munkanapon, igaz, az felért egy egész karnevállal. Belekezdtünk szokásos társasjátékunkba: én Kovács elvtársnőnek szólítottam, ő meg Pogácsás elvtársnak engem. Titkos ügynökök voltunk, egy valószínűleg nem létező belügyes zsargonban beszéltünk, ökörködtünk. Mari ismerte ezt a műsort, és otthagyott minket, de előbb még a kapcsolatunkhoz már korántsem illő bizalmaskodással beletúrt a hajamba. Pár nappal azelőtt olvastam Joli egy frenetikus novelláját, úgyhogy gratuláltam neki. Egy lakótelepi lakásban tengődő, depressziós apa, hisztérikus anya és három gyerekük, szóval saját maguk, mint a holokausztot és a Rákosi rendszert túlélő magyar zsidó értelmiség élőképe. Limpek Joli egy jelenség. Monumentális jelenség. A szép és a szörnyeteg egy személyben. Egy csőlakótól levetett, majdnem bokáig érő, nemcsak piszkosszürke, de frankón mocskos köpenyszerű kabátban állt ott teljes életnagyságában, és picuri, puha, finom formájú kacsójával kétpofára kanalazott magába egy öblös tál franciasalátát, amit minden jel szerint azért raktak ki, hogy majd kenyér társaságában egy tíz-tizenöt fős társaság fogyassza el. Egy szál száraz kolbászt harapdált hozzá kísérőnek, és a gyönyörű, Renoiros fejéhez és a vörösesszőke bongyorodó fürtjeihez egyáltalában nem illő rekedtes, mély kocsmahangon magyarázta, hogy a szénhidrát miatt nem eszik kenyeret.    
A Limpek Jolival sose tudtam hányadán állok. Imádtam, nagyra értékeltem, jókat poénkodtunk, de nem tudtam kideríteni, hogy mik a szándékai. Színtiszta barátság? Plátói szerelem? Esetleg le akar dönteni? Az volt az érzésem, hogy nem ismer határokat – egyszercsak négykézlábra állva ugatni kezd, vagy félmeztelenre vetkezve hastáncot jár –, úgyhogy egy adott ponton mindig finoman visszaléptem. Akkor is egy idő múlva szépen visszasomfordáltam a buli sűrűjébe. Az első, akibe belebotlottam, a Lala volt félszemű karibi kalóznak öltözve, amint a mankójával hadonászott. Most aztán már tényleg tutira megbeszéltük az antológiát: mindenki leírja az általa legjobbnak tartott húsz viccet, és a legtöbbször előfordulókat válogatjuk be. Vagy ki. Határidőt is szabtunk neki. Aztán a Barna Imivel dumálgattam. Ő úrinőt alakított, és – mit mondjak? – simán verte a csajmezőnyt. Mondjuk nem is volt nehéz dolga. Elmagyaráztam neki, hogy miért nem adtam le a lektori jelentésem, amit még a múlt hétre vártak, ő pedig elmesélte, hogy mivel aláírta a Havelék kiszabadítása érdekében írt petíciót, a Nagyvilágnál visszadobták szokásos recenzióját, mondván: vagy írunk, vagy aláírunk, és most lehet, hogy az Európától is kirúgják. Éppenséggel nem vagyok egy nagy politikai aktivista, de azt a petíciót én is aláírtam. Igaz, engem nincs honnan kirúgni. Éppen a szabadúszás előnyeivel akartam megvigasztalni, amikor odahajolt hozzám, és azt súgta: figyuzz, a Héj Ági nőnek öltözött. Ez tényleg meglepő fordulat volt. 
A Héj Ági is egy univerzális, marginális és fatális csaj volt. Rajzolt, animációs filmeket csinált, színházi díszleteket tervezett... A civil életben mindig úgy nézett ki, mint egy frissen szabadult hadifogoly: ménkű nagy bakancs, világháborús pilótadzseki, kommandós nadrág, csatok, övek, szíjak, pántok, rejtélyes oldalzsebek, tarisznya, na meg a velejáró szúrós szem, darabos mozgás, kimért tőmondatok. És most nicsak, bicsak...! Kiderült, hogy egész jól néz ki. Ősasszony-frizurája dallamosan hátra volt tűzve, és az így nyilvánossá vált vonásokból a vártnál lényegesen fiatalabb, egzotikus szépség állt össze.  A hatalmas barna szemek, a seprős pillák, az összenőtt szemöldök, az intenzív színek, a végre kivehetővé vált súlyos mell a „Foglalkozása riporter” meg az „Utolsó tangó” hősnőjére emlékeztetettek. 
Hirtelen gyengédség fogott el. Micsoda traumák, kínszenvedések kellettek ahhoz, hogy ennyi kellemet ily kitartóan eltitkoljon. Muszáj volt tennem valamit, hogy kifejezzem szolidaritásomat. Fölkértem táncolni, de nem nagyon akart kötélnek állni. Csakhogy akkorra én már beindultam, mint egy frissen felhúzott kakukkos óra. Az első akartam lenni, aki karjába zárja a pikírt varangyból lett világszép nádszálkisasszonyt. A táncra kijelölt félhomályban a szokásos becsületsértő heavy metal és punk csemegék mentek, de aztán valami nosztalgiahullám jöhetett rá a lemezfelelősre, és a „Hit the road Jack”-et nyomta be Ray Charles-szal, amire még a Háy Ági is kénytelen volt ritmusra riszálni. Na ez, beindult. Aztán a Roxy Music „More than this”-énél elkezdhettem intenzíven érdeklődni legújabb alkotói fázisa iránt. Éppen valami készülődő londoni kiállításáról papolt, amikor Elvis Presley „Are you lonesome tonight”-ja apropójából végre közelebb kerültünk egymáshoz. Jóformán még hozzá se értem, de iszonyú kívánalom jött rám. Az a fajta masszív erekció, amivel semmit se lehet kezdeni, még csak irányítani se tudom, mint egy végtagot. Pedig én aztán igazán nem vagyok az a típus, akinek csak úgy ukk-mukk-fukk föláll, de akkor úgy meredt kőkeményen, mint egy totem. Muszáj volt hozzátapadnom, hogy mások ne lássanak ilyen kínos állapotban, de ettől még jobban bekeményítettem. Amikor megérezte, először direkt hozzám dörgölőzött. Azt hittem, megörült neki. Dehogy. Csak meg akart bizonyosodni arról, hogy valóban azt észlelte-e, amit észlelt, és amikor kiderült, hogy azt, undorral elhúzódott tőlem. Én megpróbáltam romantikusan hozzábújni, viccelődni, de már nem lehetett zöldágra vergődni vele, és mikor vége lett a számnak, barátságtalanul morgott valamit, és faképnél hagyott. 
A kudarc lesújtott, és már sehogyse találtam a helyem, de aztán éjfél felé egy megváltó jelszó cikázott át a társaságon: Lenin körút 77. Páran fölszedelődzködtünk, Berkovits Mari hál’istennek maradt. Csakhogy ott már vége volt a bulinak, fürtökben tódultak a népek a körútra. Akkor már órák óta havazott, a jelmezbálba is úgy érkeztem, mint egy túlórázó télapó, és arra a lefutott bulira menet is egyre csak hullt, hullt le-föl táncoló, apró pelyhekben, és mivel már alig járt autó az utcán, az egész körút – a járda, az úttest, a parkoló kocsik – olyan kihalt és fehér volt, mint egy karácsonyi reklám. A szokásos tökölődés közepette új jelszó támadt: Vigadó tér 3. Az lehetett az éjszaka utolsó bulija. Már a ház előtt egy csomóan álltak, a lépcsőházban tolongás, a gangon tömegnyomor, a lakásba be se lehetett jutni, egy szemüveges, kecskeszakállas, raccsoló zsúrfiú tördelte a kezét az ajtóban – orvos- vagy ügyvédcsemete, mert dr. volt kiírva a névtáblára –, hogy menjünk el, hát nem látjuk, hogy már senki se fér be, és különben is, a bulinak már réges-rég vége. A buli valóban inkább lent, a Vigadó előtt zajlott. Egész tömeg verődött ott össze, kis csoportokban ment a duma, éneklés, táncolás, hógolyózás. Úgy megvadultak attól a kis hóeséstől, mint a kutyakölykök. Két rendőr esetlenül figyelt az Apáczai Csere sarkáról, de végül eloldalogtak, nem lehetett tudni, hogy erősítésért-e vagy melegedni valamelyik közeli kocsmába. A Limpek Jolival, meg néhány haverjával tanakodtunk, mi tévők legyünk, amikor egy kisebb társasággal megjelent vágyam egyik régi tárgya, Bánki Gabi, negyedéves pszichológushallgató, aki nagykorában sérült gyerekekkel akart foglalkozni, de annyira flúgos volt, hogy még egy kanárit se bíztam volna rá, nemhogy egy kiskorút. Egy régebbi futó kapcsolatomnak, a Székely Ritának volt a legjobb barátnője, és az nyilván mindenféle szörnyűségeket hordott össze rólam, mert mindig elmenekült, amikor fraternizálni akartam vele. De valamiért most más hangulatban volt: lelkesen üdvözölt, össze-vissza kérdezgetett és válaszra se várva megállás nélkül mesélt. Kinézésre is más volt, lazább, hippisebb: a mindig sörtére vágott haja hosszú lett és mókásan kunkorodott ki egy sokszínű kecsua sapka alól, bokáig érő sötétkék flanel ruháján barna erdélyi báránybekecs, a lábán viktoriánus magasszárú cipő, és egyfolytában cigizett és bazsalygott. Beleszippantottam a füstbe: az nem cigi volt. 
Kicsit megnyugodtam: úgy látszik, mégis meg lesz oldva az estém. Hiába, a talonban mindig lehet bízni. Addigra én már háttal álltam a Lipták Jolinak, és a Bánki Gabi is leszakadt a saját társagától. Egy korhűnek álcázott utcai lámpa sárgás fénykörében álltunk a kavargó hóesésben, kétszemélyes univerzum egy bitang farsangi éjszakán. 
 

          (regényrészlet)