Borbély Szilárd
Már elment a Mesijás?
Amikor anyám az öcsémet várta, a nővérem sose jött velünk. Ha valahová
mentünk, nem indult együtt velünk. Csak késve jött utánunk. Úgy tett, mintha
nem tartozna hozzánk. Ha mentünk fel nagyapámhoz, ő átment a túloldali
járdára. Messziről tartott szemmel bennünket. Kicsit mindig lemaradva követett.
Anyám kérdezte tőle, miért csinálja ezt.
„Most mindenki látja, hogy mit csináltatok”, mondja.
„Mér, mit csináltunk?” kérdi anyám.
A nővérem nem mond semmit, csak anyám hasa felé bök.
„Pulyát”, mondja.
Apám nevet, nem szól semmit.
Anyám elpirul, nem tudja, mit válaszoljon. Nem értem a nővérem, miért
bántja ez. Látunk a faluban mindig várandós asszonyokat. A gyerekeket szereti.
„Hová mész?” kérdezi egy egyik öregember.
„A folyón túlra, segítek összegyűjteni a levágott szénát”, mondom,
de nem tudom, hogy szabad-e ezzel az emberrel beszélnem. Anyám nem mondta
meg.
„Hogy hívják azt a folyót?” firtatta tovább az öreg.
„Kidron a neve”, mondom.
„Kidron? Honnan veszed te ezt?”
„Mi otthon Kidronnak nevezzük.”
„Itt élsz te, ebben a faluban?”
„Igen. Ide születtem”, mondom, de ez nem teljesen igaz. Elpirulok,
mintha hazudtam volna. Pedig nem hazudtam, csak a kórházban születtem.
Akkor még új volt. Én voltam a tizenhetedik, aki ott született. A tizenhetet
nem lehet osztani. A nővérem megtanított számolni, mert ő már iskolás.
Azóta minden számot felbontok. Rájöttem, hogy a szorzás az összeadás. Gyors
összeadás. Szeretem a számokat. Nehezen megy az osztás, ezért folyton gyakorlok.
Magamban mindig felbontom a számokat. Így nem olyan unalmas kapálni vagy
kukoricát fejteni. Közben fejben játszom a számokkal. A tizenhatot szeretem,
mert az négyszer négy. Azt a legkönnyebb megjegyezni. A tizennyolc háromszor
hat, vagy kétszer kilenc. A tizenhét azonban nem sokszorosa egy másik számnak.
Magányos szám. Oszthatatlan. Nem szorzata valaminek.
„Az lehetetlen. Még sosem láttalak”, mondja az öregember, és összehúzott
szemöldökkel fürkészi az arcom. Gyanakvás van benne, hogy talán nem mondok
igazat. A pulyák mindig hazudnak. Ismerős vonásokat keres. Kire is hasonlíthatok.
De látom rajta, nem talált semmit.
„Vagyis a kórházban születtem”, mondom. „De az apám itt született,
a saját házukban. Én a kórházban születtem, de itt élünk. Én mindig is
itt laktam.”
„Láttál te már engem?”
„Azt hiszem… igen”, mondom. De a felnőttek mind egyformák, mondom még
halkan.
„Hogy érted azt, hogy egyformák?
„Kiabálnak, hangoskodnak, ismerik egymást”, mondom. Én sok embert nem
ismerek.
„Kinek vagy a fia?”, tudakolta tovább az ember.
Mondom az apám nevét, ami nem mond nekik semmit.
„Ki a nagyapád?”, kérdik.
„Bobonka Mihály”, mondom.
„Tudom már. Akkor azért nem volt ismerős.”
„Mer az apját a zsidó csinálta”, mondja az egyik.
„Azt beszélik. Tudod, milyen a pletyka. Asszonybeszéd…”, mondja és
a kezével legyint.
„Apádat a zsidó csinálta, egy csupor hártyátlan paszulyért…”, mondja
és röhög.
„Mi az a hártyátlan paszuly?”, kérdem.
„Majd megtudod, ha nagy leszel”, mondja, és még jobban röhög.
„Most nem tudhatom meg?”
„Még korai lenne.”
„Miért lenne korai?”
„Nem kérdezel túl sokat?”
„Úgy tetszik gondolni?”, mondom.
„Szemtelenkedsz?”
„Mernék én olyat?”
„Mégis csak lehet valami a dologban…”, mondják és otthagynak.
Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám
emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. És
arra, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mond. Van, ami megtörtént
és van, ami nem. Azt mondja, te már biztosan nem emlékszel.
„Kicsi voltál. Nagyon kellett, hogy legyen kacsánk, a toll miatt is,
meg egyébként is. Akkor még a kacsatojást is megettük. Az elhullajtott
tollakat is felszedtem az udvaron. És megmostam.” Azóta emlékszem erre
a történetre. A tizenegy kacsa történetére. Arra, hogy minden számból hiányzik
egy. Sose fogom elfelejteni, mert a tizenegy csak magával osztható. De
ha a hiányzó egyet hozzá adnánk, akkor nem volna csak magával osztható.
Meg eggyel.
Tizenkét kiskacsa hápogott a papírdobozban. Reggel hozta meg anyám.
Tegnap kimosta az itatót, amelyet tavaly a kőcsei vásáron vett. Még teljesen
új, nem is használtuk. A múlt évben megölte a görény a kacsákat az ólban.
Anyám sírt. A torkukat rágta át, és kiszívta a vérüket. Ahhoz már nagyok
voltak, hogy elcipelje őket. De nem eszi meg, csak kiszívja a vérüket.
Bár inkább enne meg egyet-kettőt, mondja anyám. Lepocsékolja az összest.
Anyám hozta az ásót és elásta a kert végében. A földkupac tetejét megveregeti,
aztán köp egyet rá. Az itatót lemosta és kitette az udvarra, hogy a nap
süsse. A napfény mindent megtisztít. A cserép sötét árnyalatban ragyogott,
ahogy megszívta magát vízzel. Csak belül van rajta máz, kívül olyan a tapintása,
mint a téglának. Öt lyuk van rajta körben, ahol ihatnak. Meg egy a tetején,
ahol vizet lehet bele tölteni.
„Hadd szívja meg jól a nap őket, nehogy rájuk jöjjön a rossznyavalya”,
mondta anyám. Gyökérkefével alaposan megsúrolta kívülről, az ujja hegyével
belül is, ameddig csak tudta. Az ujjai céklavörösek és vastagok, ki is
vannak repedezve. Anyám hajnalban kelt, már reggelre mindent elvégzett,
mire felébredtem. Ott volt már kora délelőtt az itató az udvaron. Fenékkel
felfelé, hogy jól kicsepegjen belőle a víz. A Tyúkostól hozta el, már a
múlt héten lebeszélte vele, hogy rendeljen neki is tizenkét kacsát.
A biciklisaroglyára tette, a Tyúkos odakötötte.
Az egyik Garda a Tyúkos. Mert nála rakják le a keltető emberei a naposcsibét.
Az állam hozza, és ő osztja ki. A kiskacsát, kislibát. De előtte fel kell
iratkozni, hogy ki hányat szeretne. Aztán még fizetni is kell érte. Mert
ez pénzbe kerül. Egyébként meg mindenkinek van otthon tyúkja is, tojása
is. A kacsatojást pedig bepakoljuk a tyúk alá. A kotlós nem veszi észre,
hogy ez most kacsatojás. A kotlósnak a lába közt lehull a tolla, hogy a
bőre érjen a tojáshoz. A toll felfogná a meleget. A kotlós forró, nagyon
forró. Talán ez a forróság az oka, hogy meg van bolondulva. Védi a tojásokat.
Aki közel megy hozzá, azt ijeszti. Csap a szárnyával, riasztó hangot ad.
Meg akarja félemlíteni. Alig eszik, alig iszik. Megszállott. De csak az
ilyen jó kotlós.
A rossz kotlóst erőltetni kell, hogy üljön a fészken. De így is összetapossa
a tojást. Vagy már épp a fiókát, amelyik már kikelt épp. A jó kotlósnak
nagy a becsülete. Azt nem vágják le. Annál inkább a rossz kotlóst. Annál
csak azt várja anyám, hogy elmúljon a kotlási idő, és ne legyen büdös a
húsa. Mert a kotlós ehetetlenül büdös. Ha megdöglik, az nagy szomorúság,
mert még a cigány se viszi el. Nem lehet vele mit csinálni. Rosszabb a
döghúsnál.
Az új kacsákat szeretném megsimogatni. Szeretném
őket megfogni. Kis pihés csomócskák. Egy négyzet alakú karton dobozban
adják őket, amelyeken oldalára 1 forintos nagyságú lyukak vannak vágva.
A barna hullámpapírba néhol csak belenyomták a sablont, de a kör alakú
papírkorong bent maradt a lapban. Ha megnyomom az ujjam hegyével, ki tudom
szedni. Van olyan, amelyik félig kifordult, azt könnyebb. Ezzel játszom,
és azt képzelem, hogy pénz. Gyűjtöm a pénzeket. Anyámnak akarom adni.
„Ne piszkáld a kacsát”, ripakodik rám.
„Nem piszkálom, mert mindig odébb mennek. Csak a pénzt szedem ki”,
mondom.
A barna doboz jól össze van hajtva. A tetejét nehéz levenni róla. Csak
a felnőttek tudják. Az ujjamat bedugom a lyukon, de a kacsák odébb totyognak.
Ha elég sokáig várok, a bátrabbak odamerészkednek és rágni kezdik az ujjam.
Puha a csőrük, körben kicsi pereme van.
„Montam, hogy ne piszkáljad”, ismétli meg anyám, most már mérgesen.
Valami miatt mérges. Nem csináltam semmit, mégis mérges. Talán drágább
volt a kacsa, mint ahogy előre megbeszélték. Vagy becsapták valamivel.
Mindig be szokták csapni, és hiába mondja, kinevetik. Beteg kacsát tett
közzé vagy kevesebbet kapott anyám. Vagy rosszul adott neki vissza a Tyúkos.
A férfiaknak mindig igaza van. Meg az itteni asszonyoknak. Anyámra azt
mondják, te bekerült vagy, te hallgass.
„Neked itt hallgass a neved”, mondják. Máli is azt mondja mindig.
„Neked hallgass a neved a családban.” Anyám otthon szokott sírni. Apámnak
meri mondani.
„Te miért nem szólsz? Mért hagyod, hogy így beszéljenek velem?”, ismétli
sokszor és közben sír. Apám meg csak hallgat. Vagy védekezik.
„Most mit csináljak? Mindig veszekedjek? Szard le, ha mondja”, de az
arca keserű.
Most is becsapták anyámat. Kiszámolta reggel a pénzét, meg elvitt még
néhány forintot, hogy jövet a boltban vegyen egy tejfölt. De a Tyúkos néhány
forinttal többet kért, mint amikor még megbeszélték. Épp annyival kért
többet, hogy nem jutott tejfölre. Pedig kellett volna a levesbe. Anyám
mérges, mert tudja, hogy nem igaz, amit a Tyúkos mond. Többet kért, talán
mert elszámolta magát. Valakinek többet adott, és most anyámtól kérte be
az árát. Nem akar ráfizetni, ezt meg lehet érteni, mondja majd este apámnak.
Ezen összevesznek, hogy miért kellene megérteni. Mert aki csal, az csal,
mondja apám. És hogy majd ő holnap elmegy a Tyúkoshoz, és leveri rajta.
„Ne csináld a bajt”, mondja neki anyám, de közben ő sem tudja elfelejteni,
hogy megint becsapták. Mindenütt be szokták csapni: a boltban is, a táposnál
is, a tanácson, a tejcsarnokban. Mindenütt. Apám most nagyon tudja mondani,
de őt is be szokták csapni, és ő sem tud védekezni, amikor azt mondják,
hogy nem tizenegy, hanem tizenkét forint harminc fillér a táp. De hisz
a múlt héten is tizenegy vót, mondja. Az akkor vót, válaszol rá gőgösen
a tápos, vagy a tyúkos, vagy a tejes, vagy bármék irodista.
„De akkor most miért lett drágább?” próbál kitartani, hogy megspórolja
az 1 forint 30 fillért, amelyet anyám otthon számon fog rajta kérni. Nem
tudja, mert látják rajta, hogy vele lehet. „Mert veled meg lehet csinálni”,
szokta mondani otthon anyám. Ilyenkor apám nem válaszol. Tudja, hogy anyámnak
igaza van. Ahogy azt is tudja, hogy nem tud mit csinálni, és legközelebb
ugyanígy be fogják csapni, és ugyanígy nem tud majd védekezni.
„Az istenfaszát”, mondja végül. Ezt csak akkor mondja, amikor tehetetlen
is, nem csak dühös. Ha csak dühös, akármennyire dühös, akkor nem mondja.
Akkor üt. Kézzel vagy fakanállal. Ami a kezében van. Felmosó ronggyal.
Ritkán simogat.
„Ne piszkáld a kacsát”, mondja anyám. Pedig nem piszkálom a kacsát,
csak a puha, sárga pihécskéket szeretném végigsimítani rajtuk.
Szeretem az új kacsákat. Teljesen új még a pihéjük. Nincs toll a testükön.
Szöszös sárga színűk van, és olyan puhák, mint a plüss. Tapintottam már
plüsst, ha nem is kacsát, hanem nyuszit. Nekem egy macim van, azt kaptam
kölcsön. Ha nagyobb leszek, majd vissza kell adnom. A macim hasán kikopott
a szövet. Szalmával van megtömve. A plüss tapintása finom érzés. Hasonlított
a vakond szőrének tapintásához. Egyszer találtam egy vakondot a kiskertben.
A fekete, bársonyos bundáján lefutott a harmatcsepp. Nem szívta be, nem
lett vizes, hanem anélkül, hogy nyomot hagyott volna rajta, lefutott róla.
Döglött volt már. Elástam. A vakondnak a föld alatt a helye.
A kis hullámpapír korongokat már összegyűjtöttem mind. Kipitiszkáltam
a helyükről. A lukakon keresztül lestem a kacsákat. Megszámoltam őket.
A doboz belül négy egyenlő részre volt osztva. Mindegyik rekeszben három-három
kacsa futkosott. Nem értettem, miért volt négy részre osztva. Pedig lehetne
egyben az egész.
Azért, hogy erősebb legyen a doboz. Tudod, összenyomódna a közepe és
meghalnának a kacsák vagy a csirkék, amit épp szállítanak bennük. Ebben
lehet valami, gondoltam. Tényleg, ha ráülök, még engem is kibír. A rekeszekben
spárgaszerű, hosszú faforgács van. Abban téblábolnak és viccesen hasra
esnek a kacsák. Egyik-egyik néha nekilát, hogy elrágja ezt a dzsungelt.
Az másik nekiiramodik, futni akar, de már bele is gabalyodott egy forgácskupacba
és elhasalt. Felcihelődik és mintha mi sem történt volna, folytatja. Aztán
megint csak kapálózik. Néha hirtelen nekiiramodnak és futnak. A nagyobb
kacsák is, ha legyet látnak, futnak utána. Megpróbálják elkapni. Ha méhet
látnak, az után is kapnak
Egyszer láttam, amikor egy kis kacsának sikerült bekapnia egy méhet.
Akkor ledobta magát a földre. Tekergette a nyakát. Látszott, ahogy hirtelen
megdagadt a nyaka. Még rándult egyet-egyet a lába, kifeszült és megmerevedett.
Gyorsan döglött meg. Ez már később volt. Az úszóhártyás lábánál fogva vittem,
a fejel lógott le. A hasa tele volt kásával. A trágyadombba temettem, azt
mondta anyám, oda temessem. A trágyadomb szélén kapargálnak a tyúkok. A
kifolyó trágyalében a kacsák is szoktak a csőrükkel kutatni bogarak után.
„Ne nyúlj a kacsákhoz, viszek moslékot a disznónak. Mindjárt itt vagyok”,
mondta anyám. A moslékos veder mindig a konyha sarkában áll, a bejárati
ajtóhoz közel. Oda gyűjtünk minden ehetőt, mosogatólevet, hulladékot. Mindig
büdös, a széle a koszos zsírtól rétegesen letapadt. A záptojást is oda
üti anyám, ha tésztát dagaszt. A macska, ha beszökik, próbál belőle kihalászni
valamit.
„Kácc, az anyád”, szólnak rá ilyenkor. Mérges hangon, noha nem mérges
senki. Csak akkor érti meg a macska, ha mérgesen szólnak. Anyám kiviszi
a vedret, a nyári konyhában két serpenyő kását dob bele, ha nagyon híg
a moslék. A disznók már ismerik a veder zörgését. Visítanak az ólban, az
orrukkal töfködik a kirágott ajtót.
A kacsák nagyon érdekelnek. Van egy gumikacsám. Minden gumijáték egyforma
anyagból készül, csak a színe kicsit más. Mindegyiknek az alján vagy egy
síp. Ha összenyomom a gumit, a sípol. Ha sípra teszem az ujjbegyem, akkor
nem rugódik ki. Ha elveszem az ujjam, visszaugrik eredeti formájára. Amikor
sípol, azt képzelhetem, hogy hápog. Nem hápog, hanem sípol. A gumikacsám
akkor sípol, amikor akarom. Ott marad, ahová teszem. De nem pihés, hanem
csupasz, csak a színe sárgás. A csőre festve van, a szeme fekete pontja
félig lekopott.
A kacsák folyton mozognak. A gyorsabbakat alig tudom megfogni. Amikor
anyám kimegy a moslékkal, kiveszem az első kacsát. Szeretem a kacsát. A
gumikacsám velem alszik az ágyban. Két markomba fogom a kacsát, arcomhoz
emelem. A pihéje megsimítja az arcom.
Jól eső érzés. Csiklandoz. Mosolygok. Mindegyik kapálódzik a lábával,
a kicsi comb rugdos. Sípoló hangot ad, még nem hasonlít a hápogásra. Leteszem
a doboz mellé a kátránypapírra. A döngölt földet a konyha közepén fekete
kátránypapír borítja. Olyan szurkosvászon, amit az építkezéseken használnak
szigeteléshez. Mindenkinél ilyen van a konyhában. Az egyik oldala kicsit
rücskös, a másik sima. Át van itatva a papír szurokkal. Állja a vizet és
óvja a mázolt földet. A papírdoboz is a szoba közepén lévő kátránypapírra
van téve. A kacsát is mellé helyezem.
Majd a következőt is. Szép sorban egymás mellé. A másodikat. A harmadikat.
A negyediket. És így tovább. Mindent az arcomhoz emelem oldalt. Meleg lehelet
csap a bőrömhöz. Sípolnak, kapálódznak. A gumikacsám sose kapálódzik. De
azért ezeket is szeretem. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Szépen mutatnak egymás mellett.
Kilenc. Tíz. Fekszenek sorban, jó kacsák. Szót fogadnak. Tizenegy. Már
csak egy van. Ez a leggyorsabb. Rohan a kezem elől, már majdnem elfogom,
de beszalad az ágy alá. A tizenkettedik. A tizenegy kacsa szép rendben
fekszik egymás mellett. Ekkor ér vissza anyám.
„Jól van”, mondom. Anyám is mindig ezt mondja. „Szép csendben ülj meg.
Ne szaladgálj. Ülj le. Legyél csendben. Jól van, jó fiú voltál”, szokta
mondani, ha csendben ülök, amikor neki dolgozni kell. Ha nincs velem baj,
azt szereti. Most a kacsák is megvannak egymás mellett. Nincs velük baj.
„Jól van”, mondom. Anyám ekkor ér vissza a vederrel. Már üresen lóbálja.
A háromsarkos kendője menyecskésen hátrakötve. Szép az anyám. Most jó kedvű.
Mindig jobb kedve lesz, ha ad enni az állatoknak. Mindig nézi, amíg esznek.
A malacok tolakszanak, hogy egymást elnyomják a vályútól. Anyám mosolyog,
lehajol, megvakarja a fülüket.
„Egyetek”, mondja. És a malacok szót fogadnak, mintha értenék. Szófogadók.
Visítanak, habzsolnak.
„Ne legyél szófogadatlan”, mondja nekem is. „Fogadd meg a szót”, mondja
a húgomnak is. Ha eszem, annak mindig örül. Utána jó kedvű.
A tizenkettedik kacsa meglapult az ágy alatt. Be kell másznom. Anyám
megáll az ajtóban. Hirtelen megmerevedik. Elejti a vödröt. Összecsapja
a kezét. Sír.
„Micsináltál?”, kiáltja.
„Moszt máj nem mozognak”, mondom. Szófogadók.
Tizenegy sárga szöszcsomó. A tizenegy nem osztható semmivel. Csak önmagával.
Meg eggyel.
Anyám mesét mond nekünk. A nővérem félig alszik. Az öcsém nyöszörög.
Tele van a szoba a tej szagával, a kaka szagával, a szegénység szagával.
Nincs elég az anyából, nem lehet három felé osztani. A három nem osztható
semmivel, csak magával. Könyörögtünk neki, hogy mondjon mesét. Letette
a gyerekágyba a kicsit, és most leült az ágy szélére, megsimogatott mindkettőnket.
„Melyik mesét mondjam, kérdi, a rőföt vagy a muzsikát?” Közben haja
a homlokába hull, az arca fáradt. Távolba néz, pedig nincs ott semmi. Valahová
a semmibe, ilyenkor mindent hall, amit mondunk neki, de nem lát.
„A rőföt”, mondom neki.”
„De a muzsika szebb”, válaszol, gépiesen, kék szeme a sötét szoba sarkába
vész, miközben ujjai tüskés hajamat simogatják.
„Akkor a muzsikát”, mondom, és mindig bedőlök neki.
„De a rőf hosszabb”, válaszol, gépiesen, ahogy az előbb is.
„Akkor a muzsikát, csak mondja már valamelyiket”, könyörgök neki.
„De a rőf hosszabb”, mondja ugyanolyan fáradt egykedvű hangon.
„Akkor a rőföt, csak egyszer mondja már el” mondom mérgesen. A nővérem
már elaludt. Ő már nagyobb és tudja, hogy ennek semmi értelme. Én majd
csak évekkel később látom be, amikor majd a fáradtságtól elalszom majd
mese nélkül is. Félálomban még hallom, ahogy az öcsém ugyanúgy bedől majd,
reménykedik és rimánkodik, hogy akkor egyszer az életben, valamikor mondja
már el vagy a rőföt, amelyik hosszabb, vagy a muzsikát, amelyik szebb,
leginkább mind a kettőt, de legalább egyiket, hogy egyszer végre megtudhassa,
hogy is végződik. Csak évekkel később fogom fel, hogy ilyen mesék nincsenek.
Hogy anyám nem tudja ezeket a meséket, csak el akart fárasztani, fel akart
bosszantani, csak elhúzta az orrunk előtt a mézesmadzagot, hogy reménykedjünk,
és hogy addig legalább megnyugtasson a jelenlétével. Ha már többre nem
futja az erejéből.
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|