Mélyi József
Időutazók

Időutazók vagyunk. Furcsa mondat, tudományos-fantasztikus filmbe való. Valószínűleg nincs azonban olyan tudományos-fantasztikus film, amelyben a főszereplő vagy a főszereplők a cselekmény közben jönnének rá, hogy ők időutazók. Most valahogy mégis ilyen a helyzet, állunk a film közepén és rájövünk, hogy egy másik korból érkeztünk. Látjuk a világunkat és keressük benne a régit. Az igazit. Hiszen mintha hirtelen ugrottunk volna ide, minden átmenet nélkül, a fotó, a bizonyíték is ezt mutatja; egyszer csak itt termett ez a világ, kibomlott előttünk, vagy kihajtogatódott, nincs mit tenni. Most elszenvedjük a jelen időt és szenvedélyesen keressük benne a múltat. Sokan vagyunk, egyszerre jöttünk rá, hogy ennek a lényege az időutazás, most már csak el kell döntenünk, egy időből jöttünk-e. A fotókat hívjuk segítségül, mint a Szárnyas fejvadász, ott keressük a képen a bizonyítékot, az azonosságot. Hogy azonosak vagyunk-e még azzal, aki valahonnan elindult. Egy felirat azonos. Egy kirakat nem változott semmit. Ez a mozdulat is pont így volt a Hurrá, nyaralunk-ban, így ugrottak a vízbe a szovjet gyerekek. Nagy kérdés egyáltalán, hogy létezik-e közös emlékünk? A Szárnyas fejvadász főhősét Deckardnak hívják, nem véletlenül, hiszen ez egy descartes-i probléma. Hogy volt-e valaha közös időnk vagy közös terünk? Közös terünk volt, ezt mutatják a képek, sok az azonosság, a struktúrák és a finom hálózatok ismerősnek tűnnek, bárhol készültek is a fotók. A kérdés, hogy mikor volt ez a közös tér? Közös terünk a Monarchia, mondják sokan. Vágyakozva bámulunk a térképre: Raguzából Prágába, Prágából Lembergbe, Lembergből Sepsiszentgyörgyre, egy országon belül. Vagy nem. Közös terünk a Varsói Szerződés, mondják sokan. Vágyak nélkül bámulunk a térképre, hogyan léptük át a határt Bad Schandaunál, kinek a szemében, mi is tükröződött. Bizonytalanok vagyunk, kételkedünk. Cseh Tamás. Másik ország. Pedig most úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes évek világa a mi igazi időnk. Tervgazdálkodás, iskolaköpeny, lakótelepi ülőgarnitúra. Innen jöttünk, de már elfelejtettük. Megpróbáltuk elfelejteni, megpróbáltuk az időre bízni. Megpróbáltuk az időugrást. Az ugrás sikerült, de a köztes idő kitörlődött. Most itt vagyunk egy kevéssé otthonos világban és keressük a múltunkat. Az elveszett, mélyben eltűnt világot. Bizonyítékokat várunk, hogy valóban létezett. Furcsa, de nem is keressük olyan régóta, a szakadás még nem olyan széles. Úgy gondolom, az egész valahogy Miroslav Tichyvel függ össze, a cseh fotóssal, aki nyilvánvalóan időutazó volt. Talán mikor ő bekerült a köztudatba, hihetetlen időképeivel, akkor kezdődhetett minden. Tichy most meghalt, már nem lehet kikérdezni, de nem is mondana semmit, miért eszkábált össze saját kamerát, és miért látjuk a képein, mintha minden olyan nagyon régen történt volna, amikor még ilyenek voltak a fürdőruhás nők. Itt is régiek a fürdőruhás nők, pedig maiak. Mai a busz, mai a ház a háttérben, mai a kamera, mai a szem. Mégis, mintha mindenki az elveszett időt keresné, hogy ezzel megmagyarázza, hogyan kerültünk ide.
Először látva, nem értettem, mit keresnek a plakáton a sisakos, köpenyes emberek, aztán rájöttem, hogy ők mi vagyunk: az időutazók indulnak a mélybe. Igen, és most itt van mellettük az időgép is.