Georges Prevelakis
Mi a baj Görögországgal?
A történet két évvel ezelőtt, 2009 őszén kezdődött. Jeórjiosz Papandreu,
az új görög miniszterelnök, miután a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASOK)
élén megnyerte a parlamenti választásokat, váratlanul kinyitotta a Pandora
szelencéjét. Kénytelen volt bevallani választóinak, hogy nincs abban a
helyzetben, hogy teljesítse választási ígéreteit, és azzal vádolta ellenlábasát,
az előző kormányt vezető Új Demokrácia pártot, hogy eltitkolták az óriásira
duzzadt költségvetési deficit és államadósság tényleges nagyságát. Annak
érdekében, hogy megmagyarázza az ellentmondást a választások előtt tett
hangzatos ígéretek és az elkerülhetetlen megszorítások között, szándékosan
eltúlozta a helyzet komolyságát és Görögországot a Titanichoz hasonlította.
Kijelentései súlyos következményekkel jártak. A piacok pánikba estek;
a kormány rájött, hogy nem tudja finanszírozni a költségvetési deficitet
és betartani az adósságtörlesztésre szabott határidőket. Az Európai Bizottság,
az Európai Központi Bank (EKB) és az IMF az egész európai gazdaságot destabilizációval
fenyegető államcsőd veszélyét látva felállított egy trojkát, amely biztosítja
Görögország hitelképességét a piacokon. Cserében azt várták a görög kormánytól,
hogy a deficit csökkentésével és strukturális reformok végrehajtásával
stabilizálja a helyzetet. Ez 2010 tavaszán történt.
Valamivel több mint egy évvel később, 2011 nyarán nyilvánvalóvá vált,
hogy az intézkedések kudarcot vallottak. A reformok csigalassúsággal haladtak;
az állami szektorban a bérek és a nyugdíjak csökkentése ellenére folytatódott
a pazarló gazdálkodás, a költségvetési deficit alig mérséklődött, és a
GDP-hez viszonyított adósság tovább duzzadt. A saját ellentmondásai által
gúzsba kötött kormány elkésett, elégtelen és gyakran kontraproduktív intézkedéseket
hozott. Az inkoherens politikai reakciók megbénították az amúgy is eredménytelen
kabinetet. A gazdaság recesszióba süllyedt, amit csak részben lehetett
az állami ösztönző intézkedések hiányával és az állami alkalmazottak és
a nyugdíjasok vásárlóerejének csökkenésével magyarázni. Az ellentmondásos
kormányzati nyilatkozatok fenyegetést jelentettek a lakosság különböző
csoportjaira (orvosokra, jogászokra, állami alkalmazottakra stb.) nézve,
pánikot okoztak, és egymás ellen fordították őket. A gazdasági élet szereplői
mindent megtettek, hogy csökkenteni tudják a kárukat. Ennek következtében
csökkentek az adóbevételek, noha a kormány emelte az adókulcsokat és új
adók sorát vezette be.
Az európai politikusok mindennek következtében most, 2011 végén újra
szembekerülnek a kérdéssel, hogy milyen politikát kövessenek. Ha a hitel
feltételeinek megfelelően hagynák Görögországot csődbe kerülni, az súlyos
politikai és gazdasági következményekkel járna Európára nézve. Mivel a
görög gazdaság viszonylag kicsi, egy ideiglenes mentőcsomag kevesebbe kerülne,
mint az ország esetleges fizetésképtelensége. Egy újabb pénzügyi segély
azonban valószínűleg felháborítaná az európai adófizetőket, és nem ok nélkül,
ezért felmerült egy harmadik út lehetősége. Eszerint gazdasági támogatást
nyújtanának Görögországnak, de ennek fejében közvetlen beleszólást kapnak
a görög gazdaság irányításába.
A Nyugatot meglepte a görög tragédia. Szertefoszlott az illúzió, hogy
Görögország átláthatóbb és kiszámíthatóbb, mint sok más európai állam,
és világossá vált, hogy a világ alapvetően nem érti, mi zajlik az országban.
A görög válság – amely ma még gazdasági, de holnapra politikai válsággá
válhat – felszínre hozta az európai projekt gyengeségeit.
Hiba lenne azonban, ha a válság értelmezésekor kizárólag az eurózóna
intézményi és politikai aspektusait vennénk figyelembe. Ez is fontos, de
a probléma szélesebb körű. Az Európai Unió, szemben elődjével az Európai
Gazdasági Közösséggel (EGK), túl kíván lépni földrajzi határain, arra törekszik,
hogy egész Európára kiterjedjen. Európa eddig is megvalósította geoökonómiai,
geopolitikai és geostratégiai törekvéseit, az új célok azonban inkább a
kulturális földrajzzal függnek össze, mint a gazdasággal vagy az intézményekkel.
Percepció és valóság
Görögország központi helyet foglal el Európa önmagáról alkotott képében.
Miután a modernitás az antikvitásra alapozta legitimációját, és Németország
például arra az eszmére épített, hogy misztikus rokonságban áll Görögországgal,
elképzelhetetlen volt, hogy Görögország ne legyen része a jelenkori európai
színtérnek. A modernkori Görögország létrehozását a 19. században ezért
elsősorban úgy kell felfogni, mint egy nagyléptékű európai identitási projektet.
Noha a függetlenné válás Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország ellentétei
közepette valósult meg, mégis az európai identitás egyik legfontosabb kifejeződését
jelentette.
Nem meglepő ilyen körülmények között, hogy Európa mindent megtett,
hogy saját képére formálja Görögországot. Aki ma Athén központjába látogat,
azonnal észreveszi, hogyan sajátította ki magának az európai modernitás
az ókori Görögországot: eltörölték a valódi múlt minden nyomát – legyen
az bizánci vagy török –, és egész Athént neoklasszikus európai stílusúvá
formálták át.
A szimbolikus kisajátítás százötven év múlva megismétlődött, amikor
Görögország csatlakozott az EGK-hoz. Ez a lépés közelebbről nézve igazi
paradoxon mind kulturális tekintetben (a görög-keleti vallású, poszt-ottomán
Görögország előbb csatlakozott, mint Spanyolország és Portugália), mind
földrajzi szempontból (nem határos az EGK többi országával). Ez a paradoxon
azonban csak megerősíti, hogy megkülönböztetett szerepe van az európai
gondolkodásban.
Miután imázsának fontos részévé vált, hogy modern ország, most elég
nehéz tudomásul venni, hogy kívül áll a geopolitikai normákon. Európa korábban
úgy tekintett Görögországra, mint a nemzet, az állam és a terület hármas
egységét jelentő vesztfáliai rendszer megtestesülésére, majdhogynem ideáltípusára.
Az ideálon persze számos folt esett a banditizmus, a nacionalista konfliktusok,
a kormányzat nemtörődömsége és a politikai instabilitás következtében,
de miután mindezt a török uralom örökségével magyarázták, Európa befolyásának
hála lassanként feledtetni lehetett ezeket.
A Görögországgal szemben gyakorolt európai paternalizmus némi keserűséget
és sok súlyos csalódást okozott, a sérelmek azonban néhány év után eltűnni
látszottak. A Görögország és Európa közötti viszony így egyfajta bipoláris
betegségként jellemezhető. Az ezredesek fasisztoid uralma alatt álló Görögország
(1974-1981), Karamanlisz demokratikus, Európa-barát Görögországa (1974-1981),
a „szocialista Görögország” (1981-1989), amelyben bővültek a szabadságjogok
és a nőtt a szociális igazságosság, a „nacionalista Görögország” (1989-1999),
amely vitába keveredett Macedóniáról és szolidaritást vállalt Szerbiával,
és végül a „modernizálódó Görögország”, amely csatlakozott az eurózónához
és olimpiát rendezett 2004-ben, pozitív és negatív értékeléseket egyaránt
kiváltott. A kép ma ismét sötétebb.
A nemzet
Ha túl akarunk lépni a sztereotípiákon, először is fel kell tennünk
a kérdést, hogy a vesztfáliai modell valóban alkalmazható-e Görögországra.
Első látásra kevés nemzet van, amelynek történelme olyan egyszerű és átlátható,
mint Görögországé. A legrégebbi idők óta létezik, néhány száz évig török
uralom alatt állt, aztán 1821-ben a jelek szerint ismét magára talált,
létrehozta államát, felszabadítva testvéreit és visszaszerezve területét.
Ez a narratíva azonban, amit Európa boldogan elfogadott, elfedi a valójában
sokkal összetettebb valóságot. Görögország jelenlegi lakossága legnagyobbrészt
annak az etnikailag heterogén népcsoportnak a leszármazottja, amelynek
közös vonása az volt, hogy a török birodalom görög-ortodox vallású alattvalói
voltak. A 19 század közepéig a vallási hovatartozás volt őseik identitásának
meghatározó eleme. Nem voltak valamennyien görög nyelvűek, sokan albán,
török, vlach vagy szlavón nyelven beszéltek. Csak kis részük lakott a ma
Görögországhoz tartozó területen, legtöbbjük a Balkán-félszigeten, a Fekete-tenger
körül, Kis-Ázsiában vagy Egyiptomban élt szétszórtan.
Görögország egyfajta olvasztótégelyként működött, ennyiben sokkal közelebb
áll Izraelhez, mint mondjuk Franciaországhoz. A látszólagos „etnikai”
homogenitás ugyanis valójában komoly különbségeket rejt a származás, a
kultúra, az antropológiai jellegzetességek terén, aminek komoly előnyei
vannak a görög társadalomra nézve a rugalmasság és a nyitottság tekintetében.
Az albán etnikum jelenléte például nagyban magyarázza, miért olyan sikeres
az Albániából a hidegháború vége óta bevándorolt népesség Görögországban.
Bár van egy nyugati kultúrával átitatott kozmopolita elit, a lakosság
döntő többsége kulturális értelemben keleti jellegű Görögországban. Nacionalista
megnyilvánulásokra ugyan akad példa, de az átlaggörög fesztelenebbül érzi
magát egy törökkel, egy libanonival vagy egy szefárd zsidóval, mint egy
angollal vagy némettel. Az Európa-ellenes vagy nyugatellenes érzelmek,
amelyek kisebb-nagyobb mértékben a különböző történelmi sérelmekből – egyebek
között a kelet-nyugati egyházszakadásból, a középkori keresztes hadjáratokból
vagy a náci megszállásból – fakadnak, így könnyen feltörhetnek. A Görög
Kommunista Párt sokkal inkább nyugatellenes beállítottságának köszönheti
befolyását, mint a marxista ideológiának.
A görögök alapvetően vallásosak, és a nemzetet két intézmény határozza
meg: az ortodox egyház és az állam. Ha az állam valamilyen területen űrt
hagy, azt az egyház részben vagy egészben betölti. A vallás így fontos
tényező a görög társadalom rugalmasságában, amit a politika és a vallás
közötti viszony terén egész más tapasztalatokkal rendelkező nyugati technokraták
nehezen értenek meg.
Az állam
Amikor az IMF, az EU és az EKB szakértői 2010-ben Athénbe érkeztek,
és alaposabban megismerkedtek a görög kormányzat működésével, kellemetlen
meglepetésben volt részük. A nemzetközi szakértők elsősorban közgazdasági
szemlélet alapján közelítik meg a kérdéseket, ezért hajlamosak figyelmen
kívül hagyni, hogy az állam nagyon különböző történelmi formákat ölthet.
A görög kormányzat sajátosságait és problémáit csak akkor érthetjük meg,
ha megvizsgáljuk, hogyan jött létre az állam, és milyen feszültségek keletkeztek
e folyamat során az athéni elit és a lakosság többi része között. Az állam
gyengeségei a centrum és a periféria közötti kompromisszum következményei.
A görög államiság első évtizedei alatt a kompromisszum abból fakadt, hogy
legalább minimális szinten biztosítani kellett a politikai és katonai stabilitást
az újonnan létrejött területen.
Miután az ország 1829-ben, hosszú alávetettség után végül kiszabadult
a török fennhatóság alól, az államot német udvari hivatalnokok hozták létre,
akik 1832-től az első görög királyt, Ottó bajor herceget támogatták. A
központosítást európai zsoldosok hada kényszerítette ki, szemben az intézményi
és kulturális szerkezetét a török időszak után is megőrző társadalom ellenállásával.
Ez azt jelenti, hogy a társadalom decentralizált volt, és egymással összefonódó
hálózatok alkották.
A modern állam kiépítése csak nagy nehézségek árán ment végbe – előrelépésekkel
és visszaesésekkel tarkítva –, és két évszázadot vett igénybe, vagyis egészen
a huszadik század végéig tartott. A központi hatalom annak érdekében, hogy
elnyerje az importált politikai modernitásra válaszként a banditizmushoz
folyamodó agrárnépesség lojalitását, állami mechanizmusokat vett igénybe,
mégpedig nemcsak a represszió alkalmazásához folyamodtak, hanem a javadalmak
és az előnyök elosztásához is. A fő fizetőeszköz az állami szolgálat volt.
Az engedelmesség jutalma kezdetben egy poszt volt az állami szolgálatban,
később a szavazatokat is díjazták*.
Az athéni elit által kötött kompromisszum egyik következménye a krónikus
költségvetési deficit, bármilyen szégyenletes is ez. Másik következménye
a hatékony közigazgatás hiánya. A közigazgatás magasabb szintjein olyan
szempontok alapján választották ki a tisztviselőket, amiknek mindenhez
volt közük, csak a szakértelemhez nem. Az állami hivatalnokok inkább szinekúrának
tekintették állásukat, mint teljesítendő küldetésnek. Így aztán nem is
dolgoztak.
A politikai elitnek meg kellett találnia a finanszírozási forrásokat
ahhoz, hogy jövedelmet tudjon biztosítani nem kevés védencének. A hatalmasra
duzzadt állam fenntartására a megoldás részben az volt, hogy súlyos adókat
vetettek ki a gazdaságra. Ez viszont megteremtette az adóelkerülés hagyományát,
amivel sajátos felállás jött létre: állam kontra gazdaság, gazdaság kontra
állam. Mivel az adóbevétel mindig kevesebb volt a szükségesnél, külföldi
országokhoz kellett fordulni: korábban Európához és az Egyesült Államokhoz,
ma Oroszországhoz és Kínához. A görög elit kiválóan megtanulta, hogyan
lehet felhasználni az ország iránti rokonszenvet és az ország geostratégiai
helyzetét annak érdekében, hogy külföldi forrásokhoz jusson. Egyfajta közvetítő
szerepre rendezkedtek be a keleti kultúrával átitatott, így egyebek között
az engedelmességért jövedelemre igényt tartó lakosság és a nyugati hatalmak
között. Az utóbbiak politikai naivitásból és egyben geopolitikai számításból
hajlandók voltak rendelkezésre bocsátani a szükséges forrásokat.
Ezt a magyarázatot természetesen lehet sematikusnak, sőt leegyszerűsítőnek
minősíteni. Voltak időszakok, amikor a görög államnak sikerült komoly reformokat
végrehajtania. Olyan erős politikai személyiségek dinamizáló hatása alatt,
mint amilyen Karilaosz Trikupisz volt a 19. század végén vagy Elefteriosz
Venizelosz és Joannisz Metaxasz a két világháború közötti időszakban, Görögország
képes volt hatékonyan működni. A közelmúltban Kosztasz Karamanlisz kétszer
is, 1955-től 1963-ig és 1974-től 1981-ig lehetőséget kapott arra, hogy
felvegye a küzdelmet az állam krónikus gyengeségeivel. 1981 után azonban
a kormányzat visszatért a korábbi rossz mederbe. Andreasz Papandreu, aki
a PASOK megalapítója volt és 1981-től 1988-ig miniszterelnök, azzal tette
le politikai névjegyét, hogy új európai finanszírozási forrásokat szerzett
(például a mediterrán integrált programot), és hálózatot hozott létre a
párton belül az európai manna szétosztására. Mivel azt a marxista elméletet
vallotta, hogy a legalizmus, azaz a hatalom választások útján történő megszerzése
veszélyekkel jár, komisszárokat nevezett ki a közigazgatásba, amelyről
az volt a véleménye, hogy túlságosan hűséges jobboldali elődeihez. A komisszárokat
a nép csak zöldgárdistáknak hívta a vörösgárdisták analógiájára, miután
a PASOK színe a zöld. A régi hierarchiát eltörölték, szakértelmét és hatékonyságát
megkérdőjelezték. Most, harminc évvel később, amikor az 1981 előtti generáció
utolsó funkcionáriusai is nyugdíjba mennek, láthatjuk ennek eredményét.
A Papandreu-korszakot a miniszterelnök tréfás kijelentése fémjelezte,
amely szerint minden politikai funkcionárius vagy köztisztviselő megengedhet
magának egy kis ajándékot, ha nem lép át bizonyos határokat. A PASOK azzal,
hogy eltűrte a korrupciót, elérte, hogy még nagyobb befolyása legyen a
közigazgatás fölött.
Kosztasz Szimitisz, aki Papandreu utóda lett a párt élén, azzal tette
ismerté a nevét, hogy ő felügyelte Görögország csatlakozását az eurózónához.
Ezzel megnyíltak az utak a pénzpiacok felé. A Szimitisz-korszakban a gazdagság
és a luxusfogyasztás lett a társadalmi siker fokmérője (aminek egyebek
között az európai luxusautó-ipar látta hasznát). Ez nagy külkereskedelmi
hiányhoz vezetett. A hitel és az európai finanszírozás azonban tompította
a költségvetési deficit, a tömeges importcikk-fogyasztás és a csökkenő
versenyképesség lélektani hatását.
A görög tagság az EGK-ban, az EU-ban és az eurózónában ahelyett hogy
a modernizációt ösztönözte volna, érzéstelenítőként működött. Európa elnéző
magatartása azzal a következménnyel járt, hogy Görögország teljesen elvesztette
gazdasági és társadalmi realitásérzékét. Győzött a könnyelmű, felelőtlen
és élősködő mentalitás. A választók elutasították azokat a politikai vezetőket,
akik a megszorító politika szükségességét hangoztatták, és inkább azokat
favorizálták, akik munkahelyeket, béremelést és korkedvezményes nyugdíjakat
ígértek. Azok a politikusok lettek a befutók, akik késznek mutatkoztak
eltűrni a korrupciót, az oligarchiákat és azt, hogy egyes szektorokban
a szakszervezeti tagság legyen a foglalkoztatás feltétele. A beáramló források
kezelése a Görögország és Európa közötti közvetítéssel megbízott állam
feladata volt. Ennek következtében óriásira duzzadt és megfojtotta a magánszektort.
Az európai esélyből, amit Karamanlisz erőfeszítései teremtettek meg az
1960-as és 1970-es években, gazdasági, politikai és erkölcsi katasztrófa
lett.
A terület
A nemzet és az állam a vesztfáliai modellben jól definiált határokon
belül helyezkedik el, amelyek meghatározzák a nemzeti területet. Az ember
hajlamos azt gondolni, hogy a görög terület Krétától Macedóniáig és a Jón-szigetektől
a Dodekanészosz-szigetcsoportig mindig is görög volt az ókortól napjainkig.
Ezzel szemben ez a térség keresztút volt, ahol különböző népek, államok
és birodalmak éltek, vonultak keresztül és uralkodtak.
A görög nemzetet kulturális sokfélesége ellenére a történelmi szétszakítottságot
követően mára két fő intézménye – az állam és az egyház – kovácsolta eggyé
a keresztény ortodox közösségre építve. A nemzeti terület azonban csak
egyike a nemzet számos tereinek. Nagyon sok görög él részben vagy teljesen
a görög állam fennhatóságán kívül, mivel tengeri kereskedelemmel foglalkozik,
amely Görögország esetében az egész világot behálózza. Görög diaszpóra
a világ minden részén fellelhető, többnyire a Konstantinápolyi Ökumenikus
Patriarchátushoz tartozik (amelynek központja továbbra is Isztambulban
van), és rendkívül dinamikus tényező a nemzetközi színtéren.
A görög tér tehát nem esik egybe a görög területtel. Sok görög számára
alku tárgya, hogy ezen a területen él-e. Ha az állam túl sokat követel
tőle – ha a görög politika kiábrándító számára –, akkor máshova költözik
a hellén térségen belül. A nemzettel való kapcsolatot azonban soha nem
szakítja meg teljesen. Az érintkezést a családi, baráti, vallási kötelékek
biztosítják. Abban az időszakban, amikor az állam reformokba fogott és
megerősítette hatalmát, a görögök hazatértek külföldről, ami éreztette
hatását a gazdaság és a szociális haladás terén. Görögország ereje egyebek
között abban van, hogy nemzeti területek vannak az államon kívül. Ez olyan
stratégiai tartalék, amit meg kell őrizni.
Európa szerepe
Ha a Görögországgal kapcsolatos európai illúziókat összehasonlítjuk
a történelmi és földrajzi realitásokkal, világossá válik a félreértések
eredete. Európa jó szándékai sokszor csak a korrupciót és az összefonódásokat,
a kapcsolatok révén történő előrejutást, az aktív társadalmi erők távozását
és a valódi Európa-pártiak marginalizálódását mozdították elő. Európa,
amely korábban inkább túlbecsülte Görögországot, és abból indult ki, hogy
hatékony kormánya van, most alábecsüli azt a képességét, hogy az ország
területén kívüli és kulturális tartalékai révén ismét magához térhet.
A görög gazdaság az EGK-hoz való csatlakozás idején fejletlen
volt, de egyensúlyban volt: az adósság alig haladta meg a GDP 25 százalékát.
Az uniós tagság harminc éve alatt számos dolog történt, ami a komparatív
előnyök jelentős növekedését eredményezte. Az ország földrajzi helyzete,
amely a hidegháború idején még marginális volt, mára centrálissá vált.
A Balkán és a kelet-európai térség megnyílása révén 1989 után nagy lehetőségek
nyíltak a görög vállalatok és üzletemberek számára. A globalizáció révén
elhárultak az expanzió akadályai a földrajzilag szétszórtan élő görög nép
előtt. Az ország rendkívül sokat profitált az idegenforgalom fejlődéséből.
Végül az információs technológia elterjedése, a képalkotó ágazat létrejötte
és a marketing hozzájárult Görögország mint világhírű brand megjelenéséhez.
Hogyan juthatott Görögország a csőd szélére a szilárd alapok, a rendkívül
előnyös geoökonómiai klíma, Európa politikai és gazdasági támogatása ellenére?
Az euró hátrányain alapuló magyarázatok nem kielégítők. A földrajzi helyzetnek
sincs sok köze ahhoz, hogy az ország az eurózóna leggyengébb láncszemévé
vált. A görög gazdaság rendkívül jó teljesítményre lett volna képes.
Görögország problémája nem gazdasági, hanem politikai jellegű.
Az állam működési módjából fakad. Az oszmán birodalom öröksége és a modern
társadalom megteremtése terén tapasztalt nehézségek traumákat okoztak,
amelyek 1981 után újra a felszínre jöttek, amikor Görögország kedvezményezett
helyzetbe került Európában. Az európai források ahelyett hogy elősegítették
volna a politikai élet megtisztulását és a gazdaság modernizálódását, daganatok
képződéséhez vezettek az ország politikai és gazdasági testén. Ezek pedig
végül kioltottak vagy háttérbe szorítottak minden egészséges hatást.
Az elmondottak persze nem szüntetik meg a görögök felelősségét. Egyes
politikai és szellemi vezetők nagyravágyása, ami a választók politikai
éretlenségével párosult, elbizakodottsághoz vezetett. Az európai befolyás
pedig csak súlyosbította a tragédiát azzal, hogy elodázta a bűnhődést.
Európa felelőssége talán politikai meg erkölcsi, és egész biztosan
intellektuális jellegű. Vakság volt ez? Vagy csak ügyetlenség? Európa most
kénytelen szembenézni hibáinak következményeivel, de az ebben illetékes
vezetők által folytatott politikából ítélve még most sem érti. Európa és
Görögország viszonya eközben mindennek következtében törékenyebbé vált.
Éppen úgy, ahogy Európában is vannak, akik Görögország kizárását fontolgatják,
Görögországban is erősödik az a hangulat, amely szerint az országnak meg
kell szabadulnia az „európai igától”.
Nyugat-ellenes Görögország?
A görög társadalom szembesülve a válsággal, amit kénytelen elszenvedni,
ismét kezd szembenézni a gazdasági „fundamentumokkal”, a politikai életben
tapasztalt problémákkal és a saját felelősségével. Mozgósítani tudja az
örökölt struktúrákat és a hagyományos intézményeket, amelyeket a bőkezű
állam háttérbe szorított: a családot, a szomszédságot és az egyházat. A
pénzcsapok elzárása nyomán visszaszorulnak, sőt el is tűnhetnek az illegális
hálózatok az államon belül. A nehézségek megtisztítják a politika szféráját.
Az ínség fájdalmas ugyan, de hasznos. Görögország öt-tíz év múlva ugyanazt
az utat fogja bejárni, amit Törökország a század első évtizedében. Az „alkotó
rombolás” meg fogja hozni gyümölcsét a komparatív előnyöknek, a stratégiai
tartalékoknak és a közelmúltban sok nehézségen átment társadalom rugalmasságának
köszönhetően.
Görögország a látszat ellenére nem elsősorban gazdasági szempontból
jelent problémát Európa számára, hanem geopolitikai szempontból.
Az európai sajtó a maga véget nem érő idegenellenes sztereotípiáival
ismét feltámasztotta az arrogáns, lekezelő, dominanciára törekvő Nyugatról
alkotott képet Görögországban. Az előző kormány (2009-2011) nem sokat javított
a helyzeten azzal, hogy a – valóságos vagy képzelt – nyugati diktátumokat
tette felelőssé a megszorító intézkedésekért. A görög közigazgatás európai
felügyelet alá helyezése kényes művelet, amit úgy kellene kezelni, mint
az állam hatékony működtetéséhez való hozzájárulást. Mégis inkább elég
érzéketlen módon történik, ami erőszakos reakciókhoz vezet. Végül az elkerülhetetlen
privatizáció egyre inkább a nemzeti javak elkobzásának tűnik a külföldi
csoportok és a nemzeti sajtót is ellenőrző görög oligarchák részéről. Vagyis
ugyanazon csoportok részéről, akiket a hétköznapi emberek szenvedéseiért
felelősnek tartanak.
A mostani gazdasági katasztrófa újra felveti Görögország geopolitikai
orientációjának kérdését. Sokan hasonlítják a helyzetet a Ciprus elleni
1974-es török invázióhoz, ami politikai változásokhoz vezetett, de ennek
nagyon nagy ára volt. Nehéz megjósolni, mikor és minek a hatására borul
fel a jelenlegi kényes egyensúly Görögországban. Gazdasági csőd vagy társadalmi
robbanás, esetleg konfliktus Törökországgal? Így vagy úgy, de be fog következni
a fájdalmas összeomlás, aminek a nyomán aztán magasra csaphatnak az Európa-ellenes,
sőt nyugatellenes indulatok.
A nyugat-balkáni térségben máig sem sikerült stabilizálni a helyzetet.
Szerbia nem tudja elfelejteni a megaláztatást, amit Koszovóban kellett
elszenvednie. Törökország egyre jobban elfordul a Nyugattól. Az amerikai
befolyás gyengülése a Közel-Keleten és az arab tavasz növeli a bizonytalanságokat.
Oroszország és Kína azon dolgozik, hogy kiépítse hálózatait és befolyását
Cipruson és Görögországban. A nyugatellenes indulatok esetleges felerősödése
Görögországban csak rontaná a helyzetet. Kudarc lenne Európa számára, gyengítené
imázsát, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben nem jönne túl jól.
Európának most nyilvánvalóan nem szabad újabb gazdasági engedményeket
tennie. Ez csak tetézné az elmúlt évtizedekben elkövetett hibákat. Ehelyett
inkább a görög néppel és a politikai vezetéssel való kapcsolatra kellene
koncentrálni. A helyzetet csak akkor lehet megoldani, ha együttműködés
alakul ki a felelős és legitim görög politikusok és az európai vezetők
között, akik fogékonyak az európai integráció kulturális aspektusaira.
Szemben a nagy országok politikusaival, akik sokszor nem ismerik azoknak
az országoknak a kultúráját, amelyeknek vezetőivel tárgyalniuk kell, a
kis országok politikai vezetői általában kitűnően ismerik az európai vagy
amerikai kultúrát. Ha értjük a másik embert, akkor tudjuk, hogyan kell
megfogalmazni mondanivalónkat, hogy nehézség nélkül megértse, hogy olyan
javaslatokat tegyünk, amiket nem nehéz elfogadnia, és tudjuk, hogyan kalkuláljunk
gyengeségeivel és érzékenységeivel. Az opportunista vezetők azzal akarnak
rokonszenvet kiváltani, hogy a nyugati értékek védelmezőnek próbálják mutatni
magukat, szemben az elmaradott, korrupt és fanatikus néppel. A pénzügyi
és egyéb támogatást, amit kapnak, arra használják, hogy növeljék politikai
befolyásukat az országukban. Ezek a „nyugatbarátok” azonban ritkán sikeresek
a hatalom megőrzésében, és kudarcaik, erkölcsi és politikai bűneik csak
tovább táplálják a nyugatellenes erőket.
Az Egyesült Államok az 1940-es évek végén megmentette Görögországot
a kommunista veszélytől és segített az újjáépítésben. Az ezredesek diktatúrájának
nyújtott támogatás azonban fokról-fokra erősítette az Amerika-ellenes érzelmeket.
Az ezredesek bukása nyomán 1974. júliustól reális veszély volt, hogy visszatér
a nyugatellenesség Görögországba. A helyzetet az utolsó pillanatban sikerült
megmenteni. Kosztasz Karamanlisz, aki önkéntes száműzetésben élt Párizsban,
távolságot tartott mind az ezredesektől, mind a nyugatellenes baloldaltól,
Nyugat- és Európa-barát volt. Az amerikai diplomaták nem kedvelték a figyelmeztetései,
bírálatai és függetlensége miatt. Henry Kissinger tőrőlmetszett nacionalistának,
a görög De Gaulle-nak tekintette. A kritikus pillanatban, amikor az ezredesek
rendszere összeomlott, Karamanliszt Athénbe hívták. Giscard d’Estaing politikai
és katonai támogatást nyújtott neki, aminek nagysága ma sem ismert. Karamanlisznak
és a francia elnöknek sikerült ledöntenie a meg nem értés falát, ami a
Kelet és a Nyugat közötti kapcsolat útjában állt. Görögországot megmentették
attól, hogy engedjen a kísértésnek, amely tizenöt évvel a berlini fal leomlása
előtt igen távol vitte volna Európától. A Nyugat elkerült egy súlyos geopolitikai
és geostratégiai válságot a Földközi-tenger keleti térségében.
Görögországnak és Európának tanulnia kell ebből a leckéből.
Előrelépés és nyitás
Európa 2011-ben megtapasztalhatta, mennyi problémát tud okozni egy
kis ország, amelynek gazdasága kevesebb, mint három század részét teszi
ki az európai gazdaság egészének. Európa érdeke az, hogy ahelyett hogy
haragját a görögök ellen fordítaná, magába nézzen, és megértse saját szerepét
a kudarcban. A monetáris unió és a politikai akaratok sokfélesége közötti
ellentmondásról szóló vita csak egyetlen aspektusa a megértési folyamatnak,
és ez a vita önmagában nem vezet eredményre. Ha csak további elemekkel
bővítjük a megértés hiányát az Európai Unió különböző kulturális komponensei
között ahelyett hogy megértenénk ezeket, ezzel csak még távolabbivá tesszük
a politikai unió kilátásait.
Európa két lehetőség között választhat: vagy folytatja a bővítési folyamatot
vagy eláll ettől, és gazdasági kritériumok alapján földrajzilag körülhatárolt
kisebb csoportokra bomlik. Ha a második utat követik, akkor azokkal a veszélyekkel
kell ismét szembenéznie, amiket az alapító atyák el akartak kerülni.
Ha folytatni akarják az utat, megvalósítva a nagy Európa álmát,
amely a Földközi-tenger térségére is kiterjed, paradigmaváltásra van szükség.
Ha nagyobb kulturális sokféleséget akarnak integrálni, akkor nyitásra van
szükség az eszmék és az identitások tekintetében. Ennek kétségtelenül meg
kell fizetni az árát spirituális értelemben. De a változó világban, amelyben
új és új hatalmak jelennek meg, amelyek a Nyugattal szembeni kulturális
különbségekből merítik erejüket, nincs más megoldás, ha el akarjuk kerülni
a hanyatlást, amit már 1920-ban megjövendöltek. A görög példa vizsgálata
hasznos tanulságokkal szolgálhat arra, hogy kell ebben az irányban haladni.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|