Paul Gillespie
Írország és az euróválság A túlélés, az átalakulás és a bukás egyaránt lehetséges forgatókönyv a közös európai fizetőeszköz, az euró számára 2011 januárja óta, amikor új korszak vette kezdetét, amelyben kritikus döntéseket kell meghozni. Írországnak és más kisebb uniós tagországoknak,különösen bölcsen kell eljárniuk az euróválság elleni védekezésben, mivel nem rendelkeznek olyan eszközökkel érdekeik megvédésére, mint a nagyobb tagországok. A stratégiai gondolkodás mindig nagy előny, de válság idején különösen fontos. Írország paradox módon mindig jobb volt a hosszú távú stratégiaalkotás, így például az EU-hoz való általános viszony alakítása terén, mint a gyors változások kezelésében. A kérdés tehát az, hogyan tud az ország felnőni az eurózóna válságából fakadó nehézségekhez. Tud-e koherens választ adni ezekre, és léteznek-e meggyőző más, nem hivatalos válaszok. Írország a két évtizeden át tartó gyors gazdasági növekedés eredményeként az Európai Unió egyik legsikeresebb tagországának számított, a 2007-2008-ban kitört globális pénzügyi válság azonban megrázta az ország gazdaságát. A 2002-től fokozatosan kialakult ingatlanbuborék hat évvel később kipukkadt, és ez többszörös hatást gyakorolt a gazdaságra. Összeomlott a bankrendszer, mivel az euró bevezetése nyomán a pénzintézetek korábban nagy mennyiségben nyújtottak olcsó hiteleket. Ez azonnali hatást gyakorolt a költségvetési bevételekre is, mivel egy csapásra elmaradtak a vagyonhoz kapcsolódó adók, így tátongó lyuk keletkezett a folyó kiadások és bevételek között. Emellett az ország gazdasági versenyképessége is csorbát szenvedett az elszabadult költségek miatt. A problémák megoldásának kulcsa Brüsszel kezében volt, miután Írország ezer szállal kapcsolódott az európai hitel- és pénzintézeti rendszerhez, és minden egyoldalú lépést úgy tekintettek volna, mint ami veszélyezteti az euró egész rendszerét. Az Európai Központi Bank és a nagyobb tagállamok, amelyek féltek a baj továbbterjedésétől, elsősorban azt rótták fel, hogy nem fizették ki maradéktalanul a kötvénytulajdonosokat, akik hitelt nyújtottak az ír bankoknak. És az Írországnak nyújtott pénzügyi segítség eszköz lehet számukra ahhoz, hogy érvényesítsék akaratukat. Az események értelmezéséhez figyelembe kell venni, hogyan viszonyul Írország általánosságban az európai integrációhoz, milyen tapasztalatai vannak e tekintetben, és milyen gazdasági fejlődés ment végbe az országban 1980 második fele óta. A folyamat központi eleme a Nagy-Britanniához fűződő viszony változása, ami különösen aktuális most, hogy az euró veszélyeztetett helyzetbe került, mert Írország az önkéntes vagy kikényszerített kilépés nyomán választás elé kerül, hogy közeledjen-e Nagy-Britanniához, vagy ne. Az euró válságának ezzel az esetleges következményével eddig nem számoltak igazán komolyan Írországban. Az európai integrációhoz való viszonyt az írek részéről az 1960-as évek óta politikai és gazdasági szempontból egyaránt az a törekvés határozta meg, hogy véget vessenek a Nagy-Britanniától való függésnek. Az Európai Közösséghez való csatlakozást annak idején mindenki a posztkoloniális kényszerektől való megszabadulásként fogta fel. Ez magyarázza, hogy az írek alapvetően pozitíven viszonyulnak az Európai Unióhoz, úgy tekintik, hogy előnyös számukra az uniós tagság és összeegyeztethető az ír nacionalizmussal. Az uniós tagság gazdaságilag azzal járt, hogy megszűnt a brit piactól való függőség, amit az 1990-es években bekövetkezett gazdasági fellendülés csak tovább erősített. Az Írországban megtelepedett – jórészt amerikai – multinacionális vállalatok a világpiac minden részébe exportáltak, míg a belföldi cégek továbbra is inkább a legközelebbi szomszédot célozták meg. Az amerikai multikat főként az vonzotta ide, hogy könnyen elérhetővé vált számukra az egységes európai piac. Ugyancsak vonzerőt jelentettek az alacsony adók és az angol-amerikai piacgazdasági modell iránti kormányzati elkötelezettség, ami az európai elkötelezettséggel sem állt szemben. Az ország így abban volt érdekelt, hogy olyan országokkal létesítsen szövetségesi viszonyt, amelyek ugyancsak prioritásnak tekintették a piaci elkötelezettséget, például Hollandiával és Nagy-Britanniával. Ez viszont különböző gazdasági kérdésekben feszültségekhez vezetett a kontinentális országokkal. Írországot Franciaországban és Németországban úgy kezelték, mint amely
piaci kérdésekben Nagy-Britannia szövetségese, de a kép a valóságban ennél
azért összetettebb. Az ír politika valahol az angol-amerikai és a kontinentális
felfogás között található. Ez egyebek között a Boston versus Berlin vitában
jutott kifejezésre, amit Mary Harney ír miniszterelnök-helyettes indított
el 2001-ben. És, mivel a jelenlegi válság az eurózóna szabályozási/intézményi
válsága és egyidejűleg az 1980-as évektől túlságosan pénzpiaci meghatározottságúvá
vált globális kapitalizmus mélyebb megrázkódtatása, a tét sokkal nagyobb.
Néhány évvel később azonban új helyzet állt elő, mivel szigorították a szabályokat. Az Európai Bizottság 2001-2003-ban megrótta Írországot, hogy megsértette a költségvetésre vonatkozó előírásokat és prociklikus gazdaságpolitikát folytat. Az ír kormány arra hivatkozott, hogy Németország és Franciaország ugyancsak figyelmen kívül hagyta a stabilitási paktum szabályait. A helyzet mindazonáltal épp nem kedvezett a szigornak, mert a globális pénzügyi dereguláció időben egybeesett az euró bevezetésével, aminek következtében csak úgy ömlött az olcsó hitel a vezető európai országokból Írországba, Görögországba, Portugáliába és Spanyolországba, ahol lendületesebb volt a növekedés és nagyobb a kereslet. Mindez persze csak utólag vált világossá, miután a buborék kipukkadt, és megindult a vita arról, kié a nagyobb felelősség és ki viselje a költségeket. Írország korábban, a 90-es években viszonylag jól használta fel az uniós pénzügyi forrásokat, ami egyebek között lehetővé tette, hogy már ne a periférikus országok közé sorolják, sőt 1997-ben Nagy-Britanniát is megelőzte az átlagjövedelmek terén. Az ország ennek nyomán az akkoriban széles körben elfogadott neoliberális tanításokon alapuló gazdasági növekedés és modernizáció modelljévé vált. Ugyancsak megalapozta EU-n belüli tekintélyét, hogy 1990-ben, 1996-ban és 2004-ben sikeresen látta el a soros uniós elnökség feladatait. A kormány prioritásnak tekintette, hogy alacsony társasági adókulcsokat alkalmazzon, végrehajtsa az uniós agrárpolitika irányelveit, felhasználja az igénybe vehető strukturális alapokat és nyitott maradjon a globalizációval szemben, amely jelentős szerepet játszott az ország gazdasági sikereiben. Az egyes ügyekben rendezett népszavazások rendre megerősítették Írország
uniós profilját. A különböző uniós szerződésekről például tíz alkalommal
tartottak népszavazást, kezdve az uniós csatlakozási szerződéssel 1972-ben,
és aztán minden ezután következő szerződésről, mivel az ír Legfelsőbb Bíróság
1987-ben úgy döntött, hogy az 1986-ban elfogadott Egységes Európai Okmány
jóváhagyásához népszavazásra van szükség, tekintve, hogy ennek külpolitikai
tárgyú cikkelyei nem egyeztethetők össze az ír alkotmánnyal. A kérdés az
volt, hogy az eredeti csatlakozási feltételeken túlmutató mértékű hatalomátruházás
nem csorbítja-e az állam szuverenitását. Az egymást követő kormányok azóta
úgy döntöttek, hogy politikai értelemben biztonságosabb népszavazást tartani
a fontosabb kérdésekben, mint a parlamenti jóváhagyásra támaszkodni. Jobban
ügyelnek az integráció belpolitikai következményeire, mint a legtöbb más
kormány, így a Nizzai és a Lisszaboni Szerződés jóváhagyásáról tartott
első népszavazásokon 2001-ben, illetve 2008-ban elszenvedett vereség tapasztalatai
nyomán a szerződések módosításának elfogadása terén is óvatosabbak.
A 2011-es parlamenti választás előtt és után nyilvános vita folyt a válságról és az arra adott válaszról. Az egyik vitatéma az volt, hogy a pénzpiacról szerezze-e be a kormány a szükséges forrásokat, vagy továbbra is az EU/IMF sürgősségi hitelére támaszkodjon. Bár Írországban a választási kampány során a helyi témák fontosabbak az országos politikai kérdéseknél, ezúttal a szavazók 41 százaléka válaszolta az exit poll során feltett kérdésre, hogy fontos a pártok által meghirdetett politikai programok között választani, miközben az előző választás idején, 2007-ben csak 24 százalék látta így. Két párt, a Fine Gael és a Munkáspárt (Labour Party) a választási programjában kilátásba helyezte, hogy győzelme esetén újratárgyalja az EU/IMF hitel után fizetendő kamatot és ismét megnyitja a vitát arról, mennyit fizessenek a banki kötvénytulajdonosoknak, miközben a Fianna Fáil párt kitartott amellett, hogy a lehető legkedvezőbb feltételekben sikerült megállapodni. A közvélemény-kutatás során a megkérdezettek 80 százaléka úgy nyilatkozott, hogy az újratárgyalást preferálja a megszorításokkal szemben. A kérdés az volt, hogy a választások után megalakult új kormány kitartson-e a Fianna Fáil és a Zöldek alkotta előző kormánykoalíció által kötött megállapodás mellett vagy egyoldalúan felmondja azt. Az előbbit választotta, mivel azon az állásponton volt, hogy az rá nézve is kötelező, de megpróbálta mérsékelni a valóban rendkívül magas hitelkamatokat, és kísérletet tett, hogy meggyőzze az Európai Központi Bankot (EKB) és egyes kötvénytulajdonosokat, elsősorban az Anglo Irish Bankot, hogy ne kelljen a teljes adósságot visszafizetni. A görögöknek szánt mentőcsomag és az eurózóna problémáinak súlyosbodása közepette. Michael Noonan pénzügyminiszter az ír törvényhozás alsóházában, a Dáilban közölte: a cél, hogy az országot külön kezeljék a görög problémától, és a válság elmúltával nyilvánvaló legyen, Írország közelebb áll az észak-európai országokhoz, mint a perifériás dél-európai államokhoz, amelyekkel 2010-ben egy kategóriába sorolták a PIIGS címke révén, amivel a spanyol, portugál, görög, ír és olasz adós országokat együttesen rövidítik. Enda Kenny miniszterelnök az Irish Timesban megjelent cikkében azt írta,
hogy az EU/IMF hitel felmondása és az adósságtörlesztés beszüntetése „katasztrofális
hatással járna gazdaságunkra”, egyebek között elvágná az országot a további
külföldi hitelektől, és azonnali hatállyal 16 milliárd euró deficitet generálna
a 2011-es központi költségvetésben. Emellett miután Írország lényegesen
jobb gazdasági helyzetben van, mint Görögország, a fizetésképtelenség bejelentése
nyomán olyan országként könyvelnék el, amely nem annyira nem tudja, mint
inkább nem akarja törleszteni adósságait. Mindez azzal járna, hogy elmaradnának
a közvetlen külföldi befektetések, az állam és a vállalatok még drágábban
jutnának hitelekhez, ami egy egész generáció számára megakasztaná a gazdasági
növekedést és csökkentené az életszínvonalat. A kormány 2011. november
4-én bejelentett négyéves gazdasági terve ehelyett a kiadások csökkentése
és a bevételek növelése révén mérsékelni kívánja a költségvetési deficitet,
mégpedig 62,5–37,5 százalékos megoszlásban.
Michael Noonan mindenesetre derűlátó az euró jövőjét illetően. A közös pénz szerinte eddig rendkívül sikeres volt: csökkentette az inflációt, elősegítette a kereskedelmet és megőrizte értékét. Ugyanakkor szükség van további lépésekre, mint amilyen tavaly az uniós stabilitási mentőalap (EFSF) létrehozása volt. Ilyen lehet az automatikus stabilizátorok alkalmazása és az, hogy az EKB az amerikai Federal Reserve-hez hasonlóan a végső menedék szerepét is betölthesse, és megvédje az olasz és a spanyol kötvényeket a szkeptikus piacok nyomásától. Kenny ugyanezt az álláspontot képviselte az Angela Merkel német kormányfővel és Wolfgang Schäuble pénzügyminiszterrel folytatott tárgyalásai során, de jelentős nézeteltérések mutatkoztak az uniós szerződések módosítása tekintetében. Kenny és Noonan egyébként eredetileg támogatta az Európai Bizottság által bevezetni javasolt tranzakciós adót, a brit ellenkezés hatására azonban közölték, hogy csak akkor támogatják, ha Nagy-Britanniában is bevezetik. Noonan mindazonáltal tudatában van, hogy az EKB központi szerepet játszott
abban, hogy az ír bankrendszer mintegy 110 milliárd eurónyi olcsó hitelt
kapott akkor, amikor a szabad piacon nem jutott hitelhez. A pénzügyminiszter
újra és újra emlékeztetni kénytelen a politikai ellenfeleket, akik a hitelfeltételek
újratárgyalását sürgetik, hogy az EKB volt az, amely a fertőzés továbbterjedésétől
tartva megakadályozta, hogy Írország fizetésképtelenné váljon. Noonan és
Kenny emlékeztetett arra, hogy ők ellenálltak a francia és a német vezetők
nyomásának, hogy emeljék meg a 12,5 százalékos ír társasági adókulcsot,
cserében a költségvetésnek nyújtott támogatásért. Ezt a követelést végül
is 2011. júliusi csúcstalálkozón ejtették, amikor is döntöttek az EFSF
létrehozásáról és hozzájárultak, hogy Írország alacsonyabb kamatot fizessen.
De a nézeteltérések bármikor újra felszínre törhetnek a szorosabb gazdasági
és költségvetési unió létrehozásáról szóló tárgyalásokon, amelyek nehéz
döntések elé állíthatják a kabinetet. A német és a francia kormány tavaly
decemberben közös társasági adóalap létrehozását sürgette, amiről az ír
kormány hajlandó tárgyalni, de közös társasági adókulcs megállapításáról
hallani sem akarnak – jelentette ki Kenny.
Az ír kormányfőt aggasztotta, hogy az eurózónára vonatkozó új rendelkezések
következtében gyengült az Európai Bizottság pozíciója, és hogy Franciaország
és Németország mindinkább egyfajta direktórium szerepét játssza. Ugyancsak
gyanakvással figyelte, hogy egyfajta kétszintű rendszer kezdett kialakulni,
amelyben a 17 tagú eurózóna domináns szerepet játszik az EU egészén belül.
A kormány úgy látta, hogy Írországnak a többi kisebb országgal együtt kell
fellépnie ez ellen.
Noonan és más miniszterek azt mondják, hogy az ír kormány nem állhat a szerződés módosításának útjába, de mindenképpen el kellene kerülni, hogy népszavazást kelljen tartani róla. Így csak olyan módosítás jöhet szóba, ami nem jár a szuverenitás átengedésével. Ez éppenséggel megoldható lenne, mivel van mit tökéletesíteni az euró* építményén, viszont ellentmond Németország törekvésének, hogy kőbe véssék a költségvetési szigor szabályait, mielőtt lehetővé tennék, hogy az EKB aktívabb szerepet játszhasson a piacon, és megkezdődne a vita az eurókötvényekről. Megkönnyítené a szerződés hosszú távú módosítását, ha kimutatható lenne, hogy javítja Írország helyzetét, ideértve az adósságteher esetleges könnyítését. Ez a játszma hosszú ideig eltarthat, és addig Nagy-Britannia is el lesz foglalva az EU-hoz való viszonyról szóló vitával és a Skócia függetlenné válásáról szóló nem kevésbé hosszadalmas diskurzussal. Mindez Írországot is alapvetően érinti, hiszen el kell döntenie, hogyan pozícionálja magát az átalakult Európában. Így az a stratégiai megfontolás, amely az országot annak idején, az 1960-as és 1970-es években az európai közösségi, majd európai uniós tagság felé mozdította a Nagy-Britanniától való függőség csökkentése érdekében, most újra a felszínre kerül, amikor az euró mély válságban van, ami az unió további erősítését* teszi szükségessé a túlélés érdekében. Eközben Írországnak az is alapvető érdeke lenne, hogy Nagy-Britannia vezető szerepet játsszon az EU-ban. De akárhogy is történik, Dublin számára nehezebb lesz összeegyeztetnie az EU-val és Nagy-Britanniával kapcsolatos politikáját ebben az új felállásban. És tovább módosíthatja a képet, ha Skócia az elkövetkező években függetlenné válik, mert az eddiginél is élesebben felvetődhet Írország egyesítésének ügye. Márpedig kérdés, hogy ha ez bekövetkezik, meddig maradhat Anglia a mélyebb európai integráción kívül. A Fine Gael és a Munkáspárt által alkotott jelenlegi kormánykoalíció
hibáztatja a Fianna Fáil vezette előző kormányt amiatt, hogy nem tartotta
fontosnak a szövetségesi viszonyok kiépítését a kibővített EU-n belül és
a megfelelő szerepvállalást a Miniszteri Tanácsban, valamint az EU kormányzati
rendszerének más szerveiben. Ebben sok igazság van, és felmerül a kérdés,
mi a teendője az új kormánynak, hogy pótolni tudja a mulasztást. Kivel
kell szövetséget kötnie ahhoz, hogy megfelelően tudja pozícionálni magát
az északi és déli uniós tagállamok között? A bírálók szerint Írország öngólt
lőtt azzal, hogy nemmel szavazott a Lisszaboni Szerződésről szóló népszavazáson
2008-ban, aminek következtében a jelenlegi rendszerben minden ország képviselve
van az Európai Bizottságban. A nagyobb létszámú Bizottság ugyanis kevésbé
hatékony az eurózóna válságának kezelése terén, és lényegesen kisebb a
szerepe, mint a francia-német tandemnek. Jobb, ha a Bizottság erős, mint
ha nagy –, és ez a szempont újra előtérbe fog kerülni, ha ismét napirendre
tűzik az uniós szerződés jelentős módosítását.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|