Február elején egy hetet töltöttünk Granadában, egy lakást akartunk venni. A szükséges pénzre nem volt semmiféle kilátásunk, de ahhoz, hogy valamit akarjon az ember, még nem kell pénz.

Tokoll napközben úton volt egy hátizsákkal és a kamerájával, én reggeli után az utcákat jártam.

A katedrális mellett felfelé mentem a dombon, és már pár lépés után láttam egy feketeruhás nőt közeledni, aki aztán egy csokor mimózát nyomott a kezembe és mosolygott, mintha találkozónk lett volna. Azt mondta, hogy én egy boldog asszony vagyok, ezt rögtön látta rajtam, bár mostanában gondjaim is vannak. Jósolni fog a tenyeremből, mondta, és megragadta a kezemet. Adtam neki két eurót, hiszen pénzt akart, de nem volt megelégedve az összeggel, tizet akart, és folytatta, milyen boldog is vagyok én alapjában véve. Akkorra sikerült kiszabadulnom, visszaadtam neki a mimózát, és amíg sietve továbbmentem, olyan átkokat kiáltott utánam, amiket szerencsére nem értettem pontosan.

Granada nem volt szép. Hideg februári napok, és alig láttam olyan arcot, amire jól esett volna ránézni. Rám sem voltak az emberek kíváncsiak, nyoma sem volt a régebben megszokott oldalpillantásoknak. Vagy én öregedtem meg hirtelen, vagy ők nem látták szívesen az idegeneket. Vagy kibillentek az egyensúlyukból, és átmenetileg elvesztették az élénk nyugalmukat. 

Most, két évvel később, már több mint százezer spanyol fiatal hagyta el az országot, és akkoriban némelyek már ilyen terveket forgathattak a fejükben, vagy talán csak elégedetlenek voltak, türelmetlenek, és ez volt az arcukra írva.

Az Endre nagyapapa  fiatal korában kivándorolt két évre Spanyolországba, Granadában lépett fel mint zongorista, bárzongorista. Ez a húszas években történt, amiket most kilencszázhúszas éveknek mondanak, és az új számítási mód jelzi is valamelyest a nagypapa jövőjét. Bebeszélte magának, hogy neki spanyol ősei voltak, és folyékonyan akart beszélni spanyolul. Két hét alatt át lehet látni egy nyelv alapvonásait, mondogatta később. Amíg az ember nem gondol semmi másra, és reggeltől estig csak a nyelvvel foglalkozik, az új beszivárog az ember fejébe, erről meg volt győződve.

Korábbi granadai látogatásaim során úgy tekintettem az egyes utcákra, mint az örökségemre, már csak a nyelv miatt is, és annak a korábbi  látogatónak a nyugalmával, aki ott idegen volt ugyan, de nekem ismerős, aki ott jól körülnézett anélkül hogy a város minden zugát egyből ismerni akarta volna. Ezt kaptam örökül, és nem kellett tovább kutakodnom a nagyapám múltjában, szabad ember volt, utólag még inkább.

Tizenkilenc évesen tartotta az első bemutatkozó beszélgetéseit a szállodák bárjában vagy az éttermekben, fehér ingben jött, csokornyakkendővel vagy pertlivel a nyakában, talán egy sállal a csípője körül. Különben nem tudok semmit, csak hogy tizenkilenc éves volt, amikor a városba jött. 

A mi családunk hadilábon állt a múlttal. Mindenki azt tartotta inkább fontosnak, hogy önálló személyiséggé váljon.  Az apám jött-ment, az anyám jött-ment kedvére, elhalálozott dédapám azt csinálta, amit akart, és még az ő apja is (négy dédapám egyikének az őse) felderítetlen maradt, nem kutakodtunk utána, érdemei érintetlenek maradtak, a feleségéi nemkülönben. Nem sok időt szántunk az elmúlt dolgokra, és amikor mások részletesen előadták a saját családtörténetüket, mi csak hallgattunk, hogy meg ne bántsunk senkit, de azt gondoltuk (mindenki magában), hogy hosszadalmas beszámolókkal nem való másokat traktálni.

Vannak emberek,  akik a múltban élnek-halnak, mondta a bátyám (valamikor régen), anyám aztán hozzátette, hogy ezt a fajta hajlandóságot nekrofíliának lehetne nevezni, és mert ezt elég hangosan mondta, kimentem a szobából.

Egyesek elsápadnak, ha megijednek, elvörösödnek, remegni kezd a térdük, vagy forogni kezd körülöttük a világ. Mások megdermednek, mint egy krokodil, és éppen ezt a rémült megmerevedést adják elő szívesen a színészek. A színészek meggyőzően hatnak, bár sokszor mímelnek olyan érzéseket és állapotokat, amiknek nem sok közük van a valósághoz,  és amit előadnak, azt úton-útfélen szívesen utánozzák, a színészek például hangosan kiabálnak, ha izgatott embert játszanak, hadonásznak, ahogy az a valóságban csak a legritkább esetben fordul elő, a hamis gesztusaikat aztán lemásolják, és merő félreértésből beszivárognak a mindennapokba.

Mi minden szivárog! Egy nagy csepp, permet, nedvek.

Amikor elhangzott a nekrofília szó, megijedtem, mert találva éreztem magam. Anyámmal és bátyámmal ellentétben én mégiscsak csüggök a múlton, de az én múltjaimhoz egyes személyeken és történteken kívül szavak is tartoznak, úgyhogy tudni akarom, hogy egyik-másik szó honnan jön eredetileg, merre tart, és hogyan tűnik el.  /jó!/

Endre nagyapa kilencven éve este ott ült egy hotelben a zongoránál, lehet, hogy feltett egy vörösesszőke parókát, vagy talán nem bajlódott a parókákkal. Majdnem fekete volt a szeme, mégsem akart a szeme színe dacára sem Dél-Amerikába kivándorolni. Fiatal volt, karcsú, inkább szikár és hosszúlábú, de nem volt nagy. Pontosabban úgy nézett ki, mint egy nem túl kicsi, sovány spanyol.

„Nevetséges ha-ha-ha, mulatságos ha-ha-ha” játszotta a Denevérből, az már megvolt akkor is, ha az operett Spanyolországban  furcsán is vette ki magát. Budapesten éppen akkoriban kezdett divatba jönni néhány sláger, az egyik dalban egy nőről volt szó, aki arra kérte Jánost, Johannest vagy spanyolul Juant, hogy legyen fenn a János-hegyen, estére odavárja, de neki nehogy álmos legyen, mert ő azt ki nem állja. A fiatalember biztosan lefordított ebből a dalból néhány mondatrészt  spanyolra, legalábbis van a budapesti János-hegyen kívül Granada mellett is egy dombság, a Tres Juanes, és ezek a városi Jánoshegyek a koraesti fáradtság tilalmával összekapcsolták Granadát Budapesttel és viszont. (Beatlest nem játszott, Beatles akkor még nem volt, Sam Cook a fekete pap fiának szvingbe hajló soulja sem volt még akkor.)

Lehet, hogy napközben egyetemre járt, hogy egy másfajta spanyolt is halljon, mint este a bárban, csak nem emlegette később ezeket a látogatásait.

Néhány döccenőt leszámítva a spanyol nyelv jól illik egy magyar szájába. Fordítva feltűnő, hogy a spanyolok hangja idegen nyelveken, különösen, ha németül beszélnek, magasabbnak hangzik, valahogy kicsipkézettnek, mintha a mélyebb lehetőségüket, a hang búgását  elnyomnák. Felfelé nyomják a hangot, a torokból a szájpadlásba. Én viszont, ha spanyolul mondok valamit, nem ereszkedem le a szükséges olajos mélyrétegbe. Ezt a meleg hangot feltehetőleg a nagypapa sem érte el, és nem is hagyta volna el megint Spanyolországot, ha ez a megfelelő hangakrobatikus teljesítmény sikerült volna neki. Vagy azért tért vissza Budapestre, mert Granadában volt egy kedvese, aki hirtelen hátat fordított neki (az ilyen hátas történetek alkotják a főmotívumot a Koldusdiákban, és miután elszánta magát a hazatérésre, az ifjú nagypapa játszott is néhány dalt ebből az operettből.) Ha nem volt kedvese, és nem egy nő kedvéért vándorolt ki Granadába, hanem mert azt vette a fejébe, hogy spanyol lesz, délutánonként járta az utcákat, és megpróbált úgy nézni, mint a többi férfi, amivel fokozatosan megváltoztatta a nézését. Idővel többé-kevésbé magába mélyedt, a pillantása komollyá vált és nem nyugtalanná, és ha egy gyöngyházberakásos dekoltázsú fiatal nő jött vele szembe, nyugodt maradt, csak röviden bólintott felé, ami tetszhetett a nőnek. Otthon ezzel szemben feltűnést keltő felfedező lett volna, a szembejövő észrevehette volna rajta, hogy az imént éppen felfedezte őt, kalapot emelt volna, /kb.: odavetett volna egy titkos szót/, amire az illető hölgy várhatóan gúnyos mosollyal fordult volna felé.

Egyszer fél éjjel fent voltam, bosszankodtam a pici hotelszoba miatt, ahol még megfordulni is alig lehetett. A megelőző éjszakákon nem zavart ez a szűkösség, de most hirtelen eszembe jutottak az ingatlanmizériáról szóló hírek, amiket napközben hallottam, és úgy tűnt, mintha Spanyolország ki akarná csavarni magát saját magából, és az ingatlanhiány problémájából meg a növekvő pénzhiányból egy felijesztett palackba zárt szellem szállt fel a házak fölé. Én ott feküdtem a rossz hírekkel  egy akármilyen szállodában, egy apró cellában, ami a háztulajdonosok problémáival függhetett össze, gondoltam, mert akkor még nem ismertem az apróra kicentizett brémai, müncheni és berni hotelszobákat. Nem volt még egy valamirevaló asztalom sem, hogy válaszoljak a hírek áradatára, fel-alá járkálni sem tudtam, és a gyenge világítás mellett egy könyvet sem tudtam kézbe venni. 

Reggelire egy közeli bodegában lehetett fokhagymás pirítóst kapni olívaolajjal, több tejeskávét ittunk, mint bármelyik spanyol, csakhogy a többieken sál volt meg télikabát, még szőrmebunda is, és mi a déli februárhoz nem voltunk elég melegen öltözve, csak a forró italok segítettek valamit, mindenesetre ez a hideg is hozzátartozott a város elutasító hűvösségéhez, nem ellenszenves tartózkodásához. 

Tokoll átlapozott egy újságot, átnyújtotta nekem, és miközben kinyitottam az újságot, és először kipillantottam a lapok felett, a szomszéd asztalnál észrevettem egy idősebb férfit, merész orral és mélyen ülő szemekkel. Profilból úgy nézett ki, mint a nagypapa, meglepő volt a hasonlóság, de elmosódott, amint felénk fordította a fejét. Tokollnak is feltűnt ez a férfi. Ő csak fényképről ismerte Endre nagypapát, de ő is meglepetten hallgatott, és a férfi nézett minket, ahogy ott hallgattunk. Később azt mondtam, hogy mindig nagy ívben kikerültem ennek az embernek az életét, udvariasságból, hogy ne zavarjam a belső, korábbi, elmúlt ügyeit, és most teljes életnagyságban ült előttünk és a profilját mutatta.

Reggeli után ott álltam egy villamossági boltban, ahol kábelek és dugaszok mellett gyertyatartókat, levélnehezékeket és régi korokból való bélyegeket is lehetett kapni, még napszemüveget is, ami sköne augét,  szép szemet csinált mindenkinek. Vettem egy lámpaernyőt az íróasztali lámpámra, és egész nap cipeltem magammal ezt az ernyőt.

Tokoll fel volt pakolva a hátizsákjával és a fotófelszereléséhez tartozó táskával. Letette a táskát, elővett egy fényképezőgépet, a Leicáját, keresett valamit a hátizsákban, ott állt a csomagjai között, aztán összerakta az állványát, fényképezett, közben a vontatott  járásával és a fekete hajával egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy utazó, úgyhogy a táskáival és a fotós felszerelésével való körülményeskedése dacára sem bámulta meg senki. Úgy néz ki, mint Goya, mondtam magamnak.

Délelőtt a régi  szállodai előcsarnokokban és éttermekben fotózott, bár egyébként inkább a portrék érdekelték. Minél idősebb lesz, mondta, annál fontosabbá válnak számára a portrék.

Nyáron akkor hat vagy nyolc hetet akartunk Spanyolországban utazgatni, és abban az időben én is arcokat akartam elsősorban látni, és összehasonlítani azokkal az arcokkal, amelyeket a spanyol filmekből ismerek, a meglepően nyílt tekinteteket, főleg a fiatal nőkét. Hetekig akartam összehasonlítgatni, az esetleges változatokat látni. Ráérős utazást terveztünk vonattal, és a Granadában töltött pár nap ennek lett volna a nyitánya.

Freud volt az, azt hiszem, aki azt hangsúlyozta, hogy mindenkiben alapösztön az utazás. 

Miközben felfelé mentünk a dombon, több építődarut láttam, lebontott régi épületeket, amelyeket átalakítottak, ezzel megint ott voltak az ingatlanhiánnyal kapcsolatos hírek a szemem előtt, és ezek a nappal is zavaróan hatottak.

Aztán ott álltunk egy napos belső udvaron, egy külföldieknek szánt nyelviskolában, a felnőtt diákok éppen indulófélben voltak, és mivel a belső udvarban láttam három egymással beszélgető tanárt, rákérdeztem náluk az iskolájuk múltjára vagy történetére. A profesores barátságosak voltak, és nehogy pontatlan válaszokkal találjanak félretájékoztatni, egyikük odakísért minket az igazgatóhoz, fel a második emeletre, egy szép második emeletre, ahonnan leláttunk a belső udvarra.

Az igazgató egy hatalmas íróasztal mögött ült elbarikádozva, és franciául akart velünk diskurálni /beszélgetni, de mi a magunk spanyoltudásával próbálkoztunk. Az öregúr a tanítványairól mesélt, és hogy a harminc évvel ezelőtti alapítása óta vezeti az iskolát. Tokoll lefényképezte a termet, a kilátást és az igazgatót is, aki kávét hozatott nekünk, és akkor kezdtem Endre nagyapámról mesélni, az ő Granadában töltött éveiről, és hogy feltehetőleg járt valami nyelviskolába is. Az igazgató számára felfoghatatlan volt, hogy ilyen keveset tudok a saját nagyapámról. Hogy tudhatna ő többet róla, mint én, mondta, és mivel már olyan jól elkávézgattunk, megkérdeztem tőle, ismer-e régi szállodai bárokat, esetleg zongoristákat is, akik még őelőtte is itt éltek a városban, és ettől a kérdéstől kezdve évszámokkal kellett vesződnünk. A nagypapa, aki ugyanabból az évjáratból volt, mint Lorca, annyi idős volt, mint Garcia Lorca. Vagy hogy egy másik andalúziait vegyünk, 17 évvel volt fiatalabb, mint az örökifjú Picasso. Micsoda összehasonlítási lehetőségek! Ez az Endre 1918-tól 1920-ig volt itt a városban, 1920-ban volt a spanyolnátha, kilencszázharminchatban lőtték le Lorcát. Erre az évszámra az igazgató kitérően reagált, hallgatott. Aztán arra kérte Tokollt, írja fel a zongorista családi és keresztnevét. Tokollnak kellett ezt a nevet felírnia, holott az én nagyapámról volt szó, nem az övéről, mindenesetre felírta a Bálint Endre nevet, és mivel ő jobban beszél spanyolul, mint én, ő mesélte el, hogy ez a Bálint Endre az érettségi után, a bachillerato után jött el Budapestről, és csak annyi biztos, hogy zongoristának adta ki magát, pedig nem volt zongorista. És aztán, kérdezte az igazgató. Aztán semmi, azon kívül, hogy a legrövidebb idő alatt tökéletesen megtanult spanyolul. Erre az öregúrnak nevetnie kellett.

Néhány héttel később felhívott Tokoll, és beolvasta a levelet, amit a nyelviskola titkárságától kapott. Egy Francesco nevű magyar játszott a kérdéses időben a Hotel Catedralban egy másik zongoristával felváltva. Kilencszázharmincnégyben tragikus körülmények között vesztette életét, két kisgyermeket hagyott hátra.

Ezer történet és egy éjszaka.

Pár nappal később kaptunk egy újabb értesítést Granadából, ezúttal fekete keretben. A gyászjelentésben az állt, hogy Diego Punto Casita, aki hosszú évekig volt az Elvira nyelviskola igazgatója, 78. életévében rövid szenvedés után elhúnyt.

Akkor nyár elején Tokoll Belgrádba utazott, engem meg váratlanul Valsba hívtak meg, ezért mégsem utaztunk Spanyolországba.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA