Ramón González Férriz
Az én nemzedékem
A keresőképes spanyol lakosságnak csaknem egynegyede, a fiataloknak
több mint a fele munkanélküli. Az előző miniszterelnök, José Luis Rodríguez
Zapatero „lassulásnak” és nem válságnak tekintette a folyamatot, aztán
később elismerte, hogy tévedett, a jelenlegi, Mariano Rajoy pedig eleinte
azt hitte, hogy „józan paraszti ésszel” megoldható a probléma, azóta pedig
már belátta, hogy ennél talán bonyolultabb a kérdés, de mindez csaknem
félévtizednyi lépéshátrányt jelent. A legutóbbi kormányprognózis szerint
elképzelhető, hogy Spanyolország tízesztendős recessziónak és tömeges munkahelyvesztésnek
néz elébe. A megszorítások az oktatás, a közegészségügy, a tudományos és
kulturális infrastruktúra terén, a jövedelemadó és az ÁFA emelése nem segíti
jelentős mértékben a deficitcsökkenést, és nagyon valószínű, hogy az EU
által előírt hiánymutatókat nem sikerül elérnünk. A növekedés és a stabilitás
nem következik be zárós határidőn belül. A spanyol társadalom haraggal
reagált – két általános sztrájk, kilátásba helyezve egy újabb, aztán egy
kevésbé szervezett tiltakozó mozgalom, fokozatos kiábrándulás a politikából
--, erőszakra szerencsére igen csekély mértékben, elszigetelten volt csak
példa, a család és barátok, a spanyolok hagyományosan biztos háttere nehéz
időkben most is működik, ennek köszönhető, hogy nagyobb mértékű elkeseredést
nem tapasztalunk, annak ellenére, hogy mindenütt vannak vesztesek, leginkább
a fiatalok között. Nemcsak a szorosan értelmezett fiatalok, hanem az én
nemzedékem körében is, akik hozzá voltunk szokva bizonyos életszínvonalhoz
és jóléthez, és sose gondoltuk volna, hogy a jövőnket egy ilyen hosszú
ideig tartó, ilyen mély válság sodorhatja veszélybe. Nem hittük volna,
hogy mi is olyan nehezen fogunk majd boldogulni, mint eleink; igaz, nem
olyan drámai körülmények között, ámde rosszabb helyzetben, hiszen váratlanul
ért bennünket.
A nagyszüleink számára a 20. század a legkegyetlenebb öldöklések, a
legkegyetlenebb ideológiai részegség, a leggyalázatosabb intolerancia színtere
volt, sokunk számára pedig egyszerűen a jólét századát jelentette. Minden
okunk megvan rá, hogy így gondoljuk. Könnyen lehet, hogy a mi gyerekkorunk
és serdülőkorunk volt a legfelhőtlenebb, amit az emberiség a történelem
folyamán valaha is megélt. Demokráciában nőttünk fel, még a középosztály
tagjaiként is olyan kényelemben volt részünk, amiről nem is olyan régen
csak a milliomosok álmodozhattak – a napi háromszori étkezéstől a fűtésen
át a légkondicionálóig --, döbbenetes élményekben lehetett részünk – igen
fiatalon utazhattunk külföldre, esténként eljárhattunk szórakozni, mozgalmas
szexuális életünk lehetett --, és még a szüleink történeteiből is arra
juthattunk, hogy a 20. század a csodák százada volt. Az én konkrét esetemben
például a családom alig hatvan esztendő alatt a granadai hegyvidéki barlanglakásból,
ahol apám született, és az iparváros vizes alagsori lakásából, ahol anyám
felnőtt, eljutott a jelenlegi, saját tulajdonú, parkettás, WI-FI-vel rendelkező
lakásig, biztonságos öregkort mondhat magáénak, a TB fizeti a nyugdíját
és az orvosi ellátását. Tény, hogy a 20. század, legalábbis az utolsó harmada,
igenis a csodák százada volt.
Ez a gondolat vezetett bennünket, viszonylag fiatalokat arra a meggyőződésre,
hogy a korábbi múlthoz nekünk nincs közünk. Kicsit furcsán hangzik ez egy
olyan országban, amelyik oly megszállottan ragaszkodik a múltjához, mint
Spanyolország -- bár a maga módján talán mind így van ezzel. A második
köztársaság, a polgárháború, a Franco-diktatúra annyira jelen van a közbeszédünkben,
hogy már-már könnyelműség volna azt állítani, hogy az új felnőttek nem
kötődnek a múlthoz. És szerintem mégis így van ez. Ahogy Tony Judt írta,
mindez múzeumba, szobrokhoz illő, nagy hőstettekről valló steril visszaemlékezésekbe
illő esemény immár; végső soron jó ürügy jelenlegi ideológiai álláspontunk
védelmére. Ellenben nem az olyasvalamire, legalábbis az én nemzedékem számára,
aminek a történelmet kell szolgálnia: hogy tisztában legyünk vele, a jólét
nem tart örökké, az emberiség idejének java részét a nélkülözés és nem
a bőség jellemezte. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hiányos történelmi
ismereteink miatt fennáll a veszély, hogy megismétlődhetnek a 20. század
két első harmadában történt katasztrófák, egyáltalán nem azt, azonban olyan
következménnyel járt, amire még három-négy évvel ezelőtt sem gondoltunk:
az én nemzedékem egyszerűen nincs felkészülve a jelenlegihez hasonló válság
leküzdésére. És nemcsak azért, mert sosem látott jólétben nőttünk fel,
hanem mert nekünk soha senki nem mondta, hogy a jóléten kívül más is létezik.
Ez nem azt jelenti persze, hogy nemzedékem tagjai közül jó néhányan ne
nélkülöztek volna gyerekkorukban vagy serdülőként. Egyáltalán nem. Spanyolországban
ezek alatt az évek alatt végig riasztó mértékű a munkanélküliség és az
alulfoglalkoztatottság, iszonyatos válságot él meg a nyolcvanas évek elején
és a kilencvenes évek közepén, gyenge a közoktatási rendszere, és az állítás,
hogy Spanyolország biztos középosztállyal rendelkezik, csak az ország történelmét
tekintve igaz, a többi európai országgal összemérve azonban már nem annyira.
Mindenesetre igaz volt arra az időszakra, amelyben felnőttünk, és egyetlen
felnőtt sem vitatta, ezért mi is ténynek tekintettük a megállapítást, hogy
minden nemzedék jobban él a szüleinél. Ismétlem, okkal gondoltuk így: szüleink
szinte kivétel nélkül jobban éltek, mint a nagyszüleink, és ők is jobban,
mint a dédszüleink. Vitathatatlanul fejlődött az ország, és ami a legfontosabb,
az egyén, és nem csak anyagi, hanem morális síkon is. Jobb lett a világ.
Voltak konfliktusok, rövid ideig tartó megtorpanások, de egyfajta új történelmi
törvény – ami se nem hegeliánus, se nem marxista, de még csak keresztényi
sem volt, hanem az empirizmus és a rossz történelmi emlékezet elegye –
azt sugallta nekünk, hogy az emberiség útja, különösképpen a mienk, az
égbe vivő lajtorja. Hát nem értük már el, hogy mérhetetlenül jobb pozícióból
indulunk, mint annakidején a szüleink, akiknek végső soron egyáltalán nem
is volt olyan rossz?
Az emberiség történelme jórészt a gyarapodás története. A liberalizmus
és a működő, méltányos állammal összeegyeztethető kapitalizmus megjelenése
ráadásul e gyarapodás ütemének felgyorsulásával kecsegtetett, és versengésre,
találékonyságra és toleranciára ösztönzött. Mindent egybevetve, az emberiség
történelme jócskán a válságok története is. De az én nemzedékem szemében
és az én szememben sosem történelmi kivételnek, hanem örökérvényűnek számított
a jólét. Kész ténynek vettük, hogy a Nyugat-Európában az ötvenes évektől
tapasztalható, Spanyolországba késve érkező anyagi és morális fejlődés
mértéke az egyedüli lehetséges színtér. Az állam mindörökre ott is marad,
atyáskodón, jól finanszírozottan; a vállalatok nem fognak máshol befektetni,
ahol olcsóbb a munkaerő, hanem itthon, önkényesen ugyan, ámde bőkezűen;
a politikai és gazdasági klientúra idegennek számít majd a mi belső világunk
jövőjének alakulásában, ahol szerény, ám mégoly biztos szegletet találnak
nekünk. Mi is ugyanazt tapasztaljuk majd, amit a szüleink, nekünk is állandó
javulásban lesz részünk. Egyetlen kivétellel: nem szeretnénk ugyanazt átélni,
amit a szüleink átéltek.
A szüleim, akárcsak nemzedékem java részének a szülei a szorosabb értelemben
véve az angolszász baby boom- és a párizsi hatvannyolcas generáció kortársai,
csakhogy kimaradtak mindabból, amit amazok átéltek, mit sem tudtak az új
szexualitásról, a rockról, az avantgárd irodalomról és az új politikai
követelésekről. Esetemben részint azért, mert ösztönösen konzervatívok
voltak, másrészt viszont azért sem, mert csak a gyarapodással törődtek,
és ennek az 1982 után egyre nyitottabb társadalmi közeg is kedvezett,
új lehetőségek nyíltak sosem látott politikai, demográfiai és gazdasági
körülmények közepette. Életük szerény sikertörténet, ám a mi szemünkkel
nézve az egész halálos unalom, vagy ha úgy tetszik, hosszú önmegtartóztatási
gyakorlat volt. Halvány emlék az áldozatokról, félszeg döbbenet, hogy mi
mindent értek él az idők folyamán, vég nélküli küzdelem, hogy a gyerekeiknek
majd meglegyen mindaz, ami nekik nem adatott meg: minden arra hegyeződött
ki, hogy életük tökéletesen ortodox legyen, szinte születésüktől számítva
nyílegyenes vonal, melyben minden rendben zajlik: tanulmányok, jegyesség,
katonaság, házasság, gyerekek, az otthon elhagyása és a nyugdíjba vonulás.
Se többre, se kevesebbre nem jutott tér. Kétségtelen, hogy sokan nem ezt
az évszázados vonalat követték, megismerhették a popkultúrát, a házasság
előtti szexet és a válást is. Kétségtelen, hogy sokan elég merészek voltak,
és mélyre mentek politikai nézeteikben. És az is kétségtelen, hogy sokan
megtapasztalhatták a hirtelen összeomlást vagy meggazdagodást, amit az
új, építőiparra alapozott gazdaság, a kétes ügyleteknek köszönhető gyors
meggazdagodás, az újgazdagság lehetősége serkentett. De természetesen ők
voltak a kisebbség. A nyugati világ nagy részében 68 a végét jelentette
a konszenzusnak, amely anyagi fejlődést ígért, ám ortodox morált követelt,
ha csak látszólag is, de Spanyolországban a konszenzus legalább a Franco-rendszer
végéig, és még jóval tovább is tartott. Mi, a demokrácia gyermekei többségünkben
hagyományos, lazán katolikus, nagy élményektől megfosztott családban nevelkedtünk.
Nemzedékem talán legnagyobb paradoxonja, hogy mi a legjavát akartuk
a két világnak. Egyrészt ezt a látszólag állandó anyagi fejlődést, másrészt
nyilvánvalóan szórakozni is szerettünk volna. Nem csak több dolgot, hanem
több szórakozást is szerettünk volna: Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulni,
nyaranta Interrail igazolvánnyal beutazni Európát, egzotikus emberekkel
lefeküdni, hisz végső soron európaiak vagyunk! Mester- és doktori kurzussal
megtoldani az egyetemi tanulmányainkat, minél későn belépni a munkaerőpiacra,
minél jobban kitolni a házasságot, élvezni a házaséletet, amíg nincs gyerek,
és utána is legfeljebb egyet vagy kettőt vállalni. Nem kimondottan elhatározás
kérdése volt mindez, mert igencsak nehéz lett volna olyan életkorban munkába
állni, mint a szüleink – és természetesen semmi rossz nincs abban, ha kitoljuk
a tanulmányainkat, épp ellenkezőleg --, éppen ezért nálunk minden más később
következett be. Az viszont igaz, hogy az én nemzedékem általában sokkal
többet szórakozott, mint a szüleink. Magában eltökélte, ahogy a hatvanas
években is vallották, bár hozzánk csak tizenöt éves késéssel érkezett meg,
hogy a fiatalság a szórakozás tere, és sokáig kell tartania. Lehetséges,
hogy mindez nem nagy tapasztalatokban, hanem apró szokásokban nyilvánult
meg, melyek tényleg óriási különbséget jelentettek az előző nemzedékekhez
képest: az étterem nem vasárnapra korlátozott luxusnak számított, szokás
lett koncertre, sörözni járni, a könnyű drogok hozzáférhetők voltak, a
pop kultúra hihetetlen mértékben lekötött bennünket, kimeríthetetlen volt
a fogyasztás – lemez, mozijegy, videó, könyv, márkás ruha –, ha olcsónak
nem is számított. Mindezek után úgy gondoltuk, hogy később jön majd a stabilitás,
és szerény, ám fokozatos gazdagodás. Akarom mondani, mindezek után jön
a stabilitás, a gazdagodás, de úgy, hogy ezekből semmiről vagy csak nagyon
kevésről kell lemondani, mert negyvenes éveinkig fiatalok maradunk. Ismét
elmulasztottuk feltenni magunknak a megfelelő kérdést: e kettő vajon teljesen
összeegyeztethető? Az-e vajon, ha az ember kis szerencsével egy egyszerű
középosztálybeli munkás, és nem egy sikeres szakember?
Nem tettük fel a kérdést, de ha feltesszük, tudom, akkor is igennel
válaszolunk. Mert ha valamit, akkor azt készpénznek vettük, hogy a döntéseink
– a tanulmányaik, az életformánk, a családalapítás – nem jelentenek majd
valós anyagi és társadalmi megrázkódtatást. Ezzel egyáltalán nem azt akarom
mondani, hogy az embernek úgy kell szembenéznie az élet legfontosabb kérdéseivel,
hogy előtte mérlegeli a demográfiai egyensúlyra meg a makrogazdasági stabilitásra
gyakorolt hatásukat; ez képtelenség, nem is volna üdvözítő. Azt viszont
igenis hiszem, hogy a felnőtt embernek tudomásul kell vennie, hogy jelen-
és múltbeli döntéseinek ára van, no meg a körülményeket sem hagyhatja figyelmen
kívül, amelyek közepette meghozta őket. És az is biztos, hogy úgy terveztük
az életünket – azokról a fiatalokról beszélek, akik járhattunk egyetemre,
mert akik korán abbahagyták a tanulmányaikat, hogy pénzt keressenek az
építőiparban meg a kapcsolódó ágazatban, azok még rosszabb helyzetben vannak
--, hogy nem számoltunk a mostanihoz hasonló válsággal. Nincs ebben semmi
különös: ha a közgazdászok sem számoltak vele, akkor hogyan számolhattunk
volna vele mi, amikor pályát választottunk, vagy szakítottunk a lánnyal,
akivel jártunk? Viszont ha olvastuk volna az összes vonatkozó szakirodalmat,
akkor tudnánk, hogy egyszerűen olyan válságot élünk most, amilyenen szinte
minden nemzedék keresztülment, és ravaszság, kockázat meg némi szerencse
árán, és főleg a változásra nyitottan lehet csak átvészelni. Mivel mi nem
így tettünk, most az az érzésünk, hogy nemes egyszerűséggel átvertek bennünket:
elloptak tőlünk valamit, amire nekünk jogunk volt. Miért nem lehet nekünk
egész életünkben munkánk, mint a szüleinknek volt? Miért nem annyi idősen
és annyi juttatással mehetünk nyugdíjba, mint a szüleink? Az állam miért
nem olyan bőkezű velünk? Elsőre egyszerű a válasz: a szüleink amellett,
hogy rengeteg áldozatot hoztak, nehéz időkben éltek, közös erővel alkottak
törvényeket, vezettek be juttatásokat, amelyeknek elsősorban ők voltak
a kedvezményezettjei. Másodszorra már kacifántosabb a válasz. Nagyrészt
azért, mert a döntéseinkkel lehetetlenné tettük.
Nem szeretném, hogyha ez a fejtegetés konzervatív eszmefuttatásnak
tűnne. Nem annak vagyok a híve, hogy térjünk vissza a szüleink értékeihez:
nemcsak hogy lehetetlennek, hanem számos vonatkozásban ismét csak nemkívánatosnak
tartanám. Én úgy éltem az életemet, ahogy a nemzedékem döntő többsége,
és jónak is tekintem, szabadabbnak, rengeteg szempontból gazdagabbnak is.
De most nem követelhetjük az adósság behajtását, mert legfeljebb mi magunk
vagyunk adósai magunknak, vagy talán a gyerekeink, akik majd megfizetik
mindazt, amit az állam velünk tesz ezekben az években. És számolnunk kell
a mérhetetlenül összetett következményekkel, ami életformánkból adódóan
ránk vár a jövőben. Vitathatatlan, hogy nem minden állampolgár egyformán
felelős ezért a válságért, amelynek most szenvedő alanyai vagyunk – még
kevésbé az utánam következő nemzedék tagjai, akik különösen komor felnőttkori
kilátásoknak néznek elébe --, ámde mérhetetlen felelőtlenség úgy beállítani
a jelen kalamitást és közvetlen következményeit, mintha néhány kiváltságos
elme szüleménye volna, aminek mi, harmincas éveikben járók csupán áldozatai
volnánk. Nem, mi éppúgy hozzájárultunk ehhez a válsághoz életformánkkal,
tanulmányi és fogyasztási választásainkkal, az egyfajta konzervativizmusba
helyezett túlzott elvárásainkkal – minden ugyanúgy marad --, ami sajátos
progressziópártisággal vegyült – minden ugyanolyan jó marad, bár szinte
mindent megváltoztatunk. És ez az illuzórikus politikai recept különösen
sebezhetővé tesz bennünket az életben, ami még ránk vár: nem is a mostani
szorongásainkra nézve, mert azokon valószínűleg előbb vagy utóbb túlesünk,
még akkor is, ha katasztrofális méretekben kifejezhető vesztesei lesznek,
hanem arra nézvést, hogy milyen elképzeléseink vannak életünk hátralévő
részét illetően. Kisebb állam, kisebb stabilitás, több év munka, kevésbé
aranyló nyugdíjas évek. Nem gondolnám, hogy ezek bármelyike is kívánatos
lenne, és visszataszító moralizálás volna azt állítani, hogy magunknak
kerestük a bajt. De ha komolyan akarjuk venni magunkat, akkor el kell ismernünk,
hogy legalább is hozzájárultunk. A döntéseknek igenis vannak következményeik.
És ha azt hisszük, hogy amit jó időkben elértünk, arra jogot formálunk,
és senki nem vitathatja el tőlünk őket rossz időkben, akkor annak végzetes
lélektani és társadalmi következményei lesznek. Először is a populizmus
veszélye fenyeget.
A Financial Times tanulmányírója mondta nemrégiben a demográfiai válság
kapcsán:
Az Európai Unión és az Egyesült Államokon belül egyre nagyobb aggodalommal
nézik, hogy a politikára mind nagyobb hatással van a nemzedékek között
dúló létharc: a nyugdíjasok azért küzdenek, hogy fennmaradjanak a nagylelkű
szociális programok, a fiatalok meg neheztelnek az adópolitika miatt rájuk
nehezedő terhek miatt.
Mindez Spanyolországban még nem következett be, és lehetséges, hogy
nem is következik majd be, mert a spanyol család hihetetlenül erős, összetartó
és mert legtöbbünk tisztelettel tekint már nyugdíjas szüleink gazdasági
és politikai – és érzelmi – vívmányaira. Mindenesetre az viszont nyilvánvaló,
hogy ha ódzkodva is, de végre ideje szembenéznünk vele, hogy számos tekintetben
rosszabbul élünk majd, mint a szüleink. Javarészt mert úgy döntöttünk,
hogy más tekintetben jobban fogunk élni, mint ők. És azt hiszem, hogy ezzel
a trükkel nyertesen kerülünk ki a játszmából. Mégis az az érzésem, hogy
számos korombeli szerint nem, de a művelet egyik elemét sem hajlandók elvetni,
még akkor sem, ha puszta matematika is az egész. Márpedig ez nem vall túlzottan
felelős hozzáállásra. Az öröklött vagy készen kapott szabadság nem mindig
von maga után nagyobb kényelmet. A történelem hemzseg a példáktól.
Pávai Patak Márta fordítása
©eurozine
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|