Egy július 12-én (a boyne-i csata évfordulóján) tartott belfasti gyűlésen Sir Edward Carson kijelentette: „Így tehát csak két út áll az ország előtt… Az egyik az Unió fenntartása és hűség a királyhoz, a másik (Uram bocsá’!) az Ír Köztársaság. Olyan Ír Köztársaság, ahol kalapot emelhetnek az Elnöknek, Mr. De Valerának (nevetés), aki most is Önök ellen dolgozik Amerikában az ottani katolikus hierarchia segítségével, és az itteni és más országokbeli katolikus hierarchia támogatásával, és aki hiúságában úgy képzeli, hogy egy szép nap bemasírozik Belfastba és Ulsterba is (kiáltozás: „Soha!”), és Önök mind önként leveszik előtte a kalapjukat („Nem!”), és térdet hajtanak az előtt a szervezet előtt, amely a világ
szabadságáért vívott háború legsötétebb óráiban Dublin utcáin lelőtte Őfelsége katonáit. Meghívom Mr.
De Valerát Ulsterba, és intézkedem, hogy igazi ulsteri fogadtatásban részesüljön. Ír Köztársaság! Mit ér a Brit Birodalom az Ír Köztársasághoz képest? Csak képzeljék el, milyen parányi lesz majd a Brit Birodalom, ha megalakul az Ír Köztársaság, és csak képzeljék el, milyen szégyenkezve fog fejet hajtani a Brit Tengerészet, ha meglátja azt a két belvízi hajót, amelyet az Ír Sinn Fein zászlaja alatt (nevetés) Devlin tengernagy (nevetés) kormányoz majd Scapa Flow-nál. Na de van tovább is. Azokról az emberekről beszélek, akik Flandria és Franciaország, Mezopotámia és Palesztina, a Balkán vagy más tájak mezőin alusszák örök álmukat – akik nem az Ír Köztársaságért küzdöttek, hanem a hatalmas Brit Birodalomért… és csakugyan más jutalmat nem is érdemlünk, mint hogy adjunk fel mindent, amit elnyertünk, és azért legyünk hűtlenek az ő szenvedéseikhez, hogy ezeknek a felkelőknek, akiket fűt a becsvágy, hogy eltiporják Írország északi részének protestánsait, legyen egy saját pontjuk a térképen, ha csak akkora is, mint egy tűhegy… Én itt, erről az emelvényről üzenem Önök előtt a brit népnek – és ezt most ünnepélyesen kijelentem –, azt üzenem nekik, hogy ha bármilyen kísérlet tétetik, hogy jottányit
is elvegyenek az Önök mint brit állampolgárok jogaiból, és azokból az előnyökből, amelyeket ebben a
szabadságért vívott háborúban elnyertek, üzenem nekik, minden következményt számításba véve, hogy újra össze fogom hívni az Ulsteri Önkénteseket (ujjongás). Én egy ulsterit ulsterinek nevezek. És egy sinn feinest felkelőnek nevezek. És a domíniumi önkormányzást kamuflázs Ír Köztársaságnak nevezem…
 

Július közepére járt már az idő: az őrnagy elhatározta, hogy otthagyja Kilnalough-ot. Ami sok, az végül is sok. Elszánta magát,hogy megmondja Edwardnak, nem is jön vissza, mert valami meglehetősen elhúzódó ügyben hívták haza, és indul Angliába (ha nem valahova messzebbre). De Edward teljesen kétségbeesett
a távozása hírére, az ujjait a hajába fúrva azt mondta: – Persze, gondolom, nem nagy öröm itt lennie… –, és meg se hallotta a tiltakozását, hogy nem ezért megy (pedig hát ezért), úgyhogy az őrnagy végül azon kapta magát, hogy sietve megváltoztatja előkészített beszédét, és közli, hogy csak Dublinba készül egy
hétre, és ennek is csak az az oka, hogy… Itt csüggedten megállt, nem tudott mit kitalálni. De ebben a percben csoda történt.

Edward arca felragyogott. Párszor hátba veregette az őrnagyot, és közölte: – Persze, persze, drága barátom, pontosan tudom. A békenapi díszszemlét akarja látni tizenkilencedikén, bárcsak én is magával mehetnék. Szeretném látni, de attól tartok, nem hagyhatom el az őrhelyemet. Fel is vonul esetleg? Nem? Hallom,
French fogadja majd a tisztelgést. Felkérték, hogy vonuljon fel Londonban Haiggel, de visszautasította őket. Nagyon helyes. De hallgasson ide, meglátom, nem tudok-e magának szobát szerezni az Esküdtekben. Onnan jó lenne a kilátás. Különben semmit nem lát… – A vége az lett, hogy az őrnagy önmagával mélységesen elégedetlenül szállt fel a vonatra, amely a kilnalough-i állomáson sípolt; későbbre halasztotta azt a gyáva feladatot, hogy levélben magyarázza el, sajnos alkalmi dublini látogatása végérvényes lett.

Mielőtt a vonat elindult volna, a peronon tülekedés támadt, mert az állomásfőnök és a hordár kíséretében egy későn érkező, súlyos aktatáskával és duzzadó csomagokkal megrakott utas iparkodott kifelé a jegypénztárból. Az őrnagy pár ütött-kopott bőröndöt pillantott meg, és „Parnell barátjának” sovány, bősz
tekintetét, ahogy küszködve elhalad az ablaka alatt. De az öregúr egy harmadosztályú fülkébe szállt, és az őrnagy nem látta többé. 
Emlékezett viszont, hogy előző este egy durva vita távoli moraját hallotta, miközben az ölét ellepő kismacskákkal üldögélt a Birodalmi bárban – az esti csöndben Edward nyers, erős hangja
szűrődött át a falakon és a padlódeszkákon. Nyilván ezért utazik most itt az öreg.

A nap egész délután egyenletesen sütött a salátazöld levelekre. Az őrnagy kellemes kábulatban ült a nyitott ablak mellett, hagyta, hogy a szél borzolja a haját, időnként beszippantotta a langyos fű vagy egy-egy gurgulázó patak illatát. A melegtől hamar elbódult, és a gondolatai az arany délután mélyére siklottak.
Félálomban, miközben a napfény folyékony aranya beömlött a fülke padlójára, és a pipája kék füstje a szellőben kanyargott, végre el tudta magát engedni, és megnyugodott. Azonnal ki is ütögette a pipát, zsebre tette, és elaludt. A béke érzete hamarosan szétolvadt. Leeresztett szemhéja árnyékában rongyos alakok
kúsztak felé a kihalt vidéken, sápadtan, hangtalanul.

Szombaton, azon a napon, amit birodalomszerte a „béke” ünneplésére fordítottak, Dublin utcái már kora reggeltől zsúfolásig teltek. Az őrnagy az előző három napban láthatta, a város szürke épületei hogyan virágoznak ki színesen, ahogy az ablakokat fellobogózzák, és a főbb útvonalak felett kis zászlók íveit
feszítik ki. A Sackville Streeten például a brit lobogó, a sávoscsillagos amerikai zászló és az olasz zászló lebegett a Főposta romos falain; egy másik hatalmas brit lobogó a Trinity College tetejéről lengett, és a College Green mellett sorakozó bankokon és brókerházakon is sűrű szövetet szőttek a verdeső lobogók. Az
alkirály emelvényét itt állították fel aranyhegyű dárdák tartotta piros-fehér baldachin alatt, az Ír Nemzeti Bank épülete előtt (melynek tetejét máris számos katona őrizte). Ezen az emelvényen bármelyik pillanatban várható volt az írországi alkirály, a vezérkara, továbbá különféle kormányhivatalnokok; a korlát túlsó oldalán, a bank udvarán pedig két további emelvény magaslott a sebesültek számára, hogy akadálytalanul követhessék e történelmi jelentőségű látványosságot. Mellettük zenekarok tömörültek, a hangszereik kacsingattak a napfényben.
Bár Edward állta a szavát, és olyan szobát szerzett, amelynek az ablaka a Dame Streetre nézett (és ezáltal kiváló rálátást kínált a díszszemle útvonalára), az őrnagyot nem sokkal tizenegy óra után elfogta a nyugtalanság, és kiment az utcára. A feje fölött a College Green mentén minden ablak és erkély tele volt mohó arcokkal. Hölgyek és urak zsúfolódtak a Trinity College tetején is. Az emberek a mellvédbe kapaszkodtak, életveszélyesen ölelgették a kéményeket. Vilmos király szobra, ló és lovas egyaránt
hemzsegett a patriótáktól. Piros-fehér-kék kokárdák, miniatűr brit zászlók villogtak minden hajtókán, ahogy az őrnagy utat tört magának az izgatott tömegben.
Már csak a legfontosabb helyek maradtak üresen az alkirály emelvényén. Bármelyik pillanatban kezdődhet a díszszemle: a birodalom béke-küzdelmének apoteózisa. Egy fiú felkapaszkodott a járdán egy villamospóznára, és hisztérikusan kiabált, jelezte, hogy négy gépkocsi közeledik a Westmoreland Street irányából.
Egy nyitott kocsi száguldott el komor tekintetű rendőrökkel. Aztán az őrnagynak épp sikerült megpillantania egy második gépkocsit, amikor a hihetetlen robaj kitört. Megérkezett!

Az őrnagy lábujjhegyre állt (szerencsére mindenkinél magasabb volt a környezetében), és előrekémlelt, hogy átlásson az integető kalapok és sapkák erdején. A bank korlátjánál vadul kavargott a sűrű tömeg. Több magas rendőr próbált utat törni a frissen érkezettnek, akit még mindig nem lehetett látni. A folyamatos ujjongás alól az őrnagy igen tompán dobpergést vélt kihallani, a zenészek a brit himnuszt játszották. De ő még mindig nem jelent meg. A tömeg olyan sűrű volt, olyan elragadtatottan
akarta megpillantani a hírességet, aki lassú, méltóságteljes tempóban haladt integető, nyúlkáló kezeik alagútjában, hogy brutális erővel kellett köztük utat törni. Hiszen megérinteni nem lehet: annyi bizonyos. A nagy ember útjába esetleg bérgyilkos állhat. Egy hirtelen előkapott revolver, egy sietve meghúzott ravasz…
milyen jól jönne a Sinn Feinnek! De a fejek viharosan kavargó örvénye közben csaknem elérte az alkirály emelvényének lépcsőjét. Bármelyik pillanatban felkapaszkodhat a színre…

És hirtelen ott is van! Az ujjongás mennydörgésszerű futammá vált. Az apró, kövérkés, bősz és méltóságteljes Lord French, Ypres vikomtja a fénylő lovassági csizmájában, hóna alatt a lovaglópálcával
az alkirályi emelvény közepére iparkodott, pár lépéssel magas és bágyadtan lépegető vezérkari tisztjei előtt.
Miközben szigorúan tudomásul vette a tömeg delíriumos üdvrivalgását, sűrű, halvány bajusza egy pillanatra megcsillant a napfényben (de hát ez a fej, gondolta az őrnagy, tényleg túl nagy arra a kerek vállra meg a mozgékony kis testre). Majd miután üdvözölte a kormány képviselőit, kész volt fogadni a tisztelgést.
Az őrnagy közben megfordult, és a tömegen átfurakodva az Esküdtek Szállodájába tartott.

A vezető kontingens már fel is bukkant a vár udvarának sarkán, és már a Dame Streeten haladt a lobogóktól és zászlófüzérektől hullámzó, ragyogó tetők alatt. Elöl jött a lovasrendőrség, gránit arcú férfiak kiváló, karéjozó lovakon: miközben az őrnagy bejutott az Esküdtek zsúfolt bejáratán, épp hatalmas üdvrivalgás
fogadta őket az alkirályi emelvény előtt. A szálló előcsarnoka üresen tátongott. Mindenki vagy az utcán volt, vagy valamelyik emeleti kilátóhelyen. De miközben az őrnagy minden sietség nélkül kaptatott fel a szobájába, majdnem összeütközött egy úriemberrel, aki nagy sebesen jött lefelé. Az őrnagyra pillantott,
és felkiáltott:
– Ember, micsoda szerencse! Már mindenütt kerestem. –
Boy O’Neill volt, a nagy izgalomtól egészen kidülledt a szeme. 
– Edward mondta, hogy utcai szobát kapott. Nem bánja, ugye? Az utcáról a világon semmi nem látszik. A hölgyeket ott hagytam abban a lépcsőfordulóban. Gyorsan, mert az egészet lekéssük.

Mrs. O’Neill és Viola fáradtan és elég bosszúsan állt egy ablaknál, amit teljes egészében elfoglalt egy csapat igen kövér és elragadtatott asszony. Mikor meglátták az őrnagyot, felderültek. Az őrnagy kinyitotta az ajtót, és félreállt a hölgyek elől. Boy O’Neill viszont félresöpörte őket, keresztültörtetett, és egyetlen
reccsenéssel feltolta az ablakot. A szobát a dudák sivítozása töltötte meg, amely fokozatosan halkult, ahogy a dudások továbbhaladtak a College Green felé.
– Az Ír Gárda – nyögte O’Neill. – Lekéstük a dudásokat. –
Kihajolt az utcára. – Itt jönnek a leszerelt fiúk.
Miközben az apja és az anyja éhesen bámult le az elhaladó csapatokra, és sorolta a zászlóaljak nevét (a Királyi Írek, a „Bőrök”, a Királyi Ír Lövészek, a Connaughti Lovasok, a Leinsteri és a Munsteri Puskások), Viola O’Neill, aki egy másik ablak mellé táborozott le az őrnaggyal, folyton hátrafordult, és mosolygó,
epekedő pillantásokat lövellt felé.
– Tankok is lesznek, őrnagy? – érdeklődött tágra nyitott szemmel.
– Feltételezem – felelte az őrnagy borúsan.
– Én akkor biztos meg fogok rémülni – folytatta Viola, és a nyelve hegyével körbejárta félig nyitott száját. – Már a látványtól is.
– Várjunk csak! – vakkantotta O’Neill a másik ablak külső oldaláról. – Ezek már ők, vagy még nem?
Viola színlelt érdeklődéssel kihajolt, hogy lássa, mit néz az apja.
 – Az én fejem nem bírja a magasságot – bizonygatta az őrnagynak.
 – Félek, hogy kiesnék, ha jobban kihajolnék. – És apró keze belesiklott az őrnagy széles mancsába, jól meg is szorította.

Az őrnagy a rémülettől dermedten bámult le a vigyorgó, hetykén lépkedő Munsteri Puskásokra. Ez a gyerek itt flörtöl vele! Pedig bizonyosan nem több tizenöt évesnél. Ráadásul most, hogy a haja kiszabadult a lófarokból, és vastag, fényes fürtökben hullámozott, ha lehet, még fiatalabbnak tűnt, mint amikor utoljára
találkoztak a Majestic Pálmaudvarán. Mi van, ha O’Neillék hirtelen hátrapillantanak a szobába, és meglátják, hogy a lányuk kezét szorongatja?
– Ők azok! – harsogta O’Neill kintről. – Ők azok! A Dubok! Már látom őket.

Odalent az utcán az ujjongás fülsüketítő üvöltéssé fajult, ahogy a Dublini Puskások belibbentek a színre. Viola egy kissé elhúzódott az ablakból, fintorgott a zajra, az őrnagy meg élt az alkalommal, és elengedte a kezét. De a lány azzal az ürüggyel,  hogy megnéz valamit az utcán, úgy helyezkedett, hogy parfümös
hajfürtjei az őrnagy állát súrolják. Csupasz nyakáról a rózsaszín, langyos bőr illata szállt föl. Az őrnagy sietve hátra lépett, és elmerülten tömködni kezdte a pipáját. Méghozzá épp idejében. O’Neillék a kiáltozástól rekedten épp most döntöttek úgy, hogy fejüket a szobán belülre vonják. A menet még jó egy órán át eltartott – az őrnagy egy örökkévalóságnak érezte, és gyorsan leült egy újsággal a karosszékbe.

Mikor O’Neillék végre megpillanthatták a páncélosok és a tankok látványát (Viola levegő után kapkodott, amint e szörnyek végigaraszoltak a Dame Streeten, és bájos szürke szemeivel némán az őrnagyot kereste megnyugtatásért), és végre a parádé is befejeződött, Boy élményekkel átitatva lépett hátra az ablakból,
és tömören megjegyezte: 
– Ezen majd lesz mit gondolkodniuk a nyomorultaknak. 
Az arca nem volt annyira nyúzott és sárga, mint amilyennek az őrnagy a Majesticben látta, és fásult modorát nyugtalanító, ideges energia váltotta föl. Soha nem volt jobb bőrben, nyugtatta meg az őrnagyot. Talált egy új orvost, aki a világon mindent megtesz érte… és valóban új embernek érzi magát. Nem adna fabatkát sem azokért a Harley Street-i specialistákért. 
– Új embernek érzem magam – ismételte meg kategorikusan. És dühösen körülnézett a szobában, mintha arra számítana, hogy az őrnagy ellenkezni fog.

O’Neillék Kingstownban akarták tölteni a délutánt és az estét.
Két hadihajó is áll a kingstowni kikötőben, Őfelsége Umpire és Parker hadihajója, ezeket az este kivilágítják, hogy kiegészítsék a tábortüzeket és a tűzijátékot. Remek látvány lesz. Az őrnagynak
nincs kedve velük jönni? Az őrnagy, akinek patrióta lelkesedése ismét apátiába zuhant, visszautasította a meghívást. Homályosan annyit mondott, egy ismerősét kell meglátogatnia. Mikor O’Neillék távoztak, megebédelt, és sétálni indult. Az utcákat még mindig a különféle osztályokhoz tartozó, lármás, lelkesült emberek és asszonyok töltötték meg, sokukon még ott díszelgett a kokárda és az angol zászló. De a lelkesedés (legalábbis az őrnagy, aki rossz passzban volt, így látta) kezdett valami céltalan színt ölteni.
A békét már megünnepelték, most lehet a jövőre is gondolni.

A kocsmák nagy forgalmat csináltak, csupa kiáltozás és jókedv mindegyik. Ahogy az őrnagy a nyitott ajtók előtt elment, ugyanazt a dalt hallotta mindenütt: a „Tipperary”-t, meg más dalokat is a háború első évéből. Dublin még a hősi múltban él. De vajon a dáridózók közül hányan szavaztak a Sinn Feinre a választásokon?

Hétfő reggel az őrnagy olvasta az Irish Timesban, hogy a békenapi díszszemle kiválóan sikerült: „A leszerelt katonák és tengerészek szakasza megmutatta, milyen bajtársiasság honol a soraikban, mennyire demokratikus a katonaélet. A cilinderek a munkaruhák mellett masíroztak. A kamáslik egyszerre
léptek a szöges csizmákkal.” A lap arról is beszámolt, hogy egy ex-Dublini-Puskás az egész utat mankóval tette meg a Vártól a Szt. István parkig. Mire a parkhoz értek, véresre horzsolódott a tenyere. Megkérdezték tőle, miért nem állt ki, de ő azt felelte: „Nem, tudtam, hogy ez az utolsó díszszemlém, márpedig amíg
egy szusz lélegzet szorul belém, nem állok ki.”

Csak estefelé jelent meg bizonyos kötekedő szellem. A Sackville Streeten a Postahivatal elé Sinn Fein-zászlót cipelő fiatalemberek gyűltek, és „A katona dalá”-t énekelték. Némi dulakodás is történt, mire a rendőrség megérkezett, hogy feloszlassa őket.

A későbbiekben az Ormond rakparton összegyűlt tömeg azzal fenyegetőzött, hogy egy katonát a Liffey-be dobnak. A segítségére siető rendőr őrmesterre közelről rálőttek, azóta kórházban ápolják súlyos sérülésekkel. Ám ha az alkalom emelkedettségére, a csapatok nemes vonulására, az ujjongó tömeg lelkesedésére gondolunk, az efféle incidens legfeljebb elenyésző folt lehet a békenap kifinomult és elegáns építményén – olyan folt, amelyet egy széles látókörű ember szinte meg sem lát.

          (regényrészlet)
 

       MESTERHÁZI MÓNIKA FORDÍTÁSA