1970-ben nem nagyon volt hova menni a pesti éjszakában, pláne egy vas nélkül. Egyszer amint hazaérek, látom a gangról, hogy ég a villany a konyhában. A kiszűrődő fénytől az udvar sarkában álló hársfa baljós árnyékot vetített a tűzfalra. Egy óra felé járt, ilyenkor már mindenki alszik nálunk. A fater volt: maga elé meredve cigizett, előtte a szokásos üveg Debrői hárslevelű, meg a szokásos metszett talpaspohár, az ő pohara, amiből már csak az az egy maradt. Nyilvánvaló volt, hogy megint összebalhéztak. Ilyenkor el szokott rohanni otthonról, lehet, hogy most túl késő volt hozzá, vagy már közben visszajött. 
– Mi újság az éjszakában? – próbált kedélyeskedni. 
Mit lehet erre válaszolni? Azt motyogtam, hogy semmi különös. Legszívesebben elslisszoltam volna, de látszott, hogy beszélgetni akar. Nem tudtam, mitévő legyek.
– Iszol egy pohárral? – kérdezte, és – mintha nem tudtam volna, hogy mire vonatkozik az ajánlata – az üvegre mutatott.
Nekem a debrői már akkor is túl fűszeres volt, de – bár ünnepi alkalmakkor néha már ittunk együtt – még sohase hívott meg kvaterkázni. Nem mondhattam nemet. 
A helyzetnek megfelelően indult a beszélgetés. A kánikulára tett egy megjegyzést, a felvételiről kérdezett, a közelgő katonasággal kapcsolatban látott el jótanácsokkal. Kezdtem magam úgy érezni, mint Karinthy, amikor egyik délelőtt találkozott az apjával, akivel a reggelinél váltak el egymástól, és az megkérdezte tőle: hogy s mint, fiam, hogy megy a tanulás?
Aztán csak előállt a farbával. Igaz, kissé csavarosan:
– És mi van az Ágival? Túltetted már magad rajta? 
– Úgy-ahogy – feleltem kitérőleg. Nem akartam én vele megbeszélni az Ágit, ő meg nem úgy nézett ki, mint, aki meg akarja beszélni velem. 
– Nehéz ügy az ilyesmi – dünnyögte maga elé, és nekiállt tölteni. – De az biztos, hogyha elkezd egy kapcsolat nyikorogni–csikorogni, jobb abbahagyni az egészet. A szenvedés előbb-utóbb elmúlik. A rossz kapcsolat kínja viszont örök. 
Meghúztam a debrőit. És most hogyan tovább? Csak nem kezdi el nekem az anyut cikizni? Úgy látszik elröstellte magát, mert kényszeredett mosollyal hozzátette:  
– Nem az anyád miatt mondom. Vele nincs semmi baj. Az egésszel van baj, a műfajjal… Neked még minden szerelmi bánatot kompenzál egy újabb szerelem. Lehet, hogy most a falat kaparod kínodban az Ági miatt, de garantálom, hogy egyszer még hálás leszel neki, amiért otthagyott. Majd meglátod, soha egyetlen nőt nem fogsz visszasírni, soha egyetlen szakítást nem fogsz megbánni. Az ember csak azt bánhatja meg, ami van, amit megélt. Amit nem csinált meg, ami kimaradt, arról csak álmodozhat. Ahogy én szoktam arról, hogy mennyivel jobb lett volna, ha 56-ban elmegyünk. Valószínűleg jobb lett volna, de ezt már sose tudjuk meg. 
Kínos volt ez nekem. Amennyire nem voltam kíváncsi a házastársi sérelmeikre, annyira nem érdekelt az 56-os disszidálási kudarcuk sem, ami szintén örök veszekedés tárgya és forrása volt. De úgy látszik, végül is nem mószerolni akart. Lehet, hogy az ital tette, mindenesetre ellágyult. Lehajtott fejjel, határozott öngúnnyal dörmögte maga elé, vagy inkább alá: 
– Mindegy. Ahogy a Nagyi mondaná: minden úgy van jól, ahogy van. 
Hosszú szünet következett, emlékezetesen hosszú, már attól féltem, hogy elaludt. De nem. Hirtelen felszegte a fejét és – valami kideríthetetlen gondolattársítás folytán – szónokias rajongással azt mondta:  
– Te azt nem tudod elképzelni, milyen fantasztikus nő volt az anyád. 
Tényleg nem tudtam elképzelni. Akkoriban ő még a faternál is jobban idegesített. Öregebbnek láttam, mint most látom: 45 éves, okoskodó, savanyú vénasszonynak, aki mindig mindenbe beleköt. A fater, mintha a gondolataimban olvasott volna, egyre hevesebben próbált meggyőzni a hajdani rejtélyes parasztbakfis kiválóságáról. Egész belejött. Annyira átadta magát az emlékeinek, hogy eljutott a pártfőiskolai Tolsztoj-afférhoz. 
– Gondolj csak belel! Egy tanulatlan parasztlány, egy lelenc, egy cseléd, aki úgy néz ki, mint a Greta Garbo fénykorában…, és akkor még az is kiderül róla, hogy olvasta a klasszikusokat. És nemcsak olvasta, hanem érti is őket… Mert azért az se garancia semmire, ha valaki Tolsztojt olvasott.  
És ezzel belekezdett egy már többször ismertetett történetébe a hatvanas évek elejéről, amikor a Népművelési Intézetben dolgozott, és a Pártközponttól megbízást – vagy inkább engedélyt – kaptak az első komolyabb felmérés elvégzésére. Több mint egy évig készítették elő, és majd egy évig járták az országot, hogy megismerjék a szocialista néptömegek kulturális színvonalát, művelődési szokásait. Az eredményt csak ők nem tudták előre, meg a Pártközpont. Hiába az ingyenes oktatás, a pozitív diszkrimináció, a mindenkire lesújtó szocialista kultúrpolitika, az Olcsó könyvtár, a Kodály-módszer, a művelődési házak, a Déryné színház, a kommunista szombat, a Hanság lecsapolása, az átlag család kultúrcsúcsa a magyar nóta, az operett és a Szabó család volt. Ám egyszer, valahol, egy faluvégi kis kunyhóban ráleltek egy anyókára, akinél nemcsak hogy találtak könyveket, hanem volt köztük néhány klasszikus is. Támadt nagy csődület, hevült a sok felmérő. „És ezt mind el tetszett olvasni?” faggatództak. „Hogyne, aranyoskám – felelt a nénje –, van amelyiket kétszer is”. „Ezt is tetszett olvasni” – bökött a fater az Anna Kareninára, mivel neki egyszer már bejött a Tolsztoj. Kiderült, hogy azt is olvasta. És tetszett is neki. ´”És mi tetszett benne, nénikém?”, firtatta apám. „Hát az – szólt a mosolygós válasz –, hogy a végén megkapja a magáét az a büdös kurva”. 
– De az anyádnál nem így volt. Ő mindent olvasott és mindent értett. Volt egy fenomenális természetes intelligenciája, ami már önmagában csodaszámba ment, de volt egy különleges választékossága és műveltsége is, amit végképp nem tudtam hova tenni. 
Akkor kezdett bele az anyu kilétével kapcsolatos találgatásainak felsorolásába, amelyekben – az imperialista ügynök kivételével – a saját feltételezéseimet ismertem fel. A teljes igazságot sose tudta kideríteni, de azért Lev Nyikolájevics segedelmével sikerült Balog elvtársnő bizalmába férkőznie és kiderítenie egyet s mást. Például, hogy Kaufmann doktor úrnak volt egy egész komoly kis könyvtára, és rendszeresen ajánlgatott könyveket a házicseléd kíváncsi kislányának. 
Elképesztő pasas lehetett az a körorvos. Dehát az édes mellé dukál a keserű, a gazdag csak akkor az, ha van hozzá szegény, a jó öreg Kaufmann doktorhoz pedig járt egy dölyfös és pikírt Kaufmanné. Elhízott, beteges, rosszkedvű spinkó volt, aki rangon alulinak érezte a monyódi körorvosné szerepkörét, és ezt folytonos parancsolgatással kompenzálta. Gyanakvó volt és ingerlékeny, és természetesen igen rossz szemmel nézte, hogy a férje nagyatyai érzelmekkel viseltetik a keresztény zabigyerek iránt. Sok nehéz percet szerzett az anyámnak is, a Teri mamának is, és persze a férjének is, aki folyton mentegetőzött és csitítgatta. Rendszeresen belekötött abba, amit Teri mama csinált, lettlégyen az főzés, takarítás, mosás, vasalás vagy udvari teendők. Az egyik kedvenc sportja az volt, hogy végighúzta az ujját a bútorok rejtett zugain, hogy bebizonyítsa, ha azon a megátalkodott cseléden múlna, megrohadnának a piszokban. Egyszer még lopással is megvádolta Teri mamát, de aztán kiderült, a keresett karperecet ő kavarta el valahol. Anyámat nem bírta, és rohamokat kapott, ha olvasáson érte. A jó rendőr könyvet nyomott a kezébe, a rossz meg kiverte belőle. Na jó, kiverni éppen nem verte ki, annyira azért nem asszimilálódott a vidéki szokásokhoz, de ha meglátta olvasni, azonnal valami feladatot adott neki. A muter szerint nem volt egy szörnyeteg, csak frusztrált és mélységesen boldogtalan. Amikor például az anyám kanyarós lett – ami akkoriban még ugyancsak veszélyes betegségnek számított – folyton ott lebzselt a betegágyánál. A felépülés után viszont újra ugyanolyan mísz és kellemetlen lett, mint azelőtt. 
Az egyik ilyen volt, a másik meg olyan, végül is tökmindegy. Azt a nem evilági embert is, meg a neuraszténiás feleségét is ugyanaz a vonat vitte el Auschwitzba. Senkise védte meg, senkise bújtatta el őket. Anyám máig nem tudja megbocsátani magának. Igaz, akkor ők már nem Monyódon laktak. A 38-tól sorjázó zsidótörvények és az egyre bestiálisabb közhangulat nemcsak a Kaufmann házaspárt marginalizálta fokról fokra, de anyámékat is ellehetetlenítette a faluban, ahol a hangadók azt várták el tőlük, hogy ne szolgáljanak tovább egy zsidónál. Teri mama nem volt hajlandó engedni.  41-ben az akkor 16 éves muter fölment Pestre varrást és szabászatot tanulni, ma is úgy varr, hogy jobban megélhetne belőle, mint abból, hogy egy budafoki általános iskola igazgatója. Teri mama nem akarta elengedni, de Ármin bácsi meggyőzte őt.  Anyu akkor már két éve befejezte a polgárit, és segédcselédként lődörgött Kaufmannéknál, illetve elkezdett besegíteni a doktor úrnak. Az is volt az eredeti ötlet, hogy tanuljon ápolónőnek, de anyám hallani se akart róla, többek között, mert semmi esélye sem volt arra, hogy orvos legyen belőle. Egyáltalán, semmi esélye sem volt, hogy valaha is továbbtanuljon. Akkor jött a szabás-varrás ötlet. A masamódlánysághoz sem fűlt a foga, de ott legalább nem kellett véres szörnyűségekkel foglalkoznia. Kaufmann doki révén albérlet is került, mégpedig egy olyan családnál, amelyik oda is figyelt rá. A németek 44 márciusi 19-i hatalomátvétele után a doktor már nem gyakorolhatta a hivatását, és nemcsak a rádiójától meg a biciklijétől kellett megválnia, de a cselédjétől is. Teri mamának nem volt maradása a faluban. Akkor költözött valami távoli atyjafiához a zagyvaparti Alattyánra, ahol évekkel később én a paraszti életformára vonatkozó tapasztalataimat szereztem. 41 és 44 között anyám többször is visszament Monyódra, hisz egy nap alatt meg tudta járni az utat. A március 19-i német hatalomátvétel vasárnapra esett, csak egy hét múlva tudott lemenni hozzájuk. A lehetőségekhez képest mindent rendben talált: sem a faluban, se a Kaufmannéknál nem látott változást az előző vizitjéhez képest. Akkor még Teri mama is ott volt, vele már csak a háború után látták viszont egymást. Azzal váltak el a doktortól, hogy majd nyáron újra találkoznak. Június vége felé azonban elkezdett mindenféle szörnyűségeket álmodni, és valahogy beleállt, hogy le kell mennie, mert különben sose fogja Ármin bácsit viszontlátni. Fogalma sem volt arról, hogy addigra már kábé 400.000 magyar zsidót deportáltak Auschwitzba, és éppencsak Budapest meg a Pest megyeiek voltak hátra. Borzalmas állapotokat talált, nem akart hinni a szemének. Annak a nyolc-tíz monyódi zsidó családnak persze nem csináltak gettót, de mindenkitől elszigetelten, mindentől megfosztva éltek, mint a bélpoklosok. A doktor úr azért kicsit más volt, őt sokan tisztelték a faluban, és mindig akadt valaki, aki dugott nekik kis harapnivalót. Büszke is volt rá az öregúr. „Még a tanyákról is bejönnek hozzám”, dicsekedett az anyámnak. Amit kapott, nagyrészt elosztogatta a hitsorsosai között, hiába sipákolt a felesége. De Kaufmanné már patáliázni se tudott rendesen. Három hónapja, hogy utoljára látta őt az anyám, de alig ismert rá: lefogyott, szétesett, megöregedett. Amikor meglátta a hajdani kis cselédet, sírva szorongatni kezdte a kezét, egyfolytában hálálkodott és drága Klárikámnak szólította. Anyám nemigen tudott mit kezdeni ezzel a nagy tisztességgel, de hát igen megváltozott addigra a szereposztás. Hamarosan kiderült, hogy még a bölcs Ármin bácsit is neki kell realizmusra oktatni.  A doktor is megtört ez alatt a pár hónap alatt. Anyám kisgyerekkora óta ugyanolyannak látta: napi 12-14 órát dolgozó, örökösen jókedélyű, őszbajszú, kopasz, pocakos, de zömök, jó karban lévő bácsi, akiről most egyszeriben kiderült, hogy egy aggastyán. De most se volt kétségbe esve. Talán túlságosan is nem. Egyáltalában nem panaszkodott. Anyám megpróbálta rávenni, hogy menjenek föl Pestre, ott vannak a lányai, egy rahedli ismerőse, barátja, egy csomó ember, aki szereti, hálás neki. De nem, nem és nem. A lányainak nem akart a terhére lenni: „Van azoknak elég bajuk nélkülünk is”. A hálában és a barátságban nem nagyon bízott: „Az ilyen helyzetben tanácsosabb nem próbára tenni az efféle békebeli erényeket”. Pestben sem bízott. Ez a tévedése az életükbe került, hiszen az ottani zsidóság tömeges deportálására már nem került sor, csak utcai lincselésekre, dunaparti sortüzekre, kórházak, védett épületek és szeretetházak lakóinak lemészárlására, alkalmi halálmenetekre Ausztria felé, na meg a szokásos rablásra, lopásra, fosztogatásra… Bízott viszont a szovjet csapatokban, akik akkor már valahol a Kárpátoknál jártak, és bízott a falubeliekben is. Azt magyarázta, hogy egyszerű, tisztességes, vallásos emberek ezek, nincsenek úgy elrontva, mint a városiak. „Itt mindenki ismer engem. Akit nem én segítettem a világra, azt én gyógyítottam meg. Itt nem történhet velünk semmi.” Anyám a végén már zokogott. Nem az a sírós fajta, de sose tudta ezt a történetet könnyek nélkül elmesélni.
– És még ő vigasztalt! Három nap múlva bevagonírozták, mint egy állatot, és még ő vigasztalt engem!
A háború után még reménykedett egy ideig, hogy – orvos lévén – esetleg megúszta. De erre semmi esély nem volt, nyilván már a vagonban elpusztultak, és ha mégsem, egyenesen a gázba masíroztak. Az öregeket és gyerekeket azonnal kiszelektálták. Akkor meg a lányait próbálta megtalálni, de azzal sem járt sok sikerrel. Az egyikük már eleve Amerikában élt, a másik pedig, aki a pesti gettóban húzta ki, 45-ben kiment hozzá az egész családjával, kivéve a férjét, aki munkaszolgálatosként Ukrajnában végezte. A harmadikat a Dunába lőtték a gyerekeivel együtt (ott mintha a férj maradt volna meg), a negyediket meg a háború vége felé valami osztrák vagy német táborba hurcolták. Túlélte, de már vissza se jött. Állítólag Izraelben él, új családja lett. Végül anyám föladta a keresgélést. Már csak azért is, mert 1948 után nem lehetett kapitalista országokkal kapcsolatot tartani. Egyébként se volt velük jóban soha. Monyódon évenként egyszer-kétszer jelentek meg, és amikor ő 41-ben fölment Pestre, és sorra levizitelt náluk, azok még akkor is, a nyilvánvaló tények ellenére sem észlelt végveszélyben, túlságosan úri nőknek tartották magukat hozzá, és nem fraternizáltak vele. 
Anyám zabigyerek-komplexusához a Kaufmann doktor elvesztésének a sebe is hozzájött. Egyik se hegedt be teljesen. Ő valóban felszabadítóknak tartotta az oroszokat, és valóban hitt az Új Világban, ahol eltörölték azokat a különbségeket és megkülönböztetéseket, melyek kirekesztették őt, és ahol végre tanulhatott. Hát tanult is. Először a pártsuliban, aztán a Pedagógiai Főiskolán, aztán a vezetőképzőn, aztán magyar-történelem szakon, aztán jött a kisdoktori, majd a kandidátusi, utána pszichológiát tanult levelezőn, és közben nyelvtanfolyamok, továbbképzők, intenzív kurzusok. Az egész gyerekkorom azzal telt el, hogy mindig képezte magát. Jelenleg – az iskolaigazgatás mellett – franciául tanul, pszichopedagógia szakvizsgára készül és minden évben valamilyen új TIT-tanfolyamra jár. Nem csodálom, hogy a fater elpatkolt. 
Az apám ballasztja nélkül az anyám nyilván sokkal többre vihette volna. De hát a faterról hamar kiderült, hogy nem az a jó káder, és amikor a a Magyar Kommunista Párt 1948-ban Magyar Dolgozók Pártja néven fuzionált a szocdemekkel, hogy ezáltal az utolsó baloldali erőt is bedarálja, apámat már nem vették át a rivális nélkül maradt Pártba. Ahogy ő mesélte: nagyon megkönnyebbült. Ahogy én elképzelem: teljesen összeszarta magát. Na, nem azért, mintha még mindig hitt volna a Megváltó Eszmében, hanem mert az elmúlt három év megtanította, hogy ezek nem tréfálnak. Igen illetlen dolgok történtek a 45 és 48 közötti szovjet felügyelet mellett működő parlamenti demokrácia rövid korszakában. Volt ott minden: politikai gyilkosság, választási csalás, hamis vád, kirakatper, megfélemlítés, erőszak-happening, sajtóhisztéria. És csak ezután kezdődött a totális egyeduralom… De végül nem lett nagyobb baja az apámnak. Egy kispesti gépgyárba került. Először segédmunkásnak, mert még a reszelőt se tudta egyenesen fogni, de aztán átvették irodai munkára. Ott legalább nem koszolódott össze. A Sztálin halálát követő olvadás az ő munkahelyi hibernálását nem érintette, mert – mivel nem volt elítélve – még rehabilitálni se lehetett. 54-ben azonban nagyimristává vedlett, volt pártfőiskolai ismeretségei révén bekerült a Földművelésügyi Minisztérium sajtóosztályára, ami szintén nem érdekelte, és amihez szintén nem értett, de nem kellett minden nap keresztülbumliznia a városon, a fizetése is jobb lett, úgy nézett ki, az ország sorsa is jobbra fordul, ráadásul egy köpésre volt a Nagyiéktól, úgyhogy majdnem minden nap náluk ebédelt. Mivel nem volt egy lényeges figura, Nagy Imre 55-ös bukása után a helyén maradt. Aztán jött 56, valami egészen váratlan és elképzelhetetlen zsongás indult be, aminek varázsa alól ő se tudta kivonni magát. Eljárt a Petőfi-kör előadásaira, és újra hinni kezdett egy humánus szocializmus lehetőségében. Október 23-án nem ment el az egyetemisták által kezdeményezett Bem téri tüntetésre, egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen lehet. De amikor délután 5 óra után a tömeg – addigra már jó kétszázezresre dagadva – áthömpölygött a Kossuth térre, hogy Nagy Imrét kivarázsolja a Parlament erkélyére, ő is csatlakozott hozzájuk. Tekintve, hogy a Földművelésügyi Minisztérium szintén a Kossuth téren van, nem kellett sokat fáradnia. 9 óra tájt végre-valahára Nagy Imre is előkerült, de hiába egy erkélyről beszélt, nem volt a helyzet magaslatán, és elvtársaknak nevezte a hallgatóságot. A tömeg egy része akkor a Rádióhoz vonult, hogy beolvassa a követeléseiket tartalmazó kiáltványt. A fater visszaszaladt a minisztériumba telefonálni az anyunak – aki persze magán kívül volt –, majd ő is rohant a Rádióhoz. Ott már állt a bál, nem engedték be a tüntetőket, akik közül a vérmesebbje meg akarta ostromolni az épületet. A Rádiót védő katonák megpróbálták kiszorítani a tömeget a Múzeum körútra. Elterjedt, hogy könnygázt használnak, meg tűzoltófecskendőket. Senki se tudta mi történik, de amikor elkezdődött a lövöldözés, hirtelen minden világos lett, legalábbis az apám számára, aki azonnal hazapucolt. Hajnalra a felkelők kezére került a Rádió, de nem sokat értek vele, mert lekapcsolták őket az adótoronyról, és attól fogva az Akadémia utcai párközpontból közvetítették az önmérsékletre felszólító nyilatkozatokat, melyek végül a statárium kihirdetésében jegecesedtek ki. De akkor már tilthattak, amit akartak. A Dózsa György úti Sztálin szobrot még előző este ledöntötték, 24-én pedig megostromolták a Szabad Nép székházat, a Telefonközpontot, néhány laktanyát, nyomdát, leállt a termelés, megszűnt a tanítás, a gyárakban alakultak a munkástanácsok, a Corvin közben, a Széna téren és a város több más pontján szerveződtek a fegyveres ellenállás gócai.  Merthogy közben az ÁVH és a szovjet csapatok is belendültek. Apámnak ez már nem tetszett annyira, aznap ki se tette a lábát. Viszont – kijárási tilalom ide, kijárási tilalom oda– 25-én mégis bement a városba. Beugrott a Nagyiékhoz, benézett a Minisztériumba, majd mikor 11 felé meghallotta, hogy újabb tüntetés van a Kossuth téren, beállt közéjük. Sokáig nem forronghattak, mert egyszer csak lövöldözés kezdődött. Először nem tudta, mi az, a hangzavarban nem vette ki a fegyverek kattogását, csak azt látta, hogy mellette elvágódik egy pasi, egy nő meg rádobja magát, az emberek üvöltve, sikítva futni kezdenek, senki nem tudja merre menjen, senki nem tudja honnan tüzelnek, arról csak utólag értesült, hogy épp az ő minisztérumának a tetejéről, akkor csak az össze-vissza kavargó tömeget látta: mintha egy elszabadult cséplőgép eszelős rendet vágott volna a menekülve hajló búzában, körös-körül halottak, sebesültek hevertek, akár a szanaszét dőlt kévék. Urbánus ember létére nem tudom, miért ragaszkodott ehhez az aratási hasonlathoz? Talán a minisztérium sajtosztályán szedte föl ezt a szókincset, mindenesetre az anyám is átvette, ma is így meséli, de legalább az ő szájából autentikusnak hat, pedig hát ott se volt. Egyszercsak apám is észbe kapott, berohant a minisztérium árkádjai alá, vagy legalábbis megpróbálta, mert nem fért oda, m?ndenütt hullámzó, jajongó emberek. Az épületbe meg se kísérelte a bejutást, várt egy ideig, aztán a Báthory utcán ellopakodott a szüleihez a Bajcsyra. Vagy 60 halott maradt ott a Kossuth téren, meg párszáz sebesült, és hiába jöttek az engedmények, a leváltások és az egyezkedések, attól kezdve már elszabadult a pokol, és az lett, amit mindenki ismer, beleértve a szovjet csapatok bevonulását, a forradalom leverését, Kádár kinevezését meg Nagy Imrének és társainak a kivégzését. 
Mindezzel együtt apám nem a magyar nép vértanúságát látta 56-ban. „Nemzeti tragédia volt – magyarázta többször is –, de a tragédia abban állt, hogy végül mindkét oldalon vérszomjas bűnözők vették át az irányítást.” Megesküdött rá, hogy nemcsak az ávósok tüzeltek, nemcsak az oroszok öltek és romboltak, nemcsak a Kádárék végezték ki és vetették tömlöcbe a levert felkelés gyanúsítottjait, hanem valóban készült vissza a régi rend, feltámadtak a volt csendőrök, kiszabadultak a börtönből a keretlegények, grasszáltak ez egykori nagyurak, bosszút és kisajátított egyházi birtokokat követeltek a magasztos keresztény vezetők. Mert sárga cipő volt rajta, mint állítólag az ávósokon szokott lenni, egyszer majdnem meglincselte őt néhány fegyveres kamasz az Erzsébet körúton. Hiába magyarázta nekik, hogy az egész országnak csak háromféle cipője van: fekete, barna és sárga, nézzenek körül. Az az érv se használt, hogy ha ávós lenne, nem járna olyan cipőben, ami gyanúba keverheti. Mindenfélét kitalált, a három gyerekére hivatkozott, de azok már tuszkolták is az Oktogon felé, hogy felhúzzák egy platánfára. Egyszercsak egy ismeretlen pasas, amolyan bajszos, mokány nemzetőr típus, lépett elő a bámészkodók közül, és rámordult a mordályos sihederekre: „Mi a lófaszt csináltok ti itt? Már a hazafiakat koncoljátok? Nincs elég kommunista, ávós briganti szabadlábon? Mért nem a ruszkik ellen harcoltok, basszátok meg? Azoktól féltek? Tudjátok ki ez az ember? Tudjátok ki az a Koszta Miklós, a kurva életbe? A II. Magyar Hadsereg hadapródja, aki a keleti fronton harcolt a bolsevik hordák ellen; egy ellenálló, aki velem együtt négy évet húzott le Recsken, mert a magyar szabadságot védte. Hát ezért harcoltunk mi a kommunisták ellen, hát ezért rohadtunk a börtönben, meg munkatáborban?”
A suhancokat azonnal meggyőzte a katonás fellépés, mentegetőzni kezdtek, de az ismeretlen, mintha rohamot kapott volna, tovább üvöltözött: „Így véditek a magyar forradalmat? Hazafiakat akartok lemészárolni? Békés járókelőket rémisztgettek? Hogy tartod te magad, az apád úristenit? Milyen felkelők vagytok ti? Húzzátok ki magatokat! Hogy tartod a puskát…? Azt a leborult szivarvégét…!”
Apám köpni-nyelni nem tudott, és most már azért rettegett, nehogy az ismeretlen ismerős túlfeszítse a húrt. De a fegyveresek elkotródtak, nem várták ki a hazafias oktatás végét, az illető pedig karon fogta apámat és elráncigálta onnan. 
– Fasiszta csürhe! – pattogott, amikor pár lépésre eltávolodtak. Ź – Rohadt gyilkosok! Hogy baszná meg őket a rakamazi márványcsődör… 
Apámnak akkor esett le a tantusz: a horthysta tisztnek vélt ipse, akiről azt gondolta, hogy talán az orosz frontról ismeri őt, nem volt más, mint a Papp Pista, egy életvidám szabolcsi surmó, aki a legcifrábban tudott káromkodni a Pártfőiskolán. Nem találkozott vele azóta, csak annyit hallott róla, hogy az ÁVÓhoz került. A hír igaznak bizonyult, és – már csak az incidens miatt is – a Papp Pista meg azt hitte róla, hogy ő is harcos kommunista, akinek most bujkálnia kell a fasiszták elől. 
– Kurvák faszának vére follyék lángoló patakokban – hepciáskodott. – Mocskos banda. Tetves kis pöcsök. Rohadt, geci ellenforradalmárok. De majd megszorongatjuk a töküket. A taknyukon csúszva fognak kegyelemért könyörögni, hogy baszná meg őket a kaporszakállas Szűzmária! 
Kiderült, nagyban szervezik az ellenállást, biztosan tudják, hogy a szovjet elvtársak közbelépnek, az áruló Nagy Imrét félreállítják, fölkötik. Véres leszámolást ígért, és megeskette apámat, hogy azonnal jelentkezik a nemlétező pártszervezeténél, de ha az megszűnt volna, akkor keresse meg őt, kap fegyvert is… 
Apám, aki azt se tudta, fiú-e vagy lány, mindent megígért, mindent megköszönt, majd az Operánál elvált tőle. Végigrobogott a Hajós utcán, felment a Nagyiékhoz, elhadarta a történteket, bejelentette, hogy disszidálnak, és megpróbálta rávenni őket, hogy tartsanak velük. Ők persze hallani sem akartak róla, és őt is megpróbálták lebeszélni. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor a nagyszüleim egyetértettek. A legfőbb érvük az volt, hogy ők már sok mindent túléltek: az első világháborút, a Monarchia összeomlását, az őszirózsás forradalmat, a kommünt, a fehérterrort, a Horthy rendszert, a második viilágháborút, a Szálasit, a Rákosit…, ezt is túl fogják élni. 
Éppen ebből az örökös túléléssé vált élésből lett elege apámnak:
– Hát nem értitek? Akárki győz is, leszámolással fogja kezdeni...! 
Otthon is előadta a döntését, de az anyám – bár halálra rémült a lincselési kísérlettől – nem tudta rászánni magát a disszidálásra. Akkor a Népszínház utcában laktunk, egy sötét, szűk udvari társbérletben. Én egyáltalában nem emlékszem rá, 56-ban négy éves voltam, és pár év múlva elköltöztünk onnan, igaz még nem a Vincellérbe, hanem egy másfél szobás lakásba a József Attila lakótelepre, amit akkor még Üllői útinak hívtak. Az már csak a miénk volt, vagyis nem a miénk, hanem a kerületi tanácsé, de legalább egyedül laktunk benne. Nem is volt az rossz hely, mindenesetre jobb, mint a későbbi panellházak: négyemeletes téglaépületek, sok fa, park, játszótér, és itt-ott még látni lehetett a hajdani nyomornegyed, a Mária Valéria telep maradványait, az volt a legizgibb. Csak persze a lakás nagyon kicsi volt. Azt cseréltük el 65-ben – ráfizetéssel – a Vincellér utcai két szoba hall, cselédszobára. Ezért van az, hogy máig nem tudom eldönteni: budai vagyok-e vagy pesti. 

        (regényrészlet)