Szuvenír
Anyám csak annyit kért, ne féljek. Hogyha elmegyek Krakkóba, ha mindenáron meg akarom tudni, ki volt Edit és ki volt Jákob, hozzam neki ajándékba azt, hogy már nem félek. Fogalmam sem volt, mit fogok ott találni. A pályaudvaron magyarok igazítottak el, utólag beláttam, anyámnak igaza volt, nem tudom eltéveszteni az utcákat. Át a téren a pályaudvar mellett, aztán végig a parkon az alvó emberek között. Nem hajléktalanok voltak, abban biztos voltam, mindegyik ápolt volt, jól öltözött. Tehát akkor Krakkó az a hely, ahol az emberek szabadok. Szabadon dőlnek le az óváros köré ültetett fák között a padra, a lábuk mellett idegen madarak ugrálnak. Mert egészen különös madárfajt találtam. Galambtestű, de inkább varjúszerű, apró erős csőrrel. Nem galamb, mint Egyiptomban, nem is szarka, mint a Szabadkikötőnél Csepel felé. A verebekkel egy ritmusra mozogtak – különben később ezt sem értettem, Berlinben hogy lehet verébből annyi. És mi köze egymáshoz a két fajnak. Meg seregélyből Szegeden. Mintha minden városnak külön faja lenne, ezen tűnődtem, és hogy milyen szép lenne, ha a halottaikról beszélhetnék így. Ha végül minden halott ember madárrá lenne, minden családnak saját faja, és akkor a mi családunké a vadkacsa. A házakra figyelj. Hallgasd a köveket, meg fognak szólítani. Anyám ilyeneket is mondott. És persze valami történt, hiszen annyira akartam, hogy történjen valami, akartam látni Jákobot és Editet a Visztula partján, akartam hallani, ahogy Edit megszólítja a nagyapámat. De mindebből még vajmi keveset értek.
Végigjárni, amit ők ketten végigjártak, hátha attól erősebb leszek. Kazimierz. Már a hangzása is olyan titokzatos volt azzal a sok zs-vel. Nagypapa, látod, most már nem szégyellem, mióta elindultam, végig hozzád beszélek. Edithez másképp kötnek erős szálak, róla vannak emlékeim. Emlékszem, ahogy a fotelben a kávéba áztatott kalácsdarabokat csócsálja, péntek este lehet. Emlékszem, ahogy a kávéba kockacukrot merít a kiskanállal, feketének hívja, és felém nyújtja, mert tudja, hogy szeretem. Krakkót akartam megírni, aztán most mégse megy. A szerelem őrület, ezt tudom, na de nem az Éva felgyújtott haja miatt. Ezek ketten az őrületig szerették egymást, és ebből az őrületből születtem meg én is. 
Az Estery elején lelassítottam, úgy emlékeztem, hogy a tizenhármas szám. De tizenhármas egyszerűen nem létezett. A jobb oldalon kellett lennie, hiszen ott sorakoztak a páratlanok, de a Platz Nowy után hirtelen abbamaradt a számozás. Nem volt se tizenötös, se tizenhármas, csak építési terület. Elfogott a düh, hogy ezért jöttem, feleslegesen és hiába, és anyám átvert, de főleg Edit és átvert Jákob is. Hogy ezek most valahol együtt röhögnek rajtam. Nem láttam szépnek, ha igaz, hogy mindaz, amit keresek, most romokban hever, hogy új épületeket húznak fel rá, és az a valahai kocsma a földdel lett egyenlő. Annyi minden számolódott már fel körülöttem. Annyi romot kellett feltakarítanom, a törmelékekből később képtelen voltam továbbépítkezni, inkább elmenekültem onnan, meg sem állva Katmanduig. A sors iróniája, hogy aztán újra Nepálba kellett mennem, hogy akkor már Dum mellett ülve őszinte csöndben mormoltam a mantrákat. Akkor már nem volt kérdés, tudom-e fejből a szív szútrát. Az tudott engem, ő mormolt. Hogy amíg Dum hajnal ötkor futni indult, én minden áldott reggel imádkozni kezdtem. Mert Erzsébet olyan kibaszottul messze volt. És én elsősorban nem érte izgultam, hanem magam miatt. Rettegtem, mi lesz, ha meghal, ha ő is madárrá lesz, azelőtt, hogy eldőlne, milyen faj jutott nekünk. Magamra maradtam, és csak a gondviselésben tudtam bízni, hogy meggyógyítja őt. És meggyógyít engem is, megszabadít attól az elviselhetetlen kíntól, hogy nem vagyok mindenható, hogy a beteg feleségemhez sincsen közöm egy ponton túl. Senkihez.
A hézagos terek felől áporodott pinceszag terjengett, épp olyan hideg volt, mint a Kodály körönd körül lévő házak délután. Sosem értettem, hogy a halál miért kell, hogy hűvös legyen, a test rohadhatna is dögmelegben, és akkor legalább érteném az undort. Mert jobb szót nem találtam rá. Undorodtam az elképzelt, halomba pakolt testektől, undorodtam az ernyedt izmoktól, amikből maguktól csorgott ki a szar. Mindig azok a rongyok jutottak eszembe róluk, amiket elfelejtettek kicsavarni, a szétkent kávétól barnás színű csempe.
Az életet kellene újraértelmezni. Úgy menni az Esteryn végig, keresve a kocsmát, hogy a Jozefa után, fejből tudjam, a Jakuba következik. És ebben a tömbben van a Singer nevű kocsma is, csak én most valahogy ezt még nem látom. Kétszer mentem el mellette, harmadjára fogalmam sincs, mi volt másképp. Talán a varrógépeket vettem észre. Pedig nem, mert csak a kint söröző turistákra emlékszem, hogy végső kétségbeesésemben arra gondolok, akkor most megiszom egyet én is, és hagyom a fenébe az egészet. Jó, akkor Jákob és Edit néma marad, hiába jöttem el idáig, néma marad az összes kurva kockakő, hiába tanultam meg a nevüket angolul is. Cobes. Mint valami latin rovarnév, igaz, többes számban. Combos szó, ez jutott eszembe még Budapesten, anyám utolsó mondata, ha már megyek, legyek jelen minden pillanatban. Hát akkor most legyen egy sör. És akkor láttam meg a férfi feje fölött a táblát. Singer. Basszátok meg. Bent megcsapott a hűvös, de a belső, zárt helyiséget csak másnap fedeztem fel. Mert aztán minden nap bementem meginni egy sört, a csaposlány először kedvesen, aztán egyre gyanakvóbban méregetett. Hiába kezdtem volna bele a történetbe, hiába látott ő már mindenfélét a Singerben. Bolond mindegyik, aki ide jön, maga se tudja, mit keres. Az előtérben két oldalról nyitott ablakokon keresztül ömlött be a fény. A hajópadlóra asztalok és bársonyfüggöny nehezedett, zene is szólt. Mint egy filmben, törpével bújócskázni a bársonyfüggönyök drapériája között.
Össze kellene gyűjteni a szépeket. És minden nap úgy élni, hogy aztán ne kelljen visszanézni, egyszerűen csak benne lenni a pillanatban. Félelem nélkül. Nem hazudni, hogy már nem félek. Mert egész egyszerűen nem igaz. Csöndesedjen el. Ne beszélje ki a világokat, tartsa benn, vagy suttogja a víznek. Fussa ki. Mert a kimondott szó a dolgokat elnehezíti, el is érvényteleníti talán. Egy egyszerű történetté válik, ami továbbadható, és mindig változik, mindig új formát ölt. Végül ki tudja, mi volt belőle az igaz. Ki tudja, mit tesz hozzá, hogyan csorbítja maga a kimondás.
Például most sem lehet ezt megosztani senkivel. Pedig szép. Nem kell, nem lehet. Más irányokat kell venni, különben csak körözés van, de még csak sem nem lejjebb, beljebb, egyszerűen csak a tó körül. És közben a vadkacsákból több nemzedék felnő, elrepülnek, jégbe fagynak, kitörhetőek lesznek a vízből. Alattuk hiába zajlik a víz, nem old fel semmit bennük, nem indul meg a belső áramlás. 
Ahogy Edit levelét olvasom, valami megvilágosodik bennem. A függönyök között nem rettegés van. Ott csak a törpe bujkál, nem akar ő tőlem semmit, legalábbis semmi bántót. Azt akarja, hogy játsszak vele. Azt akarja, hogy lépjek beljebb a Singer középső terébe, álljak meg ott, ahonnan két tükörben is látom magam egyszerre, és a kettő közül az egyik törött. 
Aztán az a sok tétova séta ott a házak körül. Mindegyik ablakon be lehet lesni, évek telnek el, és nem változik semmi, ugyanaz a meleg sárga fény, ugyanúgy nincs sehol megbocsátás. Sorra kell venni ezt is: magának miket kell megbocsátania. A test nélküli formák alaktalanok, alaktalan lett mindegyik férfi, aki test nélkül akarta bejárni a tereket. Elhanyagolható egy-kettő, pedig mennyi éjszaka telt el ábrándozással. Magába szívta őket, kipakolta az éjjeli szerkényre, hátha reggelre mellettük ébred, de nem maradt éjszakára egy sem, elosont. A helyükön világos napfolt maradt, ahogy körülöttük csupa por lett a fa. Ilyenkor mindig újra kell porolni. Letörölni a felületeket. Nem őrülni bele abba, hogy Jákob halott.
 A derekamnál szeli ketté a testem. Jobban nem torzíthat el, arra gondolok, kicsit szélesebb leszek, kicsit arrébb tolódik a tengely. Alig vannak már Krakkóban zsidók, mondja a barátom, hát most rögtön látok egyet, amint keresztbe metszi a tükör. És ahogy középen áll a Singerben, nem is kettő lesz, hanem nyomban négy. Messze van, hogy elérjem, messze, hogy egymásba érjenek a körvonalai. De az is lehet, hogy rendben van ez így. Hogy amíg darabokban vagyok, amíg félek, addig van mit keresni. Addig minden tükörben reménykedhetek, hogy lesz egy, ami nem torzít. Reménykedhetek abban, hogy tényleg nem építési felületek vannak, csak én voltam figyelmetlen megint. Közben rendelek.
Mit hozz? Hat nem tudom, talán egy követ Krakkóból, egy igazi öreg zsidó követ, meg még egyet Birkenauból, vagy csak egyet, de ha ott leszel, tudni fogod. Lehet hogy ez semmi, de akkor ez az, vagy lopj egy tórát, vagy nem tudom, különben ezzel nem kell foglalkozni, mert nem fontos, vagy azért, mert nagyon fontos, és akkor meg mégse fontos.
Legyél jelen, legyél ott a mostban, és tudni fogod, hogy miért kellett oda menned, na ez fontos, legyél egyedül, pontosabban legyél magaddal. Ne a szemeddel nézz, de talán ezt mondanom se kell, nézd a kockaköveket, és hallani fogsz, nézd a galambokat, a nagy órát a gyár falán, és látni fogsz, igen hallani, látni fogsz mindent, és remélem, ez a megértés lesz, ami borzasztó nyugalom. A lényeg, hogy ne félj. Hozd azt nekem, hogy többet nem félsz, mert most már érted, hogy miért vagy itt, hogy ki vagy te.
Krakkó erre jó neked, Krakkó ezért kell neked, nyisd ki magad, menj oda ahova visz a lábad, ha csak egy utca, amit látni fogsz, akkor ez volt fontos, hat így valahogy, de ezt te is tudod már rég. Csók.
Ezek Edit utolsó sorai, nekem írta őket. Anyám persze nem olvashatta őket, mégis, mintha a vadkacsák családjában mindenki csak annyit kérne szuvenírként a másiktól, hogy az ne féljen. Mintha külföldről hazahozható lenne a bátorság. Mintha megtartható lenne a félelemnélküliség. Harsogó szívvel szállni le vonatról, buszról, repülőről, mert hazaértem, de lélekben soha nem leszek már itthon. Átkozni a nyelvet, ezt a gyönyörű-rettenetes magyart, mert végtelenül idegenné tesz, magányossá. Nincsen fölötte ég.
Pontosan tudja mindig, mikor kell hátat fordítania. Melyik az a férfi, aki távolodik, még akkor is, ha közeledést mutat. Megtisztítható a test. A mélyedésekbe végül nem zuhan bele más, csak akinek ott helye van. És akkor belezuhan, és lebegni kezd, mint a vadkacsák pihetollai, és akkor nem lesznek kérdések, és nem lesznek válaszok sem, mert értelmetlenné válik mindkettő abban a jelenben, ahonnan nincs hova hátrálni, nincs hova sietni. Egy tökéletes, tiszta pillanat.

Eső
Úgy álltam a kép előtt, mint akit leforráztak. A férfi egyértelműen Jákob volt, Editet viszont nem ismertem fel elsőre. A Zinger falán lévő esküvői fotót el kellett volna kérnem, de mire elszívtam két cigarettát, beláttam, mégiscsak ezen a falon van a legjobb helye. Come back? – kérdezte a buszsofőr, és ugyanezt kérdezte a pult mögött a lány is, amikor fizettem. Egy hete minden nap ittam itt egy sört, délelőtt vagy délután, de biztosan lehetett rám számítani. Mostanra eltűnt a gyanakvás a szemükből, megszoktak, és megszokott Krakkó is, csak én voltam még bizonytalan. Jákob Zinger. Edit Zinger. Ízlelgettem a szavakat, mintha most össze kellene állnia valaminek a maga teljességében, miután végigjártam Auswitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban. A tábor felé vezető úton minden fára és házra emlékezni akartam, olyasféle érzés volt ez, mintha randevúra készülnék, a gyomrom összeszorult, egyszerre vártam és rettegtem a találkozást. Jó lett volna elvárások nélkül érkezni, másfél óra alatt kiüríteni mindent a szívből, hogy tisztán hathasson rám, ami ott vár. Egy órát kellett várnom, hogy bejuthassak, mert 12.30-kor indult az angol nyelvű csoport, a magyarról teljesen megfeledkeztem, de talán jobb is, hogy volt egy nyelv, ami megszűrte a szavak jelentését. A büfében vettem egy szendvicset, kétszer akkora volt, mint a tenyerem, de aztán megettem az egészet. Úgy ettem, mint aki nem tudja, legközelebb mikor jut táplálékhoz, lassan harapva, de mohón rágva, hogy utoljára még keservesebb legyen az éhség. Négyszer annyian voltunk, mint kellett volna, ezért négy idegenvezetőt küldtek, csoportokra kellett bomlani. A tülekedés és a szelekció, az a rengetegféle arc és szag, nők szandálban és cipőben, férfiak szakállal vagy éppen simára borotválva – persze, hogy Jákobra gondoltam közben. Hogy azt se tudom, volt-e akkoriban az arcán szőr. Nehezen találtam meg a csoportomat, ahova beálltam, sosem a megfelelő idegenvezető beszélt, az adóvevőt idegesen kapcsolgattam, és közben figyeltem a nő száját, hogy mikor egyezik, amit hallok, és amit látok. A fülemben már elindultak, egy női hang kérte, kövessem őt, de akit néztem, mosolygósan álldogált, miközben mozgott a szája. Ha levettem a fülhallgatót, nem tudtam összevetni a kettőt, tanácstalanul néztem a körülöttem állókra. Aztán végre elindultunk, meglett a csatorna is. 
Végigmenni a köveken nem nagy kihívás. Azt leszámítva, hogy vannak olyan kövek, amelyekről én az életben többet nem tudom levenni a szemem, a körülöttem lévő mozgást perifériáról érzékelem, és csak akkor állok meg, ha különben beleütköznék egy másik cipőbe. A lábamat se látom, csak a fehéreket és a szürkéket, a simákat és a törötteket. Végül felemeltem kettőt, egyet magamnak, egyet Erzsébetnek, gondoltam, örülni fog neki, ha már Editnek nem vihetek innen semmit. Mert abban biztos voltam, hogy Edit nem foghatja kezébe ezeket a kavicsokat, nem is láthatja soha újra, mert azt nem élné túl.
Én viszont nem éreztem semmit. A sorrendre sem emlékszem, csak az ürességre, ami közben végig bennem volt. Az ürességre és az biztonságra, hogy igen, tudom, mi következik. Tudom a hajcsomókat, ahogy bálákban állnak. Egészen összesűrűsödnek, mint a pincében a levegő később, de az még messze van, legalább egy órányira. A fonatokat egymás mellé rakták szépen, kikészítve, mintha valamihez hozzákészülnének. Kéznél legyen minden, szellősen átlátható. A fonatok alatt a kötél és a zsákvászon, tele azzal a képtelenséggel, hogy valaki megmosta, összegubancolódott a víztől, aztán fésűvel bontogatta szálanként, ki ne tépje tőből. Biztos elszorította a fejbőrnél, Erzsébetnél láttam, ő is így csinálta. A borotvakészlet, a Derby cipőpaszta, a szemüvegkeretek. Na, ezt se tudom, Jákob hordott-e lencsét. A cipők, elviselhetetlenül nagy halomban az üvegfal túloldalán. Ott többen lelassítottak. Nem tudom, mi olyan megrázó ebben, talán a kényelmetlenség, ahogy tarkónál kezd el zavaró lenni, miközben nézem a szandálokat, selyemszalagos papucsokat, férficipőket. Használhatatlanok. A bőr kiszáradt, a kislábujjnál több cipő szétszakadt, mégiscsak győzedelmeskedik a test, gondoltam. Hogy elhasználja a tárgyakat, okafogyottá teszi őket, és aztán mégis a saját múlandóságára emlékeztet ezzel. A letaposott sarkak, kilógó betétek az emberi gyarlóság, esendőség tanúságtételei, és ezen nem változtat semmi, hiába szárad ki a bőr.
A köteleket tartó oszlop, a drótkötél és a vörös téglák sem voltak olyan megrázóak, mint a nyárfák és a madarak a barakkok között. Harsogó zöld volt a fű, és harsogó zöldek villogtak a nyárfa levelei is, még véletlenül se higgyem, a múlttal tudok valamit kezdeni. Erősen koncentráltam, hogy megértsem, a Chestowa-i Fekete Madonna körmenete vajon miért pont délután volt Krakkóban, kell-e különösebb jelentőséget tulajdonítanom annak, hogy beleütköztem aznap. A freskó Madonnájának arcán lévő vágásokról Erzsébet jutott eszembe, hogy talán mégis van olyan osztottság, amely eltüntethető, hogy a fájdalom végül feloldódik, a Szabadkikötő vadkacsáiban lehet bízni. Ismeretlen madárfaj sincs, azok a krakkói aprók hollók voltak. 
A Vörösruhás jelenléte minden kőből sugárzott. Ott volt a fehérekben és szürkékben, a simákban és a töröttekben is. A Madonna és a Kisjézus feje fölötti glória pedig arra az aranyfüstre emlékeztetett, amivel ezidáig még nem tudtam elszámolni. Hát akkor minden rendben van. A krematórium kéménye fölött két madár kergetőzött, aztán a kémény szélére ültek, onnan csiviteltek. A csoport arcát figyeltem, bár különböző nemű és korú emberek alkották, valahogy egy masszává állt össze az egész, egyetlen összeszorított fogsorrá. Láthatatlanok lettek, csak a bőr mozdulatlansága mutatta, ezek belül erőlködnek, szorosan összeszorítják az alsó és a felső állkapcsukat, ne lehessen megfulladni, ha elakadna a lélegzetük. Én óvatlan voltam. És a pincében én váltam mozdulatlanná, elfogyott a levegő, hirtelen szarszag és húgy csípte az orromat, ahogy felnéztem a kémény nyílására. Hát akkor innen. Nem is osztatlan tér, hátrébb egy belső rekesz nyílt a falban, de mégis úgy képzeltem, itt már mindegy volt, mert megszűnt az osztottság. Mégiscsak összeölelkezhetett itt ez a sok test, nők és férfiak szorították egymáshoz a meztelenséget, amiben nem volt semmi szexualitás, se személyesség. Pusztán szétmorzsolható élet. 
A halálban nincsen semmi varrat. A Vörösruhás testén sincs vörös anyag, csak a bőre vibrál vöröses fénnyel. Ebbe szeret bele Kuba, ezt nem tudja elhagyni, hiába van Edit és hiába van Janek abban a magyar városban. Hazamegy Edithez, mert haza kell mennie. És aztán cipőben hajtja a fémet, össze ne karistolja a testén a bőrt. Hallom, ahogy csattog a varrógép, a madarak vijjogása most végre érthetővé válik, de már mindegy mit mondanak. A varrógép földön túli hangja, és a lendület, ami viszi előre, hajtja, és nem lehet ellene semmit tenni, ezek maradnak meg bennem. Most is, ahogy megszólít egy hajléktalan, lengyelül beszél, de hiába értetlenkedem, a dobozra mutat. Tehát cigarettát kér, adok. Thank you, mondja, és lengyelül folytatja, megint nem értem, de egy-egy szót mégis, hogy köszöni, mert nincs jó sora, de happy, bólogat hozzá, happy life, ismétli meg, a Plac Nowyn pedig harangozni kezdenek.

      (részletek egy készülő regényből)