Kékesi Zoltán
Kicsiny hasonmásaink

KissPál Szabolcs: Szerelmes műföldrajz (etnozoo)

„A táj az európai imperializmushoz kapcsolódó sajátos történeti formáció.” 
 

KissPál Szabolcsnak a Lettre számára készített munkája egy „fiktív dokumentumfilm kockáiból” áll, amelyek képről-képre olvasandók a folyóirat terében. A mű egyik kiindulópontja a Fővárosi Állat- és Növénykertben álló Nagyszikla, amelyet a mű képei az európai gyarmatosítás és kolonialista etnográfia, valamint a magyar kulturális és etnikai identitáskonstrukciók történetébe helyeznek.  
 A Szerelmes műföldrajz (etnozoo) ilyen értelemben KissPál Szabolcs több korábbi munkájához is kapcsolódik. E munkák – például a Rever (himnusz) vagy a Szilánkok című videó – a közösségi identitások kulturális szimbólumain végrehajtott intervenciók, egy olyan művészeti gyakorlat részei, amely a politikai közösséget vitatott és szimbólumain keresztül (is) újradefiniálandó (azaz nem esszenciálisan adott, természetes, „örökölt”, Gemeinschaft-szerű) entitásnak tekinti. A bécsi köztemetőben készült Szilánkok (2004) a nemzeti identitás posztszocialista diszkurzusának egyik (az emlékezéssel éppen ellentétes) stratégiáját, a történeti eredet mitológiáját (itt: a honfoglalás eredetmítoszát),  egy üres, meghódítandó és benépesítendő terra incognita képzetét ütközteti az emlékezet közös (zsidó és keresztény) terével. A Rever (himnusz) című videón (2001) pedig egy kórus a román himnusz dallamára énekli el a magyart, a Kölcsey-szövegen keresztül felidézve – és eltérítve – a külső ellenséggel szembeni önvédelem toposzán alapuló, 19. századi eredetű történelemtudat sémáit. 
 Az erdélyi Egyes-kő (románul: Magányos Kő) mintájára felépített állatkerti Nagyszikla abba az ideológiai és percepciós keretbe illeszkedett, amelyet az „etnikai tájnak” a 20. század elején, a mottóban idézett „történeti formáció” kelet-európai variánsaként elterjedt és különösen a trianoni döntés után a nemzeti mitológia fontos részévé vált fogalma jelölt ki. Az etnikai tájfogalom feladata Keményfi Róbert elemzése szerint az volt, hogy a Kárpát-medence egész területét érintően alátámassza a magyarság legitimitását, territoriális és történelmi kontinuitását és „táji kultúrfölényét”. A KissPál Szabolcs munkájában is megidézett Teleki Pál (13. kép) geográfusként és politikusként ebben az összefüggésben a Kárpát-medencéről nem pusztán mint „magyar” tájról, de egyben „mint ťnagyhatalmi tájŤ-ról, sőt ťfaj-tájŤ-ról beszélt” . Erdély, amely, írja Teleki később, a második bécsi döntés előtt, „kicsinyben hasonmása az egész magyar medencének, Magyarországnak” , e földrajz kitüntetett pontja. Az 1909 és 1912 között épített Nagyszikla körüli diszkurzív mezőt Trianon után (és óta) ezért az a „szimbolikus térfoglalás” határozta meg, amelynek egyik formája – Feischmidt Margit definíciója szerint – „a nemzeti lét szimbolikus kiterjesztése olyan területekre, amelyek politikai értelemben nem tartoznak az országhoz” . Az Állatkert ilyen módon egy virtuális ideológiai-politikai vita terepe is (10. kép), hiszen a századelőn végrehajtott felújításának egyik fontos építésze, Kós Károly a transzilvánizmus egyik jelentős képviselőjeként épp egy multietnikus, és mind a romániai, mind a magyarországi hatalmi aspirációtól független Erdélyt képzelt el.
 A Nagyszikla építését – azt tehát, hogy miért is volt alkalmas az Állatkert az Egyes-kő szimbolikus diszlokációjára és Erdély etnikai tájként történő megjelenítésére, azaz a másik terének kisajátítására és sajátként történő bemutatására – nem lehet megérteni anélkül, hogy látnánk, hogy az Állatkert etnográfiai tér is, amely korántsem pusztán a nem-emberi természet bemutatására szolgál, hanem – építészetén keresztül (is) – a Másik etnografikus megteremtésének egyik – és mélyen a nyugati társadalmak imperialista és kolonialista politikájában,  történelmében és imaginációjában gyökerező – helye (máig).  A budapesti Állatkert és a Nagyszikla felépítésének Karl Hagenbeck hamburgi állatkertjét követő terve része Európa kolonialista történetének – olyannyira, hogy a millennium évében a kor „gyarmati kiállításai” és a Hagenbeck-féle állatpark mintájára egy afrikai népcsoport tagjait is kiállították, sőt, maga Hagenbeck is többször szerepelt nálunk, ahogy az Állatkert honlapja meglehetős naivitással mondja, „néprajzi mutatványaival”.  Az Állatkert mai terében erre az építészetileg, sőt az intézmény mai kiállítási praxisában (etnográfiai fotók, szobrok, tárgyak) is jelen lévő múltra alig találni reflexiót (kulturális és ideológiai vetületeinek némelyikét ugyanakkor felülírja az új installáció: a Nagyszikla etno-terét terét például a dinoszauruszok története).
 KissPál Szabolcs munkája a budapesti Állatkert építészetét és etnográfiai terét, valamint a Trianon utáni Erdély-diszkurzust a Másik tárgyiasításának hosszú európai (kolonialista) történetébe állítja. Ez a diszkurzus Erdélyt a másság és az azonosság olyan rendszerében konstruálta meg, amelyben Erdély egyfelől ős(eredet)i, autentikus és esszenciálisan „magyar”, másfelől archaikus, elmaradott, modernizálatlan helyként jelenik meg. Az erdélyi-magyar „sajátosságok” e kettős rendszere egy olyan kolonialista imagináció terméke, amely – a szimbolikus térfoglalás kulturális instrumentumaként – a Másikat nem pusztán vágyott, de egyben alárendelt szubjektumként  is hozza létre („kicsiny hasonmásként”). Ez a logika mind a mai napig dominálja az Erdéllyel kapcsolatos képzeteket (mind Magyarországon, mind Erdélyben, Romániában), a politikai közbeszédtől a populáris és a magaskultúráig, és pontosan megfelel annak, amit Edward Said más összefüggésben orientalizmusnak nevezett.  A (nemcsak magyarországi) Erdély-diszkurzust ezért az (ön)gyarmatosító képzeleti megszállások terepeként lehet leírni. Az állatkerti műszikla és a székely vitézeket avató Horthy képe KissPál Szabolcs munkájában a reprezentáció e (nem annyira) rejtett logikájára mutat rá (14-16. kép).

Jegyzetek

1   W. J. Thomas Mitchell: Imperial Landscape, in: Landscape and Power, szerk. Uő., Chicago, 2002, 5.
 2  A mű egy másik változata Amorous architecture címmel készült el a Zootopia című, állatkert-építészettel foglalkozó nemzetközi könyv-projekt számára (szerk. Steierhofer Eszter, London, 2012.)
A mű első változata Amorous architecture címmel készu?lt el a ZOO-TOPIA című kiadvány részeként (szerk. Steierhoffer Eszter, London, 2012.)
3   A nemzeti eredetmitológiáról ilyen összefüggésben lásd: Niedermüller Péter: A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban, in: Századvég 16 (2000), www.c3.hu/scripta/szazadveg/16/niedermu.htm
4    www.intermedia.c3.hu/~kspal/
5   Keményfi Róbert: Az „etnikai táj” kultúrnemzeti mítosza, in: Regio, 2002/4. sz., kül. 100sk, http://epa.oszk.hu/00000/00036/00047/pdf/09.pdf
6   Gróf Teleki Pál: Erdély helyzete Magyarországon és Európában, in: Erdély, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1940, http://mek.oszk.hu/04700/04729/html/3.html6
7   Feischmidt Margit: A magyar nacionalizmus autenticitás-diszkurzusának szimbolikus térfoglalása Erdélyben, in: Erdély-(de)konstrukciók, szerk. Uő., Pécs, 2005, 22.
8   E fogalmak definícióját lásd: Edward W. Said: Culture and Imperialism, New York, 1994, kül. 7skk.
9   A népi és az orientális világ furcsa keveredésére figyelt fel David Van Reybrouck is: Állatkertek Párizstól Isztambulig, in: Lettre 50 (2003), www.c3.hu/scripta/lettre/lettre50/reybrouck.htm 
10   Az Állatkert és a Nagyszikla történetőről lásd: Kis Péter, Persányi Miklós, Szabon Márta: A hegy gyomrában, in: Építészfórum, 2010. május 13., http://epiteszforum.hu/node/15926; az ember-kiállításról: A Másik, szerk. Földessy Edina, Szántó Diana, Budapest, 2008., ill. www.zoobudapest.com/konyvtar/tortenelmunk
11   Vö. Feischmidt: I. m., ill. Dánél Mónika: Kihordó természet, kultúra, nők – belső gyarmatok. Kortárs magyar filmek posztkoloniális olvasatai, Metropolis, 2011/3., 56–65. Ezzel párhuzamosan megjelent egy másik, de sztereotípiáiban részben hasonló, xenofób erdélyi-kép, amely az erdélyi magyarokban elsősorban a munkaerőpiacot fenyegető idegeneket, „románokat” lát, és különösen a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás kapcsán került át a magánszférából a közbeszédbe (vö. Feischmidt Margit írását, in: Kisebbségkutatás, 2005/1., www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2005_01/cikk.php?id=910#_ftn2), de jól illeszkedett a migráns-ellenességen alapuló neorasszizmus korábbról datálódó európai trendjébe (ez utóbbiról lásd: Étienne Balibar: Is There a 'Neo-Racism'?, in: Uő., Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Class, London – New York, 1991, 17–28.).