Marek Vadas
Embernek látszott

 
Nem úgy nézett ki, mint egy ember, pedig megvolt mindene rendesen. Két keze, két lába, teste és feje meg minden, ahogy kell. De nekem, már az első perctől kezdve, nem stimmelt rajta valami.  Az emberek azt mondták róla, hogy jó, lelkiismeretes és okos, tisztaságszerető és nem iszik. Csakis a legjobbat akarja nekünk, és nemcsak én megyek vele. Mennek más gyerekek is, és délután hazaenged bennünket a szüleinkhez. Mosolygott, de nekem ettől rossz érzésem volt.
Apám engedélye kell mindenhez, amit csinálni akarok. És amit ő mond, muszáj megtennem, akkor is, ha nem akarom. Azt parancsolta, hogy menjek. Ha a szomszéd Lina és Maria elmehet, én is mehetek, nem történhet semmi bajom. Egész életemben csak az udvaron játszhattam, most meg egyszerre elküld egy idegennel, ki tudja hová.
Körülbelül tízen voltunk lányok, akik a helyiségben ültünk. Mindnyájunk előtt külön asztal állt, de enni nem kaptunk. Az én asztalomra egy pucér nő volt rajzolva, széttárt lábakkal, körülötte háborgó tenger. Jó sok hullámvonal, olyan, amilyet Linával szoktunk rajzolni a homokba, amikor szembekötősdit játszunk és a tengerbe kell ugranunk.
Jó ideig nem történt semmi, aztán nagy sokára bejött az a fehér férfi (tudom már miért volt olyan furcsa – színtiszta fehér volt!), és elkezdett beszélni hozzánk valamit. Újabb megrázkódtatás. Gyakran megesik velem, hogy előre megérzek dolgokat. A kezem megint úgy reszketett, mint amikor először megláttam őt. Nagyon hosszan beszélt, de én nem értettem semmit. Az egyik lány, akit nem ismerek, felnevetett. Megjátssza a nagylányt!
Elálmosodtam. Már - már lecsukódott a szemem, amikor a férfi tapsolt egyet és kiengedett bennünket az épület elé. Szünet volt. Elszaladtam pisilni és amikor felálltam, észrevettem, hogy a férfi eközben mereven figyelt. Nem tudtam mit csináljak, de most már biztos voltam benne, hogy a balsejtelmem beigazolódott. Nem lesz ennek jó vége.  Azt mondta, ha még egyszer ezt akarom csinálni, bezár abba a kis bódéba a sarkon túl. Elszökni innét, minél előbb!
A következő szünetben óvatosan eltávolodtam, és az épület mögött elindultam a folyó menti bozótosba. Hátha itt nem találnak meg. A parton egy nagyon különös lénnyel találkoztam
Úgy nézett ki, mint egy ember, pedig nem volt se keze, se lába. Teste sem volt. Csak feje, de azon meg nem volt se haj, se szem, se fül, de még orr és száj sem. Mégis egész nap beszélgetett velem. Csupa butaságot mondott nekem. 
Hirtelen besötétedett és én elkezdtem kiabálni.  Erre egyből odaszaladt a fehér férfi meg egy csomó egyenruhás nő, lámpákkal felszerelkezve. Engem kerestek és aggódtak értem. No, persze! Velük mentem mégis, mert hisz a sötétben valaki felfalhatott, vagy magával ragadhatott volna az égbe. Otthon kaptam egy nyaklevest, mégis borzasztóan örültem, hogy az enyéim között vagyok.
Felpanaszoltam a szüleimnek, hogy milyen butaságot csináltak, veszélyes helyre küldtek, idegen emberek közé, akikben nem lehet megbízni. Három lány ráfizetett – az a férfi megölte és felfalta őket, nekünk pedig mindezt végig kellett néznünk! És holnap én kerülök sorra! Úgy jajgattam, mintha parázson ugrálnék. Nem mondtam igazat. Egyelőre nem öltek meg senkit, de muszáj volt kitalálnom valamit. Nem hittek a saját lányuknak!
Másnap megint csak oda kellett mennem. Linával mentünk együtt. Neki sem akaródzott, de ő nem félt. El se akarta hinni, hogy ha pisilni akarunk menni, büntetésből bezárnak bennünket a bódéba. Szerintünk ez nem normális.
A fehér férfi behozott a helyiségbe egy plakátot, amin olyan hullámvonalak tekergőztek, mint az asztalomra rajzolt nő körül, és nekünk egész délelőtt egy ilyen vonalat kellett rajzolgatni a fatáblákra. Fogalmam sincs miért, de egyszer csak elkezdtem a táblával ütemesen verni az asztalt. Nem tudom, mi ütött belém. A lányok mind felém fordultak, de egy ilyen pillanatban már nem lehet abbahagyni a dolgot. Amikor a férfi rám nézett, erősebben odacsaptam. Olyan vadul ütögettem, hogy csaknem a felét szétvertem.
Rá se hederítettem, mit mond nekem az a férfi. Végül elkapta a kezemet, és mint valami szemetes zsákot, végigvonszolt a folyosón majd bezárt egy furcsa szobába. Azt mondta, ebben a fülkében várjak, míg értem jön, és ne csináljak semmi butaságot. Rám grimaszolt. Hiába is mondanák nekem erre azt, hogy mosolygott.

Ebben a szobában megnyugodtam, mert egyedül voltam és itt nem bánthatott senki. A polcokon és az asztalon ott hevertek ennek a férfinak a könyvei. Találtam köztük egy vastag képeskönyvet. Mindenféle állatok voltak benne. Olyan majmok, mint a mi erdeinkben, különféle madarak, és ráismertem a sülre meg az erdei patkányra, a piacon az anyókák ilyeneket árulnak sült babbal. Más lények is voltak még ott, megrajzolva szarvakkal és szőrösen, mintha élnének. Aztán meg a kicsinyeik is, és – képzeljék el – csontvázak! A fehér emberek megölik és megeszik az állatot, utána pedig lerajzolják a csontvázát. Ettől kiakadtam, pedig a java még csak eztán következett.
Egy másik vastag könyvben olyan emberek képét találtam, amilyen én vagyok. Nagy színes arcképek, szemből és profilból. Volt még ott sokféle ismeretlen, fekete ember, különböző frizurákkal és öltözetben. Az egyik lapon egy nagy női arckép a mamámra hasonlított. És a következő lapon ott volt a koponyája! Szóval, igazam volt, és ez az utolsó figyelmeztetés. Ezek itt mindnyájunkat megölnek, és aztán ilyen könyveket csinálnak belőlünk, mint amilyenben lapozgattam. Befognak bennünket, mint az erdei patkányokat, sülöket meg majmokat, megesznek és aztán megrajzolják a csontjainkat…
Egy percet se haboztam. Bizonyítéknak kitéptem két lapot, gombóccá gyűrtem és a bugyimba dugtam. Most már csak az kell, hogy sikerüljön elszöknöm abban a minutában, amint a fehér férfi kinyitja az ajtót. Fel kell rá készülnöm. Összekuporodtam és olyan erősen hegyeztem a fülem, hogy még a távoli folyóparti tücskök ciripelését is meghallottam. Végül aztán mégsem a fehér férfi jött értem, hanem egy egyenruhás nő. Tőle nem féltem annyira, pedig hát ő sem lehetett teljesen komplett, ha összeadta magát egy ilyen szörnyeteggel.
Hazavitt. Egész úton kérdezősködött és mosolygott, de én tartottam magam. Egy szót se szóltam.
Apám megint lekevert egy pofont. Ugyebár megígértem, hogy nem csinálok semmi butaságot. Dühbe gurultam. Elmondtam neki mindent, amit kinyomoztam, és bizonyítékul elővettem a bugyimból a megszerzett papírokat. Szétgöngyöltem a golyócskát, hogy a lapok el ne szakadjanak, az asztalon kisimítottam őket a tenyeremmel és megmutattam neki. Akkora pofont kaptam, hogy a fogaim összekoccantak. Holnap vissza kell vinnem.
Reggel értem jött Lina meg Maria. Megmutattam nekik a képet, amit már szépen kisimítottam és félbe hajtottam. Láttam rajtuk, hogy elbizonytalanodnak. De hiszen sokan vagyunk, és ha valami történik, összefogunk és nem lesz semmi bajunk. A papírokat, a biztonság kedvéért, elrejtettem egy kő alá az út mentén. Nem adhattam vissza őket, mert azzal beismerném, hogy lelepleztem a férfi terveit, és akkor én lennék az első, akit megenne. 
Ez a nap sokkal rosszabb volt az előző kettőnél. Már az első szünet előtt pisilnem kellett. Szóltam, hogy ki kell mennem. Ha pisilned kell, gyere velem, parancsolta. Elképzeltem azt a sötét bódét, ahová büntetésből bezár, mire iszonyatosan felüvöltöttem Néééém.  Kiráncigált az udvarra és elvonszolt a bódéig, aztán belökött. Én meg dörömböltem az ajtón és visítottam. A lélegzetem is elakadt, úgy ordítottam, és aztán, talán a bűz miatt, elokádtam magam.
Kinyitotta az ajtót és megkérdezte Kész?
Most elégedett? Miért csinálta mindezt? A bódéban összepiszkítottam a blúzomat meg a szoknyámat. Úgy nézett rám, mintha először látna, aztán odahívta azt az egyenruhás nőt, aki tegnap hazavitt. Olyan gyenge voltam, hogy félúttól a hátán vitt hazáig.
Apámtól nem kaptam több pofont. Sőt, este aztán megtudtam még azt is, hogy többé nem kell mennem a fehér férfihoz.  Megörültem ennek, de nem voltam nyugodt. Megmenekültem a bódétól meg attól a szörnyű épülettől, viszont sokkal nagyobb veszély fenyegetett. Tudtam, mi következik, és nem értettem, hogy a szülők és a többiek miért nem aggódnak. Mindnyájunkat megesznek. Linát és Mariát többé már nem láttam. Elveszítettem a barátnőimet. Naphosszat csak kisgyerekek voltak körülöttem. Velük nem lehet értelmesen beszélgetni, csak kihúzgálni őket a sárból, vagy a szemetet kiszedegetni a szájukból. Néhányszor sikerült elszöknöm az erdőbe. Ott aztán fegyvereket készítettem magamnak, ha a fehér férfi netán megtámadna. Fa tőrt meg köveket. És íjat, bár azzal nem lehetett lőni. Az erdőben megtaláltam a leendő férjemet is. Az első perctől kezdve úgy éreztem, már láttam valamikor, hogy jól ismerjük egymást. Nem tudom biztosan, hogy ember volt-e, de én emberszámba veszem, mert jól lehet vele társalogni. Négy szőrös mancsa volt, meg, azt hiszem, farka is. 
Árgyelán Erzsébet fordítása
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu