Sugár János
A logosz reggelije
Ezt a szöveget Kotányi Attila emlékének ajánlom, és a tőle tanultak
szellemében megpróbálom az írást maximálisan az élő szó minőségéhez közelíteni,
hisz, mint tudjuk, a legnagyobb hatalom az élő szónak adatott. Jelen esetben
persze értelmetlen lenne azon igyekeznem, hogy úgy írjak, mintha csak beszélnék,
hiszen mindez elő lesz adva, és egy ilyen helyzetben inkább a már a leszűrt
gondolatok ütköztetése folyik, mintsem szabad kalandozás – holott ezt talán
konferenciánk alanya se bánná.
Aki ritka papiruszra veti a gondolatait, annak nincsenek cetlijei,
azaz gyors feljegyzései egy majd később kifejtendő gondolatról, annak a
tudásanyagában benne kell élnie, úgy, hogy amikor esetleg odajut, hogy
az eszközök a rendelkezésére állnak, akkor ihletett állapotban, javítás
nélkül vethesse papírra gondolatait. Amióta viszont olcsó a papír és a
ceruza (és ezek egyre fantasztikusabb, és újabb kombinációi), akkor nem
kell sajnálni, és több gondolat is futhat egyszerre, megszakíthatjuk az
ihletettség folyamatát, rögzítjük, azért, hogy majd máskor, egy újabb ihletett
szakaszban szánjunk rá időt. Kifinomult design-nal rászereltünk a logoszra
egy dance off gombot, amely az aszociációk megszakítását, a beszédmódok
közti kényelmes váltást teszi lehetővé. Ezzel az élő szóból mindenki által
használt nyelv válik, a hatékonyság eszperantója, melynek segítségével
szimultán lehetünk jelen különböző helyzetekben; mi több, a mediatizáció
új eszközeinek a révén, és a jobbmódú földlakók közé tartozva, öntudatosan
folyamatos kommunikációs diszpécser szolgálatban állunk. A hatékonyság
kultuszának a nevében pillanatnyi diszpoziciónknak megfelelően szörfölhetünk
az aktuális prioritáslistáinkon, ki- és bekapcsoljuk magunkat, multitask-olunk.
Amit fontosnak ítélünk, azt konzerváljuk, hogy majd akkor dolgozzuk föl,
amikor ráérünk, és inkább jelen lehetünk, mint itt és most. A kérdés, hogy
fölhasználjuk-e ezeket a töredékeket, ki tudunk-e lépni ebből a fragmentáltságból?
A kilépés ebben az esetben a jelenlét totalitását, az élő szó állapotát
jelenti. Time must have a stop, /1/ és ekkor a logosz táncol.
Joseph Weizenbam, az MIT professzora 1966-ban megalkotta az első, a
gép és az ember között természetes nyelven folyó beszélgetés programját,
az ELIZA-t, amely egy rogeriánus pszichiáter beszédmódját szimulálja. Tíz
évvel később, a számítógépek megjelénésének társadalmi hatásairól írott
könyvében a számítógépet mint egy alapvetően konzervatív technológiát írja
le: „Számos, a növekedésből és komplexitásból adódó probléma, amelyek a
2. világháború utáni évtizedeket folyamatosan és ellenállhatatlanul nyomasztották,
politikai újítások kezdeményéül szolgálhattak volna. Csakhogy a kompjuter
pont időben érkezett. Időben, de mire? Időben ahhoz, hogy közel érintetlenül
bebetonozza azokat a társadalmi és politikai struktúrákat, amelyeket másképp
radikálisan megújítottak volna.“ /2/
Magyarországon minimum negyven éven át (léteznek pesszimistább számítások
is), 1949-től egészen 1989-ig, egyértelmű cenzúra volt. Ez alatt a négy
évtized alatt kulturpolitikusok, és irányításukkal a rendőri szervek szisztematikusan
akadályoztak bizonyos művészeket a nyilvánosságra jutásban, korlátozták
a tudósokat, kutatókat témaválasztásaikban, és minden eszközzel bomlasztották
esetleges közösségeiket. (Jól illusztrálja ezt a csütörtöki kör története.)
Jelentős művészek, tudósok hosszabb, rövidebb emigrácóra kényszerültek.
Nem csupán alkotói életutakba avatkoztak bele önkényes módon, és sok esetben
több generációs személyes kényszerpályákat okozva ezzel, hanem a cenzúra
komoly, máig ható, hosszútávú károkat is okozott. A nyilvánosság kikapcsolása
miatt ugyanis nem jött létre az egymásrahatások láncolata, elmaradt a nem-értés
/ félreértés / értés öngerjesztő folyamata. Elhaltak a kezdeményezések,
nem alakult ki az inspirációs láncreakció. Mivel alkotók és alkotások nem
kerültek be a köztudatba, a korszak valódi értékei a közfelfogás számára
ismeretlenek maradtak, nagy a hiány a valós és a köztudott között. Fontos
értékek a tiltás miatt mindmáig elszigeteltek maradtak, és kérdés, hogy
lehetséges-e, vagy éppen érdemes-e még visszacsatolni ezeket, vagy már
nem. (Érdekes volna egy kis magyar visszacsatolás-történet.)
Mindig is kiváncsivá tett az, amiről a cenzúra szerint nem volt szabad
tudnunk. És mint egyfajta negativ paradicsomban, ahol a sátán tilt, meg
lehetett keresni a tiltott gyümölcsöket, és ebből a gyümölcsből táplálkozva
jól lehetett lakni akkoriban. Leginkább elmesélésekből értesültünk az előttünk
járó generációk dolgairól, gyér szóbeli hagyományként élt tovább, elbeszélések
emlékeként maradt fenn a múlt. A nyolcvanas évek végétől már egyre több,
egykor emigrációra kényszerült művész tért vissza Magyarországra. Sokfajta
konfliktust okozott a hazatérés, a beilleszkedés, az egykori pályatársak
esetleg más utakon jártak, és közben kibontakozott egy új közeg. Roppant
érdekes volna egy hazatérés-történet is, talán majd valaki feldolgozza
a nagy hazatéréseket.
Kotányi Attiláról a 80-as évek végén hallottam, és mikor hazatalepült,
kisebb-nagyobb rendszerességgel találkoztunk, először talán az Astoriában,
az Örley kör heti ülésein, majd meghívott (mint majd mindenkit) a lakásába,
a heti beszélgetésekre. Nagyon tetszett ez a műfaj, egyszer egy héten el
lehet menni hozzá, és beszélgetés formájában lehet őt hallgatni annak kapcsán,
amit épp olvasott. A vele való találkozásoknak egyetlen feltétele az open
end, az időbeli korlátlanság volt. Hangfelvételt sem volt szabad készíteni,
magnós interjút sem adott.
Attila nyugdíjasként, programmal érkezett vissza, egy eltűntetett múlt
hírnökeként, aki végülis teljesítette a szinte lehetetlen feladatot, elérte
a célt, de eközben minden megváltozott, maga vált üzenetté, amiről nincsenek
cédulái. Miközben Szabó Lajos hagyatékát ápolta, csendes határozottsággal
egy új beszélgetőkört épített ki maga köré régi és új barátokból, és a
barátok barátaiból. Beszélgetés lettünk. Abban az értelemben, ahogy azt
Bíró Dániel idézte egyik Franz Rosenzweigről szóló előadásában Hölderlintől:
Seit ein Gespräch wir sind und hören können voneinander, Mióta beszélgetés
lettünk, és hallgatni tudjuk egymást. Hazatérése után, büszkén vallott
stratégiája az volt, hogy nem akar mindenkivel megismerkedni, csak az ún.
legjobbakkal, (felemelő volt ezt hallani). Az üzenet az élő, szabad, alkotó
beszéd-közösség kialakítása volt.
Az élő beszéd az az egyedüli helyzet, amikor a kommunikáció teljességgel
megvalósul. Összes érzékszervünkkel be tudjuk fogadni egymás teljes kommunikációs
eszköztárát, ezzel öntudatlanul is befolyásoljuk a beszélgetés menetét,
a jelenlétünk szabadságából következő kiszámíthatatlanság révén ebben a
közegben a kimondott szó élni tud. A logosz táncol. Az élő beszéd egyik
fontos tulajdonsága, talán a legfontosabb, az a sajátos emlékezet, amikor
is egy beszélgetést ugyan nem tudnánk szórul szóra felidézni, de tartalma,
élményként, összbenyomásként marad meg. Az élő beszéd közvetlensége a jelenlét
teljességére épül, a beszélők minden érzékükkel kommunikálnak. Annak a
krízisnek, hogy valami okból nem tudunk egymással közvetlenül beszélni,
az áthidalására született mindaz, amit ma összefoglaló néven médiumoknak
nevezünk.
A leírt szó kiválóan alkalmas arra, hogy leküzdje az én és te közti
térbeli vagy időbeli távolságot, de az ár a forma lett, a leírt szó úgy
maradt. Ez a lényege, mert erre a tulajdonságára szerződéseket és alkotmányt,
tudományt és hitvitákat lehetett alapozni. A szervezettség és hatékonyság
újabb magaslataira törve, és a szövegek, később képek megőrzése következtében
a gondolkodás, a tudomány és a művészet öntörvényű fejlődésnek indult.
Az a jelentéktelen ár, amit akkoriban, az őstechnológiák korában fizettünk,
mára már óriási deficitté duzzadt, és úgy hívják, hogy közvetettség, mediatizáció,
avagy a közvetlenség súlyos hiánya. A fragmentálódott fogyasztóproletár
elbátortalanodik a fizikai megtapasztalás, valós, közvetlen élmények kihívásától,
kerüli a közvetlenséget, piac helyett a szupermarketet választja, ahol
akár nyelv, azaz beszéd nélkül is el lehet boldogulni. A közvetlenség,
a totális jelenlét ma már inkább luxus, az élet ritka pillanatai közé tartozik.
Médium tehát alapvetően az, ami két ember, az én és a te közé állva, a
közvetlenségből közvetíthetőt alakítva leküzdi a távollét időbeli és térbeli
akadályait. Minden médium a közvetettségre épül, ezért elidegeníti a beszédet,
mert csak üzenhetünk rajtuk. És az üzenetet meg kell fejteni. A beszédet
nem.
Utólagos megjegyzések
Attila rendszeresen idézte Szabó Lajostól: Várni, türelemmel várni,
nem elvárni.
Agyvérzése utáni találkozásunkkor egyetlen német szót mondott: Verwahrlosung,
azaz kiszolgáltatottá válás.
Egyszer felhívtam a figyelmét az Amor Fati (Sophie Kotányi családi
dokumentumfilmjének a címe) németes fonetikájára: Amor Vati.
Jegyzetek
1 Henry IV, Shakespeare, Ich glaube es sitzen hier einige die
diesen Shakespeare Zitat irgendwo schon gehören hatten
2 Computer Power and Human Reason: From Judgment to Calculation.
1976
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|