Jaroslav Rudią 
Nyár Berlinben, ősz Lipcsében
 

Tavasz Stendalban – Altmark szívében, melynek közelében az endékás Temelínnek  /1/ kellett volna állnia. Nyár Berlinben, a viharos tengeren: amikor keleten már nem hintáznak a hullámok, másutt szerencsére újra kezdik. És ősz Lipcsében, a széthasogatott és inspiratív városban – ott, ahol a panelházi cowboyok élnek.

 Az úton teherautók teherautók sokasága robog. Előttünk is. Velünk szemben is. Az országút teljesen új, fekete és fényes, egyetlen dudor sincs rajta: ugyanolyan, mint az összes kelet-németországi út, amelyet az elmúlt húsz év folyamán hoztak rendbe.

 Tavasz Stendalban: és világbajnokok. „Azokat a tornyokat talán száz kilométeres távolságból is látni lehetett,“ mondja Lena. Nem ez az igazi neve: meg kellett ígérnem, hogy utóbbit titokban tartom. Nem akarja, hogy az emberek azt higgyék róla, nem normális, ugyanis kísértetekkel szokott találkozni. „A holokauszt után minden németnek hinnie kéne a kísértetekben,“, mondja aztán, majd lehúzza az ablakot, és cigarettára gyújt. Lehet, hogy a kísértetekben az összes európainak hinnie kellene, teszem hozzá. Lena azonban nem figyel rám, az ablakból mutogat valamit: „Ott már látni.“

 A vasútvonal mellett lépdelünk. Elkerüljük a faluba vezető elágazást, lecsúszunk a felújított vasúti híd alá, s meglátjuk a romokat. A stendali atomerőmű. Az NDK legnagyobb atomenergia-komplexumává kellett volna válnia, négyezer megawattos teljesítménnyel. Az endékás Temelín, melyet 1982-ben kezdtek betonozni. 

 „Az állam az építése miatt majdnem elvérzett, több mint húszmilliárd márkába került,“ meséli Lena. A munkák végül a szovjet technológiai iránti bizalmatlanság s a nyilvánosság tiltakozása miatt 1991-ben leálltak. A kerítéssel körülvett romok között bolyongunk. A gigantikus, száz-százötven méter magas hűtőtornyokat már felrobbantották, de az épületek, amelyekben a reaktoroknak kellett volna sugározniuk, még állnak. A kotrógépek nagyon lassan szedik szét őket. A keletnémet vasbeton szilárd, szürke, megtörhetetlen. „Hát ezt gondolom az NDK-ról,“ néz szét Lena az apokaliptikus díszletek között, és szívja a cigarettát. „Őrült tervek, szürke falak, rengeteg jelszó és végül egy romhalmaz.“

 A Niedergörne nevű falu mellett, egy félreeső helyen ma ipari zóna épül. Szénnel működő, nagy villanyerőmű megépítése is szerepel a tervek között, holott se közel, se távol nincs szén, valahonnan ide kéne szállítani. „A környező falvak lakói tiltakoznak ellene. Ezért látsz az utak mentén, a házaknál vörös kereszteket. Az atomtól megmenekültek, de most nem olyan biztos a dolog,“ mondja Lena. Egyelőre két óriási fafeldolgozó üzem zúg itt. A gyárak modern harapófogókkal zúzzák szét az atomerőmű torzóját. Egyetlen embert sem látunk, csak érezzük, hogy valaki van a vezérlőteremben a cellulózüzem bejáratánál. 

A villanyerőmű régi étkezdéjét senki se őrzi. Esteledik, s mi a széttört üvegajtón át mászunk befelé. A folyosón szemügyre vesszük az egykori építőmunkások klubjának sporteredményeiről tájékoztató faliújságot. A célbadobásban is világbajnokok voltak. A központi teremben táncol a por, a porszemek a lenyugvó nap hosszú fénypászmáiban kavarognak. A csempék. Az ételkiadó nyílás. A mosdókagylók. Minden halott. A hangulat kár egy nukleáris katasztrófa után. S aztán egy tépett technoplakát a falon: Störfall. Meghibásodás. 

Ezt a holt helyet olykor a techno híveinek kompániája bérli ki. Az egész provincia itt ráz. Mindazok a fiatalok, akik esténként a Stendalhoz hasonló városok szélén, a benzinkutaknál járnak össze, feltuningolt autókon érkeznek és nincs mibe belerúgniuk. Füstölnek, flörtölnek és várnak valamire, ami az ő életükbe sosem fog megérkezni.
 

Stendal és Stendhal

 Stendal Altmark lassan dobogó szíve, Szász-Anhalt szövetségi Köztársaság északi részén fekszik. Ódon és szépen helyreállított Hanza-város, tele van vörös téglából emelt épületekkel és favázas házakkal. Híres szülötte egy régész és művészettörténész, Johann Joachim Winckelmann, akit egy Marie-Henry Beyle nevű francia író annyira csodált, hogy Winckelmann városának nevét választotta álnevéül: Stendhal lett belőle.

 IV. Károly idejében Altmark végtelen síkságai Brandenburghoz és a cseh korona országaihoz tartoztak, s a császár az Elbánál, Tangermünde gyönyörű kisvárosában is építtetett magának székhelyet. Ma itt mindenféle az ő nevét viseli, az utcán kezdve és a vendéglőben felszolgált rántott szeleten végezve a sort.

 Stendalban az 1990-es évben ötvenezer ember élt. Ma tizenötezerrel kevesebben laknak itt, s ez a jelenség számos kelet-németországi városra jellemző. Kitatarozták őket, kellemes bennük az élet, mégis elfogynak. Egyszerűen máshol van a munka.

 Az álmos téren működő városházi kávéházban Lena nagymamájával találkozunk. Kedvenc könyve főszereplőjének nyomán Effinek kell őt szólítanom. Nem ez az igazi neve, de neki is meg kellett ígérnem, hogy az igazit eltitkolom. Ő is hisz a múlt kísérteteiben. Most az unokája mellett üldögél: mindkettejüknek kékesszürke, kissé balti szeme van. Lena magas és dohányzik, Effi kicsi és sose dohányzott. A háború végét emlegeti és azokat a pillanatokat, amikor szülei reménykedtek, hogy a nagypolitika kockavetése a nyugati zónába dobja őket. Azokat az éveket emlegeti, amikor falusi iskolákban tanított. A Karlovy Vary-i társasutazásokat. A spicliskedést.

 „Jól,“ válaszolja, amikor meglehetősen ostobán azt kérdezem, hogyan élt az NDK-ban.

 „Jól,“ válaszolja, amikor talán még ostobábban azt kérdezem, hogyan él most, húsz évvel az NDK megszűnése után. 

 S aztán már csak az irodalomról akar beszélgetni. Kedvenc regényéről, a poétikusan realista Theodor Fontane által írt Effi Briestről. Vagy Christa Wolf híres 1963-as elbeszéléséről, a Kettészelt égről. A szerelemről beszél, amelyet kettévágott a berlini fal. Pontosan ez lett a sorsa neki is és és sok más német szerelmespárnak. 

 Én pedig arról beszélek neki, hogy Közép-európában két keletnémet szerző, Thomas Brussig és Ingo Schulze írta a legjobb regényeket a kommunizmus bukásáról. Könyveiket, a Hősök, mint mi és Egyszerű történetek címűeket ő is ismeri: az elsőt kissé vulgárisnak találta, s a jelenetet, amelyben a főhős a péniszével bontja a berlini falat, talán kihagyta volna. Brussig igencsak szarkasztikusan és ironikusan írta meg a besúgást, a szocialista rendszer felbomlását és a fordulatot, Schulze pedig érzékenyen és finom humorral jelenítette meg a posztkommunizmusra jellemző csetlést-botlást, a vágyakat s a csak részben beteljesült reményeket. Még hozzáteszem, hogy a csehek már húsz éve hiába várják hasonló művek megjelenését az irodalmukban, de ez tulajdonképpen nem is számít, mert a két német helyettünk is megírt mindent. S aztán mennünk kell tovább.
 

Ostalgia vagy westalgia?

 A visszaúton megállunk egy Dolle nevű faluban. Itt egy öreg házat már pár ezer euróért is meg lehet venni, a legnagyobb eseményt pedig a katonai motorkerékpárok rajongóinak évenkénti találkozója jelenti. 

 A Barna Szarvashoz nevű, félig üres vendéglőben néhány törzsvendég ücsörög. Miközben az erős húslevesből, spárgából és gombócból összeálló helyi specialitást, az esküvői levest kanalazzák, a rádióból Karel Gott  /2/ énekel nekik németül. Slágereivel Nyugat- és Kelet-Németországban is fellobbantotta az érte rajongó lányok vágyait, s csodálatos módon ugyanúgy összekapcsolta a kettéosztott országot, mint a Quelle katalógusai, ahogy Lena mondja. „Azzal a különbséggel, hogy a szüleim csak nézegethették őket.“

    Eszünk, s közben aról beszélgetünk, mi is az az ostalgia, amelyről a Kelet kapcsán oly sok szó esik. Érzelgősség? Annak vágya, hogy a rocklegenda, a Puhdys koncertjén izzadjunk, melynek a nevét valaha plakátok sokasága hirdette Stralsundtól Eisenachig? Valóban a régi idők utáni sóvárgásról van szó? Identitáskeresésről? A mából visszapillantva úgy tűnhet, hogy az NDK negyven évnyi létezés után egy pillanat alatt lett semmivé. Az ország hirtelen eltűnt, feloldódott a szövetségi köztársaságban. De akkor hol születtek mindazok, akik itt, keleten éltek? Hol született Lena? S egyáltalán fontos ez?

 „Magdeburgban. De abszolút nem érdekel a dolog. Mindenfajta nacionalizmust utálok, úgyhogy meg se tudom mondani, kelet- vagy nyugatnémet vagyok-e. Egyszerűen fütyülök rá, az ostalgia pedig hazugság, egy hamis elképzelés a múltról,“ mondja keresetlen nyíltsággal.

    A tereken már nincsenek semmiféle punkok kutyákkal, hanem bio-anyák sétálnak ott bio-babakocsikkal és bio-csecsemőkkel, miközben férjeik valahonnan ezt az új világot igazgatják. Már nincsenek szutykos boltocskák: tetszetős életstílust hirdető üzletek léptek a helyükbe. Volt punk, nincs punk.

 Az ARD televízió nemrég elvégzett közvéleménykutatása szerint a kelet-németek kilenc százaléka az NDK visszatérését kívánja. S az emberek tizenegy százaléka Nyugat-Németországban is ugyanezt kívánja: hogy ismét álljon a fal. A régi, nyugodt idők után vágynak, amikor nemcsak Németország oszlott két részre, hanem egész Európa dermedt állapotban volt a hidegháború fenyegetései közepette. Ostalgia inkább, vagy westalgia?

 „Németország Keletre és Nyugatra való felosztása már rég idejét múlta. Egyetlen országról van szó. A múltba pedig szerintem legfeljebb az öreg kommunisták vagy a nácik vágyhatnak vissza. A Nyugatnak biztosan rengeteg pénzébe került az új szövetségi államok fejlesztése. De úgy gondolom, hogy a nyugati cégek az egyesítésen elég sokat kerestek.“

   Nyár Berlinben: a punkvilág vége. Berlinben Martin Beckerrel futok össze. Nem kell álnéven töprengenem, az övé igazi és nyilvánosságra hozhatom, noha ő is hisz a kísértetekben. Martin ugyanis író, a kísértetekkel pedig nincs semmi gondja, mivelhogy róluk ír. 

 Egy nyugatnémet kisvárosból, a Ruhr-vidéki Plettenbergből származik. Huszonhét éves, csehül tanul, s ugyanúgy imádja Hrabalt, Kunderát és Ota Pavelt /3/, amennyire én szeretek német szerzőket olvasni. Így hát van egy metszéspontunk, s olykor együtt írunk valamit a német rádió számára. Ahogy éppen most is, a foró nyár kellős közepén. Nem messze az Alexanderplatztól, a tévétorony árnyékában új rádiójátékunk dramaturgnőjével van találkánk.

 Egyszer csak elérzékenyülök, és elfog a vágy, hogy újra lássam a helyeket, ahol csaknem tíz évvel ezelőtt éltem és megírtam az első könyvemet. Kelet-Berlint, a Prenzlauer Berg negyedet. Odamegyünk. Mostanra minden megváltozott. Már nincsenek a háborúban szétlőtt homlokzatok, nincs málladozó vakolat. Aki megérintette a csupasz, nedves téglákat, azt hihette, hogy a múlt század tébolyult történelmét tapintja.

 Az összes bérházat felújították: tiszták, belakták őket, mégis van bennük valami üresség. A tereken már nincsenek semmiféle punkok kutyákkal, hanem bio-anyák sétálnak ott bio-babakocsikkal és bio-csecsemőkkel, miközben férjeik valahonnan ezt az új világot igazgatják. Már nincsenek szutykos boltocskák: tetszetős életstílust hirdető üzletek léptek a helyükbe. Volt punk, nincs punk. Bár úgy tűnik, ez egy jó hely, ahol elégedetten lehet élni, mégis itt kezdődhetett el Berlin haldoklása. Az alternatív, vad és szabadgondolkodó Berlinről beszélek, mindarról, ami Berlint a kilencvenes években jelképpé, védjeggyé, mítosszá tette. 

 „Hogyha Berlin neve elhangzik, mindenkinek azonnal beugrik valami. Ha Prágáé, akkor is. De teljesen különböznek egymástól,“ mondja Martin. Berlin a jelen és a kreativitás, a muzeális Prága a gyönyörű múlt, a lassúság és a sör.

 Martin Becker sose lakott a város keleti részében. Három évig Moabitban, ebben az előkelőnek semmiképp se nevezhető negyedben élt, bevándorlók, az élet hajótöröttei és segélyből tengődő emberek között. Olyan utcában, melyben volt egy török bisztró, két játékterem nyerőgépekkel és egy olcsó szupermarket, amely előtt állástalan férfiak ölelgették egymást sörösüveggel a kezzükben. „Egy igazán nekem való hely,“ mondja.

 Nyugat-Berlin ma számára „sokkal inkább cool“, mint a keleti városrész. „Keleten eleinte minden új volt és vad, ide települtek a szegénységben élő művészek. Nekik köszönhetően egy olyan negyed is kezdett érdekessé válni, mint a Prenzlauer Berg. Egyszer csak megjelentek azok, akik művészek akartak lenni, de hiányzik hozzá a tehetségük. Viszont van pénzük. Így aztán fokozatosan növekedtek a bérleti díjak, és a régieknek el kellett menniük. A negyed teljesen átalakult, s már kevesebb benne az élet,“ foglalja össze a történteket Martin. De nem mindenki békélt meg azzal, amit gentrifikációnak neveznek, s ők magánháborúba kezdtek. Emiatt egyik-másik házon vörös festékfoltok láthatók. Néha pedig valaki felgyújt egy új, szép és drága autót.

 Berlin szerencsére elég nagy, ezért a színteret máshova helyezték át. Friedrichshainba. Neuköllnbe. 

 Vagy itt van a jó öreg Kreuzberg. végül épp ez marad Berlin legvonzóbb vonása: a város olyan, mint a szél korbácsolta tenger. Hogyha a hullámok valahol elveszítik az erejüket és a vízfelszín már nem hintázik, akkor másutt lendül mozgásba. Ennek köszönhetően Berlin az egyesítés után húsz évvel is olyan hely marad, ahova a túlságosan is nyugalmas cseh katlanból időről időre érdemes útra kelni. És nagy levegőt venni. 

 Ősz Lipcsében: hűvös és izgalmas. A múltba tűnt idők befejezetlen emlékműve Stendalhoz hasonlóan a félmilliós Lipcsében is megtalálható. Nem a szocializmus, hanem a nácizmus korában épült, s az itteniek közül nem mindenki ismeri. A Lindenau nevű negyedben található régi kikötőről van szó. Ide sosem futottak be hajók. A csatornát, melynek Lipcsét össze kellett volna kötnie az Elbával, a nácik már nem tudták befejezni, s mindmáig a mezőkön végződik.

 Szászországon az első őszi illatok vonulnak át. A kikötőben nincs senki. A víz sötét, a csarnokokban a szél kergetőzik, különös, dermesztő csend uralkodik. Ez a hely a kísérteteké. Itt álldogálok, s fülembe régi keletnémet punkzenekarok számai kúsznak be. Például a lipcsei Wutanfallé. „Leipzig City/hideg és mocskos,“ ordítják a Leipzig in Trümmern (Lipcse romokban) című 1981-es szerzeményben. S mintha némiképp a mai városról is szólna ez.

 Lipcse ugyanis izgalmas, ellentétekkel teli hely. Széthullás és felvirágzás. Régi és új, szoros ölelésben. Weimari köztársaság, nácizmus, szocializmus, neoliberalizmus. Drága vasúti alagút a város alatt, a helyi Blanka /4/, amelyet a mérnökök továbbra is képtelenek befejezni, mert vízre bukkantak a föld alatt, és a penész ellen harcolnak. A híres lipcsei könyvvásár, amely könyörtelen kulturális gépezetként minden év márciusában tonnaszám zúdítja ki a világba az új könyveket és szerzőket. Elegáns központ és luxusbutikok. Lelakott bérházak sötét tömbjei. A Német Irodalom Intézete /5/– az írók tekintélyes főiskolája –, amelynek nemcsak Martin Becker volt a hallgatója, hanem például Juli Zeh is, a nálunk is jól ismert prózaíró. Az Új Lipcsei Iskola. Egész Németország kivitelre szánt művészeti slágere, és olyan festők, mint David Schnell vagy Neo Rauch. 

 Azt mondják, hogy a helyi képzőművészek a maguk módján a szocialista realizmus folytatói, s összekapcsolják a múltat a jelennel. A Spinnerei az otthonuk, az omladozó munkásnegyedben, Plagwitzban található egykori nagy gyapotfonó műhely. A téglából emelt gyárépület mára progresszív galériák, műtermek és művészeti boltok együttesévé változott. Közép-Európában sehol sem lehet hasonlót találni. New Yorkban talán igen.

 Lena és Martin Lipcsében élnek. Nem együtt. Mindketten valaki mással, de egymáshol közel, a Connewitz negyedben. A toldott-foldott utcákban fellelhető valami a sok évvel ezelőtti berlini Prenzlauer Berg levegőjéből. Ütött-kopott homlokzatok, itt is, ott üres házak, megvakult ablakok. Punkok a kutyafalkáikkal. Őslakosok. Kisboltok. Néhány kellemes klub, kocsma és bár, amelyekben Staroprament és pilzenit  /6/ csapolnak, s hogy a cseh vonatkozások száma nagyobb legyen, Prager Frühling (Prágai Tavasz) névvel bárral egybeépített nagyszerű artmozit is találunk itt. Lehetséges, hogy egyszer ide is megérkezik a gentrifikáció és az építtetők hada?   

 „Remélem, hogy nem,“ mondja Martin Becker. „Lipcse a gazdagok számára túlságosan félreeső hely. És ez jó.“ Néhány felújított lipcsei házon azonban már ott virítanak a jól ismert ékítmények: a vörös festékfoltok. Lena pedig az interneten megmutatja azokat a tervrajzokat, amelyek alapján a régi kikötőt a vízisportok központjává akarják átváltoztatni. „Egyelőre nincs rá pénz, de egyszer még lehet. És akkor ez a titokzatos hely eltűnik, a csarnokokat pedig átépítik loftokká,“ mondja. 
 

Panelházi cowboyok      

 Lena arra készül, hogy Lipcsében doktorátust szerezzen művészettörténetből, egyébként pedig egy hajdani virágüzletből kialakított kis galériát igazgat, amely a helyiség korábbi szerepére utalva a Blumen  nevet viseli. „Ami miatt Lipcse tetszik, az a lazaság és a szabadelvűség. Teljesen mindegy, mi van rajtad, mert ez ott nem Amszterdam vagy München, ahol mindig sikkesnek kell lenned. Az alacsony bérleti díjaknak köszönhetően pedig akár már holnap megnyithatsz valamit. Például egy galériát. Elég, ha van egy jó ötleted,“ mondja.   

 Martin szabad foglalkozású íróként keresi a kenyerét. Főleg a rádiónak dolgozik, s épp hozzákezdett második könyve, egy regény megírásához; előtte az ironikus Gyönyörű élet cím alatt sikeres novelláskötetet adott közre a magányosokról. Ő is elismerően beszél arról, milyen kényelmes az élet Lipcsében. És olcsóbb, biztosan olcsóbb, mint a mostani Prágában, ahova szívesen jár. „Az a fő, hogy itt senki se játssza meg magát. A város keménysége és töredezettsége is tetszik, a nagy energia,“ mondja Martin, a valódiság vadásza. A széthasogatott Lipcse inspiratív. Új darabunk címe Plattenbaucowboys (Panelházi cowboyok).    
      
 Egy elnéptelenedett, düledező lakótelepen játszódik. Olyanon, amilyen például az egyik helybeli városnegyed, Grünau, ahonnan a fordulat után a lakosság fele eltűnt – csaknem negyvenezer ember. A főszereplő a harmincas éveiben járó Alex, aki apját és az emlékeit keresi ezen a helyen. Semmit sem talál. A papa eltűnt, a panelházat pedig, melyben felnőtt, lebontották, mert már senki se lakott benne.

 A Café Cantonában ülünk Martinnal, egy, az ötvenes évekből való, ütött-kopott sztálini bérház földszintjén. Az iskolai étkezdékből ismert műanyag asztallapon sör landol és nagyszerű szoljanka, a borscs keletnémet megfelelője. Az ablakokon túl régi csehszlovák villamosok gördülnek tova a vénasszonyok nyarában; a helyi villamosvezetők Husák bosszújának nevezik őket, mert a súlyukkal tönkreteszik a síneket.

 Lena a bárpultnál füstöl. Azt beszéli meg a tulajdonossal, hogy október 3-án a Cantonában fogja megünnepelni a születésnapját. Pontosan azon a napon lesz harminc, amikor húsz évvel ezelőtt Németország ismét egyesült. Noha Lenát a valóságban nem Lenának hívják, ez itt nem valamiféle koholt kísértethistória. Ez az igazság. 

 „Persze hogy ünnepelni fogok,“ mondja mosolyogva. „De mit? A születésnapomat vagy az egyesülést?“  
 

Jegyzetek

1  Atomerőmű Dél-Csehországban.
2  Karel Gott (1939-), hazájában és a német nyelvterületen is rendkívül népszerű, a hatvanas évek óta az élvonalhoz tartozó cseh táncdalénekes, a műfaj ikonikus alakja.
3  Ota Pavel (1930-1973), kiemelkedő cseh próza- és újságíró, sportriporter; a gyermekkorát humorral felidéző, közvetlen, könnyed hangnemben megírt, a világ látszólag jelentéktelen dolgai és a természet iránti szeretettől áthatott művei ma is népszerűek. 
4  Napjainkban is épülő, csaknem hat és fél kilométeresre tervezett prágai alagút, melyet 2014-ben akarnak átadni a forgalomnak. 
5  Német nevén: Deutsches Literaturinstitut; az intézmény alapvető célkitűzése a napjainkban egyre elterjedtebb kreatív írás oktatása, alamint a kultúra területén működő újságírók képzése. 
6  A Staropramen („Óforrás”) az egyik legismertebb cseh sörmárka, a Prága Smíchov nevű negyedében található sörgyár produktuma; a „pilzeni” természetesen az általában legjobbnak tartott cseh sört, a világhírű Pilsner Urquellt (Plzeňský Prazdroj – „Pilzeni Ősforrás“) jelöli. 
 

                                         Fordította és a jegyzeteket írta: G. Kovács László        
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu