Kotányi Attilával Tillmann, J. A. beszélgetett
Követendő életstratégiának egy éberen kutató életformát tartok
Filozófusként hallottam rólad először, és később tudtam, meg hogy építészetet
tanultál. Hogyan alakult így a pályád?
Öt éves voltam, amikor Apám meghalt. Fiatal katonatiszt volt, az Isonzónál
ún. bronzkórt kapott. Az ő halálával az én életem is fordulatot vett: mivel
Anyám egyedül nem tudott nevelni, egész fiatalságomat katonaiskolában töltöttem,
amit mások Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéből ismerhetnek. Az
én iskolám ugyan nem Kőszegen, hanem Sopronban, a legvégén Pécsett volt.
Később aztán azok közé tartoztam, akiknek az ún. zsidótörvények jót tettek,
mert nagyapám tiszt volt ugyan, de zsidónak született, és a törvények nem
engedték meg, hogy tovább folytassam a katonatiszti pályát. Emiatt nem
kerültem bele a voronyezsi ütközetbe, miként a többi szerencsétlen kollégám.
1942-ben fölvettek építésznek a Műegyetemre. ’44-ben nem mentem ki
a Műegyetemmel Németországba, mert már hallani lehetett az ágyúkat. Pesten
maradtam légvédelmi pincéket építeni. Papírom is volt, ami még a nyilasok
alatt is érvényes lett volna, csakhogy véletlenül kívül rekedtem a városon,
pont akkor, amikor a Vöröshadsereg pár óra alatt bekerítette. Utána számomra
addig ismeretlen esztergomi parasztok mentettek meg, Mócikék, akik katonaszökevényként
eldugtak három hónapra. Valószínűleg a Jóistennel kötött Mócik mama üzletet:
talán az ő zászlós fia is hazajön akkor, ha az én bőrömet megmentették.
És az Egek betartották ezt az üzletet, mert a Mócik fiú még ma is él Esztergomban.
Már az érettségi alatt felfedeztem Hamvas Bélát. Fel is kerestem őt,
és attól kezdve majdhogynem családtagnak számítottam. Ez a kapcsolat meghatározta
a következő éveket. Hamvas a háború után arra is lehetőséget teremtett,
hogy nyilvánosságra lépjek építészeti írásokkal./1/ Építészeti érdeklődésem
az elejétől fogva filozófiai volt.
Fiatal éveimben az a szerencse ért, hogy találkozhattam Granasztói
Pállal, aki még a legsötétebb Rákosi-időkben is házi szemináriumot tartott
az Új Jeruzsálemről. A Jelenések könyvében leírt Új Jeruzsálem sok európai
város modelljéül szolgált.
Hamvas Béla révén a baráti körét is megismertem; meg is hívtak Tábor
Béla lakására a Haris közbe a beszélgetéseikre. /2/ Ezek a beszélgetések
Szabó Lajos Biblia és romantika című tanulmányából indultak ki /3/, és
az volt az értelmük, hogy ?a már másfél évtizede együtt dolgozó? Tábor
és Szabó, valamint Hamvas kipróbálják, hogy hármasban hogyan tudnak együtt
dolgozni. Nekünk, a néhány fiatalnak, ilyen résztvevőkkel ez hallatlan
erős bevezetés volt a kor uralkodó problémáiba.
Hogyan alakult a sorsod az 1948-as hatalomátvétel után?
A beszélgetéseket Szabó Lajos filozófiai, teológiai jellegű szemináriumai
követték. Ő azután a későbbi életemben igen fontos szerepet játszott, nemcsak
mint filozófiatanár. Ezek a beszélgetések részben a Haris közben, később
pedig az én lakásomban folytak 1948-ig. Az OTI-nak, az SZTK elődjének voltam
az építészmérnöke. Többek közt az én feladatom volt egy lebombázott angyalföldi
lakótelep néhány házát helyreállítani. Az egyik házat én kaptam meg bérletbe;
1946-ban megnősültem, két gyerekünk is volt már, amikor odaköltöztünk a
Fiastyúk utcába. 1948 nyarán, bár már 24 éves voltam, elért a gyermekbénulási
járvány, és súlyosan megbénultam. Egy nemzetközi kiállításra terveztem
az OTI pavilonját; ez volt az egyetlen építmény, amit valóban a saját terveim
szerint készíthettem. /4/ De valami hiba volt a számításaimban, és nem
mertem felküldeni munkást a toronyra, amelyik kezdett kihajolni, és több
napon át kinn maradtam az építkezésen, hogy segítsek. Úgy látszik a nagy
fizikai erőfeszítés legyengítette az immunrendszeremet, és ezért kaptam
el a fertőzést.
A betegségemmel Szabó szemináriumai is befejeződtek, de a barátság
nem. Sokáig tartott, hogy talpra tudtam állni, és el tudtam kezdeni egy
másik mesterséget, nevezetesen a fordítást. A Rákosi-időkben sokunknak
lett ez a sorsa, hogy ne kelljen bemenni egy hivatalba. Én ugyan nem tudtam
elég jól megtanulni oroszul, de feleségem, Huszár Magda, gyereknevelés
közben gyorsan megtanult.
Azáltal, hogy kikerültem az építészmesterségből, az életmódom ellentétévé
vált annak, amit a többi ember élt, mert mindenkinek valamilyen hivatalba
vagy gyárba kellett mennie, nekem pedig otthon kellett kuksolnom. Egész
nap matematika-könyveket és vetésforgókról szóló értekezéseket kellett
fordítanunk, amihez én csak annyiban tudtam hozzájárulni, hogy szavakat
kerestem naphosszat. Így én voltam az üldözött művészek között azon kevesek
egyike, akiket mindig el lehetett érni a lakásában, mert én mindig otthon
voltam.
A háború utáni időszakhoz az is hozzátartozott, hogy megismertem az
Európai Iskola művészeit, és hatásukra magam is egy döntő fordulaton mentem
keresztül: felfedeztem a modern absztrakciót. Így nemcsak a városépítészetben
nyílott egy új perspektíva azáltal, hogy Hamvas Béla bevezetett tradicionális
témákba, hanem az a talán kéttucat modern művész és a hozzájuk kötődő fiatalok
jelentették a nagy fordulatot.
Kállai Ernővel lehetett ott találkozni, a Losonczi házaspár volt ott,
azután Jakovits József, Bálint Endre, a teoretikusok közül természetesen
Mezei Árpád, aki az akkori Nyugat-Európa és főleg Franciaország művészi
helyzetét világította meg.
Mi történt Veled 1956-ban? És az 56-os események hogyan hatottak
életpályádra?
’56-ban már a Rudas László utcában laktam, ahol összegyűjtöttünk Szabó
Lajossal művészbarátokat, hogy megbeszéljük velük félnyilvános formában
a beköszöntő szabadság lehetőségeit. Fekete Béla, Tábor Béla, Hamvas, és
a régi Európai Iskola tagjai közül majdhogynem mindenki részt vett ezeken
a megbeszéléseken. Közben Szabó Lajos rajzaiból is volt egy magánkiállítás
abban a nagy lakásban. Hallgattuk a külföldi rádiókat, és elhatároztuk,
hogy értesítjük az Írószövetség tárgyaló embereit, főképpen Déryt. Személyesen
nem ismertem, de fölhívtam, és értesítettem minden nap arról, hogy mi történik
a világban, mert tudtuk, hogy nincs idejük ezzel foglalkozni. Így ment
ez egészen az utolsó napig, amikor az angolok és franciák ejtőernyősei
leszálltak a Szuezi-csatornánál. Azon a napon, amikor felhívtam Déryt,
arra kért, hogy gyors legyek, mert még nyakkendőt kell kötnie, mielőtt
még elmondhattam volna, hogy irántunk megszűnik az érdeklődés, mert az
egész világ a Szuezi-csatorna felé fordul.
A következő heteket, mint mindenki, abban a lelkületben éltük végig,
hogy nem tudtuk, mi vár ránk. Egy szép novemberi napon, sétálván a házunk
előtt, megkérdeztem Szabó Lajost, hogy mi mit fogunk csinálni? Mire ő azt
válaszolta: kimegyünk. Aztán, mint egy próféta leírta azt, hogy mi fog
jönni: a kádári időket; majdhogynem az a szó is benne volt, hogy a legvidámabb
barakk. Ő eléggé értette a kommunista mozgalmat, tudta, hogy milyen bukfencekre
képes a sztálinista garnitúra. Leírta majdnem pontosan, hogy mi minden
lesz liberális, csak pont azokban a kérdésekben, amik bennünket érdekelnek,
a modern művészet és vallás tekintetében nem lesznek engedmények. Természetesen
az ő esetében, 53 éves korában ez súlyos döntés volt. Nemrég házasodott,
fél tüdővel élte túl Auschwitzot, nem könnyen szánta rá magát.
És Te?
Nekem három gyerekkel kellett mennem úgy, hogy a legkisebb 3 éves volt,
akit még a karomon sem tudtam hordozni. Mindent pénzzé tettünk, és az volt
a tervünk, hogy fiatalabb barátokkal együtt Ausztria felé megyünk. De aztán
hallottam, hogy a határon úgy lőnek az emberekre, mint a nyulakra, elhatároztam,
hogy nem megyünk arra. Egy baráti családnak volt egy rokona a jugoszláv
határnál, és aztán onnan csempészek segítségével átmentünk Jugoszláviába.
Egy fél évig ott is kellett maradni, mígnem megkönyörültek rajtunk a belga
hatóságok, Auer Pál volt párizsi követ közbenjárására beengedtek bennünket
Belgiumba.
Belgiumban aztán találkoztál a modern európai építészettel.
Ez úgy történt, hogy a Ford Alapítvány adott nekem egy hároméves ösztöndíjat
városépítészet tanulmányozására. Ez már csak azért is fontos volt, mert
még franciául sem tudtam. A tanulmányokat egy olyan iskolában folytattam,
amely Le Corbusier hatása alatt állt, így közvetlenül volt alkalmam konfrontálódni
az ottani praxissal.
Corbusier a városépítészetnek egy leegyszerűsített funkcionalista ideológiáját
hirdette, amit röviden úgy szoktak összefoglalni, hogy a forma ahhoz igazodik,
ami a funkciója. Egy gyár úgy nézzen ki, mint egy gyár, és egy lakóház
pedig úgy nézzen ki, mint egy lakóház. Hatása nemcsak Európában, de Amerikában
is érvényesült, sőt onnan visszafelé áramlott egy félreértett, elgorombított
és kommercionalizált felfogása mindennek. Például amikor már Németországban
minden ötödik ember az autógyártásból élt, kiadták a jelszót: Autogerechte
Stadt, azaz a város igazodjon az autóközlekedéshez.
Téged mi foglalkoztatott ebben az időben?
A szomorúság, a kétségbeesés, az emigráció borzalmai foglalkoztattak;
az, hogy nincsen baráti kör, aki kibékíti a legközelebb állókat. Az emigráció
lelkiállapotáról azt lehet mondani, hogy hasonlít az AIDS-hez, mert a legkisebb
fertőzésből halálos baj keletkezik. A hasonlat egészen szorosan veendő:
az eredeti szándékunk, hogy a Szabó Lajos által képviselt filozófiát megismertessük
és kiadjuk, megbukott. Ezt nem tudtuk realizálni, mert az emigráció elképzelhetetlen
akadályokat tud teremteni. A később szétesett csoportnak az utolsó együttes
tette az volt, hogy ?Huszár Magda elszántságának köszönhetően? sikerült
1957-ben Brüsszel egyik legnagyobb kiállítóhelyén Szabó akkor még ismeretlen,
fiatalkori barátjának, Vajda Lajosnak egy kiállítást rendezni, és a mi
munkáinkat is kiállítottuk; Szabó Lajos kalligráfiáit, az én képeimet,
továbbá Bálint Endre és Szabó Ljubomir munkáit. A hidegháború közepén ez
egy olyan esemény volt, ahová özönlöttek az emberek, mert meg akarták tudni,
mit csinálnak a tőlük vasfüggönnyel elzárt Kelet-Európaiak.
Hogyan alakult aztán a helyzeted Brüsszelben?
Fölvettek egy jónevű építészeti irodába, de érdeklődésem fókuszában
egy folyóirat, az Internationale Situationiste állt. Ez egy művészekből
és művészfilozófusokból álló csoportosulás volt, az előzményét pedig a
COBRA nevű avantgárd csoport jelentette. Kezdeményezője Guy Debord, művészet,
városépítészet és politika iránt érdeklődő fiatal teoretikus. A folyóirat
fő jellegzetessége az volt, hogy megjelent egy teoretikus kérdések iránt
is érdeklődő művész-csoport, amelynek az érdeklődésébe beletartozott a
városépítészet is. Ez számomra azért volt különösen vonzó, mert a megelőző
művészeti irányzat, a szürrealizmus, nem mutatott különösebb érdeklődést
az építészet iránt.
1963-ban Szabó Lajos, aki akkor már Düsseldorfban élt, meghívott látogatóba.
Elmentem, és aztán ott is maradtam. Nehéz időszak kezdődött számomra, mert
előkészítés nélkül mentem, pusztán azért, hogy folytassuk a beszélgetéseinket
és a terveink megvalósítását. Szabónak időközben már voltak kiállításai,
én pedig pár évig építészként kerestem a kenyeremet. Aztán, egy előadásomnak
köszönhetően, amit a Kunstakademie-n tartottam, felajánlottak a városépítészeti
hivatalban egy állást. Ez kivételesen kedvező feltételekkel járt; pár ember
azzal foglalkozott, hogy megálmodja, milyen legyen Düsseldorf. Denkmodelle,
gondolati modellek, így nevezték a csoportot, amelyikben pár évig tevékenykedtem.
Utazhattam Európában, megnézhettem, mit csinálnak más nagyvárosokban.
Én még nem voltam német állampolgár, és hét év után külföldiként kerültem
a polgármesteri irodába, ahol nagy horderejű döntésekre került sor. Egy
külföldi mögött természetesen nem állhatott egy párt, így aztán a fiatal
munkatársaim úgy kezeltek, mint aki csak úgy mondja a véleményét, és félre
lehet tolni. Kénytelen voltam abbahagyni, kiléptem, és átmentem az ottani
művészeti akadémiára.
Mit tanítottál Düsseldorfban a Kunstakademie-n?
Azt adhattam elő, amit fontosnak tartottam; azokat a gondolatokat, amikkel
Nyugatra jöttünk, felfrissítve, továbbá tizenöt év tapasztalatát. Tíz-tizenkét
embernek tartottam szemináriumot, nem kizárólag építészeti hangsúllyal.
Szándékom az volt, hogy mindenről szó legyen, amit egy fiatal művésznek,
legyen az festő, szobrász, vagy építész, fontos tudni.
A világ tíz legnevesebb építésze közül három azon a csöppnyi építészeti
szakon tanított; jöttek hetente vagy kéthetenként pár órát adni vagy terveket
korrigálni. Az én szerződésemet a tizenkét év alatt huszonnégyszer hosszabbították
meg, mivel nem voltam kinevezett tanár.
Nem szívesen mondanám magamról, hogy városépítő vagyok, mert a szót
magát is nevetségesnek tartom. Kiépíteni egy várost – baromság! Kerényi
Károly leírta, milyen gonddal alapították az összes európai várost, hogy
a világmindenséggel valamilyen harmóniába kerüljön. A középkorban joggal
mondták, hogy a városi levegő szabaddá tesz; természetesen azon az áron,
hogy egy suszternek, akinek megvolt a maga helye a városban, esküt kellett
tennie arra, hogy szükség esetén élete árán is megvédi a várost. Ettől
igen messze vagyunk.
Miután a lakógyár elképzelése kiment a divatból, illetve kiderült róla,
hogy olyan várost produkál, amelyik az autóhoz van igazítva, Heidegger
jut eszembe. A német városok újjáépítése idején Heidegger tartott egy előadást
arról, hogy nem úgy kell építeni /5/: valakinek eszébe jut valami, konstruál
valamit, amit gyorsan megépítenek, hanem annak a szempontjából kell építeni,
aki majd azt az épületet lakja. Persze nem arról van szó, hogy a városlakók
maguk építsék a várost, hanem hogy annak a nézőpontjából legyen elgondolva,
aki valóban ott fog lakni, azon a helyen, a világnak azon a pontján, a
kék ég alatt. Ez a gondolat még nem hatolt be az építészeti iskolákba,
de újra megjelent az építészeti diskurzusokban, és minden bizonnyal olyan
kiindulópont, amelyik a legtermékenyebbnek fog bizonyulni a jövőben.
A szituácionisták közegében és városi tervezőként is szembesülhettél
a növekvő városiasodással, ami azóta tovább erősödött. Miben látod a város
vonzerejét?
Nem vállalkozom annak megkülönböztetésére, hogy mennyi illúzió van a
városba tódulásban és mennyi a valódi szükséglet. Ennek az óriási vonzásnak
a reális magja az, hogy egy nagyváros beletartozik a termelés nemzeti és
nemzetközi hálózataiba, és ennek a morzsáiból sok ember él. De kérdés,
hogy ez elegendő magyarázat-e arra, amit a folyamat jelez. A korábbi városiasodásban
főként annak volt szerepe, hogy a városok vezető rétege valamiképpen mindig
összefonódott a művelt rétegekkel. Korábbi századok európai városaiban
szörnyű történetek estek meg, voltak diktátorok is, de az, hogy egy város
elitje olyan emberekből álljon, mint mondjuk a Dallas című sorozat milliárdos
famíliája, az új jelenség.
Nietzsche azt mondta, hogy ha a magasabb rétegek ilyen gyorsan köszönnek
le a régi szerepükről, ahogyan az a 19. században már Európa-szerte folyt,
akkor belátható időn belül az alvilág lesz a minta. Ez száz év után bekövetkezett,
pedig nem akart receptet adni, csak látta, mi történik. A nyugati városokat
elborító filmreklámok által hirdetett remek színészek nagy része biztos,
hogy gengsztert alakít. Ha a világ nagyvárosainak morális átváltozásáról
nem beszélünk, akkor félő, hogy egy kukkot sem fogunk megérteni abból,
hogy mi folyik, mondjuk Dél-Amerika városaiban.
Annyi szegénység, szenvedés és elhagyatottság, mint ma van a világban,
még nem volt soha. A szegények és elnyomottak csak olyan gengszterekre
számíthattak, mint a Vöröshadsereg, és annak istápolói. Pedig a szegények
védtelenek a további nyomortól, a gazdagok pedig védtelenek a további luxustól,
a lelkükben lángoló sóvárgó, többre vágyó szenvedélytől. A szegények szenvedése
abból is ered, hogy védtelenebbek a Föld nagy részén, mert a városi lét
kevesebb önigazgatást tesz lehetővé számukra, mint a vidék.
Az afrikai városiasodást például érdemes úgy elképzelni, hogy a szülő
nemcsak a gyerekét viszi magával, hanem a falusi szokásait is. Vagyis amikor
a fiú eléri a 14. életévét, bátorságpróbának kell kitenni. A városban ott
van velük a sámán is, akit jó pénzért megbíznak ezzel. A sámán pedig meg
akarja szolgálni a pénzét, és veszedelmes próbának teszi ki: feladatául
adja, hogy rohanjon keresztül a nagyvárosból kivezető autópályán. Egyharmaduknak
ez nem sikerül, holtan vagy félholtan kaparják föl őket. Így néznek ki
a városba menekült proletariátus szokásai Afrikában.
Ezekre a kilátásokra tekintettel mit tartasz követhető életstratégiának?
Itt kevés embernek van fogalma arról, hogy a tőkének az apálya és más
bolondériái egész kontinenseket döntenek olyan nyomorba, ami felér egy
harmadik világháborúval. Például, ami Afrikában történik, ahol a lakosság
nagy részének nincs ivóvize.
Arról, amit a pénz művel, még vázlatos képünk sincs. A kapitalizmusról
nemhogy nálunk, de világméretekben is olyan képe van az embereknek, mint
a környezetének, vagy amit az áttekintése megenged. A mai invesztíciók
olyan nagyságrendben zajlanak világméretekben, hogy már egy-egy ország
nem is képes rá, csak kontinensek.
Az a feltételezés él, hogy az országok a gazdaságukból élnek. Ez a
nyugati világ és a levitézlett szovjet birodalom közös ideológiája. Szabó
Lajos szerint ez a mammonizmus lényege. A Bibliában Mammon a bálványimádás
tárgya. Azt képzelni, hogy van olyasvalami relatíve elkülöníthető, mint
a gazdaság – ez a mammonizmus lényege. Nincs, nem létezik – akárhányan
hisznek is benne Vadnyugaton, Vadkeleten. Amíg a középosztály nagy része
is azt képzeli, hogy ez van, addig a városok romlásának ez a dinamikája
és a sebessége nem áll meg.
Követendő életstratégiának egy éberen kutató életformát tartok; azt,
amikor se a mestersége, se a privilégiuma határai közé nem zárkózik be
az ember, hanem hagyja magát felvilágosítani és felvilágosítja a többieket
is.
(1992)
Jegyzetek
1 Kotányi Attila: Az építészetről. Mouseion, a Magyar Esztétikai
Társaság lapja 1946.
2 „Csütörtöki beszélgetések” – Trialógus 1946. http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/SZL/csutortok.html
3 Szabó Lajos Biblia és romantika, in Szabó Lajos:
Tény és titok. Összegyűjtött írások és elődások. Veszprém, 1999. http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/SZL/Biblia_es_romantika.pdf
4 Ld. Mújdricza Péter: „Minden ház fölött van egy ég…”,
avagy az 1948-as Budapesti Nemzetközi Vásár OTI pavilonja. PAVILON különszám,
Budapest, OMVH, 2000.
5 Martin Heidegger: ÉPÍTÉS LAK/OZ/ÁS GONDOLKODÁS.
(Fordította Schneller István) UTÓIRAT (a Magyar Építőművészet melléklete)
2003/1
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|