A két Kristóf
Anka egy pár fehér bakancsot talált szobájának ajtaja előtt. A másik szoba előtt is mészpor lepte munkáscipő állt. De az minden este ott volt. Korán reggel eltűnt, majd délután újra ott termett. Most viszont Anka szobája előtt díszelgett egy újabb ilyen cipő. Mielőtt megkérdezte volna, hogy kié, benézett a szobába. A behúzott függöny miatt sötét volt odabent. Ő általában nem szokta behúzni. Az ágya az ablak alá volt tolva, és az ajtó mellett egy új heverő állt. A paplan mozgott. Az ágyban egy férfi aludt. A cipők alapján egy fehér, közepesen magas, munkás férfi. A szeplői alapján pedig angol. De egy helybéli miért tolna egy targoncát az építkezésen, és lakna Kelet-London omladozó viktoriánus házának földszintjén? Anka bezárta az ajtót, és a kérdéseit kivitte magával az udvarra.
Az udvaron ott ült Martina. Sárga takarító kesztyűben szívta a sodort cigit. Egyszer egy hónapban az egész ház összedob Martinára. Ő eljön, felhúzza a kesztyűt, kitakarítja a fürdőszobát, a WC-t és a konyhát, felporszívóz, és elszív pár cigit a háziakkal. Senkinek sincs olyan toleráns hozzáállása a takarítónőhöz, mint a lakóknak ebben a házban. Ahelyett, hogy azon egyezkednének, mikor, ki, mit takarít, inkább bevezették az általányt Martinára, ő pedig hozzáadta őket azoknak a házaknak a listájához, ahol takarít.
– A landlord a te szobádba költöztette be – mondta Martina megelőzve Anka kérdését, s már nyomta is a kezébe a dohánycsomagot, hogy sodorjon nekik cigit. Anka próbált tiltakozni, hogy ő nem tud sodorni. 
– Én sodorjak talán kesztyűben? – kérdezte Martina erős magyar akcentussal. Hibáit azzal próbálta leplezni, hogy minden adandó alkalommal beiktatta a talán módosítószót. Az ott alvó férfiról csak annyit tudott, hogy először az ágya jött meg. A landlord végigment az egész házon, fentről lefelé, és mivel mindenki otthon volt, védte a saját szobáját. Így kapta meg Anka a szobájába az ágyat a szeplős Jamesszel együtt. Erre fülét-farkát behúzva mindenki lelépett. 
– Mindenki talán elment sörre. 
A lakótársai néha elmentek a többi hazaival a sarki, dél-afrikai kocsmába. Ez volt az ő kerületük. James újzélandi volt, senki sem tudta, honnan jött és hová tart. Egyszer csak Kelet-Londonban aludt, és egy építkezésen dolgozott valahol nagyon messze.
Martina kikotorta a csikkeket a letarolt fűből. Mindketten műanyag székeken ültek a szárító alatt, és azon gondolkoztak, mihez kezdjenek a pasassal Anka szobájában. – Kérd meg talán a landlordot, hogy engedjen a lakbérből – javasolta Martina. 
–  Ha legalább jóképű lenne… – morfondírozott tovább. 
 – Nálunk a házban talán van még szabad szoba, hogy is hívják, tudod, azt a föld alatt. De azt a landlord már nem akarja kiadni. Megkérdezhetnéd talán, nem-e tenné oda.
 Amíg James aludt, Anka és Martina elment megnézni a szuterén szobát. A lépcső alatti ajtó meg van vetemedve a dohos, nedves levegőtől. A helyiségben nincs ablak, most raktárnak használják, a szoba középen mégis van egy franciaágy.
–  Először a pasimmal együtt laktam itt. 
Anka nem tudta elképzelni, hogy lehetett itt egyáltalán lélegezni, nemhogy még lakni is.
– Meg lehetett talán szokni. Csak a ruháim bűzlöttek mindig. 
A srácnak két hónap múlva elege lett Londonból. A nagyvilág helyett itt ültek az udvaron a széttaposott, kiszáradt füvön. A Marlboróról egy hét után át kellett állniuk a Drumra, majd még olcsóbb dohányra. Az első hetekben együtt kerestek munkát. Aztán Martina hirtelen megörökölt egy címlistát egy lánytól, akinek haza kellett mennie. Ez fölért egy lottó ötössel. Egész nap meg sem kellett szólalnia angolul. A lány bemutatta őt a háziaknak, és Martina egyedül maradt a tisztítószerekkel meg a porszívóval. A barátja este az udvaron várta. Grillezte a Tescós virsliket, és szomorúan nézte az égen úszó felhőket. 
– Miért nem mész el egy kicsit sétálni? – kérdezte Martina az elején. 
– Hova menjek? – kérdezte az sértődötten.
Már leszoktak arról, hogy munka után beüljenek egy sörre. Fölösleges luxus. Inkább a többiekkel vettek dobozos sört, és az üres dobozokkal körbedobálták a grillt. A múzeumokat már az első héten megnézték. Néha elmentek piknikezni a közeli parkba. Az összes park egyforma volt. Az éjjeli szórakozóhelyek drágák voltak, és sorban álltak előtte a kicsípett tinédzserek. No sneakers, long pants!
 Martina pasiját Kristófnak hívták, de ehhez képest a felfedező kedve nagyon rövid ideig tartott. A low cost repülő a Stansted repülőtéren dobta ki őket. Az autóbusszal átmentek a városon, ahol minden olyan kicsi volt, mint az európai városok miniatúrái. Egy csomó téglafal, virágok, zöld mindenütt… Kristófnak úgy tűnt, mintha egy faluban járnának. Mindezek fölött pedig ott meredezett a Big Ben és a parlament, ami Kristóf szerint olyan, mint a budapesti, csak kisebb. A sétákat nagystílűen kezdték. A centrumot gyalogosan széltében-hosszában bejárták. Fényképezkedtek a tábornokok és a királynők szobrai alatt. Martina ezekre az utakra mindig puha kenyérből készített szendvicset, amit a parkban egy padon ülve meg is ettek. Amikor elkezdett dolgozni, a sétákat átengedte Kristófnak. Reggel mindkettejüknek elkészítette a szendvicseket, utána mindenegyikük ment a maga útján. Kristóf felült az ingyenes buszra, ami bevitte a centrumba. Már az eldugottabb utcácskákat is megkereste, de egyre kevesebb dolgot tudott felfedezni. A parkban ücsörgött egy picit. A téren rágyújtott. A múzeumban pedig megtöltötte az üvegét vízzel.
Egy reggel ott feküdt a dohos, földalatti szobában, és azon gondolkodott, milyen lehet odakint az idő. A szobának nem volt ablaka, tehát semmi kilátása nem volt az égre. A ruhák az előző napról nem száradtak meg a szárítón. Martina felkelt, leszedte a kiteregetett ruhákat és betette a szárítóba. Elkészítette a szendvicseket. A kávé mellé elszívott egy cigit a lakótársával. Csak pár angol szót váltottak, de úgy-ahogy megértették egymást. Kristóf ott állt az udvaron, és nézte az eget. Szakadó esőt kívánt, hogy ne kelljen sétálnia a városban. Az ég azonban már majdnem egy hete tiszta volt. Ott ült a fiú a besüppedt műanyagszéken, és bámulta az eget. Délután tényleg elkezdett esni. Este azt mondta Martinának, hogy ő hívta elő az esőt. Martina azt mondta, hogy már tényleg az agyára mehetett valami, és ideje volna már valamit kezdenie magával. Kristóf azonban nem akart sétálni menni.  A szendvicset szétmorzsolta a madaraknak és a hangyáknak az udvaron. Martina este nem jött haza. A dél-afrikai bárban, ahová a lakótársa vitte el, kinézte magának a pultos. 
– Menj oda a bárhoz, meg akar hívni egy italra. Beléd van esve – mondta neki a lakótársa. 
– He loves you. You can choose a drink! Go for it, girl!
Azt választhatott, amit csak akart. A srác számlájára. Rámutatott a színes flakonokra a hűtőboxban. Nem tudta, melyiket válassza. 
– I would say raspberry for you! – nyújtotta oda neki a fiú nyirkos piros üveget. 
Mikor visszajött, Kristóf azt mondta neki, hogy tudta. 
– Éreztem, hogy valahol, valakivel vagy – mondta. 
– Jézusom, akkor, ha nem vagyok itt, akkor valószínűleg, valakivel, valahol vagyok! Nekem nem kell órákat bámulnom az eget ahhoz, hogy erre rájöjjek!
Ahogy ott iszogatta Kelet-London dél-afrikai bárjában a vizezett, málnás - alkoholos üdítőjét, Martina elkezdte átértékelni a Kristófhoz fűződő viszonyát. A komáromi nagycsávó Londonban csak egy kiscsákó volt. Otthon könyékig lógott a Škodák motorjában az apja autószervízében, szájában a gulyásleveses kanállal az anyja étterméből, zsebében a nagymamája májas hurkájával és kalácsaival. Martina nyírta a haját. A füvezős haverjai és ivó cimborái meg állandóan a vállát veregették bármit is tett. Martina észrevette, hogy Kristóf látványosan fogy. Nem járt bevásárolni. Egész nap csak azt az egy szendvicset ette meg, és azt a kis cornflakest a Martina nevével felcímkézett dobozból. Csak dohányért ment le.
Amikor este lefeküdtek és eloltották a lámpát, a szobában teljes sötétség lett. A nedves levegő Martinát nyaralóra emlékeztette hosszú tél után. Szinte érezte a nedves paplan és a döglött egér szagot. Észrevette, hogy Kristófnak nyitva van a szeme. 
– Miért nem alszol? 
Azt válaszolta, nem fáradt. 
– Mitől legyek fáradt? 
– A semmittevéstől? – vágta oda Martina, és oldalra fordult úgy, hogy ne is lássa a fiút. Nikotintól bűzlő volt a lehelete. Megkérdezte tőle: 
– Haza akarsz menni? 
Már aludt. Nem mondott semmit. Bár lehet, mégsem aludt. Amikor Martina elköltözött a pultoshoz, csak egy kis időre ment volna el. Egy este ott sírt a bárban, egy csomó színes, vizezett, alkoholos üvegcse társaságában. Sikeresen berúgott. Ott maradt zárás után a bárnál a pultossal. Az eszperantót keverte az angollal és a magyarral. Nála aludt, a bár feletti szobában, amelyhez keskeny lépcsők vezettek. Reggel csak egy pfujt mondott a hónalja alatti sós karikákra: 
– Stressz – mondta. Befújta magát deóval, felöltözött, és elment dolgozni. Az ajtóban megfordult, adott a srácnak két puszit, majd még rágyújtottak együtt az utcára néző ablakban. Kristóf ott ballagott az utcán, szendvics nélkül. Dohányért mehetett, vagy csak úgy sétálni egyet.
Messzire nem jutott. Martina nem olyan messze a háztól talált rá egy karton dobozon ülve. Már este volt. Ott ült, és várta az esőt. Meg akart fázni, és meg akart halni. Visszaemlékezett arra a versikére, amelyen annyit nevettek, amikor kicsik voltak. Martina irtó vicces magyar kiejtéssel tudta szavalni a nemzeti versikét a magasra szálló, megázó és megdöglő sólyomról. Az egész osztály jót szórakozott rajta, mikor a štúri költészet verseit „magyar - szlovák” nyelven olvasta fel. A tanárnő, aki óriási nemzeti öntudattal tudta megtölteni az osztályt, csak a kezét tördelte ilyenkor. A gyerekek úgy nevettek, hogy a padokon fetrengtek és sírtak a nevetéstől. Ő szívecskét vésett neki körzővel a padra.
A lány próbálta felhúzni a kezénél fogva, de nem bírta felállítani. Kristóf dobozos bort vett. Mindent úgy készített el, hogy pontosan úgy nézzen ki, ahogy érzi magát. Mint egy lúzer, aki eljött, hogy Londonban hozzon szégyent magára. Ki látott már olyat, hogy valaki nyolc órát sétál egy nap. Nincs pénze rendes ételre, és még egy sört sem ihat meg a haverokkal. Szárított madárguanót szív, hagyja, hogy a lakótársai megjátsszák magukat előtte, hogy nem veszik észre a szobában. Gyakran hallotta, ahogy azt mondják, hogy freak. Nem bírt felállni a kartonlapról. 
– Mi az, összehugyoztad magad? – kérdezte Martina, de lehet, csak a szétöntött bor volt az. Rálépett a lábára, és próbálta megemelni. Amikor a feneke már a föld felett volt, Kristóf olyan erővel lökte el a lányt, hogy az a földre esett. Ráadásul még elkezdett kapálózni is, hogy még meg is tudja rúgni. Legjobb volna a torkánál, ahol olyan pirosan ki van szíva. Martina gyorsan felállt. Elfutott, de rögtön vissza is jött. A boros dobozt kidobta a szemetesbe, megfogta a fiú kezét, és húzta el a kartontól. 
– Ne bámulj úgy, hülye! – ordított rá a könnyein keresztül az arra járó fickóra, aki rögtön át is ment a járda másik oldalára. 
– Gyerünk haza! – mondta végre Kristóf. Martina húzta-vonta fiút. Haza akarta vinni, de a szoba, amin nem voltak ablakok, nem az a haza volt, amire a fiú gondolt.
Még pár napot feküdt az ágyon odalent. Nem gyújtotta fel a lámpát, az ágy alá betette a dobozos bort. Amikor az órája után matatott, a szendvicse is beesett az ágy alá. Remélte, hogy Martina a takarítás után ide fog jönni. De ő csak két nap után jött meg, összepakolta a cuccait, és azt mondta, vett neki egy low cost repülőjegyet, és holnap másszon ki a Standstedre. Megint ugyanaz az út a buszon, téglafalak, üveg City, tömegtől zsúfolt Oxford street, parkok és futómuskátlik. Azt mondta, hogy elkíséri, de lehet, csak biztos akart lenni abban, hogy elmegy. A pultosfiú el akart menni vele, hogy segítsen vinni a bőröndöket. De a lány nem akarta.
– Még meglátná talán, hogy kivel éltem! – mondta Martina Ankának. Bevizezte a haját, és elkezdte nyírni. Ezután a landlord felköltöztette az emeletre. A földalatti szobát többet nem adta ki. Martina át akarta alakítani a földalatti részt, hogy ott fog majd fodrászkodni. Olyan kis szalont szeretett volna. Volt ott egy fürdőszoba, és egy nagy tükör. A landlordnak nem tetszett az ötlet. Azt mondta, kapott egy új szobát és ne találgasson, egyébként is miért nem akar elköltözni az új barátjához.
 – Talán beköltözök, aztán, ha szétmegyünk, majd kitesz az utcára. Ott fogok ülni egy kartonon talán, nem? – mondta Martina. A fürdőszobájában nyírt, vagy azoknál, akik elhívták. A pultosát is ő nyírta. Nyírta a ház lakóit, majd azoknak a kollégáit és kolléganőit, a dél-afrikai szöszi szomszédokat. Sétálni nem járt. Nem volt mikor. A kör, ahol takarított, hajat vágott, sörre járt, kisebb volt, mint Komárom. Szinte egy falu. Egy csomó alacsony viktoriánus házikóval.
Összesöpörte a hajat. Anka megbékélt a gondolattal, hogy ezen az éjszakán a szeplős James mellett fog aludni. Holnap majd felhívja Martina landlordját, hátha mégis kiadná azt a földalatti szobát az újzélandinak. Ha nem, akkor felhívja a saját landlordját, és Jamesszel elfelezik a bérleti díjat. 
- Ki kell állni magunkért, saját jogunk talán! – mondta Martina, miközben kiszórta a hajat a szemetesbe. Anka gondolkozott, mit mondanának a szülei, ha a telefonba elújságolná nekik, hogy egy szobában alszik egy munkással. Biztosan nem úgy képzelnék el Jamest, mint aki a meztelen szeplős vállával nyugodtan szuszog a paplan alatt, behúzott függöny mögött, fehér bakancsaival az ajtó előtt. James inkább backpackernek nézett ki, aki két trikóval és esőkabáttal vág neki Európának. Egy munkás… A szülei inkább erős, kalapács öklökkel képzelnék el a srácot, sárga körmökkel, leégett háttal, átizzadt munkásruhában. Egy férfiember, aki sört iszik munka előtt és felest munka után. A buszon alkoholtól bűzlik, a nők táskájukkal együtt elülnek mellőle. Anka átöltözött a fürdőszoba bezárt ajtaja mögött és bebújt a paplan alá. James fészkelődött egy picit, és csak ennyit mondott: 
–  Hi, let’s talk in the morning! I’m really tired now.
 Majd újra mocorogni kezdett, és oda vetette: 
–  By the way, I’m James.
Ezután, ahogy hallotta a szeplős vállat beszélni, erős akcentussal, már nem tudta elküldeni, hogy Martina házának penészes börtönében lakjon. A váll megszólalt, kora reggel felvette a bakancsát és elment az építkezésre. Délutánonként Terry Prachetett olvasott, és közben hangosan felkacagott. Nemsokára elutazott Európába, a szárazföldre. James úgy hívta ezt a területet – a szigetek és a szárazföld. Ahogy egy újzélandi látja. A lényeg a tengeren volt. James úgy tűnt el, ahogy megjelent. Az ajtó előtt csak egy pici mészpor maradt utána. Nem telepedett le, senkivel nem keveredett konfliktusba, nem esett szerelembe, nem volt haragban senkivel, semmit nem kért kölcsön, semmit nem hagyott itt. Mielőtt a ház lakói véleményt alkothattak volna róla, már itt sem volt. Eltűnt, elment a széllel, amely a tenger felé fújt. Egy valódi Kolumbusz Kristóf. 
– Mi szárazföldiek olyan szomorúak vagyunk, nem vagyunk szabad emberek… – mondta Anka egy cigi mellett Martinának. Az udvaron ültek, és cigiztek, miközben nézték az eget, ahol szabadon úszkáltak a felhők. Nemsokára esni fog.
 
 
 

Képeslap a párizsi fekete férfiaknak
Valószínűleg azok az Unicef képeslapok, amelyeken fekete gyerekek szerepelnek nagy kerek fejjel és dögléggyel a szemük sarkában, voltak rá olyan hatással, hogy Natália előszeretettel hurcolt fel fekete férfiakat a már amúgy is zsúfolt lakásba. A bejárati ajtó egyenesen a nappaliba nyílik, ahol az ablak alatt van egy ágy, szemben vele pedig egy szétnyitható kanapé. A hálószobában három ágy van egymás mellé tolva úgy, hogy a fürdőszobába a WC-vel csak egy keskeny átjárón lehet bejutni. Szekrények nincsenek a szobában. Natália mióta megérkezett, még nem csomagolt ki. Reggel csak lehajol az ágy alá, és kihúz valami ruhát a bőröndből. A kanadai Pierre, akivel a bárnál váltják egymást, mindig kineveti ezért, hogy úgy élnek, mint a kínaiak. A lakást hivatalosan négy ember lakhatná. A tulajdonos egy olasz nő, cigarettával a szájában és a robogóhoz tartozó bukósisakkal a hóna alatt. Mindig elfelejt valamit elhozni, ilyenkor turkál a könyökére akasztott óriási retiküljében, miközben cigarettájának végéről a hamu a szőnyegre potyog. Sejti, hogy a lakást nem négy állandó lakó lakja. Az arcok állandóan váltakoznak. Amíg azonban fizetnek, a szomszédok pedig nem panaszkodnak a zajra, nincs baj. Elveszi a bérleti díjat, amit készpénzben fizetnek, bezárja a táskáját, és tovább robog robogóján a következő szállásig.
A lakásban többnyire nagy a csend. Délig, amíg az éjjeli műszakos csajok alszanak, a függönyök be vannak húzva. Utána lassan megjönnek azok, akik napközben dolgoztak, vagy járták a várost, munkát keresve. Majd főznek, tévét néznek, mindenki külön-külön szidja a kollégáit, később pedig közösen a franciákat. Ebben a lakásban játszódott le a legcsendesebb szex is. Olyan csendben zajlott, hogy reggel Natáliának úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Visszafordult a fal felé, ahol ott szuszogott mellette az óriási néger az Antillákról. Még mindig párologtak belőle a hormonok, amelyeknek köszönhetően halszagot árasztott.
Amikor megjött az antillai diszkóból, hagyta, hogy abból készítsen neki enni, ami otthon volt: paradicsom, banán és méz. A hűtőben az ő polcán nem volt semmi. Máskor azért volt csirke és rizs. 
– A szósz. Afrikában sohasem kapsz húst csak úgy. Mindig csak öntettel együtt - mondta a srác Beninből.
 A kameruni srác azt állította, hogy herceg, majd készített egy egyszerű omlettet. Amikor jóllaktak, szerelmeskedtek a parkban a bokrok mögött. A feneke ott rázkódott felette, miközben szemközt nagy robajjal elment egy vonat. Végre a húsz vagon okozta hangzavar miatt nem kellett csendben lennie. Utána a srác azt kérte tőle, hogy adja kölcsön neki a megtakarítását. A pénz állítólag a beteg nagybácsijának kell Kamerunban. Azt is mondta, hogy mennyire várja már, hogy összeházasodjanak, és együtt éljenek Afrikában, ahol teljesen normális, hogy majmok szaladoznak az udvaron, úgy, mint nálunk a tyúkok. Natália begombolta magát, elbúcsúzott tőle, és elballagott a metróhoz. Amíg a föld alatt elveszett a térerő, küldött neki egy smst, Ne m’appelle plus!
Pár héten keresztül a szerelmes indiai hívogatta. Vele az utcán találkozott. Natália csak viszonozta a köszönését, majd megmutatta neki az utat a metróhoz. Régi jó trükk. Ezután megette a karis tésztáját, és reggel jógázott is vele. Erre elkezdte őt követni az utcán egészen a szupermarketig, és hihetetlen hosszú üzeneteket hagyott neki. Először csak találkozót kért. Utána azt kérte, hogy legalább jógázzanak együtt. Az egész kerületben lógtak a hirdetései minden felé. A tanfolyamát kínálta rajtuk. 
–  Senki nem jelentkezett – sírt a telefonba. 
– A franciák miért nem akarnak jógázni? 
Majd mesélt a Srí Lanka-i politikai helyzetről. Megígérte, hogy vesz neki repülőjegyet, hogy a lány meglátogathassa a szüleit, amíg ő menekült státuszban van. Sőt mi több, előhúzta a menekültek történeteit, amik csak illegális dokumentumokról szóltak…
De ekkor már Natália kidobta a SIM kártyáját a Szajnába. Felment egészen a Pont-Neufig, kollégája, Pierre szerint Párizsban az összes romantikus lélek onnan veti a vízbe magát, ha öngyilkos akar lenni. 
–  Én téged a Pont-Neufre tippellek – mondta egyszer, amikor látta, hogy mindig ugyanazt a cédét hallgatja körbe-körbe, és milyen szerencsétlenül szolgálja fel a sört. 
– Az üzletemberek és a hivatalnokok a La Défénse-nél ugranak a metró alá. A szlávok azonban romantikusak. Anna Karenina sem ugrana Párizsban a sínek közé. Én téged a Pont-Neufre tippellek. 
A SIM kártya beesett a hídról a vízbe. Ez volt Natália úszva feladott Unicef képeslapja a párizsi fekete férfiaknak.

Pest-budai ismeretek

A budapesti autóbuszokon még mindig azok a régi jegykezelő gépek vannak, amelyeket csak a keleti blokkból származó emberek tudnak kezelni. Bele kell tenni a jegyet és meghúzni. A gép pedig kilyukasztja rá a számkombinációt.
Juliana abból tudja biztosra, külföldi van a buszon, hogy az beteszi a jegyet a gépbe, és vár. Utána pedig kihúzza, és keresi a rányomtatott kódot. Az otthoniak pedig ülnek a bőr üléseken, amelyekből lóg ki a sárga szivacs, és csak figyelik őket bambán. A föld felett úgyis csak ritkán járnak ellenőrök. Az összes a metróban van, főleg a kék vonalon. A kék vonal végállomásán át kell szállni az ősrégi orosz gyártmányú szerelvényből a magyar Ikarus márkájú autóbuszba. Ezeket a buszokat Juliana már jól ismeri a pozsonyi utcákról.
A piros-fehér korlátok Budapesten ugyanúgy néznek ki, mint a szlovák városokban. Ahogy az épületek, a bútorok és a ruhák is. Ahhoz, hogy zöldséget és gyümölcsöt vegyen elég, hogy tud szlovákul, és el tudja mondani: narancs, paradicsom, krumpli. Az emberek arcai pozsonyi ismerőseit juttatják eszébe. Csak, mikor megszólalnak, akkor oszlik szét a közelség érzése. A Szent István bazilika környékén lévő egyetem, amelyben Juliana tanul nyugati típusú képzést kínál.

Take my hand, take my whole life too
– Is anyone here born in Hungary? 
Míg a sörön leült a hab, a pultos srác szétöntötte a pálinkát a stampedlikbe.
Utána befejezte a sör csapolását és odatette Juliana elé.
– Majdnem Magyarországon – kiáltott oda a pultosnak, hogy az biztos meghallja a pult körüli hangzavarban. A srác morgott valamit az orra alatt, majd továbbadta a pálinkát az angolok egy csoportjának, és ötször rácsapott a bárra a kis pohárkákkal. A franciák fizetni akartak, a japán csajok meg a mosdót keresték. Ismét a billegő asztal körül találta magát.
– Utálnak minket – mondta a kollégáinak. Elmesélte nekik a bárnál folytatott beszélgetést. A szemrehányásra, hogy a bárban nincs senki Magyarországról, mondta a pultos srácnak, hogy ő a szomszédból van. Utána egy másik érvet próbált felhozni, amely csak egy amolyan olcsó poén akart lenni. 
– So I said that we were the ones boosting Hungarian economy - ami még jobban felhúzta.
– Not my economy! Juliana kicsit elgondolkodott a sör mellett, hogy mi is az ő vagyona valójában.
Később lélekben számadást készített a mindennapi kiadásairól. Elkészítette a személyes gazdasági leltárát. A központban lakik egy lakásban. Amikor aláírta a szerződést a fejléc valami dublini ír lány nevére szólt. Ruháit a Zarában, H&M-ben, Mangóban, Pull and Bearben, New Yorkerben szerzi be. Néha vesz magának valami apróságot a magyar tervezőktől, táskát vagy ékszert. Ha valamire a lakásba van szüksége, akkor felül a metróra és elmegy az Ikeába. Vagy ír egy mailt az ügynökségnek, azok meg megveszik. 
A kínainál, a Hare Krisnában, a Business Center kifőzdéjében ebédel. Olyan iskolába jár, amely University of State of New York fejléces diplomat állít ki, és ehhez nem is kell átrepülnie az óceánt. Csak a víz amit iszik, és a levegő amit belélegzik az hazai. Szokott még juhsajtot is venni, amiről titokban azt gondolja, hogy a legjobb a visegrádi régióban. Pár másodpercig elgondolkodott, hogy vannak-e egyáltalán magyar barátai.
– Do you have any Hungarian friends?
Ezt a kérdést a magyar portás tette fel neki az egyetem épületében. A portás, aki állandóan nyakig begombolt, vicces köpenyben jár. Álltólag rosszul fizetik őket. De ő más, nem fejt keresztrejtvényeket, nem néz sorozatokat. Angolul tanul, érdeklődik a diákok iránt és tanulni akar az iskolában. Még pontosan nem tudja, hogy mit, de azt igen, hogy akar. Megmutatta neki a különleges elismerését a munkájáért, amelyet a diákszövetség adott neki: the nicest employee of the year.
– Mi történik odakint? - kérdezte Juliana.
Valami készülődött a Bazilika előtt, a tér körül volt véve kordonokkal, hordták a sok cuckot, épült az emelvény.
 – It is a big Hungarian day tomorrow. When king of Hungary... -  mondta a portás, miközben széttárta a karját, jelezve ezzel, hogy a király országa a Balkántól a Tátráig húzódott.
Juliana megköszönte, és kiment. Visszament körülnézni a Bazilika elé. A kordonok közül férfiak léptek elő. Egy kis díszített szekrénykét vittek. Lassan haladtak. A szekrényke talán nehéz lehetett, vagy nagyrabecsült, és nem illett vele sietni. A srácok csak egyszerűen farmerben voltak, és munkás ingben. A portás szavai alapján állítólag a szekrénykében Szent István földi maradványai vannak. A bársonyon pedig egy kéz fekszik, gyűrűvel. 
A teret éttermek, kávézók vették körül, ahol pár csont miatt nem állt meg az élet. Az egyik terasz fölött égők lógtak, amelyek nappal is világítottak, a láthatatlan hangszórókból pedig Elvis Take my hand/Take my whole life too száma szólt. Ez a régi, lágy dallam kísérte a szekrényke útját a Bazilikába.
Az emberek a teraszokon nevetgéltek, koccintgattak az italaikkal. A tér üres volt, a férfiak, akik már láthatóan megrogytak a szekrényke súlya alatt, úgy néztek ki, mintha egy bárkát cipelnének. Olyan szép volt, hogy Juliannának szinte automatikusan megrogyott  a térde. Letérdelt az utca kövére, de mivel ez a mozdulat magában véve értelmetlen volt, befejezésként keresztet vetett. 
Egy idősebb hölgy a mankójának támaszkodva vetett keresztet. Két japán turista letette kezéből a kamerát, és tisztelettudóan meghajolt. Utána odamentek Julianához, rákérdeztek a szekrényke és az ünnep jelentésére.
– Ez egy fontos nap a magyarok és a szlovákok számára, és mindenki számára, aki itt élt, amikor a királyunk létrehozta a magyar főúri uradalmat. Ezek a csontjai. A keze és a gyűrűje.
A japánok bólintottak, és lobogtatták a vaskos Central Europe útikönyvet. A könyvben állítólag nem olvastak róla. 
– Ki kell javítani azt a könyvet – nevett Juliana velük együtt. Köszönés képpen bólintottak, majd bementek a California Cofee Companyba a tér sarkán. Onnan nézték, ahogy megérkezik a szekrényke a Szent István bazilikába. 
Az iskola büféjében vett két kávét és egy rétest. A portásnak, aki egyébként az egyetlen magyar ismerőse volt, elmesélte az elméletét arról, hogy ez a közép-európaiak közös ünnepe.
– Az iskolának tennie kellene valamit… Biciklizünk a föld napján, játékokat vásárolunk karácsonyra a karitászba, de mi lesz ezzel az ünneppel?  Egy csoportos mailt küldtek csak, hogy kerüljük az esetleges tüntetéseket.
Az év dolgozója egyetértett:
– A külföldi diákoknak ma nem kellene a központban tartózkodnia. 
Leporolta a cukrot a köpenyéről, majd felvetette, hogy Szent István legalább egy szobrot megérdemelne. 
–  Vagy egy dalt… - felelte erre, és bedobta  a papírtálcát az újrahasznosítható szemetesbe.
–  Musicalt – mondta erre ő.
–  The King – javasolta címnek Juliana.

     DÓSA ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA