Penelope Fitzgerald
Az élet Hiruharamán
 

Mr. Tanner mindenáron el akarta mesélni, miképp alakult úgy, hogy ügyvéd van a családjában, s így amikor annak idején elhatározták, hogy mindenüket eladják, és elhagyják Új-Zélandot, akadt valaki, akiben tökéletesen megbízhattak a jogi lebonyolítást illetően.
De ehhez a nagyapjáról is szót kellett ejtenie, aki árva volt, és Angliából származott, a lincolnshire-i Stamfordból, ahonnan egy jómódú családhoz került Aucklandtől északra, elvileg tanoncnak, de hamarosan kiderült, hogy inkább szolgának kellett. Késeket tisztított, lovakat gondozott, felszolgált és fát vágott. Kittyvel, Mr. Tanner nagyanyjával egy aucklandi rövidáruüzletben ismerkedett meg, ahová vásárolni küldték. Kitty nevelőnőnek ment oda Angliából, de az ő esetében is nemsokára kiderült, hogy valójában szolgálót akartak. Tizenhat éves volt, és Tanner arra kérte, várjon még három évet, amíg megtakarít némi pénzt, aztán menjen hozzá feleségül. Ez egy metodista misszión történt, pár héttel később. – Otthon milyen rokonaid vannak? – kérdezte Kitty. Csak egy lánytestvérem, felelte Tanner. Húg vagy nővér? Nővér. Biztos azt hiszi, hogy már kész mester lettem. Hogy felvitte az isten a dolgomat. - Nem írtál neki mostanában? – Egy ideje már nem. – Azért most csak írjál neki – mondta Kitty –, és mondd el, hogy állnak a dolgok köztünk. Örülnék egy új rokonnak, nemigen vannak rokonaim. – Majd még meggondolom – válaszolta Tanner. Kitty ekkor értette meg, hogy nem tud se írni, se olvasni.
Egy isten háta mögötti vidéken kezdték a közös életüket. Auckland környékén egy hold föld akkoriban tíz shillingbe került, aminek egyharmadát új templomok és iskolák építésére fordították, de ahová Tanner és Kitty költözött, Awanuitól északra, ott nem volt se templom, se iskola, így a föld lényegesen olcsóbb volt. Nem is kellett megvenniük a telket, az előző tulajdonos otthagyta, pedig volt ott valami, amit máshol ezer fontért se lehetett volna megkapni: egy közkút, amelyből állandóan folyt a tiszta víz egy földalatti forrásból. Az előző lakó mégis otthagyta, a magány miatt, meg azért is, mert olyan szegény vidék volt. De azért ne egy rozoga kunyhót képzeljenek el. Két szoba is volt benne, az egyikben kályha, a másikban ágykeret, és még egy harmadik is volt hátul zöldségtárolásra. Tanner gumós növényeket termesztett, és hetente kétszer bement Awanuiba lovas taligán. Kitty otthon maradt, vigyázott a kétszáz csirkére meg a malacokra.
Tanner hosszasan tűnődött, mit is mondjon a feleségének, amikor az bejelentette, hogy gyermeket vár. Mikor a felesége közölte vele a dolgot – ami jó két évvel később történt –, először nem is értette, mert északról fújt a szél, így egyikük se hallotta a másik hangját. Amikor aztán felfogta, hogy mit mond az asszony, összeszedelőzködött, és elhajtott Awanuiba. A doktor épp ebédelt egy fogadóban, a főutca felső végén. Amikor visszatért a rendelőbe, Tanner megérdeklődte tőle, milyenek az életben maradási statisztikák az Északi-szigeten.
- Mármint a halálozási statisztikák? – kérdezte a doktor.
- Az is jó lesz – felelte Tanner.
- Itt aztán nem hal meg senki, hacsak halálra nem issza magát vagy vízbe nem fullad. Taranaki tartományban háromezer ember lakik, de tizenhat hónapja nem volt egy temetés se, és összesen huszonnégy beteget jelentettek. Szegény ember áll maga előtt.
- És szülésbe se halt bele senki?
Az orvosnak nem voltak adatai arról, hogy hány nő halt bele a gyermekszülésbe, de fürkészően ránézett Tannerre, és megkérdezte, mikorra várják a gyereket.
- Persze fogalma sincs. Csak azt ne kérdezze, ikrek lesznek-e. A természet nem úgy rendelte, hogy azt előre tudhassuk. – Jegyzetelni kezdett a füzetébe. – Hol lakik?
- A Houhorába vezető út mellett, tizenkét mérföldre jobbra.
- Mi a hely neve?
- Hiruharama.
- Nem ismerem. Ez nem maori név.
- Állítólag azt jelenti, hogy Jeruzsálem – mondta Tanner.
- Más nő is van ott?
- Nincs.
- Mármint aki a házat rendben tartja, amíg a felesége ágyhoz van kötve. Ki a legközelebbi szomszéd? – Tanner azt felelte, hogy arrafelé nem lakik senki, leszámítva egy Brinkman nevű embert, aki néha benéz hozzájuk. Kilenc-tíz mérfölddel arrébb lakott, Stony Loaf-ban.
- Van felesége?
- Nincs, épp ez a baja. Egy nő se hajlandó kiköltözni oda.
- Egy nő bárhova hajlandó kiköltözni – válaszolta az orvos. – Biztos nem normális az a Brinkman.
- Egy álmodozó – felelte Tanner. – Inkább álmodozónak mondanám.
- Olyasmire gondoltam, hogy ki fogja kimosni a lepedőket, meg effélékre. Ha nincs más, maga elbír a házzal egy pár napig?
- Minden házimunkát meg tudok csinálni – válaszolta Tanner. 
- Nem iszik?
Tanner megrázta a fejét, és azon tűnődött, vajon a doktor iszik-e. Megkérdezte, elhozza-e a feleségét kivizsgálásra, amikor legközelebb bejön Awanuiba. A doktor kipillantott az ablakon, és a rozoga, vaspántos kerekű taliga láttán csak annyit mondott: – Inkább ne.
 Kitépte a receptet a jegyzetfüzetéből. – Váltsa ki ezt a feleségének. Kalciumos víz. Ha majd eljön az ideje, küldenie kell értem. De emiatt ne izgassa magát. Mire megérkezem, gyakran már nincs is rám szükség.
 Közben más páciensek is érkeztek, a verandán üldögéltek a lócákon. Némelyikük üres orvosságos fiolát hozott újratöltésre. Volt egy férfi, akinek fel volt kötve a jobb karja, aztán néhány gyerek az anyjával, meg egy asszony, aki egészségesnek tűnt, de valamiért sírással küszködött. – Nohát, ilyen az élet itt a városban.
 Tanner átballagott a postára, ahol ingyen lehetett kérni tollat és tintát, és írt egy levelet a nővérének. – De hát az előbb nem azt mondta, hogy nem tudott írni-olvasni? – Ezek szerint akkor már tudott. Mr. Tanner arra tippelt, hogy noha Kitty csöndes, nagyon csöndes leány volt, nyilván nem volt hajlandó hozzámenni Tannerhez, amíg meg nem tanult. – Ezt írta: Drága jó nővérem. Nohát, megtörtént a dolog, a család hamarosan egy fiúval vagy lánnyal fog gyarapodni. Nagy segítség lenne, ha küldenél egy könyvet a dologról. Mostanra már száz kifejlett tyúkunk lett, még száz nemsokára tojik, és van egy jókora krumpliföldünk is. – Feladta a levelet, aztán vett szappant, cérnát, tűt, halkonzervet, teát és cukrot. Mielőtt elhagyta volna Awanuit, megállt az utolsó tanyánál, ahol ismert egy Parrish nevű embert, aki versenygalambokat tartott. Egy pár galamb épp akkor érkezett meg a dúcra. Parrish egészen rövidre vágta a fészekbejárót, így valahányszor egy galamb leszállt, egy madzagra kötött csengő mellett kellett befurakodnia, s a csilingelés figyelmeztette a gazdát. Mindegyikük kékgalamb volt, Parrish szerint csak ilyet tart, akinek van esze. Tanner elmondta, mi a helyzet náluk, és kölcsönkért két galambot. Parrish nem bánta, mert Hiruharama, ahol Tanner lakott, nagyjából az Awanuiból a Te Paki állomáshoz vezető úton feküdt, s a galambjai ezen az útvonalon repültek.
- Ha a másik irányban laknál, nem tudnék segíteni – mondta Parrish.
Négyhónapos koruk után egy maori fiú vitte ki a fiatal madarakat, és előbb három, majd tíz, húsz mérfölddel odébb engedte el őket, mindig ugyanabba az irányba, északra-északkeletre Awanuitól.
- Már ha el tudnak repülni tizenöt mérföldre – mondta Tanner.
- Kétszázötvenre is.
- Tizenöt mérföldet mennyi idő alatt tesznek meg?
- Szép időben húsz perc alatt – válaszolta Parrish.
A maori fiú kiválasztott két madarat, és betette őket egy fonott kosárba, amit Tanner bepréselt a kocsisülés alá. 
- Valahogy számozod őket? – kérdezte Tanner.
- Nem kell. Mindet ismerem – válaszolta Parrish.
Kősó kell nekik, mondta még, így hát Tanner visszament a városba kősóért meg kölesért. Mire Hiruharamába ért, már minden irányból tiszta, sötét éjszaka vette körül. Téged is vinnem kellett volna, mondta Kittynek. Nincs semmi bajom, válaszolta Kitty. Tannernek viszont volt, mert izgult. Attól, hogy valamit otthagytál a boltban?, kérdezte Kitty. Tanner kiment a taligához, és behozta a galambokat, akik egyfolytában fészkelődtek a fonott kosárban, és halkan tanácskoztak.
- Van itt még valami, amit nem is kértél – mondta. A zöldségraktár feletti padláson helyezték el őket. A kékgalambok lettek a ház legfőbb díszei.
Az angliai nővér végül is küldött nekik könyvet, de az csak majdnem egy év múlva érkezett meg. Egyébként is csak egyetlen fejezet volt benne a praktikus kérdésekről. A többi vallásos felhangú volt. Közben kiderült, hogy Kitty nem is számított rosszul, mert nagyjából abban az időben, amikorra várták, jönni kezdtek az erős fájások, és Tannernek hívnia kellett az orvost.
 Tanner csomagolóládákból épített galambdúcot. Naponta kellett volna reptetni őket, hogy edzésben legyenek, de nem volt erre érkezése. Azért elég tűrhetően néztek ki, kissé ziláltak voltak, de alig észrevehetően. Négy óra volt, szellős, de azért nem szeles idő. Kivitte őket a levegőre, ami még a parttól ekkora távolságban is tele volt az óceán sójával. Fogalma sem volt, hogyan kell elengedni egy versenygalambot. Kinyitotta a kosarat, és mire a következő lépést végiggondolhatta volna, már kinn is voltak, és fenn szálltak a kék égen. Rémülten figyelte, ahogy egy bizonyos magasságot elérve kis köröket kezdtek leírni, mintha összezavarodtak vagy eltévedtek volna. Aztán úgy tűnt, hogy megpillantottak valami ismerős dolgot a láthatáron, és határozott irányt vettek Awanui felé. – Vagy húsz perc alatt odaérnek Parrish házához. Tíz perc, mire Parrish vagy a maori gyerek a doktor házához ér. Két és fél óra, mire a doktor elvergődik hozzánk, beleszámítva azt is, hogy egyszer eltéved. Harminc másodperc alatt lekászálódik a taligáról, és kinyitja a táskáját. 
 Öt órakor Tanner kiballagott a disznókhoz és a tyúkokhoz. Hatkor Kitty se jobban nem volt, se rosszabbul. Csendesen feküdt, és tetőtől talpig izzadt. – Valaki jön – mondta –, de nem Awanuiból, hanem a felső úton. Biztosan Brinkman, gondolta Tanner. – Persze, már fél éve nem volt nálunk – mondta Kitty, társalgási stílusban. Hiszen ki más jöhetne a felső úton? A fenti ösvény mindkét oldalán mély, lekerekített vízelvezető árok futott, emiatt bajos volt arra közlekedni. Már hallották is, ahogy csikorogva-zörögve közeledik Brinkman ócska bricskája, két kerékkel az árokban, kettővel az árkon kívül. – Megállt itatni a vízmosásnál – mondta Kitty. – Most aztán majd végig csak sétálni fog az a ló. - Már fordulhat is vissza, ha ideér – mondta Tanner.
 Volt valahol egy fényképük Brinkmanről, de Tanner nem emlékezett, hova lett, és szerinte amúgy se hasonlított rá. – No de azután, hogy nyolc mérföldet zötykölődött ezen a göröngyös talajon, csak be kell hívni, meg a lovát is el kell látni.
 Mint a legtöbb egyedül élő ember, Brinkman fennhangon is a saját gondolatmenetét folytatta tovább, amely valóságosabbnak hatott számára, mint a zűrzavaros külvilág. Egyenesen a nappaliba lépett, megállt a mosdó fölé akasztott tükör előtt, és hosszasan bámulta magát.
- Mit szólsz, Tanner, ma reggel úgy láttam, mintha megjelentek volna az első ősz hajszálaim.
- Ejnye.
Brinkman körülnézett. – Látom, nincs megterítve.
- Nehogy azt hidd, hogy nem szívesen látunk – mondta Tanner –, de Kitty nincs jól. Lelkemre kötötte, hogy hívjalak be egy kicsit kifújni magad, de nincs jól. Az igazság az, hogy éppen szül.
- Akkor ma este már nemigen főz, igaz-e?
- Hát úgy készültél, hogy nálunk vacsorázol?
- Fél éve jártam itt, gondoltam, ideje, hogy eljöjjek hozzátok, és vacsorázzak egyet veled meg a feleségeddel.
- Milyen nap van ma? – kérdezte Tanner, hogy mondjon valamit. Abban a pillanatban még azt is nehezére esett felfogni, hogy Brinkman egyáltalán létezik. Idegennek tűnt, mint aki más országból jött, és a legegyszerűbb dolgokat sem érti.
Nem úgy látszott, mintha Brinkman indulni készülne. - Legutóbb kagylókonzervvel kezdtük. A feleséged rakta ide elém. Azt hiszem, nem tett jót a beleimnek. Utána tükörtojás volt, meg finom céklazselé, italnak tea és húslé közül lehetett választani, volt vajaskenyér, meg rengeteg melasz. Mindent beírtam a naplómba. Nem mintha csak a vacsora miatt jöttem volna. Meg nem is csak azért, hogy kimozduljak, bár mindig jól jön egy kis levegőváltozás meg természetjárás. De inkább azért jöttem, mint legutóbb is, hogy női hangot halljak. 
 Észrevette-e Tanner, folytatta Brinkman, hogy errefelé nincsenek énekesmadarak? Abban a pillanatban a másik szobából olyan sikoltás vagy segélykérés hallatszott, amilyet Tanner még életében nem hallott, még hajótöréskor sem – pedig abban is volt része –, sőt a vágóhídon sem.
- Velem ne is törődj – mondta Brinkman. – Elüldögélek itt, amíg vissza nem jössz, elpipázgatok itt csendben.
Közben a doktor is befutott a felesége özvegy nővérével, aki velük lakott, és ápolónő volt, vagy legalábbis valamikor a múltban az lehetett. Tanner csupa vér volt, amikor kibukkant a hálószobából, úgy nézett ki, mint egy hentes. Megvan a gyerek, mondta az orvosnak, lánygyerek, már be is bugyolálta egy törölközőbe, és bedugta a szennyeskosárba. A doktor visszatessékelte a hálószobába, és leültette. Az ápolónő letette a magával hozott eszközöket, és keresni kezdte a teáskannát. Brinkman csak ült, olyan szilárdan, mint a szék. – Biztos azon töri a fejét, ki lehetek – szólalt meg. – Egy szomszéd, aki vacsorára jött. Engem itt mindig szívesen látnak, legalábbis azt hiszem. – Tőlem aztán – felelt a sógornő. Közben a doktor is előbukkant, sokkal gyorsabban mozgott, mint máskor. – Menj be, és mosdasd meg a beteget. Én addig megnézem a méhlepényt. Az apa kidobta a szemétbe.
 Itt követte el Tanner az egyetlen tévedést. Nem méhlepény volt az, hanem még egy lánycsecsemő, kisebb, de azért bizony egy ikerbaba. – De ha mindkettő lány volt, akkor hogy lehet, hogy Mr. Tannert is Tannernek hívják? Hát úgy, hogy Tanneréknek még kilenc gyerekük született, köztük fiúk is, és az egyik fiú lett Mr. Tanner apja. Aznap este, amikor a doktor visszajött az udvarról azzal a lucskos valamivel, és megcsavarta, mintha ki akarná akasztani száradni, az a valami kinyitotta a száját, a konyha hidegebb levegője beözönlött rajta, s a kislány megkapta az élethez szükséges kezdőlökést. Onnantól fogva Tannerék falán mindig ott lógott bádoglemezen a mottó: Ne dobj ki semmit. Akkoriban árultak ilyeneket a vasboltban. – És végre elérkeztünk oda, ahova Mr. Tanner mindvégig ki akart lyukadni: míg az első leánygyermek semmire se vitte, ez a másik kislány ügyvéd lett egy wellingtoni cégnél, és nagyon jól ment a sora.
 Brinkman eközben mindvégig ott üldögélt az asztalnál, és pipázott. Két újabb nő jött a világra! Valószínűleg azon morfondírozott, hogy ha ez így megy tovább, végül talán neki is jó esélye lesz, hogy beszerezzen magának egyet. Addig is előbb-utóbb csak lesz már vacsora.

        Orzóy Ágnes fordítása



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu