Amikor 1938 tavaszán André Breton meglátogatta Trockijt Mexikóban, és megismerte Fridát, lelkesedett a képeiért és azokat szürrealistának kiáltotta ki. Frida kacagott és a fejét rázta. Nem, mondta Bretonnak, ezek egyszerűen csak önéletrajziak. Én a saját életemet festem, semmi mást. A fájdalmamat festem. Breton nem értette, hogy Frida élete maga a szürrealizmus.
Breton az „Amit a víz adott nekem” című képét szerette a legjobban. Látta benne az egzotikumot, a fantáziát, az álmokat… Frida az emlékeit látta a képben. Breton azt javasolta, vegyen részt 1939 márciusában Párizsban a Mexikó-kiállításon. Beleegyezett, kötelességének tartotta, a Maestro is rábeszélte. Breton felületes és amatőr kiállítást hozott össze, írta később haza.
Fázott Párizsban (fázott New Yorkban is, továbbá mindenütt, kivéve Mexikót). Bretonék elhagyatott lakásában lakott, a lányukkal egy szobában. Hólyaghurut és vesemedence gyulladás miatt kórházba került.  Teljesen elveszett lett volna, ha nincs Jacqueline, Breton felesége. Összebarátkoztak, a piacokat járták, régi babákat kerestek Frida gyűjteményébe.
A „Mexique” című kiállítás megnyitóján a Pierre Colle Galériában ezen a koratavaszon maga is kiállítási tárgynak érezte magát, a mexikói folklór egyik elemének, és nem festőnek, akinek a képei uralták a kiállítást. Képeitől Juan Miro,  Kandinski,  Marcel  Duchamp volt elragadtatva. A kritikusok lelkesek voltak, felismerték a hitelességét és az őszinteségét. Frida azonban rosszkedvű volt és dühös, mert Breton az ő képeivel együtt fotókat, prekolumbiánus szobrokat meg a saját giccsgyűjteményét is kiállította a halottak napján árult cukor halálfejektől, báboktól, virágoktól, édességektől kezdve a papír-csontvázakig...
A „Vogue“ a címoldalán hozta a fotót Frida gyűrűkkel ékesített kezéről, és meghirdette a Madame Rivera-stílust. A legjobb úton volt ahhoz, hogy a szürrealizmus ikonja váljék belőle, ez azonban nem érdekelte. A lelkes Picassótól teknőc fülbevalót kapott ajándékba, két miniatűr kezet, mindjárt ez lett a legkedvesebb ékszere. Picasso egy az árva lányról szóló spanyol népdalra is megtanította: „…se anyám, se apám, kivel bajom megosztanám”, amit később gyakran dúdolgatott.
Akkor sem hitte el, hogy híres lett, amikor a Louvre is megvette egyik önarcképét. Festőként nem volt hiú. Mint minden súlyos betegnek, neki is elegendő jutalom volt, hogy él, hogy túléli a bajokat. Időnként ezt különösen intenzíven élte meg, ha például a mártástól csöpögő fakanállal a kezében megállt a konyha közepén, vagy amikor a morzsákat és a szeleteket bámulta a kenyérvágó-deszkán. Vagy az ecsetjére vett festékre meredt, mielőtt a vászonra kente volna. Vagy a szájába vett falatra figyelt. El volt ragadtatva a körülötte levő tárgyaktól, a saját mozdulataitól, a lélegzetvételtől, a testében, a világban való létezéstől. A létezés bizonyossága, ha rövid időre is: erre a napra, erre az időre, ezen a helyen tagadhatatlanul eleven volt.
Az ilyen pillanatok más perspektívát adtak az életének. Úgy érezte, hogy a túlélés kereteit meghaladó minden élménye tiszta haszon. Amikor maga a puszta túlélés sikerül, akkor a többi siker viszonylagossá válik.
Az egzotikus és bájos amatőr maga alkotott képe, a festészet fontosságának lekicsinylése, hogy megkerülje a komoly elbírálást és a versenyt, nemcsak a Maestróhoz való viszonyával volt kapcsolatos. Akkor is viszonylag közömbös maradt, amikor Párizsban és New Yorkban kritikai elbírálásban részesültek a képei. Élvezte, hogy a figyelem középpontjába került, hogy sikerült eladnia néhány képet, de ez volt minden.

Képei nem a Maestro festészetéhez képest voltak kicsik és jelentéktelenek, mondogatta általában, hanem az ő teljes élettapasztalatával összevetve. Ez a tudat felszabadítólag hatott Fridára.

Ezért tudta megfesteni a saját abortuszát, törött gerincét, vérző szívét vagy be a nem gyógyult műtéti sebeit, mint A remény fája című képen. A képet nézve könnyen magunk elé képzelhetjük a sebész szikéjét, amint végigfut az ágyon fekvő nő meztelen hátán, és bemetszi a bőrt. Aztán mélyebbre hatol, a húsba, és elér a csontig. A néző beleremeg abba, amit a kép olyan erővel sugall. A tekintetet magára vonó két véres vágás nem vált ki akkora meglepetést, mint a narkózisban fekvő ő mellett ülő másik Frida, aki a fűzőjét tatja a kezében. A fűző rózsaszín, mintha valami csecse-becse volna és nem „kínzóeszköz”, ahogy Frida gyakran nevezte, ami bő piros ruhája alatt is rajta van. 
Ez az ortopéd segédeszköz korlátozta a mozdulatait, kényelmetlen és fájdalmas volt, ugyanakkor egyenesen tartotta a hátát, és lehetővé tette számára a mozgást, az ülést és a festést. Nemcsak távolságtartásra volt szüksége, hanem jó adag humorra is, mellyel fűzőjéhez a nyári ruha, a hajszalag, a születésnapi torta színét kiválasztotta. A leander virágának e finom színével a könnyedség és az öröm illúzióját adta e komor képnek.
Még egy elem kerülheti el az ember figyelmét. Frida számára nemcsak az acélfűző teszi lehetővé a festést, hanem az acélfegyelem is. Hogy egyáltalán festeni tudjon, először fel kellett vennie azt a rózsaszínű fűzőt, és azután odaülni a székre a vászon elé. Vagy felülni az ágyban. Mielőtt felöltözik (ha jól érzi magát azon a napon, talán segítség nélkül is fel tud öltözni), előbb fel kell helyeznie ezt a segédeszközt. A legkülönbözőbb fajtájút, mert váltogatta a különböző fűzőket a mozdulatlanságra és időnként hosszadalmas fekvésre kárhoztató gipszfűzőtől a kezében tartott alkotmányhoz hasonló többé-kevésbé rugalmas bőr-, plasztik vagy fémkonstrukciókig. Csak ezután veheti fel a segédeszközt elfedő bő ruhát. Nem elég, hogy fegyelmezett volt, mint a többi festő, Fridának a festés közben viselt fűző okozta kényelmetlenséget is el kellett viselnie.

Aztán ott ül, amíg el nem fárad, amíg teljesen le nem gyűri a fájdalom. Néha csak húsz percig tud dolgozni, attól függően, melyik fájdalom vette elő, miután hosszabb időt töltött görnyedten, ugyanabban a testtartásban. 
Lehetett ez pillanatnyi, átható fájdalom, és elmúlt, ahogy megváltoztatta a testtartását. Vagy fojtott és enyhébb fájdalom, ami elárulta a tűzfészek létezését. A fájdalom gyakran lázzal járt, és akkor úgy érezte, hogy valami apró darabokra töri, mintha két malomkő közé esett volna. Ez a fájdalom kimerítő volt és hosszadalmas, és ilyenkor hamar abbahagyta a festést. Néha mintha könnyebben elviselte volna az éles fájdalmat, mert ugyan nem kapott levegőt, pár pillanatra mégis levegőhöz jutott. Legtöbbször mégis elviselte a fájdalom határán járó rossz érzést, amit a Demerol injekcióval sikerült elhessegetni, sőt elfelejteni aztán belemerülni a festésbe.

Amikor tüdőgyulladást kapott, nem akart kórházba menni.  Mindenkinek könnyebb lett volna, ha a kórházat választja, ő azonban még mindig elég makacs volt ahhoz, hogy nemet mondjon. Kitty és a Maestro  hitt a gyógyulásában, a tüdőgyulladás nem volt súlyos, átélt már rosszabbat is. Nem értették a lényeget, hogy elege van a túlélésből. Végül nem maradt más, mint a betegségek, hegek, fájdalmak és a fáradtság sora.  Mindez lerakódott a testében, és a test emlékezett. A teste nem tett egyebet, mint számon tartott mindent, egészen a végső összesítésig. A többiek és Frida között az volt a különbség, hogy ennek ő egész idő alatt a tudatában volt. A legszebb ruhákba öltözve, odasimulva a csontvázhoz, hű partneréhez, odaadással és kecsesen táncolta a haláltangót.
Mégis, ha nem jött volna a baleset, sohasem lett volna festő. Nem élt volna a Maestróval. Vidéki orvos lett volna valahol Mexicóban. Valaki más lett volna. A fájdalom és a műtétek tapasztalata volt a zsinór, amely összekötötte tapasztalatát és a képeit, összefűzve őket a cérnához hasonlóan, amellyel a sebész varrja össze a sebet. Vagy a köldökzsinórhoz, amelyen keresztül képei a placentájából táplálkoznak, és kiszívják az életét.
Tánca most végéhez közeledett. És nem csupán a tüdőgyulladás miatt, amely ezúttal nem múlt el, látta ezt a körülötte élők arcán. Valahányszor Kitty bejött a szobába, általában halkan járt, azt gondolván, hogy Frida alszik. Persze úgy is volt: aludt vagy a gyógyszereknek hála az álom és a valóság között lebegett. A következő napokban mégis érezte, hogy Kitty minden igyekezete ellenére másképpen viselkedik. Többé nem volt olyan figyelmes. Mint aki a távozásom utáni életet gyakorolja, futott át az agyán. Az embernek hozzá kell ehhez szoknia, hogy tovább tudja folytatni. Nem volt ez nyilvánvaló, elárulta egy akaratlan mozdulat, amellyel zajt keltett, ahogy mondjuk meglökött egy széket. Vagy a szemébe már befészkelte magát valami hidegség, úgy nézett az ágyra, mintha nem feküdt volna rajta senki.
Kitty sejtette, hogy nővére a végét járja. Tudta, hogy haldoklása nem tarthat sokáig. Ebben a széthulló testben Frida már alig volt jelen. Elmenőben volt. Napról napra hosszabban időzött ebben a köztes térben, kábán, nem érezve sem fájdalmat, sem önmagát.
Egy ideje már nem tudta meghatározni a régóta a teste részét képező fájdalom forrását, szinte a fájdalom lett a test szinonimája, most azonban mindent átfogott, elöntött, és elárasztott. Többé nem volt egy pillanatnyi szünet, nem volt megállás.

A leépülés volt az egyedüli pontos szó, ami az eszembe jutott. Ostobaság, hogy időnként reménykedni merészeltem. Miért? Hogy teljesen el fog tűnni a fájdalom, az én démoni uram? Hogy a rohamok közötti szünetek hosszabbak és nem rövidebbek lesznek? Mire volt jó ez az önáltatás? Talán hogy ne őrüljek meg teljesen. A legnehezebb pillanatokban szükség volt a reményre. Valójában teljesen racionálisan viselkedtem, taktikáztam. Egész életemen a testem uralkodott. Gyűlöltem, ahogy az önfenntartás rettenetes ösztönére redukálódott az életem: adj, amit akarsz, csak élhessek tovább! Sántán, rokkantan, értéktelenül, összetörve, félholtan. Most viszont már holtan, kimúlva. Hány napom, órám maradt még? Érzem, valami még mindig tapad bennem ehhez a nyomorúságos héjhoz, amelyben terjed és hódít a rothadás, és engem is mindjárt felfal.
A legszörnyűbb annak a tudata, hogy a testem maradványaiban még mindig van annyi erő, hogy továbblökje magát. Fél lábon, láb nélkül, ha kell, kéz nélkül is lehetne tovább élni? Szív nélkül talán mégsem. Löki tovább, fenntartja a testet. Lehet ezt még életnek nevezni? A legrosszabb, hogy a test ráállt a minden öröm nélküli létezésre. Az a test – mert többé nem vagyunk egyek, amit még mindig érzek, hiszen mozgok, oldalra fordulok, köhögök, erőlködöm – többé nem jelent semmit. Mert eltölt az undor. Undorodom ettől az összetört, nyomorult hús halomtól, gyűlöletessé vált ez az együttélés. És lám, végül vereséget szenvedtem. Mert mit tehetek? Kora hajnalban, ép elmém maradékával még végigtapogatom a testrészeimet és számolom a műtéteket!
Miért nem az orgazmusokat, az biztosan több volt harminckettőnél. Mert az orgazmusokat már rég elfelejtettem, mert az élvezetet gyorsabban feledjük, mint a fájdalmat.
A szagról is érzem, hogy ez a vég. Már érzem, milyen szégyentelenül örül  alattam a föld.

Gyökerek című képén már húsos levelű zöld növények hajtanak ki a testéből. Csápok módjára fonják be, körbenövik a testét, belekúsznak a kiszáradt föld repedéseibe, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak. A levélcsúcsokon gyökerek sarjadnak, vékonyak, mint a vérrel teli erek. Csak idő kérdése, mikor folyik ki Frida minden vére a szomjas földbe. A szíve már üres, akár a hasürege, a feltárult hasadékon keresztül látszik a táj egy szelete. Fekvő testét kikezdték, de még mindig egészben van. Talán nem volt ereje megfesteni az eleven hús felbomlását, ezért a néző első pillantásra úgy vélheti, hogy ez is az ő dekoratív, morbid, de még mindig szép képeinek egyike, amelyeken szembetűnő a szépség tobzódása. Vajon a szépséggel akarta kiprovokálni az együttérzést a nő/önmaga iránt, aki nyugodtan fekszik, miközben felfalják a növények? De ha jobban szemügyre vesszük, Frida párnára könyököl, mintha napozna, és nem mintha már félig maga is növény volna. Ez az önirónia lehetetlenné teszi az együttérzést, és zavarba hozza a nézőt. 
A szeme még nyitva van, még él, noha már húsevő növények bújnak ki belőle. Az élő holttest szépsége nyilván nem kellemes és nem vonzó. Ellenkezőleg, a harmonikus test inkább kihangsúlyozza, milyen visszavonhatatlanul felbomlik, és növényi táplálékká, növényi trágyává válik. A haldokló Frida ezért nem együttérzést vált ki, hanem elborzadást a halál felett, amelynek magvát mindannyian magunkban hordjuk. Ebből a magból fakadt a gigászi növény, amely idő előtt felemészti a testét.
De akkor miért olyan nyugodt, miért nem mutatja az agónia jeleit? Azért, mert az agóniája túl régóta tart, és mert már beleszokott. Mintha tudomást sem venne róla. Nyilván ő az egyén, aki elnyomja a fájdalmat és ezzel megveti a halált. A földön fekszik, ami támpont a néző számára, hogy így könnyebben felfogja a halál közelségét. Mert ha ágyon feküdne, arra gondolhatnánk, hogy a sok levél csak puszta dekoráció, tetszetős ötlet, és nem halált hozó folyondár. Sajgó fájdalma nyilvánvalóvá válik, üvöltése nem összeszorított torkából fakad, hanem magából a növények által szétszabdalt test látványából. Mert más hogyan értené meg az ő szenvedését, ha maga is nem éli át legalább azzal, hogy ez a kép bizonyos módon megrendíti.

Kitty tegnap – vajon tegnap volt vagy egy másik napon, már nem tudta – friss virágot hozott. Azt a tűzpiros virágot, amit – micsoda véletlen – Don Juannak neveznek.  Arcát a csokorba temette, és mélyen belélegezte az illatát. Fáradt vagyok, mondta Frida. Kitty megértette, pontosan tudta, miről beszél. Az utóbbi időben ő adta a fájdalomcsillapító injekciókat. Tudta, hogy Frida hol dugdossa a Demerol- és a morfiumkészleteit. A dolog egyszerű volt, kicsivel többet kellett csak felszívni a fecskendőbe ebből az áldott anyagból, hogy többé ne ébredjen fel.
Szabadíts meg ebből a szörnyű börtönből, mondta és azt gondolta, úgy kéri a megváltást ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel valaha a Maestrótól kérte a szerelmet.
Kitty azonban nem felelt semmit. Nem mondott se igent, se nemet. Felemelte Frida fejét és egy pohár vizet vitt száraz ajkához. Ezután kicserélte homlokán az ecetes borogatást. Hűvös kezét húga izzó tenyerébe tette, és ott tartotta, amíg a láz kissé nem enyhült. Gyengén piheg, minden lélegzete erőfeszítést kívánt. Kérlek, mondta halk, könyörgő hangon. Kérlek.
Mielőtt kiment volna, Kitty vázába tette a virágokat, és úgy helyezte az asztalra, hogy a húga láthassa. Holnap délután megint eljövök, mondta. Holnap délután, gondolta Frida, milyen messze van ez a holnap.

Gállos Orsolya fordítása

Slavenka Drakulić (1949) a legtöbb nyelvre lefordított jeles horvát író, publicista. Kötetei mintegy 100 kiadásban jelentek meg szerte a világon. Svédországban él. Magyarul két riport- illetve dokumentumkötete olvasható: a Balkán expressz. Képek a délszláv háborúból. Gállos Orsolya valamint A légynek sem ártanának Csordás Gábor fordításában. Frida Kahlóról írott könyvét a Libri Kiadó fogja megjelentetni 2012 szeptemberében, a BORA délszláv női irodalmat bemutató sorozatában.
Slavenka Drakulić kreatív életrajzot írt a múlt század nagyhatású alkotójáról Frida avagy a fájdalom címmel. 
Frida Kahlo (1907-1954) mexikói festőművész apai nagyszülei Németországba emigrált magyar zsidók voltak. Frida olykor úgy mondta, hogy apai ősei magyar zsidó bevándorlók, máskor, hogy német zsidó szülők gyermeke. Slavenka Drakulić nem tér ki a magyar felmenőkre.
Frida apja, Wilhelm Kahlo vándorolt ki Mexikóba. Második felesége a mesztic (indián-spanyol) Matilde Calderón y González, négy leányuk született.
Frida Kahlo hatéves korában gyermekbénulást kapott és jobb lába elsorvadt. 1925-ben súlyos közlekedési balesetet szenvedett, ennek következtében harminckétszer operálták meg. Betegsége meghatározza művészetét, az ő szavaival művészete a fájdalmat fejezi ki. A szerencsétlenség után három évvel Frida sorsa újabb fordulatot vett, az ő szavaival elszenvedte második balesetét, amikor házasságot kötött a híres mexikói muralistával, Diego Rivera festőművésszel, akit Drakulić könyve „a Maestró”-ként emleget. Művészetük, közös életük, kölcsönös függésük és szakításaik regénye is a könyv, amely 2007-ben, Frida Kahlo születésének centenáriumára jelent meg egyidejűleg Horvát-, Német- és Svédországban. 
A szerző különleges erővel lép túl az életrajz határain, és szól a szerelemről, az emberi létezés, a női létezés fájdalmairól, megcsalatásról, beteljesülésről, társadalmi jelenlétről, érvényesülésről, egy különleges művészpályáról, a XX. századi festészet egyik ikonjáról.