Darvasi László
Hangszórók országa
Szinte aznap, ahogy az építkezésvezetőt leváltották, jelentős, egyesek
szerint törvényszerű változások következtek be az országunkban. Magasodott
az építkezés területén egy hatalmas hangár, sőt hangárok sorozata uralta
a vidéket, éppúgy, ahogy a nemzetközi vállalatok emelnek hatalmas, mindenféle
árukkal megtömött dobozokat városok határába, repülőterek és vasúti állomások
közelébe. Ezeket a régi hangárokat úgynevezett törvényőrök óvták az idegenektől,
a jogosulatlan behatolóktól, és mintegy húsz esztendeje, ahogy az építkezéshez
hozzákezdtünk, sikeresen végezték a feladatunkat. Néha, elrettentésül,
hogy milyen embertelen világ regnált itt korábban, iskolásokat vagy turistákat
vezettek végig egy-egy raktáron. A tárlatvezetők, a történelem iróniája
végett, ha ugyan a történelemnek van iróniája, sokszor azok voltak, akik
ama letűnt rendszerben tették a dolgukat, többnyire kiváltságos helyzetben.
Sajnos akadtak próbálkozások néhány, a múlt világát idéző szerszám, alkatrész,
zászló vagy iromány megszerzésére, de az alapvető változásokat ezek az
akciók, melyeket leginkább fekete ruhás honpolgárok vezettek, lényegesen
nem zavarták meg. Tanúi voltunk kellemetlen, otromba hangoknak. Vagy durva
akcióknak, melyek az építkezés biztonságát igyekeztek megzavarni vagy befolyásolni.
Ám minden nehézség ellenére az építkezés haladt, és nem lehetett azt állítani,
hogy a dolgok többsége az emberek ellenére történt. Mindeközben a régi
hangárok magányosan rozsdásodtak, gondoltam én. És gondolták mások, úgy
hiszem, joggal, de legalábbis elégedetten.
Amikor az építkezésvezetőt leváltották, legott összehívták az összes
krónikást, mérnököt, tanítót, az orvosokat, és természetesen a munkásokat,
s az új építkezésvezető közölte, hogy lényegesen módosít a munkatempón,
néhány építési anyagot megváltoztat, néhány mérnököt elbocsát, és megválik
több adminisztratív alkalmazottól, a krónikásokról nem is beszélve. Az
új építésvezető mosolygott, mire a munkások, illetve néhány régi, még a
húsz évvel ezelőtti, tehát régi rendszerben is jelentős pozícióban lévő
úr lelkes ünneplésbe kezdett.
Másnap különös fejleményekre ébredt az ország. Nekem persze a berlini
fal építése jutott az eszembe, ami gyakorlatilag egy-két nap alatt lezajlott,
de a két városrész határán kanyargó építmény nagy részét egyetlen éjszaka
húzták föl az arra hivatott munkások. Ez a párhuzam tehát túlzás volt a
mi esetünkben.
Néhány hangszóró még nem a világvége, gondoltam, illetve, gondoltuk
eleinte.
A mi építkezésünkön, illetve annak a vidékén, amely természetesen bővelkedett
gyönyörű látnivalókban, karcsú ívelésű folyókban, az ég legtisztább kékjét
idéző tavakban és impozáns, nyugodtan állíthatom, világhírrel bíró épületekben,
hullámzó dombságokban és gyönyörű, sík vidékekben, valóban változások történtek.
Nos, magára az építkezésre, az emelkedő falakra, a magasba nyúló létrák
léceire, a pallórendszerekre, a vastraverzekre, a középületekre egyetlen
éjszaka több hangszórót is fölaggattak.
Aligha hihetem, hogy akik ezt tették, nem készültek ilyesmire korábban,
mert bizony ezek a hangszórók, ha rozsdásak és megviseltek is voltak, jobbára
tisztán és érthetően recsegtek.
–- Hit, remény, szeretet – hallatszott az egyik hangszóróból.
–- Az 1968-as kulturális ellenforradalom! – így harsogott egy másik
hangszóró.
A hangszórók, ezt tudtam, több régi hangtárban hevertek mindezidáig,
még a húsz évvel ezelőtti események után gyűjtötték össze őket, miután
az ország új államformát választott. S ugyan ki gondolta volna, hogy egyszer
újra alkalmazni fogják őket. Rosszul mondom. Mert azokat, akik kiaggatták
őket, nyilvánvalóan régen izgatta, valósággal fölcsigázta ez a lehetőség,
hogy újra működésbe hozhatják majd őket. Készültek, bizony régóta készültek
rá, semmi kétség. Számolgattak, terveztek, listákat készítettek. Hogy úgy
mondjam, ezeket az embereket, valaha volt politikai testvéreinket, rokonainkat,
egykori barátainkat hidegen hagyták már a viták, a beszélgetések, a séták,
vagyis a szabad létezés magától értetődő alkalmai, és sokkal inkább részesítették
előnyben a nagygyűlések lelkes hangulatát, a fölvonulásokat és a kinyilatkoztatásokból
fakadó hatalom részegítő mámorát.
A történtek szokatlansága nem abban nyilvánult meg, hogy olykor föltűnt,
mondjuk, egy kórház, egy iskola, de akár egy kisközért falán egy-egy újabb
hangszóró. A különös, a megszokhatatlan az volt, hogy a folyamat egyáltalán
nem látszott lankadni. Minden egyes napfölkelte, minden egyes délideji
szieszta, minden egyes délután egy újabb hangszóró föltűntét eredményezte,
igazán, mintha egy testen terjedtek volna különböző kelések és fakadások,
s e folyamat nemhogy megállíthatatlannak látszott, de mindinkább aggodalomra
okot adott okot, a hangszórók bár magyarul szóltak, ám ez a nyelv nélkülözött
mindent, ami a szabadság nyelvének természetéhez tartozott, nélkülözte
tehát a kételyt, a megértést, a szolidaritást, az ellenérvek tiszteletét,
hovatovább a világ többoldalú értelmezésének gyakorlata, hogy úgy mondjam,
ellenszenves műveletté vált.
–- Igen! Igen! Igen! – akadt olyan hangszóró, amiből csak ez a szó
hangzott.
–- Nem! Nem! Nem! – ilyen szókincsű hangszóró is akadt.
Egyébként a legelső hangszórók a házi pálinkafőzés bonyolult tudományáról,
illetve egy bizonyos nemzeti jelkép, a turulmadár történetéről adtak részletes
fölvilágosítást. Más hangszórók a labdarúgás bizonyos, kezdő elemeit ismertették.
Olyan emberek is föltűntek, akik, mint a régi, szép időkben, hangszóróval
járták az építkezés utcáit, imígyen hirdetve az új építésvezető vitathatatlan
érdemeit.
Voltak hangszórók, melyek előtt imádkozó munkásokat láttam, köztük
volt az az építésvezető is a krónikás részlegtől, akinél szebben senki
nem káromkodott korábban, és többet volt italtól mámoros, mint sem. De
persze az ember változik. Bizonyos érdekek mentén valóban megjavulhat.
Egy újabb napon szépen lefestett hangszórók előtt tornázó, gimnasztikus
mozgásokat végző emberek csoportját figyelhettem meg. A hangszóró síp hangjával
irányította az izmok fölüdítését. S a testmozgást gyakorlók között éppúgy
voltak fiatalok, munkások, orvosok, mint öregek, sőt néhány tolószékes
polgárt is láttam közöttük.
Megint más, nemzeti színű hangszórók harci indulókat kezdtek sugározni,
némely polgártársaink pedig velük énekeltek.
Egy kisközért fölött, ahol, miként a kézzel írt fölirat hirdette, kizárólag
magyar árukat kínáltak, vidám munkára, gyermekek nemzésére, becsületes
életre és az idegenek megvetésére biztatták az arra tévedőket.
Bizony nem keveseknek az úgynevezett idegenek kritikával illetése volt
a kedvére a leginkább, ezt tartották a legfontosabb, a legégetőbb nemzeti
teendőnek, és meg is említettek bizonyos, hogy úgy mondjam, faji kategóriákat
vagy adott világnézetű egyének egy csoportját, az építkezésen eddig jól
vagy rosszul munkálkodó honpolgárokat, ha jól emlékszem, a cigányokat,
a zsidókat, a liberálisokat, a kommunistákat emlegették a leginkább. Hát
persze, a melegeket csaknem elfeledtem, jóllehet itt, ennél a magyar termékeket
árusító boltnál inkább buziknak emlegették őket bizonyos disztingvált hölgyek
és urak, illetve olyan fiatalok, akik láthatóan adtak arra, hogy ne nőhessen
ki a hajuk. Milyen érdekes volt, hogy bizonyos hangszórók hangját föl lehetett
ismerni, régi kommunista illette erős kritikával a kommunisták politikai
leszármazottait. Egyszer tanúja voltam egy jelenetnek. Idősebb férfit szólított
meg a hangszóró.
–- Magát, uram, hogy hívják?
Az idős férfi megmondta a nevét, talán még többet is.
–- Magát mától nem így hívják – recsegte a hangszóró, és elmondta az
új nevet. És megismételte.
Az idős férfi bólintott, igen érti, új nevet kapott.
–- Hogy hívják tehát? – kérdezte a hangszóró.
És az idős férfi bemondta az új nevét. Kicsit bizonytalankodott, szoknia
kellett a szavakat.
Egy másik hangszóró irodalmi műsorral szórakoztatta a közönségét, főképpen
a két világháború közötti íróktól olvasott föl olyan műveket, amelyek az
ország valóban tragikus megcsonkítására vonatkoztak. A régi irodalmi művekben
a mi építkezésünk munkásai, dédapáink és dédanyáink, nyílt tekintetű, nyílt
szívű, becsületes emberek voltak, míg a szomszédos népek dolgozói vagy
arisztokratái rendkívül antipatikusnak mutatkoztak, még a papjaik is –
jelesül egy pópa – loptak.
Bizonyos hangszórókból azoknak a neveit sorolták újra és újra, akikre
most már mint nem kívánatos elemekre kellett tekinteni. Akik tudatosan
vétettek az ország, a munkások ellen, akik hamis híreket terjesztettek,
akik hisztérikusan reagáltak minden jóindulatú nemzeti erőfeszítésre. Akik
kritikával illették az új építésvezető áldozatos tevékenységét, aki pedig
oly sokat dolgozott, hogy már nem is kért tanácsokat a tanácsadóitól, hanem
ellenkezőleg, ő adott tanácsokat nekik, sokkal egyszerűbb volt ez így.
Nem csodálkoztam, hogy egyre több ellenszenves, megvetésre érdemlő név
került bele a sejtelmes, kissé félelmetes zenével kísért fölsorolásba.
Volt e nevek között krónikás éppúgy, mint bölcselő, mérnök vagy tudós.
Néhány polgártársunk kivételes tehetségről tett tanúbizonyságot, ők
megtanultak a hangszórók nyelvén és módján beszélni, recsegni és harsogni.
Így léptek föl a televíziókban, a rádiókban vagy a nyilvános rendezvényeken.
Ahogy nem kevés csodálkozással bámultam az utca, a város, az építkezésünk
ilyesfajta fokozatos megváltozását, amely folyamatok révén természetesen
maguk az emberek is erősen átalakultak, sok arcon örömöt és boldogságot
véltem fölfedezni. Ezek az emberek új öltönyben feszítettek, és némelyiket
ismertem is, tisztában voltam a képességeikkel, a lelkük különös, átalakulásra
folyvást kész természetével. Megítélni nem kívánom őket, arra ott lesz,
gondolom, a történelem.
–- Maga olyan szép! Maga olyan csodálatosan beszél – hallottam egyszer
egy hölgyet, amint egy rozsdás hangszóróhoz beszél.
Mások feszültnek tűntek. Szorongó ábrázattal jártak az utcák hársai,
a terebélyes platánok alatt, mintha attól lehetne tartani, egy olyan múlt
tér vissza az építkezésünkre, mellyel már, legalábbis úgy véltük, sikerült
végleg leszámolni.
Igen, újra kellett értelmezni az olyan kifejezéseket, mint félelem,
bátorság, gyávaság, szolidaritás. Fölöttébb fontos fejlemény volt, hogy
újra beköszöntött az az időszak, amely egyébként a korábbi építkezésekből
már ismert volt, az tudniillik, hogy bárkiből bárki válhatott, sem múltbéli
viselt dolgai, sem tehetség, sem tehetségtelenség, sem zsenialitás, sem
középszerűség, sem bátorság, sem szolgalelkűség nem lehetett akadálya annak,
hogy bizony új helyzetbe, új megítélésbe kerüljön, teszem azt, egy munkás,
például, államelnök legyen, jóllehet sem retorikai, sem szellemi képességei,
sem pedig a nyelvhelyesség kényes relációiban való fölöttébb kétséges jártassága
nem predesztinálta volna erre. De persze azt igaztalan lenne eltagadni,
hogy egy háromcsillagos szálloda vezetését a legnagyobb lelki nyugalommal
rá lehetett volna bízni, és motorvezetői jogosítványa is volt. Csak hát,
mondják erre a kétkedők, egy ország, vagyis egy ilyen építkezés, minimum
hatcsillagos intézmény. Megbecsült krónikások, bölcselők, csepűrágók váltak
egyszeriben páriává, építkezésárulóvá, kriminális esetek tárgyaivá, s ha
valaki azt kérdi, miért nem kértek segítséget a magyar igazságszolgáltatástól,
akkor sajnos azt kell mondani, hogy a hangszórók már az ügyészségek és
a bíróságok folyosóin és termeiben is jócskán megszaporodtak.
Ha azt mondjuk, hogy bizonyos demokráciákban a jog igazsága az igazságszolgáltatás
apparátusának tehetségének, a belátás finomságainak, az értelemnek, és
legfőként az értelmezés minőségének a letéteményese, most újra azt kellett
tapasztalni, hogy a jog igazsága és a politikai akarat önfeledt báli táncot
jár egy csillároktól fénylő építkezési teremben, ahol a falak mellett szorongó
emberek mozdulatait úgynevezett tapsrend is irányítja.
S ha most némelyek egy orwelli világ képét vélik az új építkezés természetében
fölfedezni, akkor ezt a föltételezést föltétlenül korrigálni kell. Az új
építkezés területére nem a totálisnak nevezett, voltaképpen tiszta szerkezetű,
átlátható hatalom költözött be, ami még a nemi vágyaktól fölfűtött hálószobák
vagy az istenhittel kapcsolatos emberi intimitások világát is számba vette
és ellenőrizte, hanem egy olyan új világ körvonalazódott, amely tulajdonképpen
minden eddigi kelet-európai hatalmi gyakorlattól igyekezett mindenféle
igazgatási mechanizmust eltanulni és alkalmazni, ennélfogva összetettebb,
képlékenyebb, átláthatatlanabb rendszer kezdett kialakulni, mint amit egyetlen
szóval, egyetlen kifejezéssel le lehetett volna írni.
Ez az új világ tanult azoktól, akiket leginkább a gyűlölet tárgyává
tett, vagyis tanult a kommunistáktól, nota bene, a bőrkabátos bolsevikoktól,
és tanult a két világháború közötti rendszer tekintélyelvű, konzervatív
uraitól, és éppúgy volt arisztokratikus vágyálma, mint plebejus, földszagú
ethosza, és miközben sokat adott a magyarság kivételes, jóllehet emlékezésmentes,
történelmi szerepére, jócskán tanult az országhatárokat föloldó kapitalizmustól
is, bármennyire ostorozója volt is, újabban, az európai fogantatású inntézményeknek
és eszményeknek.
Magam voltam a tanúja annak, hogy egy asszonyra, ki éppen elkanyarodott
volna a sarkon, ráreccsent egy hangszóró.
–- Ne arra menjen. Jobbra térjen.
Az asszony igencsak elcsodálkozott.
–- De hiszen nekem erre van dolgom, uram! – milyen érdekes volt, hogy
uramnak szólította a hangszórót.
–- Jobbra menjen! – szólt újra a hangszóró, és az asszony, kissé pirulva,
a haját igazgatva, többször is visszapillantva, valóban jobbra folytatta
az útját.
Sajnos a munkaterületen rendre föltűnt egy-két lopás is. Ezeket a lopásokat
szegény emberek követték el, többnyire idős, kiszolgáltatott emberek kárára.
Érdekes fejleménynek tetszett, hogy az efféle, főképpen vidéki falvakban
többnyire hamarabb tűntek föl fekete ruhás emberek, úgymond megvédendő
a tehetetlen áldozatokat, mint a rend emberei.
Nem tagadható az sem, hogy az új építkezésvezető föllépte előtt akadtak
úgynevezett kisebb vagy nagyobb, az építkezés menetét befolyásoló panamák.
Ezek kész tények. Az sem tagadható, hogy az új építkezésvezető munkába
léptével a lopások megszűntek, pontosabban szólva természetet váltottak.
Most már nem az egyes beavatottak dolgoztak saját zsebre vagy a barátaik
zsebére, hanem az az intézmény, melyet jobb híján államnak nevezhetünk.
Az állam egyszerűen magáénak tekintette az elvehetőt, majd azok között
osztotta újra, akik, egyelőre, föltétlen hívei voltak és lettek az új építkezésvezetőnek.
Mert ugye ki ne szeretne kapni? Ráadásul törvényesen. És sokat. A lopás
ténye föl sem merülhetett, hiszen az állam nem lophat, az állam átcsoportosít,
átirányít, újraszervez, és inszinuáció úgy vélekedni, hogy akik most kedvezőbb
pénzügyi helyzetbe kerültek, törvénytelen eszközöket is használtak volna.
Az ország túlnyomó része boldogan, jóllehet kissé értetlenül vette
tudomásul a változtatásokat. Nem is értett mindent. Egynéhány elbocsátott
munkás vagy a hangszórók által súlyos gyanúba kevert mérnök és krónikás
tüntetést szervezett. Ezek a tüntetések, mit tagadjuk, kínossá kínosan
sikerültek. Kevesen vettek részt rajtuk, az ország lakói, az építkezés
munkásai meglehetősen apatikusnak mutatkoztak.
A nyugatra néző ablakokat kezdték befalazni.
Egyre több kelet felé pillantó ablakot építettek.
Néhány szobát lezártak, épületszárnyakat bontottak le.
–- Kevés tehetséget, annál több középszert – motyogta az egyik hangszóró
álmában, éppen hazafelé ballagtam, éjszaka volt, és arra gondoltam, soha
nem lesz már itt napfelkelte.
Nos, hát többnyire így folytak a mi új építkezéseink hétköznapjai.
A hangszórók szóltak, csak szóltak, és egyre többen voltak.
Amikor egy nap hazaértem a bevásárlásból, a kapum fölött is hangszóró
függött. Nem régen lógathatták föl, még a vakolat pora is a járdán fehérlett.
Láttam, hogy a falon hová támasztották a fémlétrát.
–- Igazolja magát! – reccsent a hangszóró.
–- Látnak is? – érdeklődtem.
–- Kamerákat is működtetünk, hisz tudhatná.
Fölmutattam az igazolványomat. Hallottam a hangszóró mormolását. Hallottam,
ahogy a nevemet a születési városom nevét, anyám nevét mondja ki, s hogy
mikor születtem.
–- Szóval maga krónikás.
–- Az vagyok.
–- Sokat hazudott – jegyezte meg.
Eltűnődtem.
–- A munkával jár – mondtam aztán. – Még szerencse, hogy a hangszórók
mindig igazat mondanak.
–- Gúnyolódik?
–- Eszemben sincs. Tulajdonképpen az érdekelne, hogy mit akarnak tőlem.
Meg, mondjuk, a barátaimtól.
Kicsit hallgatott.
–- Őszinte leszek magához – mondta aztán –, mert megérdemli. Azt akarjuk
– így mondta, többes számban –, hogy tűnjenek el.
Ingattam a fejemet, hogy nem, nincs szándékomban eltűnni.
–- Nem, azt hiszem, nem fogunk eltűnni – mondtam.
–- Dögöljetek meg – mondta halkan a hangszóró.
Bólintottam, beléptem a kapun. Fent a lakásban bekapcsoltam a rádiót.
A hírekben éppen azt mondták be, hogy sajnálatos módon néhány hangszóró
hamis híreket kezdett bemondani, hamis tájékoztatást ad, valótlan képet
fest az építkezésről, illetve az új építkezésvezető személyéről. Kritikákat
fogalmaz meg. És titkos helyekről szól. Tényleg, mint a régi szép időkben.
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|