(a filmfesztivál)
Tizenhárom Berlinben töltött óra, és máris tiszta roncs voltam. Csörgött a telefon. Hallottam. Arra ébredtem. De nem voltam jelen. Csak fizikailag. Szétkapcsoltak. Nem voltam földelve. Nem szólalt meg a jelzőhangom, csak egy szív vert nehézkesen és rendszertelenül. Továbbra is csöngött a telefon. Felnyitottam a szemem a képek nélküli sivár sötétből. Megláttam a kezemet. Nem nyújtott valami szép látványt. Közeledett felém. Megfogta az arcomat, mintha meg akarná vizsgálni, nem valaki idegen mellett ébredt-e az ágyban, egy másik ember karjához csatolva. A merev ujjak hirtelen hányingert keltettek bennem. Fekve maradtam. A csörgés nem szűnt meg. Halk hangokat hallottam, meg nyögést is, talán valaki már fölvette a telefont előttem? De akkor miért csörög továbbra is? Miért van valaki a szobámban? Lehet, hogy mégsem egyedül feküdtem le? Megfordultam. Láttam, hogy a hangok a tévéből jönnek. Két férfi szórakozott egy nővel. Nemigen látszott boldognak, inkább egykedvűnek. Fél fenekére pillangó tetoválva, gyalázatosan rosszul. A combjai telis-tele kék véraláfutásokkal. A férfiak elhízottak és sápadtak, és alig akart nekik felállni, de nem adták meg magukat, ütemesen nyögdöstek és mindenfelől dugták a nőt. Ügyefogyott volt és szánalmas. A nő közömbössége egy pillanatra szenvedésre váltott, arca összerándult, amikor az egyik férfi belelóbálta petyhüdt farkát a szájába, és pofozni kezdte. A kezem eltűnt az arcom elől. Csaknem ugyanakkor elment a kép is. Ha beírom a szobaszámomat, még tizenkét órán át nézhettem volna a fizetős műsort a tévén. De elegem lett belőle. Nem emlékeztem, hányas szobában lakom. Keresztben feküdtem az ágyon, félig kibújva a zakómból, nyilván igyekeztem rendes emberhez illően, levetkőzve, normálisan lefeküdni, de hát nem jutottam tovább, azután nyilván behatolt a fény a bal agykamrám mélyére. Vagyis hát, egy cipő állt az egyik ablakpárkányon. Vajon a kilátásban gyönyörködtem ott, vagy valami mást terveztem? Lehetséges. Lehetetlen. Halvány sejtelmem sem volt róla. Fájt az egyik térdem. Újra előkerült a kezem. Az én régi jó kezem. Az éjjeliszekrény felé toltam, és ahogy ott hevert, mint valami kókadt, elterpedt madár egy fehér, rosszat sejtető szemmel pislogó patkány fölött, a telefon abbahagyta a csörgést. A kéz hazaszállt. Hátulról támadott a csönd, lehúzta a szoros cipzárt a nyakamon, és vasnyelvével végignyalta a gerincoszlopomat. Jó ideig meg sem mozdultam. Muszáj volt egyensúlyba kerülnöm. A zöld légbuboréknak gyorsan meg kellett nyugodnia a felbolydult húsban, a lélek mélyén. Nem emlékeztem semmire. A nagy radírgumi kitörölt mindent, mint már oly gyakran régebben is. Nem csekély számú radírt használtam el már. Egyébre sem emlékeztem, csak a nevemre, hiszen ki felejtene el ilyen nevet: Barnum. Barnum! Mégis, mit képzelnek magukról a szülők, hogy ítéletükkel életfogytiglan betűk rácsai mögé zárják a fiaikat és lányaikat! Miért nem változtatod meg a neved, kérdezték tőlem, akiknek fogalmuk sem volt arról, mit beszélnek. Merthogy az nem segít. Kétszeres erővel üldöz a neved szégyene, ha megpróbálod lerázni. Barnum! Egy fél életet leéltem ezzel a névvel. Már-már kezdtem elfogadni. Ez volt a legrosszabb. Észrevettem, hogy a másik kezemben szorongatok valamit, a kulcskártyát, egy semleges műanyaglapot rajta meghatározott minta szerint elrendezett lyukakkal, melyet be kell dugni az ajtó minibankjába és lehívni a szoba számlájára, hacsak nem terhelte túl az előző vendég, aki mást se hagyott hátra, mint levágott körmöket az ágy alatt és egy mélyedést a matracban a nyomasztó álmoktól. Ettől még bárhol lehettem volna. Egy szoba Oslóban, R?stben, szoba kilátás nélkül. A bőrőndöm a padlón állt, régi, néma bőröndöm, még ki se nyitottam, mégis üres volt, benne semmi taps, csak egy kézirat, néhány sebtiben lefirkantott oldal. Jöttem- mentem. Ilyen vagyok. Jöttem, mentem, és megint visszamásztam. De olvasni még tudtam. Az ablaknál álló széken lógott a szálloda fehér fürdőköpenye. Erről elolvashattam a szálló nevét. Kempinski. Kempinski! Ekkor meghallottam a várost. Berlint hallottam. Hallottam keletről a kotrógépeket és nyugatról a harangokat. Lassan felkászálódtam. Már beköszöntött a mai nap. Elkezdődött, nélkülem. Valami emlék is előbukkant. Egy megbeszélés. A telefon piros égője továbbra is hunyorgott. Üzenetem érkezett. A francba. Peder sem várhat. Mert ugyan ki más telefonálhatott és hagyhatott üzenetet ilyen időpontban, mint Peder. Nyilvánvaló, hogy csakis Peder lehetett.  
Ő várhat. Peder jól bírja a várakozást. Én tanítottam meg várni. Akiben van egy szemernyi tisztesség, az nem szervez megbeszélést ebéd előttre az első berlini reggelen, kizárólag Peder, a barátom, az üzlettársam, az ügynököm, aki még reggeli előttre is képes tárgyalásokat szervezni, annyira belejött a munkába. Két perc múlva fél egy. Zölden rajzolódtak ki a szögletes számok a tévé kihunyt képernyője alatti órán, majd éppen két rendetlen szívdobbanás között már fél egyet mutatott. Leügyeskedtem magamról a ruhát, kinyitottam a minibárt, és megittam két Jägermeistert. Nem jött vissza. Megittam még egyet, aztán kimentem a fürdőszobába hányni a biztonság kedvéért. Képtelen voltam visszaemlékezni, mikor ettem utoljára. A vécépapír perforációja érintetlen volt. Tehát még klozetten sem voltam. Utána fogat mostam, magamra kaptam a fürdőköpenyt, a szálloda fehér papucsába dugtam a lábam, s még mielőtt kiléptem volna a szobából, észrevettem, hogy a telefon piros szeme még mindig rám mered, de Peder várhatott, Pedernek ez a munkája. Peder higgadtan tudott beszélni akkor is, ha körülötte lángokban állt a szoba.
 Lifttel mentem le az uszodába, fürdőnadrágot kölcsönöztem, ittam egy sört meg még egy Jägermeistert, és három teljes hosszat le bírtam úszni, mielőtt kimerültem volna. Lebegtem a víztükrön. A hangszórókból, melyeket nem láttam, klasszikus zene szólt, Bach persze, szintetikus, emberi kéz nem érintette változatban. Néhány nő a hátán lebegett. Karjukat amerikai módra szárnyként széttárták, és mind napszemüveget hordtak, melyet folyton fel kellett tolniuk a homlokukra, hogy jobban lássanak, hogy pillantásuk találkozzék a másokéval, hogy hátha Robert Downey oldalaz le a medencéhez, Al Pacino jelenik meg bakancsban, vagy régi barátom, Sean Connery, akit meghívhatnék egy toroköblögetésre, és nagyon szépen megköszönném legutóbbi találkozásunkat. De az égi emeleten nem bukkant elő senki, nekem sem akadt sok látnivalóm. A nők helyére billentették a szemüvegüket, és úsztak tovább lassú, kék karcsapásokkal, angyalok a klóros vízben, kicsi, felfúvódott hassal. Ettől egyszeriben megnyugodtam, roppant fáradtnak, nyugodtnak, és szinte boldognak éreztem magam. Úsztam én is. Norvég módra úsztam, a testem mellé zárt karral, és lapátként behajlított ujjakkal ellenkormányoztam, hogy tartsam az egyensúlyt, a folyamatos mozgást. Most vízszintben voltam. És jött a szorongás, mindig ilyen gyorsan jelent meg, bár tudtam, hogy jön majd, mint a hó. A szorongás belekortyolt a nyugalmamba. A szorongás kiürítette a nyugalmamat. Történt valami az éjjel? Volt ott valaki, akinek virágot kellene vásárolnom, akitől bocsánatot vagy elnézést kellene kérnem, akinek ingyen kellett dolgoznom, a gerincét nyalogatnom? Sejtelmem se volt róla. Akármi 
történhetett. Úrrá lett rajtam a gyanakvás. Keringtem és hullámokat vertem az amerikai nők körül, felkapaszkodtam a legömbölyített lépcsőkön, mint valami görbe hátú, kétnemű Aphrodité, hallottam a halk nevetést a víz fölött, és abban a pillanatban kilépett Cliff Richard az öltözőből, vagy alkalmasint nem ő, a szálloda fürdőköpenyében és papucsában. Haja fennsíkként borította be a fejét, arca üde és kiszellőzött. A hatvanas évek piramisából szabadult múmiára emlékeztetett. Más szóval jól karbantartotta magát, a nők egy kis felhajtást csaptak körülötte ott kint, barátságosra hangolt cethalként szuszogtak, bár Cliff talán nem állt kívánságlistájuk legélén. Nekem viszont több mint jó volt. Ugyanis egy pillanatig elfeledtette velem a szorongásomat, adott egy szabad percet a puszta jelenlétével, amiképp akkor is, a mi történetünk, a magam és Fred története idejében, amit én csak egykornak nevezek, ahogy ott ültem a szobámban egykor a Kirkeveienen a lemezjátszóra tapasztott füllel a Livin' lovin' dollt hallgatva, mialatt Fred tágra nyílt szemmel, némán feküdt az ágyában, már 22 hónapja nem szólalt meg, épp ennyi ideig vemhesek az elefántok, egy árva szót sem szólt Anyó halála óta, és már mindenki lemondott arról, hogy megszólalásra bírja, anyánk, Boletta, az osztályfőnöke, az iskolai fogorvos, Esther a trafikból, Isten és sokan mások, senkinek nem sikerült egy szót sem kihúznia belőle, persze nekem sem. De amikor felemeltem a tűt és huszadjára is le akartam játszani a Livin' lovin' dollt, Fred felkelt az ágyból, kitépte a pick-upot, belevágta az egész lemezjátszót a szemetesbe, és elkezdett beszélni. Ehhez tényleg egy Cliff kellett. Ezért most köszönetet akartam mondani az énekesnek. Sir Cliff Richard azonban széles ívben elsétált mellettem, leült a sarokban a tükrök között a szobabiciklihez, és tekerni kezdett a saját soha meg nem közelíthető tükörképe felé, mint egy teniszkönyöktől szenvedő múmia. Az én ujjaim meg végigsiklottak a bárpulton, és felvettem, ami elsőként került a kezem ügyébe, gin-tonikot, tiszta cukros lötty. Négy óra mutatta, mennyi az idő New Zorkban, Buenos Airesben, Dzsakartában és Berlinben. A magam részéről beértem Berlinnel.  Háromnegyed kettő. Peder nyilván már izzad. Peder társalog, szabadkozik, hoz sört, kávét, szendvicset, telefonált a szállodába, kérdezősködött utánam, újabb üzeneteket hagyott, körüljárta a sajtóközpontot, biccentett azoknak, akiket ismert, meghajolt mindazok előtt, akiket nem ismert, és névjegykártyáját odaadta  mindenkinek, aki nem ismerte fel. Szinte hallottam, ahogy mondja Barnum rögtön jön, csak bizonyára tett egy kis kitérőt, hiszen tudják, milyen, a legjobb ötletek a leggyakrabban zizegő fejekből buknak elő, én csak a képzelet gyakorlati oldala vagyok, aki láthatóvá teszi a gondolatokat, koccintsunk Barnum egészségére! Hát bizony, Peder a szó szoros értelmében izzad most, úgy kell neki. Nevettem, hangosan nevettem a Kempinski szálló úszómedencéjének szélén, miközben Cliff Richard a három tükörrel vívott kerékpárversenyt az amerikai nők hájjal kenegető pillantásai közepette, amikor éppoly hirtelen, ahogy a szorongás meg a nevetés elfogott, árnyék ereszkedett rám. Mi történt velem? Miféle fordított extázis babonázott meg, miféle sötét boldogság ragadott magával? Ez az utolsó nevetés, mielőtt beköszöntene az, amiről még semmit sem tudok, és amitől mégis a legesleginkább félek? Reszkettem. Egy pillanatra megtántorodtam a zöld márványlapokon. Beszívtam a nevetésemet. Visszaszívtam. Ez nem vihar előtti csend volt. Ez az a csend, amelytől a macskák hosszasan remegnek, mielőtt elered az eső.
 Lezuhanyoztam és egy darabig azon töprengtem, befeküdjek-e a szoláriumba. A barna bőrre meg az arcfrissitésre való utalás kedvező hatást tehetne a megbeszélésen. De épp az elanyátlanodott és egykedvű szakaszban voltam. Inkább hoztam egy sört. A felszolgáló halványan elmosolyodott, amikor odaadta az üveget. Egyszeriben belémhasított, milyen fiatal. Szállodai egyenruhát viselt suta méltósággal, majdhogynem dacosan, mint a kisgyerek, aki elcsente apja sötét öltönyét. Feltételeztem, hogy a hajdani Kelet-Németországból került ide, volt valami a konokságában, ami erre a gyanúra indított. A Kempinski szálló úszócsarnokában, a ranglétra legalsó fokán vágott neki a felkapaszkodás hosszadalmas útjának. – Mr. Barnum? – kérdezte halkan. Nyilván azt hitte, ez a vezetéknevem. Ezzel nem volt egyedül. Elnéztem neki. –  Igen? Én vagyok az. –  Üzenetem van az Ön számára. –  Átnyújtott egy széles borítékot a szálloda logójával. Peder mégiscsak rámtalált. Hiába bújtam el R?stben a halszárító rudak közt, megtalált akkor is. Ha kijózanító szobában voltam, majdnem mindig ő ébresztett fel. Ha a bogstadveieni Coch kórházban feküdtem, Peder kopogtatott az ajtómon. A pultra támaszkodtam. –  Hogy hívnak? –  kérdeztem. –  Kurtnak, uram. –  A sarokban levő tükrök felé intettem a fejemmel. –  Látod azt a fickót, Kurt? Aki csak nyomja, nyomja a pedált. –  Igen, uram. Látom. v És tudod, hogy kicsoda? – Sajnálom, uram. Nem. -– Én pedig, lassan, de biztosan ráébredtem, hogy én is megöregedtem. –  Nem tesz semmit, Kurt. Vigyél neki egy colát. Lightot. A számlát meg küldd a szobámba.
 Négyrét hajtottam a borítékot, és a fürdőköpenyem zsebébe tettem. Ha Peder azt akarta, hogy én is megizzadjak, akkor teljesült a kívánsága. Bevittem a söröm a szaunába, ahol a legfelső padon kaptam helyet. Odabent már voltak olyanok, akiket úgy-ahogy korábban már észleltem, de nem tudtam őket hova tenni, ezért pillantásomat nem rájuk emelve köszöntgettem erre-arra, aprókat biccentgetve a fejemmel, ez a specialitásom, személyes gesztusom a világ felé. A többiek azonban szégyentelenül egyenesen rám meredtek. Csak abban reménykedtem, hogy nincs köztük egyetlen honfitársam sem, a Norsk Film dramaturgjai, vicclapok újságírói, magazinok pletykafészkei vagy egyéb főnökök. Betérőmet, ezt a forró kerülőutat rögtön megbántam, hiszen itt mindenki csupasz, nők-férfiak egyaránt. És az, aki holmi törülközővel a dereka körül nyomul be közéjük, zavarba hozza őket. Én voltam a ruhát viselő, aki egyszerre láthatóvá és elviselhetetlenné tette a meztelenségüket, az ércsomóikat, a lapos fenekeket, a kappanhájakat, a lógó melleket, forradásokat, bőrfoltokat, a talán rosszindulatú anyajegyeket. Le kellett vennem a törülközőt. Nem volt mese. Ki nem mehettem, az leleplezte volna gyávaságomat és megbélyegzett volna mint gyanús kukkolót, márpedig három nap még hátra volt a fesztiválból. Kedvem ellenére leraktam a törülközőt, megmutattam, hogy ruhám alatt birtokában vagyok a meztelenségemnek. Így ültem, keresztbe vetett lábbal, pucéran a német közös szaunában, azon álmélkodva, hogy  ebben a törvénytisztelő és kedélytelen országban a férfiaknak és a nőknek szinte kötelező együtt ülniük, ha izzadni akarnak egy kicsit. A természetes Norvégiában, ahol az emberek épphogy csak kikecmeregtek a gleccserekből, kormányválság és közfelháborodás lenne az ilyesmiből. De azzal együtt, hogy parancsra történt, volt benne bizonyos logika. A szállóban csak egyetlen szauna volt, ezt használták a nő- és a férfivendégek, meztelenül és egyidejűleg. Ha önkéntes választáson múlnék, illetlenség lenne. Nyilván a háborúval függ össze. Itt minden összefügg valahogy a háborúval, a koncentrációs táborokra gondoltam, az utolsó zuhanyozásra, ahol a finnyás tömeggyilkosok egyszer s mindenkorra szétválasztották a nőket és a férfiakat, sőt, a nőknek még külön táboruk is volt, Ravensbrück, és egy pillanatig csaknem felajzottan úgy képzeltem, felhasználhatom valamire ezt az ugrást, ezt a gondolatfutamot, a népirtástól a véletlen találkozásig a Kempinski szaunájában az új Berlin filmfesztiváljának idején. De mint az utóbbi időben oly gyakran, alábbhagyott a lelkesültségem. A gondolat elenyészett, túl tompa volt a horog, és ahogy kicsúszott, én is mélyebbre süllyedtem a kétségbeesésbe. Voltaképp mivel hozakodhadom elő? Miféle történetekkel tudok megbirkózni? Mennyit lehet lopni, mire rajtacsípik az embert? Mennyit kell hazudni, hogy higgyenek az embernek? Talán nem voltam mindig is kételkedő, hétköznapi kételkedő? De igen, a legtöbb dologban kételkedtem, hogy magamról már ne is beszéljek, én egészében véve kételkedtem abban, van-e olyasmi, amit "én"-nek lehetne nevezni, komorabb óráimban önmagamat olyan, korlátozott mennyiségű hústömegnek tekintettem, amelyet egy Barnum nevű rendszerbe halmoztak fel. Kételkedtem mindenben, Fred kivételével, mert Fred kétségbevonhatatlan volt, fölötte állt minden kétségnek. 
      (regényrészlet)

MISZOGLÁD GÁBOR FORDÍTÁSA