1968 (betét)

Áprilisban lelövik Martin Luther Kinget és fejbe lövik Dutschkét. Májusban Párizsban felszedik az utcaköveket. Augusztusban megszálljuk Csehszlovákiát.
Nem áltatom magam azzal, hogy a mi ügyünknek bármi köze lett volna ’68 történelmi eseményeihez. Ha vetül is ránk belőlük valami, inkább csak a mi baloldaliságunk szánalmas voltának kontrasztjaként.
„Az ész cselének lehet nevezni, hogy a szenvedélyeket küldi harcba maga helyett”, írja Hegel. Vagyis szenvedélyektől fűtött emberek visznek diadalra valamit, aminek többnyire semmi köze ahhoz, amit ezek a szenvedélyektől fűtött emberek fennen hirdetnek. A lényeg tehát nem az, amit ezek az emberek – néha forradalmároknak nevezhetjük őket – mondanak, hanem az, amit szavaikkal és tetteikkel elérnek. „Nem tudják, de teszik” – ezt már Marx, Hegel materialista tanítványa mondja. A különbség kettejük között nem túl nagy. Hegel szerint a világszellem, Marx szerint a társadalmi törvényszerűség jut érvényre ilyen módon. 
Meglehetősen kényes részhez érkeztem. Nem lehet és nem is akarom megkerülni, de egyelőre toporgok a bejáratnál. Az én szánalmasnak nevezett „kis” ’68-amról, még ha sarkaiból fordította is ki a világomat, könnyebb volt beszélnem, mert „magamat kigúnyolom, ha kell”. A „nagy” ’68-ról, amely a nagyvilágot fordította ki sarkaiból, sokkal nehezebb.
Ungváry Rudolf, akit felszínes ismeretségünk ellenére, ha talán egyoldalúan is, de a barátomnak neveznék, viszolyog ’68-tól, legalábbis annak nyugat-európai, német-francia megjelenésétől. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy ő a maga véleményét a maga világnézetén átszűrt élményei alapján alakította ki. Akárcsak én a magamét. Ebben tehát nincs különbség köztünk. „Csak” a világnézetünk és az élményeink mások. Ha jól sejtem, ahogy én a baloldaliságot, Ungváry a jobboldaliságot szívta magába az anyatejjel. Rokon vonás köztünk, hogy eredendő baloldaliságom ellenére én ugyanúgy viszolygok a mai magyar baloldaltól, ahogy Ungváry viszolyog – eredendő jobboldalisága ellenére – a mai magyar jobboldaltól. Nem csoda hát, hogy az egyre tragikusabb magyar közállapotok egységfrontba kényszerítenek minket. Vágyom arra az idilli helyzetre, de tartok tőle, hogy nem fogom megérni, amelyben én nyugodt szívvel rokonszenvezhetek majd a magyar baloldallal, Ungváry pedig a magyar jobboldallal, s így végre korrekt ellenfelek lehetünk. Egyelőre az itthoni egységfront a fontosabb, de azért nem hallgatom el véleménykülönbségünket ’68 ügyében.
Nem véletlenül vezettem be a témát Hegellel és Marx-szal. Számomra az egész ’68 az ész cselének műve. Lett belőle valami, aminek vajmi kevés köze van a cselekvők egyidejű szándékaihoz. A világszellem avagy a történelmi szükségszerűség rajtuk keresztül valósította meg magát. Kézenfekvő tehát, számomra legalábbis, hogy ’68-ról szólva különválasztandó a korabeli személyek és történések, illetve az általuk elért „eredmények” értékelése.
Kezdjük töprengéseinket a legkényesebb ponton, a francia-német diáklázadások nyelvezetével, tehát ott, ahol Ungváry undorral elhúzza a száját. Kétségtelen, hogy az én Rudi barátom, aki mellesleg Cohn Bendit párizsi színre lépésének idején már kómában fekszik valamelyik angliai kórházban, mert egy újfasiszta ifjonc fejbe lőtte, kimondott marxista frazeológiát használ. A mi létező szocializmusunkban szocializálódott átlagértelmiségit ez a szóhasználat joggal irritálja. Nyilván Dutschkét is irritálta az NDK-ban, ahol felnőtt. De amikor bírálni akarta a nyugatnémet köz- és szükségállapotokat, a Springer-lapok uszító hangnemét, a felsőoktatás rendszerét, Amerika vietnami szerepét, amikor szolidaritást akart vállalni a harmadik világ függetlenségi törekvéseivel, bizony nem nagyon tudhatott máshonnan meríteni, mint a marxizmus fogalomtárából. A nyugati kritikai értelmiség legjava, Bloch, Horkheimer, Adorno, Marcuse és sorolhatnám tovább, ugyanezt tették. Egyikük sem „szerette” a szovjetrendszert, nem rokonszenveztek a szovjet mintát követő nyugati kommunista pártokkal sem, de a létező szocializmust is marxista nézőpontból bírálták. Hát még a „létező kapitalizmust”! Némi önmagam iránti kétkedéssel azt is mondhatnám, hogy nem állt rendelkezésre más kritikai eszköztár. A marxista fogalmak alól épp az húzza majd ki a talajt, hogy pontosan ’68 eredményeképpen ez a létező kapitalizmus meg tudott újulni, be tudott fogadni magába olyan értékeket, amelyeket korábban tagadott. 
A ’68 nyelvezete iránt tanúsított megértés párosulhat a legfontosabb követelésekkel való egyetértéssel. A német és a francia diákok egyaránt a tekintélyelvűség és a merev társadalmi hierarchia ellen, a fiatalok és a nők egyenjogúságáért léptek fel. Nem tetszett nekik a vietnami háború és a perzsa sah diktatúrája, ahogy – felteszem – nem tetszett volna nekik Khomeini ajatollah rendszere sem.
Egyébként sok tekintetben kísérteties a hasonlóság a korabeli Nyugat-Németország és a mai Magyarország között. A hatvanas évek közepétől a CDU vezette ún. „nagy koalíciónak” ugyanúgy nem volt parlamenti alternatívája, ahogy manapság a FIDESZ-nek sem. Ekkor élte virágkorát az APO (Außerparlamentarische Opposition), azaz a Parlamenten Kívüli Ellenzék, amely túlnyomórészt diákokból állt. Az APO volt a lelke a német diákmozgalomnak vagy fordítva. A diákmozgalom ugyan kifulladt, de az APO-nak nagy szerepe volt abban, hogy a mindenható koalíció sem sokkal élte túl. 
Elismerem: a frazeológiát lehet utálni, a követelések némelyikével nem egyetérteni, a szimpátiákkal nem szimpatizálni. Különösen utólag, amikor már senkit nem téveszthet meg mondjuk a „virágozzék száz virág” kifogástalanul szép jelmondata, hiszen azóta már tudjuk, mi történt a kínai kulturális forradalomban. Nem kell feltétlenül szeretni a francia diákok anarchizmusát, bár Sartre éppenséggel rokonszenvezett vele, és nem kell szeretni a német diákok szocialista nosztalgiáit sem, bár ezek csupán egy ideálra vonatkoztak és nagyon jól megfértek a szovjetrendszer kritikájával. Nem kell feltétlenül szeretni Ho Si Minh vagy Guevara mítoszát sem. De, de, de. Fontos, hogy ez az egész valami rossz ellen irányult. Kissinger Németországa és De Gaulle Franciaországa nagyon más volt a hatvanas években, mint ma. Franciaországban a nők helyzete alig volt jobb, mint a mai iszlám államokban, és De Gaulle média-monopóliumát Szalai Annamária is megirigyelhetné. Németországban egy egykori náci volt a kancellár, aki az ún. szükségállapot-törvényekkel alaposan korlátozta az alkotmányos alapjogokat.
Ami pedig ’68 eredményeit illeti, hogy tudniillik ezek a „szenvedélytől fűtött emberek” – akarattal vagy akaratukon kívül – mit vittek diadalra, nyilván ezen is lehet vitatkozni. A túlnyomórészt szocialista célkitűzések szerencsére nem a valósultak meg, viszont tíz év alatt Franciaországban gyökeresen megváltozott a nők helyzete (például szabadon elválhattak macsó férjüktől, amit korábban nem tehettek meg). Az egész nyugati világban, nem csak Franciaországban és Németországban, minőségi változást jelentett a szolidaritás és a tolerancia felértékelődése, a másság korábban elképzelhetetlen elfogadása, sőt tisztelete. Csupa olyan érték, amiből mifelénk hiány van.
Lehet azt mondani, hogy mindezek a „vívmányok” nem ’68 érdemei, hanem a kapitalizmus megújhodásra való képességének bizonyítékai. Ez igaz, de a kettő nem zárja ki egymást. ’68 kikényszerítette a kapitalizmus megújhodását.
Ki merné vitatni, hogy a német Vergangenheitsbewältigung (értelemszerű fordításban: szembenézés a múlttal), amely annyira hiányzik nálunk, közvetlenül a ’68-as német diákmozgalmak hatására kezdődött el. 
Egyszóval azt gondolom, hogy Martin Luther King, Daniel Cohn Bendit, Rudi Dutschke, John Lennon nélkül ma rosszabb világban élnénk.
 

?
A két tárgyalási forduló között feleségemmel, akinek a hasában már ott volt a fiam, megjártuk a nagy Szovjetuniót. Bátyám fizikus, aki a fél életét a „szocialista fizika” fellegvárában, Dubnában töltötte. Pont ’68-ban támadt kedve egy kis orosz-örmény-grúz körutazásra, amire minket is meghívott. Az út kissé sajátosra sikeredett, mivel minket a legelső állomáson, a rosztovi kempingben kiraboltak, és feleségem orvosi tankönyvein valamint azon kívül, ami épp rajtunk volt, nem maradt semmink. De az út más élményeket is tartogatott.  Tudnivaló, hogy egy ilyen autós kirándulásnak a korabeli SZU-ban számos előfeltétele volt. Mindenekelőtt egy részletes útvonalengedély, aminek nemcsak a kiadására, hanem a betartatására is komoly gondot fordítottak. Ha letértünk az engedélyezett útvonalról, vagy csak – ne adj’ isten – megálltunk az út szélén egy kis pihenőre, biztosak lehettünk benne, hogy a szervek hamarosan ott lesznek, és vagy visszaterelnek a „helyes útra” vagy csak udvariasan érdeklődnek letanyázásunk tervezett időtartamáról. Ilyen körülmények között érkeztünk a grúz „határra”, amelyet félreérthetetlenül jelzett nemcsak az egyes tagköztársaságok határainál kötelezően felállított őrbódé, hanem a távolabbi sziklákon tisztán látható, hatalmas „Éljen Sztálin!” felirat is. Az út annyira rossz volt, hogy hármunknak sokszor ki kellett szállni a kocsiból, mert a nyugati autó, egy Renault 10-es, nem bírta a terepet. Épp bukdácsoltunk az autó mögött a kocsiútnak csúfolt jókora sziklákon, amikor a bódéból kijött egy morcona egyenruhás, és ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal megálljt parancsolt. Aznapi úti célunkig, Tbilisziig még jó néhány kilométert kellett megtennünk a mondott útviszonyok ellenére, ráadásul nem sokkal korábban is átestünk egy ellenőrzésen, nem csoda hát, ha a bátyám kimondottan ideges volt. Hamarjában előkotorta az összes szükséges papírt, és indult volna tovább. Csakhogy a közeget szemlátomást nem érdekelték a papírok, széles gesztusokkal mutatta, hogy kövessük az őrbódéba. Ott aztán elvigyorodott, a fali szekrényből elővett öt két decis vizes poharat, színültig töltötte őket – mint utólag megtudtuk – szőlőpálinkával, és már mondta is a tósztot: „Üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy a Szovjetunió területéről Grúzia területére lépnek.” Tekintettel arra, hogy a bátyám volt a sofőr, feleségem pedig az ötödik hónapban volt, az ő adagjukat is nekem kellett meginnom, így aztán az út további részére nem emlékszem. Tbilisziben éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy a bátyám a kocsi lehúzott ablakán keresztül vadul üvöltözik egy vadul hadonászó úriemberrel.  Mint kiderült, az illető az út közepére kiugorva tartóztatott fel, és tört, de érthető magyarsággal azonnal a lakására invitált volna valamennyiünket. Annak idején nálunk járt valamilyen egyetemre, és szerfölött megörült a Tbilisziben ritka madár magyar rendszámú autónak és utasainak. Mi próbáltuk nagyon határozottan visszautasítani az ajánlatot, mondván, hogy hulla fáradtak vagyunk, és cserébe megígértük, hogy másnap feltétlenül elmegyünk hozzá. Ekkor kiabálta be az autó ablakán többször is azt a mondatot, amely azóta is szállóige a családban: „Márpedig ez dolog nem fog menni.” Az urat végül nagy nehezen sikerült lerázni, de a grúz és örmény vendégszeretet hasonló intenzitású megnyilvánulásaival naponta többször találkoztunk.
A nagy Szovjetunióból, amelynek Grúzia és Örményország – lakói egybecsengő akarata ellenére – még több mint húsz évig a része maradt, vonattal jöttünk haza a feleségemmel. Augusztus 19-én léptük át a magyar határt, mint kiderült, az utolsó pillanatban, mert másnap a határokat – az ukrán-magyar határt is – hosszú időre lezárták. Az történt ugyanis, hogy bevonultunk Csehszlovákiába, megakadályozandó, hogy a csehek hátat fordítsanak a szocialista országok testvéri közösségének. 
 

Agitátorok

Már az első fokú ítélet után ment az ukáz az egyetemre és a KISZ-be, hogy minket ki kell zárni. Az egyetemmel nem is volt baj. Az ország összes egyeteméről és főiskolájáról kizártak. KISZ-szervezetünk azonban nem akart engedelmeskedni. Meglehetős botrány kerekedett belőle, hogy csak harmadik nekifutásra – a filozófus alapszerv feloszlatását kilátásba helyezve – sikerült érvényre juttatni a központi akaratot. (fotó)
Én először újságot hordtam, aztán a lakásunkhoz közeli MOM-ban helyezkedtem el betanított üvegcsiszolóként. Szeptembertől aztán az 5+1-es gimnáziumi időkből jól ismert Ganz Villamossági Művek betanított tekercselője lettem. Másfél évig dolgoztam itt, és a fizikai munkát egyáltalán nem éreztem tehernek vagy büntetésnek. Ellenkezőleg, élveztem, hogy mi ketten, Popeye, a csoport legfiatalabb, 18 éves tagja és én, fél kézzel teljesítettük a normát. Amikor mind a ketten átmentünk éjszakásnak, rendszerint éjfélre készen voltunk az egész műszakra előírt mennyiséggel – hatalmas villanymozdonyok tekercseit hajlítottuk és ónoztuk –, és átaludtuk az egész éjszakát. Munka közben pedig késhegyre menő vitákat folytattunk olyan nagy horderejű kérdésekről, hogy Beatles kontra Rolling Stones, vagy Illés kontra Omega. Mondanom sem kell, hogy én képviseltem a lágyabb és rendszerkritikusabb Beatles-Illés vonalat, Popeye a keményebb, de semlegesebb Rolling-Omega tengely híve volt. 
A Ganzba érkezett a filmgyári kikérő. Magyar Dezsőt, a film rendezőjét, olyan kimagaslóan tehetségesnek tartották a tanárai, hogy bár a végzősök általában húsz perces vizsgafilmeket szoktak volt készíteni, ő a Főiskola történetében páratlan módon egy másfél órás nagyfilmhez kapott pénzügyi keretet. Ez a film lett az Agitátorok. 
Bódy Gábor csoporttársam volt az ELTE Filozófia szakán, igaz, én ekkor már ki voltam rúgva. Bódy ekkor tájt kezdett filmes körökben forogni, bár a főiskolára és a BBS-be csak később vették fel.
Az első kérdés számomra, amelyre rögtön nem is tudok felelni, hogy miért erre a témára esett Magyar és Bódy választása? Miért volt 1968-ban olyan fontos két kísérletező filmes számára 1919, a Tanácsköztársaság? Feltételezem, bárha ez eléggé megfoghatatlan, hogy a témaválasztásban valamilyen módon benne volt ’68 szelleme, a már többször említett és hasonlóképpen nehezen megfogható baloldali tradíció, és talán – épp Bódy révén – benne volt a mi épp akkor záródó ügyünk is. Nyilvánvaló, hogy ezek a fiatalok a művészetükkel politizálni akartak, éspedig kritikus hangon, de az már kevésbé nyilvánvaló, hogy miért baloldali jelmezeket választottak maguknak. Az biztos, hogy nem jó pontokat akartak szerezni a hatalomnál. Ha esetleg ilyen szándékuk lett volna, aligha engem, a frissiben elítélt összeesküvőt választottak volna a film egyik főszereplőjének. Legfeljebb az lebeghetett a szemük előtt, bár ezt sem tartom valószínűnek, hogy a baloldali téma könnyebben átmegy a cenzúra előzetes rostáján.
A forgatókönyv alapjául 1919-es vagy 1919-ről szóló írások, mindenekelőtt Sinkó Ervin nagyszabású regénye, az Optimisták szolgált. 
(Hosszú zárójelben mondom, hogy Sinkó később írt egy regényt az Optimisták sorsáról. A regény regénye sokunknak az első megrázó és sorsdöntő élmény volt a sztálinizmusról. Ez a két kötetes, az akkori Jugoszláviában magyarul megjelent könyv szigorúan tiltott és üldözött irodalom volt nálunk. Kézről-kézre járt, nekem két éjszakám volt az elolvasására. Ma is nyomatékosan ajánlanám mindenkinek. A regény alcíme: Moszkvai naplójegyzetek 1935-1937. Vagyis Sinkó pont a nagy perek idején járt a Szovjetunióban. Romain Rollandnak, a Szovjetunió nagy barátjának, és Gorkijnak, Romain Rolland nagy barátjának köszönhette – bár mint látni fogjuk, nem sok köszönet volt benne – a meghívást, mert ezeknek az emblematikus baloldali íróknak az volt a véleménye, hogy az Optimisták-nak, ennek a szerintük kommunista remekműnek lehetőleg a világ minden nyelvén meg kell jelennie. Márpedig Moszkvában volt az a kiadó, amely pont erre, a baloldali eszmék világméretű terjesztésére jött létre. Romain Rolland naívságán nem lehet csodálkozni, Gorkijén annál inkább. Ő ne tudta volna a harmincas évek Szovjetuniójában, hogy Sztálin birodalmának fő ellensége éppen az a tiszta és őszinte, kritikus baloldaliság, amely az Optimistákat áthatja? Egyszóval Sinkó a sok szabadkai nyomorgás után nagyon is optimistán érkezett Moszkvába 1935-ben a feleségével. Az Írószövetségben és a Moszfilmnél tárt karokkal fogadták, elvégre Romain Rolland és Gorkij protezsáltja volt. Ígéretet kapott rá, hogy hamarosan elkészül az Optimisták orosz, angol és német fordítása, és a regényt meg is filmesítik. Aztán valahogy mindig közbejött valami. Nem mesélem el a regény két éves regényét, amely abszurditásában méltó versenytársa lehet A Mester és Margaritá-nak, amelynek szerzőjével egyébként az Optimisták szerzője meglehetősen abszurd és szomorú kalandokba bonyolódott.
Egy szó mint száz, az Optimisták soha nem jelent meg sem oroszul, sem más világnyelveken, Sinkónak és feleségének viszont az utolsó pillanatban sikerült megúsznia, hogy örökre eltűnjön a Gulagon. Hittel és reményekkel érkeztek a „Nagy Testvérhez”, aztán csodálkozva és értetlenül figyelték az eseményeket, végül pedig kiábrándultan és rettegve keresték a menekülés útját.)
A koncepció az volt, hogy a film főbb szerepeit, a Tanácsköztársaság polgári értelmiségiekből lett újdonsült kommunista agitátorait, a jelen, azaz a hatvanas évek második felének fiatal baloldali értelmiségének politizáló szereplőivel játszassák el.  Az Optimisták egyik főszereplőjét Sinkó az apámról mintázta. Mi sem volt tehát természetesebb Bódy és Magyar Dezső számára, mint hogy ezt a szerepet rám osszák. Az én számomra ez talán már nem volt annyira természetes, mint lett volna mondjuk egy évvel korábban. 
Az Agitátorokban öltöttem magamra utoljára apám maszkját.
Csupán néhány mellékszerepet játszottak hivatásos színészek, a fontosabb szerepeket csupa hozzám hasonló amatőr, illetve néhány végzős főiskolás. Főszerepet játszott rajtam kívül Bódy Gábor, Bertalan Laci, aki néhány évvel fölöttem járt filozófia szakra, a költő Dobai Péter, aki szintén csoporttársam volt az egyetemen és Földes Laci, azaz Hobó. A mai nézőnek persze már nem mond semmit, de a filmben felvonult a késő hatvanas évek hőzöngő budapesti egyetemistáinak és avantgárd fiatal művészeinek jóformán teljes palettája. 
A gyártás kibérelte Pécs egyik használaton kívüli patinás szállodáját, itt rendezték be a „szovjetházat”, a Tanácsköztársaság informális főhadiszállását, amely egyébként nagyon hasonlíthatott az eredetihez. Itt vették fel a film legfontosabb dialógusait, miközben mi, a szereplők, Pécs másik patinás szállodájában laktunk. A forgatókönyv nem volt snittről-snittre és másodpercre pontosan megírva, sok volt az improvizáció. Ráadásul a kommün „intellektuális csoportjának” tagjai, azaz mi agitátorok, többé-kevésbé saját belátásunk szerint alakíthattuk is a szövegünket. Egy hétig laktunk Pécsett, és ez az egy hét, azt hiszem, nem csak az én számomra maradt emlékezetes.
A Ganzból ezúttal simán elengedtek, hisz a filmgyárból hivatalos kikérő érkezett, és nem a művezető belátására volt bízva a döntés. Amikor megérkeztem Pécsre, Bódy félrevont, és bizalmasan közölte velem, hogy a szobám jó messzire lesz Bertalan Laciétól. Bódy jól értesült volt és legfőképpen rendkívül tapintatos, hiszen egy magamfajta ultrabalos és egy lukácsista nyilván összeférhetetlenek. Arról nem tehetett, hogy le volt maradva egy brossurával. Én ugyanis ekkorra már kilábaló félben voltam a családi kórból, és épp Bertalan Laci barátságára volt szükségem a további gyógyuláshoz.
Ez a barátság nagyon gyorsan szárba szökkent, olyannyira, hogy nem sokkal a forgatás után Laci családostul hozzánk költözött. Szegények voltak, ha jól emlékszem, befizettek egy szövetkezeti lakásra, ami még nem készült el. Laci gondolkodásmódja eltért minden általam addig ismert okos ember gondolkodásától. Nehéz kimondanom, de én ezt a Laci-féle gondolkodást már akkor a „zsidó” gondolkodás pandanjaként csodáltam. Nem mernék belevágni az indoklásba, a zsidó és nem-zsidó gondolkodásmód különbségeinek taglalásába, mert reménytelen vállalkozás lenne. Félek, hogy már a puszta megkülönböztetéssel magamra vonom mindkét fél haragját. Inkább mondok egy példát. Laci egy reggel vörös szemmel botladozott ki a konyhába. Mi történt, kérdeztem. Egész éjjel nem aludt, mondta, mert azon gondolkodott, hogy a nők miért keresnek kevesebbet, mint a férfiak. Reggelre rájött. A híres „repülő egyetemen”, ahol néhányszor mi is megfordultunk, egy alkalommal, talán épp Guevara apropójából, Latin-Amerika volt a téma. Okosabbnál okosabb hozzászólások hangzottak el. Laci egész addig csöndben volt, amíg valaki direkt nem kérte, hogy szóljon hozzá. Ő őszinte szerénységgel közölte, hogy nem ért a témához, majd egy rövid előadást tartott a perui földbirtok-viszonyokról. Ezzel a vitát le kellett zárni, mert különös módon senkinek nem akadt több mondanivalója. 
Ráadásul Lacinak lexikon memóriája volt. Amikor több mint egy évtizedig fordításból éltem, sokszor fordultam hozzá segítségért. Az a szabály ugyanis, hogy ha az idegen nyelvű szövegben olyan idézet van, aminek már létezik magyar fordítása, akkor ezt vissza kell keresni. Az esetek többségében ez igencsak sziszifuszi munka volt. Az internet segítségével manapság sokkal könnyebb lenne, hisz csaknem minden fenn van a hálón. Annak idején nekem Laci volt a mindentudó internet. Elmondtam neki, hogy mit keresek, és ő rövid gondolkodás után megmondta, hogy melyik kiadás hányadik oldalán találom. Ritkán tévedett. 
Bertalan Laci a kreatív koponyák ama típusához tartozott, akárcsak a minden tekintetben más Krassó Miklós, aki képtelen műveket létrehozni. Mindig mondta, mert én mindig kérdeztem, hogy hamarosan megírja, amit épp megírni készült, de tudtommal soha nem írt meg semmit. Talán ez az írásra való képtelenség is oka volt, hogy később, amikor már az élet elsodort minket egymástól, állítólag alkoholista lett. Mindenesetre azok a közgázosok, akik az ő szemináriumára járhattak, ugyanúgy soha nem fogják elfelejteni, ahogyan én sem.
Egy hétig voltunk összezárva Pécsett. Napközben többnyire igazi munka folyt, esténként viszont zajlott az élet. Alvásra nem sok idő jutott. A fiúk vagy ittak, vagy vitáztak, vagy szerelmesek voltak. A lányok kisebbségben voltak, ezért nagy volt irántuk a kereslet, és persze folyt a rivalizálás. 
Érdekes film lett az Agitátorok. Ha valamiben egyáltalán megjelent nálunk a ’68-as Nyugat-Európa szelleme, akkor semmiképp sem a mi „összeesküvésünkben”, hanem ebben a filmben.
Ezért aztán a filmet rövid úton be is tiltották. A filmgyárban voltak bemutató vetítések, ahova illusztris vendégeket hívtak. Az egyik, már az „érintettség” okán is meghívott illusztris vendég Lukács volt. Ha a legenda igaz, Lukács a vetítés után azt mondta, hogy olyan ez a film a filmművészetben, mint Beethoven a zenében.  Lukácsot mindmáig tisztelve remélem, hogy a történet nem igaz, mindenesetre állítólag ennek volt köszönhető, hogy a filmet archiválták, és így megmenekült a végső megsemmisítéstől.
Én leírhatatlanul élveztem az egészet. A forgatás feszültségét, az éjszakába nyúló beszélgetéseket, a mindennapokból való kiszakítottságot. Leginkább pedig azt élveztem, hogy bár a filmben az apámat kellett játszanom, végre kezdtem én magam lenni. Így vált a papa olyan szereppé, amivel saját akaratom szerint azonosulhattam, vagy amitől távolságot tarthattam. 
A filmben úgy voltam agitátor, hogy legbelül már egyre kevésbé voltam az.