Sigitas Parulskis
Süssön a nap Litvániára!!!
(mormogó fal)
Adolfas otthonában a változások jóval a peresztrojka előtt kezdődtek.
A Scorpions még nem fütyülte a Wind of change-t, a berlini fal úgy állt,
mint egy Viagrát nyelt nyugdíjas fütyköse, ám a Szovjetunióban a kommunizmus
már a legtorzabb fantáziát sem volt képes megtermékenyíteni.
Marija nem volt fanatikus leninista, ennek ellenére a nappaliban, a
háromrészes tükör mellett, amelynek szerkezete Hieronymus Bosch középkori
oltáraira emlékeztetett, ott lógott Lenin portréja. Egy ártatlan vidám
öregember, senki meg nem mondaná, hogy ez egy szifiliszes idióta, aki saját
országa lakóinak millióit küldte a halálba. Adolfas nagybátyjai gúnyolódtak
Marija abbéli igyekezetén, hogy megmutassa hűségét ideológiai bálványaihoz,
csakhogy Marija nem ideológiai okokból tette ezt. Néha úgy tűnt, hogy legnagyobb
ideológiai ellenfele az anyósa, és minden, amit Marija csinált, Adolfas
nagyanyja, Vincin? ellen irányult. Még Lenin pofája is a falon. Ha a nagymama
feketébe öltözött, akkor Marija feltétlenül fehérbe, ha böjtölt, akkor
Marija mindenképpen húst evett, ha az anyós Krisztus lábát csókolja, akkor
Marija Lenin farát.
Nyilván ugyanezen okok miatt jelent meg Lenin mellett Brezsnyev is.
Nevetséges öregember egy aranyeres buldog képével, óriási, cipőkefékre
emlékeztető szemöldökkel. Szerencsére nem jutott eszébe, hogy az egész
politbürót kiakassza – egy ilyen kollekció, amit a diákok úgy neveztek:
„Ali baba és a negyven rabló” (lám, éppen ennyi tagja volt a politbürónak),
az iskolában lógott, a történelemteremben. Aztán Brezsnyev hirtelen meghalt.
A történelemtanár, Kelmas megparancsolta, hogy egyperces csenddel tisztelegjenek
a főtitkár előtt, ami vagy félóráig tartott – Kelmas feldúlt volt, és szomorú.
Alig kezdődtek meg a változások, Adolfas a szemetesben talált egy fura
levélköteget. Az összes levelet az apja írta Kujbisevből, ahol erőművet
épített. A levelekben erről nem volt szó, de Adolfas tudta, hogy apja ott
börtönben ült. Marija nyomós okot keresett, hogy elárulja a kommunistákat.
Hogy átmeneküljön a demokraták oldalára. Megszerezze a rezsim áldozata
státuszt. Nyilván nem talált, mert hű maradt a kommunistákhoz. Egész éjjel
a levelek között turkált, de az ő szemében értéktelennek tűntek, kidobta
és másnap el is égette. Mindet, kivéve azt az egyet, amit Adolfas magához
vett és nem adott vissza.
A levelek többsége Veronikának szólt. Adolfas akkoriban csak egy Veronikát
ismert, ez a nagynénje volt, Jok?bas bácsi felesége.
Az egyik levél másmilyen volt, 1920-as dátum volt rajta és dédnagyapjának,
Augustinasnak írta valami Jok?bas Sinkevičius Vilniusból. Adolfas később
törte a fejét, hogyan kerülhetett ez a levél az anyjához, és ő, a megrögzött
kommunista, miért őrizte meg a jövő nemzedékek számára. Lehet, hogy a levél
férje halála után került hozzá – férje az istállótűzben veszett oda, menteni
próbálta a lovakat. Adolfas soha nem értette anyját. Félt tőle.
Brezsnyev képét mégis felváltotta Andropov. Azonban, ahogy ez utóbbi,
aki nem egészen egy évig irányította az országot, meghalt, Marija aggodalmai
beigazolódtak – közeleg a baj. Csernyenko is nagyon rövid ideig lógott
Lenin mellett. Úgy látszott, Lenin türelme elfogyott, és most már egyetlen
pártkatona sem bírja ki mellette egy évnél tovább. Marija már arra is gondolt,
hogy magát Lenint kellene levenni onnan – annyi évig feküdt a Kreml mauzóleumában,
hogy mérgező lett, és ettől a méregtől hal meg a Kreml összes vezetője.
Egy múmia terrorizálja az országot. Még az őt ábrázoló képek is mérgezőek.
Akkoriban élni valóban izgalmas dolog volt.
Adolfas rakodóként helyezkedett el egy alkoholt áruló üzletben Uľupysban?.
Éppen folyt a küzdelem az alkoholizmussal, az itókát 14.00 óra után árulták,
a boltok előtt óriási sorok kígyóztak, akadtak specialisták, akik viszonteladással
foglalkoztak, úgy kerestek pénzt, hogy foglalták a helyet a sorban, a sorokban
meg állandóan verekedések törtek ki, ezek néha véres összetűzésekkel végződtek,
az emberek a sorokban éltek, ettek, szültek, meghaltak és megint éltek
– mindent képesek voltak kibírni, csak hogy vehessenek egy üveggel. Adolfas
annyi alkoholt vehetett, amennyit csak akart, de ez lett a veszte. Egyik
nap rémes másnaposság gyötörte, ezért nem ment be dolgozni, és elbocsájtották.
Azokban az időkben senki nem maradt meg sokáig italboltban rakodóként.
Majdnem ugyanolyan volt ez, mint Marija szobájában Lenin domborműve mellett
lógni – épp hogy megmelegedtél, és máris kidobnak valami jelentéktelen
mulasztás miatt. Pokolian jól fizető hely volt. Az eladók rengeteget kerestek,
és senkivel nem akarták ezt a pénzt megosztani. Még azt se akarták, hogy
valaki lássa őket, hogy ennyit keresnek.
Aztán eljött az 1990-es év, Adolfasnak nem volt állandó munkája, alkalmi
keresetekből tengődött, leginkább idősebb nőknek segített, akiknek a férjei
nagyon elfoglaltak voltak a munkahelyükön. Ezek a munkák nem voltak bonyolultak:
felásott egy-két ágyást a kertben, felállított egy melegházat a hétvégi
telken, a garázsban rendetlenül odahányt deszkákból valami elfogadható
polcot eszkábált. Időnként teljesítette a férjek elhanyagolt kötelességeit
is.
Azon a napon, március 11-én,? a Litván Legfelsőbb Tanács éppen arra
készült, hogy kihirdesse a függetlenség helyreállítását, azonban a nő,
miután kihívta őt a garázsból, ahol Adolfas a padlóban lévő gödröt takarította,
nem bírta tovább, és ők ketten hamarabb cselekedtek, mint a nemzet választottjai.
A szituáció meglehetősen szimbolikus volt, a nő még egy üveg bort is felbontott,
csakhogy, ahogy az már ilyen történetekben lenni szokott, váratlanul megjelent
a férj, akinek nem kellett volna megjelennie. Azért rohant haza, hogy saját
szemével láthassa a történelmi eseményt, hallhassa az aláírók hangját meg
hasonlók, de valamivel többet látott, mint amire számított. A férj, a feleség
meg Adolfas – mindhárman a televízió előtt álltak és az egész nemzettel
együtt énekelték Litvánia himnuszát, de a férj egyre a kanapéra sandított,
amelyen ott maradt egy folt. Adolfas lassan száradó folyadékkal pecsételte
meg az eseményt. A folt, ha a férj figyelmesen megnézte volna, Litvánia
térképének kontúrjait idézte, de a férj nem nézte meg figyelmesen – agyát
veszett düh öntötte el, ami elhalványította a hazafias hangulat utolsó
morzsáit is. Az a mondás, hogy „felszarvazott férj” pontosan azt a haragot,
bőszültséget nevezi meg, ami a becsapott férj homlokát belülről csapja
meg, Adolfas nemegyszer meggyőződhetett erről. Ez egy érzés, nem képzet.
Akárcsak a felszarvazott Mózes. Hiszen nem Isten volt az, aki őrá szarvakat
aggatott, miután lejött a Sínai-hegyről. Csak egy érzés volt ez, Mózes
élménye – úgy érezte magát, mintha viking lenne, vagy hasonló. És az a
szóbeszéd, hogy Mózesnek szarvai lennének, a bibliafordítók hibája, ostobaság.
De még ha hiba is, Adolfas nemegyszer a saját bőrén tapasztalta, hogy az
ilyen hiba sokba kerülhet.
Különben szerencséje volt – majdnem veszteség nélkül sikerült elmenekülnie.
Zakó nélkül rohant ki az utcára, és később észrevette, hogy a cipőjébe
mezítláb ugrott bele. Tulajdonképpen Adolfas már csaknem egy évvel a tragikus
januári események? előtt megszenvedett „Litvániáért”. Különösen súlyos
veszteség volt az, hogy elveszítette jól fizető munkáját annál a nőnél,
akit úgy hívtak… Nem, már nem emlékezett, mi volt a neve. Ezeket a magányos
háziasszonyokat mind egyféleképpen nevezte – „Papirusz kosárka” vagy „Zipora”.
És igyekezett elfelejteni ezt az alakot, akit beragyog a férj bibliai haragjának
fénye. De ki tudna elfelejteni egy nőt ilyen névvel! Ezért később, mikor
felidézte a függetlenség helyreállítása napján esett kalandját, mindig
azt gondolta, hogy mindez undorítóan szimbolikus és profetikus volt: miután
kiszabadultak a szovjet birodalom szorításából, egyeseken valami meghatározhatatlan
orgazmus előtti látászavar lett úrrá, mások felszarvazva érezték magukat,
megint mások meg úgy, mint akit kiraboltak és kikergettek az utcára. Se
kosárka, se Zipora…
Mikor megkezdődött a peresztrojka, a szabadság mindenütt érezhető levegőjével
együtt Kelet-Európának ebbe a régiójába, így Litvániába is, csillapíthatatlan
tudásvágy áramlott be. Egy csomó sarlatán bukkant fel, próféták, jósok,
látnokok, akik gyógyítottak, jósoltak, pénzt csaltak ki a hiszékeny tömegekből,
és senki nem büntette meg őket. Kecsketrágyából készült krémeket árultak,
ami meggyógyít minden betegségből, álmoskönyveket, amik segítenek megérteni
a jövőt, fényképeket, amin látható az aura, amely megnyitja a harmadik
szemet, Odesszában varrt „Montana” farmert, a piacon vagy az utcán gond
nélkül megvehetted a Hold egy darabját vagy egy kilót Szent Pál csontjaiból.
Az emberekben égett a türelmetlenség, hogy valami újat, titokzatosat tudjanak
meg, hogy demitologizáljanak, demisztifikáljanak valamilyen legendát, mítoszt
vagy a legegyszerűbb fantáziálást – bármilyen ostobaságot, ami a szovjet
időkben terjedt el, most úgy lehetett tálalni, mint a biztonsági szolgálatok
által rejtegetett igazságot az életükről. A borostyánszoba, jövevények
más bolygókról, gyógyítók, killerek, Coca-Cola, hamburger, zoofília, nekrofília
– minden új és csodálatos volt. Litvánia 1918 és 1940 közötti függetlensége
is a tisztelni való objektumok egyike lett. A szabadságtól megszédült litvánok
fejében az az időszak aranykornak tűnt, Eldorádónak, ahová minél hamarabb
vissza kell térni. A nemzet beteg volt, a diagnózis: romantizmus.
Adolfas nem akart csatlakozni ehhez a lázas titokkereséshez, ám egy
napon sarokba szorították – pénzre volt szüksége. Azonnal. Már egyetlen
ismerőse se adott neki kölcsönt, mert már mindenkitől kapott hitelt. A
pénzen lassacskán az őszi levelek szindrómája mutatkozott – minél több
van, annál jobban rothad. Úgy tűnt, az egész természet az inflációt kezdte
utánozni – közeledett a tél, de hó még nem volt.
Mikor az egyik újságban egy gyengeelméjű öregember beszámolóját olvasta
arról, hogy csecsemőként a Titanicon utazott, és csak a véletlennek köszönhető,
hogy megmenekült, merthogy valaki beledobta őt egy fehérneműs kosárba (!),
Adolfas ezt fontos jelnek tartotta, és azonnal eszébe jutott a levél. Egy
szakácskönyvbe dugva őrizte, amit soha nem nyitott ki, mivel egyszerűen
nem voltak élelmiszerek, amiből valamit főzni lehetett volna. A papír egészen
jól megmaradt, az írás olvasható, csak a hónap meg a nap maszatolódott
el valamilyen folyadék hatására. Adolfas, miközben trolibusszal az újság
szerkesztőségébe tartott, szarkasztikusan gyönyörködött a levél fölé hajló
és könnyező dédnagyapa, Augustinas látványában: úgy gondolta, hogy száz
évvel azelőtt az emberek nagyon szentimentálisak, ünnepélyesek és elégikusak
voltak; még a disznóságaik is olyan megsárgultak, valahogy nem igaziak,
mint azok a fura, megbarnult, megsárgult, halványodó képeik az albumokban
vagy a fejfákon. Ezt a levelet apja soha nem mutatta meg Adolfasnak. Nem
beszélt róla. Talán nem tudott róla. Tulajdonképpen soha nem beszéltek
egymással normálisan. Mindketten élték a maguk életét, eszükbe nem jutott,
hogy valakivel meg kellene azt osztaniuk. Mikor apja meghalt a tűzvészben,
Adolfas nem sírt és nem gyászolta. Nem értette, miért, de ez magától értetődőnek
tűnt számára. Kettejüket az apjával semmi nem fűzte össze. Néha még az
is eszébe jutott, hogy talán valaki más lehetett az apja. Például egy német,
mint a testvérének, Simonnak.
Az irodában egy nagy asztalnál alacsony, barna hajú férfi ült. Az asztal
tele volt kéziratokkal, újságlapokkal, levelekkel, fém iratkapcsok és megrágott
ceruzák hányódtak rajta.
Nagyjából fél óra múlva Adolfas már lefelé jött a sokemeletes épület
liftjén, és a szerkesztőségvezető irodájában az imént lejátszódott beszélgetés
részletein gondolkozott.
Itt tudná-e hagyni ezt a levelet, kérdezte a szerkesztő. Ravasz kis
kerek szeme volt, hátradőlt a magas karosszékben, és egyfolytában egy iratkapcsot
forgatott az ujjai között. Hosszabb időre, kérdezte Adolfas, pár napra,
mondta a szerkesztő, pár napra lehet, egyezett bele Adolfas, és abban a
pillanatban nagyon sajnálta odaadni a levelet. Látta, hogy az újságíró
érdeklődését felkeltette az elszíneződött papírdarab. Tanulmányozta, forgatta
egyik oldaláról a másikra, a fény felé emelte. Adolfas különösebb gondolkodás
nélkül hozta be a szerkesztőségbe, abban bízva, hogy kap valami pénzt –
akárhogy is, régi holmi. De ahogy észrevette a szerkesztő mozdulataiban
azt a bizonyos ragadozót – ugyanilyen mohósággal ragadták meg a rég áhított
üveget azok az alkoholisták, akik végigállták a háromórás sort –, hirtelen
kedve támadt visszavenni. Méghozzá úgy visszavenni, hogy ne legyen szégyen,
hogy ne kelljen megalázkodni, kérni. A szerkesztő megkérte a titkárnőt,
hogy csináljon egy fénymásolatot a levélről, aztán kinyitotta a háta mögött
álló széf ajtaját, és a levelet óvatosan betette középre.
Adolfas unottan bámult egy pontot valamivel a szerkesztő feje fölött,
ahol a falon egy bekeretezett szöveg függött: „Légy elővigyázatos az újságokkal,
mert egy újság, aminek sok olvasója van, annyi, mint két hadoszlop. I.
Bonaparte Napóleon.”
– És két hadoszlop, az mennyi? – kérdezte Adolfas.
– Miféle hadoszlop? – a szerkesztő hangjában mintha némi zavarodottság,
talán szégyenlősség érződött volna. Először úgy tett, mintha nem értette
volna Adolfas kérdését, aztán meg úgy, mintha csodálkozna a kérdés hallatán,
majd makogott valamit a titkárnőről meg annak a kezdeményezéséről, végül
a kezében felbukkant egy köteg bankjegy, néhányat kihúzott belőle és Adolfasnak
nyújtotta, később az irodába bekukkantó titkárnő kihívta, és a szerkesztő
elnézést kérve kiment. Kétes alak. Az ilyenektől az ember mindenféle kellemetlenségre
számíthat.
Adolfas benyomta a kód betűit, és a széf kinyílt. „Bonaparte” – ostobább
kódot kitalálni sem lehet. Fogta a levelet, és kirohant. Minden napóleon
disznóságai rafináltak és kifinomultak, viszont hibáik és gyengéik banálisak
és könnyen előre láthatóak, gondolta Adolfas, miközben a valahányadik emeletről
utazott lefelé a csikorgó, nyikorgó, néha nyögő lifttel.
A trükköt a kóddal később találta ki, mikor Kokának mesélte a történetet.
Csakhogy talán éppen aznap, miközben a lifttel jött le az ördög tudja,
hányadik emeletről, akkor értett meg egy fontos szabályt, és elhatározta,
hogy mindig be fogja tartani – igazat mondani teljesen unalmas, nem csak
veszélyes. Ha valakinek azt meséli, hogy családi relikviáját minden nehézség
nélkül vette magához a széfből, mert a szerkesztő egyszerűen nem zárta
be, a hallgató meghal az unalomtól. A történet a kóddal egészen más. Persze
dolgozni kellene még rajta, hogy meggyőzőbb legyen, veszélyesebb, romantikusabb.
Kitalálni egy komolyabb okot – szeretet ébredt benne a levél, a múltja,
a haza meg hasonlók iránt. Rájött, hogy a szerkesztő KGB-s, és meg fogja
semmisíteni a levelet, hogy Litvánia soha ne tudja meg a valódi tényeket.
Vagy ellenkezőleg – undorítóan gonosz célokra használja fel. Hogy még érdekesebb
legyen, hozzá lehet tenni egy szenvedélyes csókot – a titkárnő leteperte
őt az asztalra, és ő habozás nélkül magáévá tette. Közben kiáltozott: Banzáj!
Heil Hitler! Za Sztalina! Süssön a nap Litvániára!!! Csodálatos.
LACZHÁZI ARANKA FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|