Sigitas Parulskis
Süssön a nap Litvániára!!!
(mormogó fal)
 

Adolfas otthonában a változások jóval a peresztrojka előtt kezdődtek. A Scorpions még nem fütyülte a Wind of change-t, a berlini fal úgy állt, mint egy Viagrát nyelt nyugdíjas fütyköse, ám a Szovjetunióban a kommunizmus már a legtorzabb fantáziát sem volt képes megtermékenyíteni.
Marija nem volt fanatikus leninista, ennek ellenére a nappaliban, a háromrészes tükör mellett, amelynek szerkezete Hieronymus Bosch középkori oltáraira emlékeztetett, ott lógott Lenin portréja. Egy ártatlan vidám öregember, senki meg nem mondaná, hogy ez egy szifiliszes idióta, aki saját országa lakóinak millióit küldte a halálba. Adolfas nagybátyjai gúnyolódtak Marija abbéli igyekezetén, hogy megmutassa hűségét ideológiai bálványaihoz, csakhogy Marija nem ideológiai okokból tette ezt. Néha úgy tűnt, hogy legnagyobb ideológiai ellenfele az anyósa, és minden, amit Marija csinált, Adolfas nagyanyja, Vincin? ellen irányult. Még Lenin pofája is a falon. Ha a nagymama feketébe öltözött, akkor Marija feltétlenül fehérbe, ha böjtölt, akkor Marija mindenképpen húst evett, ha az anyós Krisztus lábát csókolja, akkor Marija Lenin farát.
Nyilván ugyanezen okok miatt jelent meg Lenin mellett Brezsnyev is. Nevetséges öregember egy aranyeres buldog képével, óriási, cipőkefékre emlékeztető szemöldökkel. Szerencsére nem jutott eszébe, hogy az egész politbürót kiakassza – egy ilyen kollekció, amit a diákok úgy neveztek: „Ali baba és a negyven rabló” (lám, éppen ennyi tagja volt a politbürónak), az iskolában lógott, a történelemteremben. Aztán Brezsnyev hirtelen meghalt. A történelemtanár, Kelmas megparancsolta, hogy egyperces csenddel tisztelegjenek a főtitkár előtt, ami vagy félóráig tartott – Kelmas feldúlt volt, és szomorú. 
Alig kezdődtek meg a változások, Adolfas a szemetesben talált egy fura levélköteget. Az összes levelet az apja írta Kujbisevből, ahol erőművet épített. A levelekben erről nem volt szó, de Adolfas tudta, hogy apja ott börtönben ült. Marija nyomós okot keresett, hogy elárulja a kommunistákat. Hogy átmeneküljön a demokraták oldalára. Megszerezze a rezsim áldozata státuszt. Nyilván nem talált, mert hű maradt a kommunistákhoz. Egész éjjel a levelek között turkált, de az ő szemében értéktelennek tűntek, kidobta és másnap el is égette. Mindet, kivéve azt az egyet, amit Adolfas magához vett és nem adott vissza.
A levelek többsége Veronikának szólt. Adolfas akkoriban csak egy Veronikát ismert, ez a nagynénje volt, Jok?bas bácsi felesége. 
Az egyik levél másmilyen volt, 1920-as dátum volt rajta és dédnagyapjának, Augustinasnak írta valami Jok?bas Sinkevičius Vilniusból. Adolfas később törte a fejét, hogyan kerülhetett ez a levél az anyjához, és ő, a megrögzött kommunista, miért őrizte meg a jövő nemzedékek számára. Lehet, hogy a levél férje halála után került hozzá – férje az istállótűzben veszett oda, menteni próbálta a lovakat. Adolfas soha nem értette anyját. Félt tőle. 
Brezsnyev képét mégis felváltotta Andropov. Azonban, ahogy ez utóbbi, aki nem egészen egy évig irányította az országot, meghalt, Marija aggodalmai beigazolódtak – közeleg a baj. Csernyenko is nagyon rövid ideig lógott Lenin mellett. Úgy látszott, Lenin türelme elfogyott, és most már egyetlen pártkatona sem bírja ki mellette egy évnél tovább. Marija már arra is gondolt, hogy magát Lenint kellene levenni onnan – annyi évig feküdt a Kreml mauzóleumában, hogy mérgező lett, és ettől a méregtől hal meg a Kreml összes vezetője. Egy múmia terrorizálja az országot. Még az őt ábrázoló képek is mérgezőek.
Akkoriban élni valóban izgalmas dolog volt. 
Adolfas rakodóként helyezkedett el egy alkoholt áruló üzletben Uľupysban?. Éppen folyt a küzdelem az alkoholizmussal, az itókát 14.00 óra után árulták, a boltok előtt óriási sorok kígyóztak, akadtak specialisták, akik viszonteladással foglalkoztak, úgy kerestek pénzt, hogy foglalták a helyet a sorban, a sorokban meg állandóan verekedések törtek ki, ezek néha véres összetűzésekkel végződtek, az emberek a sorokban éltek, ettek, szültek, meghaltak és megint éltek – mindent képesek voltak kibírni, csak hogy vehessenek egy üveggel. Adolfas annyi alkoholt vehetett, amennyit csak akart, de ez lett a veszte. Egyik nap rémes másnaposság gyötörte, ezért nem ment be dolgozni, és elbocsájtották. Azokban az időkben senki nem maradt meg sokáig italboltban rakodóként. Majdnem ugyanolyan volt ez, mint Marija szobájában Lenin domborműve mellett lógni – épp hogy megmelegedtél, és máris kidobnak valami jelentéktelen mulasztás miatt. Pokolian jól fizető hely volt. Az eladók rengeteget kerestek, és senkivel nem akarták ezt a pénzt megosztani. Még azt se akarták, hogy valaki lássa őket, hogy ennyit keresnek. 
Aztán eljött az 1990-es év, Adolfasnak nem volt állandó munkája, alkalmi keresetekből tengődött, leginkább idősebb nőknek segített, akiknek a férjei nagyon elfoglaltak voltak a munkahelyükön. Ezek a munkák nem voltak bonyolultak: felásott egy-két ágyást a kertben, felállított egy melegházat a hétvégi telken, a garázsban rendetlenül odahányt deszkákból valami elfogadható polcot eszkábált. Időnként teljesítette a férjek elhanyagolt kötelességeit is. 
Azon a napon, március 11-én,? a Litván Legfelsőbb Tanács éppen arra készült, hogy kihirdesse a függetlenség helyreállítását, azonban a nő, miután kihívta őt a garázsból, ahol Adolfas a padlóban lévő gödröt takarította, nem bírta tovább, és ők ketten hamarabb cselekedtek, mint a nemzet választottjai. A szituáció meglehetősen szimbolikus volt, a nő még egy üveg bort is felbontott, csakhogy, ahogy az már ilyen történetekben lenni szokott, váratlanul megjelent a férj, akinek nem kellett volna megjelennie. Azért rohant haza, hogy saját szemével láthassa a történelmi eseményt, hallhassa az aláírók hangját meg hasonlók, de valamivel többet látott, mint amire számított. A férj, a feleség meg Adolfas – mindhárman a televízió előtt álltak és az egész nemzettel együtt énekelték Litvánia himnuszát, de a férj egyre a kanapéra sandított, amelyen ott maradt egy folt. Adolfas lassan száradó folyadékkal pecsételte meg az eseményt. A folt, ha a férj figyelmesen megnézte volna, Litvánia térképének kontúrjait idézte, de a férj nem nézte meg figyelmesen – agyát veszett düh öntötte el, ami elhalványította a hazafias hangulat utolsó morzsáit is. Az a mondás, hogy „felszarvazott férj” pontosan azt a haragot, bőszültséget nevezi meg, ami a becsapott férj homlokát belülről csapja meg, Adolfas nemegyszer meggyőződhetett erről. Ez egy érzés, nem képzet. Akárcsak a felszarvazott Mózes. Hiszen nem Isten volt az, aki őrá szarvakat aggatott, miután lejött a Sínai-hegyről. Csak egy érzés volt ez, Mózes élménye – úgy érezte magát, mintha viking lenne, vagy hasonló. És az a szóbeszéd, hogy Mózesnek szarvai lennének, a bibliafordítók hibája, ostobaság. De még ha hiba is, Adolfas nemegyszer a saját bőrén tapasztalta, hogy az ilyen hiba sokba kerülhet. 
Különben szerencséje volt – majdnem veszteség nélkül sikerült elmenekülnie. Zakó nélkül rohant ki az utcára, és később észrevette, hogy a cipőjébe mezítláb ugrott bele. Tulajdonképpen Adolfas már csaknem egy évvel a tragikus januári események? előtt megszenvedett „Litvániáért”. Különösen súlyos veszteség volt az, hogy elveszítette jól fizető munkáját annál a nőnél, akit úgy hívtak… Nem, már nem emlékezett, mi volt a neve. Ezeket a magányos háziasszonyokat mind egyféleképpen nevezte – „Papirusz kosárka” vagy „Zipora”. És igyekezett elfelejteni ezt az alakot, akit beragyog a férj bibliai haragjának fénye. De ki tudna elfelejteni egy nőt ilyen névvel! Ezért később, mikor felidézte a függetlenség helyreállítása napján esett kalandját, mindig azt gondolta, hogy mindez undorítóan szimbolikus és profetikus volt: miután kiszabadultak a szovjet birodalom szorításából, egyeseken valami meghatározhatatlan orgazmus előtti látászavar lett úrrá, mások felszarvazva érezték magukat, megint mások meg úgy, mint akit kiraboltak és kikergettek az utcára. Se kosárka, se Zipora… 
Mikor megkezdődött a peresztrojka, a szabadság mindenütt érezhető levegőjével együtt Kelet-Európának ebbe a régiójába, így Litvániába is, csillapíthatatlan tudásvágy áramlott be. Egy csomó sarlatán bukkant fel, próféták, jósok, látnokok, akik gyógyítottak, jósoltak, pénzt csaltak ki a hiszékeny tömegekből, és senki nem büntette meg őket. Kecsketrágyából készült krémeket árultak, ami meggyógyít minden betegségből, álmoskönyveket, amik segítenek megérteni a jövőt, fényképeket, amin látható az aura, amely megnyitja a harmadik szemet, Odesszában varrt „Montana” farmert, a piacon vagy az utcán gond nélkül megvehetted a Hold egy darabját vagy egy kilót Szent Pál csontjaiból. Az emberekben égett a türelmetlenség, hogy valami újat, titokzatosat tudjanak meg, hogy demitologizáljanak, demisztifikáljanak valamilyen legendát, mítoszt vagy a legegyszerűbb fantáziálást – bármilyen ostobaságot, ami a szovjet időkben terjedt el, most úgy lehetett tálalni, mint a biztonsági szolgálatok által rejtegetett igazságot az életükről. A borostyánszoba, jövevények más bolygókról, gyógyítók, killerek, Coca-Cola, hamburger, zoofília, nekrofília – minden új és csodálatos volt. Litvánia 1918 és 1940 közötti függetlensége is a tisztelni való objektumok egyike lett. A szabadságtól megszédült litvánok fejében az az időszak aranykornak tűnt, Eldorádónak, ahová minél hamarabb vissza kell térni. A nemzet beteg volt, a diagnózis: romantizmus.
Adolfas nem akart csatlakozni ehhez a lázas titokkereséshez, ám egy napon sarokba szorították – pénzre volt szüksége. Azonnal. Már egyetlen ismerőse se adott neki kölcsönt, mert már mindenkitől kapott hitelt. A pénzen lassacskán az őszi levelek szindrómája mutatkozott – minél több van, annál jobban rothad. Úgy tűnt, az egész természet az inflációt kezdte utánozni – közeledett a tél, de hó még nem volt. 
Mikor az egyik újságban egy gyengeelméjű öregember beszámolóját olvasta arról, hogy csecsemőként a Titanicon utazott, és csak a véletlennek köszönhető, hogy megmenekült, merthogy valaki beledobta őt egy fehérneműs kosárba (!), Adolfas ezt fontos jelnek tartotta, és azonnal eszébe jutott a levél. Egy szakácskönyvbe dugva őrizte, amit soha nem nyitott ki, mivel egyszerűen nem voltak élelmiszerek, amiből valamit főzni lehetett volna. A papír egészen jól megmaradt, az írás olvasható, csak a hónap meg a nap maszatolódott el valamilyen folyadék hatására. Adolfas, miközben trolibusszal az újság szerkesztőségébe tartott, szarkasztikusan gyönyörködött a levél fölé hajló és könnyező dédnagyapa, Augustinas látványában: úgy gondolta, hogy száz évvel azelőtt az emberek nagyon szentimentálisak, ünnepélyesek és elégikusak voltak; még a disznóságaik is olyan megsárgultak, valahogy nem igaziak, mint azok a fura, megbarnult, megsárgult, halványodó képeik az albumokban vagy a fejfákon. Ezt a levelet apja soha nem mutatta meg Adolfasnak. Nem beszélt róla. Talán nem tudott róla. Tulajdonképpen soha nem beszéltek egymással normálisan. Mindketten élték a maguk életét, eszükbe nem jutott, hogy valakivel meg kellene azt osztaniuk. Mikor apja meghalt a tűzvészben, Adolfas nem sírt és nem gyászolta. Nem értette, miért, de ez magától értetődőnek tűnt számára. Kettejüket az apjával semmi nem fűzte össze. Néha még az is eszébe jutott, hogy talán valaki más lehetett az apja. Például egy német, mint a testvérének, Simonnak.
Az irodában egy nagy asztalnál alacsony, barna hajú férfi ült. Az asztal tele volt kéziratokkal, újságlapokkal, levelekkel, fém iratkapcsok és megrágott ceruzák hányódtak rajta. 
Nagyjából fél óra múlva Adolfas már lefelé jött a sokemeletes épület liftjén, és a szerkesztőségvezető irodájában az imént lejátszódott beszélgetés részletein gondolkozott.  
Itt tudná-e hagyni ezt a levelet, kérdezte a szerkesztő. Ravasz kis kerek szeme volt, hátradőlt a magas karosszékben, és egyfolytában egy iratkapcsot forgatott az ujjai között. Hosszabb időre, kérdezte Adolfas, pár napra, mondta a szerkesztő, pár napra lehet, egyezett bele Adolfas, és abban a pillanatban nagyon sajnálta odaadni a levelet. Látta, hogy az újságíró érdeklődését felkeltette az elszíneződött papírdarab. Tanulmányozta, forgatta egyik oldaláról a másikra, a fény felé emelte. Adolfas különösebb gondolkodás nélkül hozta be a szerkesztőségbe, abban bízva, hogy kap valami pénzt – akárhogy is, régi holmi. De ahogy észrevette a szerkesztő mozdulataiban azt a bizonyos ragadozót – ugyanilyen mohósággal ragadták meg a rég áhított üveget azok az alkoholisták, akik végigállták a háromórás sort –, hirtelen kedve támadt visszavenni. Méghozzá úgy visszavenni, hogy ne legyen szégyen, hogy ne kelljen megalázkodni, kérni. A szerkesztő megkérte a titkárnőt, hogy csináljon egy fénymásolatot a levélről, aztán kinyitotta a háta mögött álló széf ajtaját, és a levelet óvatosan betette középre. 
Adolfas unottan bámult egy pontot valamivel a szerkesztő feje fölött, ahol a falon egy bekeretezett szöveg függött: „Légy elővigyázatos az újságokkal, mert egy újság, aminek sok olvasója van, annyi, mint két hadoszlop. I. Bonaparte Napóleon.” 
– És két hadoszlop, az mennyi? – kérdezte Adolfas. 
– Miféle hadoszlop? – a szerkesztő hangjában mintha némi zavarodottság, talán szégyenlősség érződött volna. Először úgy tett, mintha nem értette volna Adolfas kérdését, aztán meg úgy, mintha csodálkozna a kérdés hallatán, majd makogott valamit a titkárnőről meg annak a kezdeményezéséről, végül a kezében felbukkant egy köteg bankjegy, néhányat kihúzott belőle és Adolfasnak nyújtotta, később az irodába bekukkantó titkárnő kihívta, és a szerkesztő elnézést kérve kiment. Kétes alak. Az ilyenektől az ember mindenféle kellemetlenségre számíthat. 
Adolfas benyomta a kód betűit, és a széf kinyílt. „Bonaparte” – ostobább kódot kitalálni sem lehet. Fogta a levelet, és kirohant. Minden napóleon disznóságai rafináltak és kifinomultak, viszont hibáik és gyengéik banálisak és könnyen előre láthatóak, gondolta Adolfas, miközben a valahányadik emeletről utazott lefelé a csikorgó, nyikorgó, néha nyögő lifttel. 
A trükköt a kóddal később találta ki, mikor Kokának mesélte a történetet. Csakhogy talán éppen aznap, miközben a lifttel jött le az ördög tudja, hányadik emeletről, akkor értett meg egy fontos szabályt, és elhatározta, hogy mindig be fogja tartani – igazat mondani teljesen unalmas, nem csak veszélyes. Ha valakinek azt meséli, hogy családi relikviáját minden nehézség nélkül vette magához a széfből, mert a szerkesztő egyszerűen nem zárta be, a hallgató meghal az unalomtól. A történet a kóddal egészen más. Persze dolgozni kellene még rajta, hogy meggyőzőbb legyen, veszélyesebb, romantikusabb. Kitalálni egy komolyabb okot – szeretet ébredt benne a levél, a múltja, a haza meg hasonlók iránt. Rájött, hogy a szerkesztő KGB-s, és meg fogja semmisíteni a levelet, hogy Litvánia soha ne tudja meg a valódi tényeket. Vagy ellenkezőleg – undorítóan gonosz célokra használja fel. Hogy még érdekesebb legyen, hozzá lehet tenni egy szenvedélyes csókot – a titkárnő leteperte őt az asztalra, és ő habozás nélkül magáévá tette. Közben kiáltozott: Banzáj! Heil Hitler! Za Sztalina! Süssön a nap Litvániára!!! Csodálatos.

        LACZHÁZI ARANKA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu