Éjszakánként a számítógép előtt ül fülhallgatóval a fején és hiénákról készült felvételeket néz a YouTube-on. A hangjuk miatt, ahogyan vadászat közben szinte sebzett vadként üvöltenek, mintha legalábbis rájuk vadásznának. Hallgatja őket és a filmeket bámulja. A felvételek sötétben készültek, a támadáskor a falkát fényszóróval világították meg.
Azon tűnödik, hogy valóban így történt-e, hogy tényleg megvilágították őket, amikor forgattak, vagy valami digitális fényről lehet szó. Körben mindenfelé síkság terül el, napégette szavannák, tudja, hogy ott vannak, de semmi nem látszódik. Inkább nem is gondol rájuk, csak a fénykörbe mered, hallgatja az elgyötört hiénasikolyokat, miközben darabokat tépnek ki a zsákmányból, az állatot, ami fektében még ráng, még életben van.
Végül aztán elnyúlik a kanapén és álomba merül.
Most reggel van, süt a nap. Az ablakhoz lép. Az utca túloldalán ugyanolyan házakat lát, mint amilyenben ő is lakik. Az utca meredek, a házak szorosan egymáshoz bújnak, fehérre mázolt téglaházak, némelyiken zárterkélyek is vannak, az első, a második és a harmadik emeleten. Keskeny házak, apró, keskeny szobákkal.
Balra, ha kimegy az utcára, vagy ha a kapun kilépve egyszerűen csak megáll a lépcsőn és lefelé néz a dombról, látja a tengert. Az utca meredek levisz egészen odáig, több út is keresztezi, a háztól valamivel lejjebb egy forgalmasabb utca, azután még egy, legalul pedig a nagy többsávos út, ami a tengerparti sétány mentén húzódik mindkét irányba.
Majdnem a legfelső emeleten lakik. Innen azonban azonban nem látja a vizet, az ablakok nem az út felé nyílnak, hanem az utcára, innen a szembenlévő házakat látja, hátul pedig az apró kerteket, amelyeket föld vagy macskakő vagy bokrok, rózsák és kisebb fák tarkítanak. Innen fentről azonban valahogy ferde az ég, a házak ferde sora fölött ferdén bukkan elő, ha kinéz az ablakon. Ferde és kék ég, tűnődik gyakran. Olyan kék itt az ég.
Mintha a felhőket nem rögzítették volna elég erősen a helyükre. Néha olyan erős a szél, hogy odafenn minden mozgásban van. Szereti, hogy az égen semminek nincs nyugta. Mindegy mennyire szürke, a szél mindig arra emlékezteti, hogy van valami más, hogy minden, ami létezik, folytonos változásban van.
A neten olvasta, hogy a hiénák nem élnek mindig falkában. Előfordul, hogy napokon keresztül egyedül kóborolnak. Egyedül vadásznak vagy kisebb csapatokban, kivéve, ha nagyon nagy állatról van szó. Azt is olvasta, hogy a nőstény hiénák jóval agresszívebbek, mint a hímek. És hogy ők maguk űzik el a saját fiaikat a falkától, el kell menniük máshová, egy másik csapathoz kell verődniük, a hierarchia legaljára, egy másik nőstény alá, amilyen az anyja is volt. A lányok azonban maradnak. Ők ott nőnek fel az anyjuk mellett.
És a saját anyja? Mintha létezne egy másik, lehetséges élet, amit élnie kellene. De amiről szinte semmit nem tud, azon inkább nem is gondolkodik. Nem is tudja, mit kellene gondolnia róla, hiszen annyira ismeretlen és sötét.
De azzal, hogy idejött, olyan, mintha közeledne hozzá. Tudja. És úgy érzi, ez minden, amit tud. A színek miatt van, magukhoz vonzzák. Ebben a csupa fehérségben, amiben él. Markánsabbak lettek a színek. Sokkal világosabban látja őket, boldoggá teszik. Mintha most sokkal közelebb jönnének hozzá, belébújnának, mintha valami dolguk lenne vele, mert van egy rés, ami korábban nem volt ott. Az üzletek homlokzata a központ kis utcáin. A ég kékje. A hiénák üvöltése fülében is mintha a szín hangja lenne, egy robbanás hangja.
És ugyanez a helyzet a zenével is, amit hallgatni kezdett: többé már nem a szöveg jelentésére figyel, hanem a ritmusra és a hangnemre, magára a hangzásra és arra, ahogy a hangjukat használják, ami egy átmenet, átmenet valami másba, ami nem arra való, hogy kitartsanak mellette, hanem valami, ami mozgásban van.
Sivnek hívják. Ebben a fehér házban lakik, a meredek dombon a tenger fölött. Sallytől bérli a lakást, egy írókollégától. Egy irodalmi fesztiválon találkoztak évekkel ezelőtt, ami öt esős napon át tartott Észak-Franciaországban. Együtt hajókáztak végig egy kanálison, beültek egy kávéházba, hallgatták a zenét, napokon keresztül kísérgették egymást. Azután pedig maileztek néha, elküldték egymásnak frissen megjelent könyveiket, vagyis csak Sally elküldte az övéit, hiszen Sivét úgysem értette volna. Siv egyszer talált egy angol verseskötetet, amit Sallynek ajándékozhatott és néha összeszedett néhány angol cikket, szöveget, egyebeket, amiről úgy gondolta, hogy Sallynek is látnia kell. Azelőtt soha nem látogatták meg egymást. Sally Rómába utazott, hogy írjon.
Siv csak nemrég érkezett. Most azzal a teljes felszabadultsággal rója az itteni utcákat, mint amikor még semmi nem vált megszokottá.
Olyan, mintha vak lenne. Természetesen nem az, de olyan, mintha nem látna. Mi az, amit nem lát? A lehetségest. Ott van valahol, úgy sejti, hogy nagyon közel jár hozzá. De hogyan hatoljon át? Egyáltalán mi az: áthatolni?
Honnan tudod, hogy átjutottál? – írja Sally az egyik mailben. Sally ilyeneket tud írni. Akár ezt is írhatta volna: Mi van akkor, ha az átmenet nem egy küszöb, hanem több, mint egy folyó, te pedig már rég a folyóban vagy. És anélkül, hogy észrevennéd, már rég útban vagy a lehetségesbe, hogy a változás magától megy végbe benned?
Siv nincs ott. Még nincs, mondaná Sally. De lehet, hogy ez is csak egy futó gondolat.
Siv számára mintha ez lenne nehezebb, válni valamivé, önmagává, de a mozdulatai merevek. Ez nem olyasmi, ami csak úgy jön, ami magától történik. Neki kell megtennie.
Felveszi a kabátját, sálat dob a nyakába és elindul. A lépcsőn megáll, lepillant a tengerre, nézi, ahogy fodrozódik a széltől, a hab fehér csíkját és az elterülő hatalmas kékséget. Itt a ház mellett olyan magasan van, mindenek fölött. Elindul lefelé.
Odalenn a tengervíz a kavicsoknak csapódik. A tengerpartot nem homok borítja, hanem apró, gömbölyű kövek, barnásak és sárgák. Ötven-hatvan méterenként alacsony falakat emeltek, amelyek felosztják a partot. A falak belefutnak a vízbe, visszafogják a tengert, nehogy magával vonszolja az egész partot.
Az utolsó házat is elhagyja, olyan, mintha menekülne. Ki akar jutni valahová, ami nyitott, széles és hatalmas. Az utolsó közlekedési lámpánál megáll és megvárja a zöldet. Sea-front, idelenn így hívják. Reggelente gyakran lejön ide. Valamelyik irányból mindig fúj a szél, az arcába sodorja a haját.
A kövek fölött finom ívben futó aszfaltúton sétál a fal mentén, amit feljebb, a széles, négysávos út mellett emeltek. Voltaképpen ott fenn is sétálhatna a fehérre mázolt kovácsoltvas korlát mellett, hiszen onnan jobb a kilátás, magasabban lenne, mint most. 
A négysávos út túlsó oldalán fehérre meszelt, régi strand szállodák sorakoznak. Szinte mindig idelenn sétál a fal mellett. Itt közelebb van a vízhez, a forgalom sokkal távolabbinak tűnik. Néha lesétál a kavicsokon keresztül a víz felé, olykor egészen le a vízhez, ahol a hullámok a kövekre csapódnak, a cipője felé, majd visszahúzódnak.
Rudolf. Nem gondol Rudolfra. Nem gondol arra, hogy vége, sem arra, hogy ő maga akarta, hogy így legyen.
Siv arra gondol, amit arról olvasott, hogy a hím hiénákat még a nemi szervük alapján is szinte lehetetlen megkülönböztetni a nőstényektől. A nőstényeknek is van heréhez hasonló szervük, és egy másik, ami a péniszhez hasonlít, ami nem külső vagina, ugyanezen a szerven keresztül párzanak, pisilnek és hozzák világra utódjaikat. A hímek és a nőstények nemi szervének mindössze csúcsa tér el egymástól, amikor a szerv erektálódik, akkor látható a legvégén a különbség. Amikor a nőstények ellenek, a szerv gyakran szétreped, mert a kölyköknek ki kell jönnie. A vagina szövete szétszakad és több hétbe, egy, olykor két hónapba is beletelik, mire begyógyul.
A sétány középső részén fekszik a móló a körhintával és a céllövöldékkel. A tenger felé lejtő utca, ahol lakik, a sétány másik végében fekszik. Arrafelé laposabb a part, nincs fal az út mellett, ott hatalmas, egyenletes pázsit terül el az autóút és a házak előtt. Van egy kávézó odalenn a parton. Csak szabadtéri kiszolgálás van, a sárga ponyvából felhúzott térelválasztók segítségével két-három szélvédett helyiséget alakítottak ki. A tenger felé azonban nyitottak. A berendezés egyszerű kék műanyag asztalokból és székekből áll. A kávézó part felé néző hátsó oldalát alacsony, cikornyás vaskerítés határolja. Sokan sétáltatják a sétányon a kutyájukat. Amikor beülnek a kávézóba egy teára vagy egy feketére, a kutyák pórázát a kerítéshez erősítik.
A falon lévő ablakon keresztül tojásos-szalonnás szendvicset és feketekávét rendel, kap egy nyugtát, a rajta lévő számmal hívják majd, ha kész az étel. Keres egy asztalt a ponyva védelmében, leteszi a kávécsészét és háttal a sárga műanyagfalnak leül, hogy zavartalanul élvezhesse a kilátást.
Amikor bemondják a sorszámát, elmegy a két háromszögletű szendvicsért és egy szalvétát is szerez melléjük. Visszaül az asztalhoz és a tengert bámulva hallgatja a víz hangját, ahogy a partot mossa, a ponyvának feszülő szelet és a körülötte lévő hatalmas mindenség hangját. Kézzel eszik, az ujjai hidegek, fogja a kenyeret, ami puha és meleg a tojástól és a vastag, sós szalonnától.
Akarni valamit, valakit. Saját magát. Nem tudja, akarja-e saját magát, nem tudja, mi lenne benne az, amitől magát akarná. Nem tudja. Nem tudja, ő mi. Nem tudja, mire vágyik, mihez van kedve. Hogy napokig ott ülhessen a kávézóban egy szendviccsel, odamehessen a pulthoz, hogy egyáltalán kedvet érezzen az egészhez. Olyan ez, mint egy ígéret, hogy a napok lehetségesek. 
 
 

Róma. Belöki a nehéz tölgyfaajtót és belép a hallba. A helyiség hatalmas, legalább négy méter a belmagassága, a padlót, amit jókora négyzetekben világít meg az ablakon beeső fény, kőburkolat borítja, talán márvány, még abból az időből származik, amikor a ház épült, több száz évvel ezelőttről. Végiglépked a hallon, a folyosón, elhalad a könyvtár mellett, majd a bal felől nyíló közös konyhát is elhagyja és végül a zeneszoba előtt, ami jobbra található a sarokban, a folyosón balra fordulva az utolsó szoba felé indul.
A kulcs az egyik cserepes növény kaspójában van az ajtó melletti könyvszekrényen tetején. Előhalássza a kulcsot, majd kinyitja az ajtót. A szobába lépve körülnéz. Jobbra egy kovácsoltvas duplaágy, balra egy hatalmas, öreg ruhásszekrény, ajtaja belső oldalán tükörrel. Vele szemben egy íróasztal áll a falhoz tolva, rajta a laptopja. Az íróasztal mellett jobbra a szoba egyik ablaka, majd egy kerek étkezőasztal következik a sarokban négy székkel, az asztal mögötti falon, az ágy túlsó végében pedig ott a másik ablak. 
Az ilyen magas ablakokat hívják francia erkélynek, de most nem Franciaországban van. Bár mindkettő zárva van, tisztán hallani a Tevere melletti autóút zaját. Az íróasztalnál lévő a folyó felé nyílik, pontosabban a szélét szegélyező fasorra. A vizet nem lehet látni.
Hogyan ír Sally? Siv gyakran gondolkozik ezen. Annyira más, mint ő, hogy valójában nem is érti, hogy csinálja Sally, mitől olyan jó, mert jó. Egyszerűen annyira másak az írásai, mint az övéi. Sally verseket ír, annyira könnyedeket. Mintha olyan könnyedén érintenék meg a világot, hogy az felemelkedik, hogy a szavaival találkozzon, hogy maga Sally érintse meg. Talán pontosan azért, mert Sally nem erőlködik, helyette egyszerűen csak hagyja, hogy jöjjenek a szavak. Hagyja, hogy megmutatkoznának neki, hogy láthatóvá váljanak.
Sally versei törékeny villanások a sötétben. A legkisebb keménységre is láthatatlanná válnak, gondolja Siv, mintha ott sem lettek volna. De ettől még nem veszélytelenek, ellenkezőleg, olykor felfoghatatlan sötétségtől remegnek, áthatolhatatlanok, szinte kibírhatatlanok, de a szavak mintha mégis átragyognának rajtuk, valahonnan mélyről.
 

    Szöllősi Adrienne fordítása