Katarina Mazetti 
Kinőttem az életem
(A pasi a szomszéd sír mellől) 
 

Kinőttem az életem
Jöhet egy új élet 
az sem baj, ha kissé használt

Inez a hetvenes években vette a iratszekrényeit, amikor a hadsereget megszüntették. Húsz éven keresztül gyűjtögette benne az aktákat. 
 Eleinte a rokonairól a hetedik felmenőkig. Családkutatást végzett. 
Így kezdődött, jöttem rá később.
 De vajon miért gyűjt valaki adatokat olyan régen elhunyt emberekről? 
 Aztán elkezdett aktákat összeállítani a szomszédokról, kollégákról, régi osztálytársakról. Barátai soha nem voltak. 
 – Semmi érdekem nem fűződött hozzájuk – állapította meg Inez tárgyilagosan. Az egész olyan kétélű, olyan nehéz. Az ember soha többé nem érezheti magát szabadnak. 
 Volt aktája a szemközti élelmiszeráruház pénztárosnőjéről, a ház közös képviselőjéről és a levélkihordó postásról. De ezek nem voltak nagyon vastagok. 

 – Nehéz megtudni róluk valamit – mondta Inez bocsánatkérően. 
– Előfordul, hogy közvetlen megfigyeléseket teszek, néha a lapok családi oldalairól szerzek információt. Az otthonukban sohasem látogatom meg őket.. 
 – Közvetlen megfigyeléseket? – ámuldoztam. 
 Elégedetten nevetett. 
 – Soha nem vetted észre, igaz?  
 Mit nem vettem észre? Mi van!? 
 – Nem kémkedek – mondta. – Egyáltalán nem akarok beavatkozni senki életébe, nem akarok ártani senkinek, és segíteni sem akarok senkinek. És eszembe‘ sincs bármire felhasználni az adatokat. Azok az adatok, amelyeket én gyűjtök, amúgy se érdekelnek másokat. Egy ügyvéddel megállapodtam, hogy halálom esetén olvasatlanul megsemmisítik az egészet. De a saját aktádat megnézheted.
 Kihúzott egy zöld fémfiókot „Kollégák“ felirattal és kiemelt egy aktát. Egész vastag volt.  
 – Ülj le! – mondta parancsolóan, mint egy különösen lusta kutyának. 
Az aktát elém tette az asztalra. 
 Voltak benne fekete-fehér fotók rólam a könyvtárban, az utcán, az erkélyemen, és az utolsót mintha alulról vették volna fel az utca szemközti oldaláról. A munkahelyi fotók szemcsések voltak, mintha titokban, távolról készítették, majd felnagyították  volna. 
 – A fürdőszobában van előhívó felszerelésem is!– büszkélkedett Inez. 
A munkahelyi beosztásom is benne volt egészen aznapig. Aztán voltak körlevelek, szakszervezeti gyűlések jegyzőkönyvei, és általam szignált és szétküldött feljegyzések. Volt egy kis jegyzetfüzet „Ruhák“ felirattal, ahol a valóságnak teljesen megfelelően fel voltak tüntetve  kedvenc szineim és anyagaim, ezt követte néhány megjegyzés a viseleteimről: „Karácsonyi ünnepség:  
piros, mintás ruha, hosszú kardigán, hosszú, hegyes galléros blúz; máj.15: sötétkék kabát, túl nagy rá. Az elhunyt férjéé?“ Szerepel egy lista a könyvekről, melyeket kikölcsönöztem és néhány számla az élelmiszerboltból, ahol vásárolni szoktam. 
 – A te számláid!– mondta. – Kellemetlennek érzed, hogy tudtod nélkül lefényképeztelek, és összegyűjtöttem a bolti számláidat amikor vásároltál? 
 Nem tudtam őszintén azt felelni, hogy igen, annak érzem, különösen ahogy ott állt velem szemben, és félrehajtott fejjel nézett rám, mint egy szürke veréb.
 Egy nagy, fehér zsebkendőt húztam elő a mappából, mely ismerősen illatozott. Inez elvörösödött. 
 –- Igen,ez is a tiéd! – mondta. – Soha nem szoktam eltulajdonítani tárgyakat. A parfüm miatt tettem, meg akartam őrizni a parfümöd illatát. Calvin Klein Eternity igaz? Legalábbis ezt állapítottam meg a Domus parfüm-részlegén. 
 – De valamit csak kezdesz ezzel a rengeteg adattal, amit begyűjtesz? Vagy csak kiéled a gyűjtő- és archiváló szenvedélyedet? Netán regényt készülsz írni? – jutott eszembe hirtelen. Olvastam szerzőkről, akik így dolgoznak. 
 –Jaj dehogy –, felelte méltatlankodva. – Már így is túl sok a regény. Deee... néha... előfordul, hogy egy kicsit kipróbálom az életeteket, ahogy az ember ruhát próbál egy boltban. Tulajdonképpen eszébe sem jut, hogy megvásárolja, de szívesen látja magát valami új ruhában!  Kiülök a balkonra, és a helyedbe képzelem magam, mintha te ülnél a te balkonodon egy tavaszi kora reggelen, a régi filc-kabátodban és gomba mintás sapkádban és ugyanazt a Finn Crisp kekszet rágcsálom, amit mindig veszel. Behunyom a szemem és elképzelem, hogy a hajam hirtelenszőke és kócos, és csak harmincvalahány éves vagyok. Komolyan, előkészületeket is tettem, vettem Finn Crisp-et, és már majdnem egy kis üveg Eternity-t is! Ott ülük, és azon gondolkozom, mit vegyek fel holnap, a zöld hosszú ruhát vagy inkább farmert és pulóvert? A barátnőmmel menjek ebédelni, vagy inkább kimenjek a temetőbe? Aztán elhunyt férjemre gondolok, sokszor láttam, tudod, amikor érted jött a könyvtárba! Nem mintha nagyon mélyen belemennék ebbe. A valódi érzéseid nem igen érdekelnek. 
 – Milyen vastag az aktám – motyogtam. – Látom, Lilianról korántsem gyűjtöttél ennyit. 
 – Az ő élete nem érdekel annyira. Néhány külső megfigyelésem azért természetesen van róla, sokszor megakad rajta a tekintetem mikor éppen valaki más vagyok. És születésnapi ajándékot neki is kell kapnia! 
 Születésnapi ajándék! Nem csoda, hogy mindig ő veszi a legjobb ajándékokat! 
 – Te viszont nagyon is érdekelsz – mondta Inez. Te is olyan vagy, aki inkább megfigyel, és nem vesz részt a dolgokban. De azt hiszem, túl türelmetlen vagy ahhoz, hogy el is raktározd amit megfigyelsz. Talán majd később az is eljön.
 Úgy beszélt, mint egy türelmes általános iskolai tanár. „Idővel majd te is ilyen dilis leszel, aranyom!“ De vajon ő tényleg az? 
 – Tudsz nekm valami olyasmit mondani az életemről, amit én nem tudok?– kérdeztem hirtelen. 
 – Igen –  felelte. – Csakhogy eszembe‘ sincs megmondani. Elrontanék mindent. És talán veszélyes is volna? Talán olyan lenne, mint azokban a science 
fiction-regényekben, tudod, amelyekben valaki véletlenül megváltoztat valami apró részletet a múltban és attól minden megváltozik a jelenben. Hát, nem is tudom. Tény az, hogy tulajdonképpen csak olykor-olykor kipróbálom az életedet. Kölcsönveszem mindössze! Nem használom el. 
 Egyszer hallottam egy finn tudóstól, hogy normálisnak azt mondják, akit még nem vizsgáltak meg elég alaposan. Vajon miért lenne nagyobb őrültség feltérképezni mások életét, mint a madarakat megfigyelni? 
 Természetesen Inez nem bolondabb nálam, és nem is keserű vagy szentimentális. Csak gyakorlatias, hatékony és nagyon költői. 
 – Az az új férfi – szólalt meg újra Inez – teljesen összezavart. Vagy teljesen téves választás, vagy az egyetlen lehetséges. 
 – Benny? Tényleg, Inez, mihez lezdjek Bennyvel? 
 – Tanácsokat aztán végképp nem adok!– közölte Inez. 
 

         F Kertész Judit fordítása



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu