Izland kicsit olyan, mint egy nagyszabású kísérleti telep. Tegyünk háromszázezer embert egy szigetre, és nézzük meg, mi történik. Izland sok szempontból különös hely, és ami ott megfigyelhető kisebb léptékben, tükörképe lehet a világban zajló sokkal nagyobb léptékű folyamatoknak. Előfordul, hogy marketingszakemberek Izlandon tesztelnek egy terméket vagy egy marketingkampányt (persze anélkül hogy erről tudnánk). Ha a termék vagy a kampány sikeres Izlandon, alkalmas arra, hogy bevezessék a világ többi részén is. Ugyanez érvényes a szellemi termékekre, az irodalomra, a zenére és filmekre is. Noha nincsenek túl sokan, az izlandiaknak valamiképpen sikerült kialakítaniuk egy olyan mintát, amely híján van minden monotóniának, és más, nagyobb társadalmakhoz képest több ellentét jellemzi. Izland esetében világosan látható, hogy a nagyszabású elgondolások milyen közvetlen hatással járnak az emberek mindennapi életére.
 Izlandnak sok évszázadon keresztül nem igazán jutott szerep a világtörténelem meghatározó eseményeiben. Másfelől a szigetországban mindig is látható volt e meghatározó események miniatűr képmása. A Höf?i nevű, Reykjavíkhoz tartozó fehér faházban zajlott Reagan és Gorbacsov találkozója 1986-ban, amely a hidegháború végét, illetőleg a Szovjetunió felbomlásának és a kommunizmus bukásának kezdetét jelezte. Ez a találkozó vezetett el végső soron egy izlandi katonai bázis felszámolásához, aminek következtében ezer ember veszítette el az állását. Nem messze innen találjuk a Kaupthing Bank székházát, ahol az izlandi szuperkapitalizmus összeomlott a Lehman Brothers csődjét követően – közvetlenül azelőtt, hogy ugyanez történt volna az egész globális pénzrendszerrel.
 Ugrásnyira a Höf?itől van egy kis sziget, rajta hatalmas fénypászma az égnek irányítva: az Imagine Peace Towernek nevezett emlékmű, amelyet Yoko Ono emeltetett John Lennon emlékére. Jól kivehető innen a Hvalfjordur fjord gigantikus alumíniumkohója, amely több energiát használ fel, mint egy milliós metropolisz. Óriási területeket áldoztak fel annak érdekében Izlandon és Jamaicában, hogy működtessék és nyersanyaggal lássák el ezt az üzemet, amely még így is pusztán a töredékét állítja elő annak az alumíniumdoboz-mennyiségnek és csomagolóanyagnak, amit a világ népessége évente a kukába hajít. A Höf?itől nem messze kicsiny acélkunyhó áll, melynek kéményéből keskeny gőzcsík száll az égbe: az egyetlen látható jele a geotermikus energiának, amelyet itt nyernek ki a talajból, és amely a város fűtését biztosítja – és amely csupán töredékét jelenti a világ egyik legnagyobb geotermikusenergia-programjának, amely évente sok ezer tonnányi széndioxid kibocsátását váltja ki. A becslések szerint világszerte mintegy hatszázmillió ember élhetne hasonló technológiával, ami a világ teljes energiafelhasználásának 10%-át biztosíthatná.
 A globális problémák milliónyi olyan lokális probléma és kihívás összegződéseként jelentkeznek, amelyekkel az embereknek mindennapi életük során szembe kell nézniük. Ha képesek vagyunk megérteni, miként kezeljük a lokális problémákat, valamivel jobban fogjuk érteni, miként működik a világ.
 A 20. század kezdetén Izland Európa egyik legszegényebb nemzete volt, de a II. világháborút követően gyors modernizációs folyamat indult el. 1980-ra az izlandi életszínvonal már nem maradt el a legfejlettebb nyugat-európai államokétól. Teljes modern társadalom jött létre kórházakkal, iskolákkal, uszodákkal, színházakkal és klubokkal; a születéskor várható életkor Japánnal együtt a világon a legmagasabb, a csecsemőhalandóság a világon az egyik legalacsonyabb. Az ország teljes energiafelhasználásának csaknem 80%-át helyi, tiszta és megújuló energiaforrásból biztosították már jóval azelőtt, hogy a globális felmelegedés témája világszinten napirendre került volna. Az emberek életvitele modernizálódott, de megtartották nyelvüket; szinte alig létezett társadalmi megosztottság; az ország területének nagy részét érintetlen természeti táj alkotta; a szavazók pedig hatalomra juttatták a világ első demokratikusan megválasztott női vezetőjét.
 Aztán amikor a globális pénzügyi válság kitört, Izland egyszer csak a világ híreinek élére került. A szalagcímek megdöbbentőek voltak: összeomlás, államcsőd, tüntetések az utcákon. A Vanity Fair magazinban lángoló Range Rover terepjárókról és élelmiszert felhalmozó emberekről lehetett olvasni. Igazából egyik hír sem felelt meg a valóságnak; egyetlen ember gyújtotta fel a luxusautóját, és Izland továbbra is exportált halat. De az összeomlásról szóló hírek nem túloztak. Izland volt a globális pénzügyi válság egyik legnagyobb áldozata. Az izlandi tőzsde, amely a csúcson 9000 pont körül mozgott, az összeomlás után 14 ponton állt. Ez az iszonyatos hullámvasút éppolyan drámai volt, mint a napvilágot látott statisztikák.

Mennyire gazdagok a mi újgazdagjaink
A 2002 és 2008 között eltelt öt évben az izlandi bankok kis helyi piacokat ellátó intézményekből óriási nemzetközi vállalatokká alakultak át. Méretük a korábbi tízszeresére növekedett, és akkora vagyonnal rendelkeztek, amely a tizenkétszerese volt az izlandi nemzeti jövedelemnek, de még magasabbra törtek. Minden egyes bank elkészíttette már a tervrajzokat az új székházról, amely tízszer akkora lett volna, mint amellyel 2007-ben rendelkeztek.
 Ezek a bankok fiatal, jelentékeny önbizalommal megáldott szakembereket alkalmaztak, akik jól kiismerték magukat London, New York, Tokió és Sanghaj üzleti negyedeiben. Kiváló képesítésekkel rendelkeztek: egyetemi diplomájukat az Izlandi Egyetemen, posztgraduális fokozatukat pedig a Harvardon, a Massachusetts Institute of Technologyn vagy a London School of Economicson szerezték. A szüleiknél jobban beszéltek idegen nyelveket, és értettek hozzá, hogyan kell bonyolult pénzügyi tranzakciókat, szerződéseket és ezekhez hasonló dolgokat nyélbe ütni, amelyeket a hétköznapi emberek nem értenek. Soha nem volt még ennyire jól képzett réteg Izland történetében, a bankoknak pedig kielégíthetetlen volt az igénye a szakképzett munkaerő iránt. Olyanok voltak, mint egy óriási fekete lyuk, amely felszippantotta a legkiválóbb tehetségeket. A legjobb geológusokat és fizikusokat átirányították a kockázati menedzsment, az elektronikai mérnököket a tőkemenedzsment területére; a programozókat jól tudták használni a valutakereskedelem és a fedezett adósságkötelezvények területén; a meteorológusok és történészek pedig piackutatóként végezték. Egy átlagos bróker akkora fizetést vett fel, amekkorát egy normál méretű vállalkozás vezetője sem engedhetett meg magának. A legjobb munkaerők elhagyták az amúgy jól működő vállalkozásokat, hogy a bankszektorban dolgozhassanak. Az átlagemberek csak csodálkoztak, miként kereshet egy bank tízmillió dollárt azzal, hogy megvesz, majd elad egy olyan céget, amely alig termel profitot. Erre persze készen álltak a szakszerűen megalapozott magyarázatok. A bankok a nemzetközi pénzügy legújabb módszereit alkalmazták, s a nemzetközi üzleti iskolákban tanított legfrissebb mintákat követték.
 A fiatal, gazdag férfiak nemzeti ikonokká váltak – olyan varázslókat láttak bennük, akik egyik napról a másikra ezerszer akkora profitot képesek elérni, mint egy átlagember éves keresete. A kulcsszó a siker volt. Ezek az emberek óriási léptékben játszottak – hatalmas méretű felvásárlásokat bonyolítottak, csillagászati fizetéseket vettek fel, és kockáztattak. Az izlandi emberek jóindulatára alapozva építették ki gigantikus üzleti birodalmaikat. Úgy tűnt, csaknem korlátlan mennyiségben kaphatnak hitelt az Egyesült Államoktól, Németországtól, Japántól és az Egyesült Királyságtól. A pénz egyre csak áramlott a bankokon keresztül, és rendszeresen érkeztek híradások arról, mennyire gazdagok is a mi újgazdagjaink – csak éppen arról nem, hogy mennyivel tartoznak másoknak. Az izlandi államnak jóformán nem voltak adósságai, és az ország még mindig egyike volt a hagyományos skandináv demokráciáknak.
 Egy rendkívüli és szélsőségekkel teljes időszak vette kezdetét. Az egyik ember a magánhelikopterével hozta el Elton Johnt, hogy énekeljen a születésnapi partiján. Egy másik ember 40. születésnapján a 50 Cent nevű rapper lépett fel, a Kaupthing Bank által rendezett londoni újévi bulin pedig a Duran Duran játszott. A Landsbanki egy alkalommal két repülőgépet indított az ügyfeleivel Olaszországba, ahol aranypelyhekkel ízesített pastát szolgáltak fel nekik. „Azt hittem, csak az istenek esznek aranyat” – mondta állítólag egyikük. Az izlandi emberek első ízben tapasztalták meg a valós társadalmi különbségeket. A bankárok egészen más világban éltek. Úgy hírlett, hogy a bankszférában a repülőgépek economy class részét monkey class-nak csúfolják. Mások szerint a valódi monkey class a magánrepülőgépeken található, amihez a 12. századi eposz, az Edda egyik sorát idézték: „A pénz a legtöbb embert majommá változtatja.” Az ősi bölcsesség igazsága hamarabb bebizonyosodott, mint ahogy a legtöbben gondolták volna.

Energia-aranyláz: ahol pénzt lehet teremteni a semmiből
2008 októberében egyik bank a másik után omlott össze, és a vezetésük állami kézbe került. Először a Glitnir Bank, aztán a Landsbanki, végül a Kaupthing, mely akkor már Izlandnak messze a legnagyobb cége volt. A Moody’s hitelminősítő cég adatai szerint a Kaupthing csődje a harmadik legnagyobb mértékű csőd volt a világon 1920 óta – valamivel több mint 20 milliárd dollárral. A Glitnir Banké ugyanezen összehasonlítás szerint az ötödik legnagyobb, és a Landsbankié sem maradt el túlságosan emögött. Persze ezek az összegek messze elmaradnak a rekordertől, a Lehman Brothers csődjétől a maga több mint 120 milliárd dollárjával, de egy 300 000 lelket számláló országban csillagászati összegnek számítanak.
 Az izlandiakat sokkolták a sorra napvilágra kerülő adatok és az események. A brit kormányzat a terrorizmus ellen hozott törvényi szabályozás alapján fagyasztotta be a Landsbanki Egyesült Királyságban vezetett számláit. A Landsbanki korábban online betétszámlákat nyitott az országban, amelyekre sok tízezernyi magánszemélytől, jótékonysági intézménytől és helyi önkormányzattól gyűjtött össze eurómilliárdokat. A 2001. szeptember 11-i események következtében hozott szabályozást most először alkalmazták olyan összefüggésben, amelynek semmi köze nem volt öngyilkos merényletekhez, bombarobbantásokhoz, emberrablásokhoz vagy szélsőséges csoportokhoz. A Brit Államkincstár honlapján közzétettek egy listát azokról az államokról és szervezetekről, amelyekkel összefüggésben ezt a szabályozást alkalmazták. A lista eléggé ijesztő volt: a Talibán, az Al Quaida, Irak, Szíria, Észak-Korea – és a Landsbanki. A listán nem szerepeltek sem az olasz maffia csoportjai, sem fegyverkereskedők, sem nigériai pénzmosók vagy kolumbiai drogbárók – csak az Al Quaida és a Landsbanki. A terrorizmus-ellenes törvények alkalmazása óriási gazdasági veszteséget okozott Izlandnak, és nem segítette elő a globális gazdasági válság hatásainak csökkentését. Még ha a bank egy magánkézben lévő és az Egyesült Királyságban működő cég volt is, mégiscsak izlandi volt, és az izlandi adófizetőknek kellett felelniük a szóban forgó betétekért – melyek teljes összege megközelíti az izlandi éves nemzeti jövedelmet, s így bizonyos kalkulációk szerint az Izlandot sújtó fizetési kötelezettség meghaladhatja azt a terhet, amelyet a versailles-i békeszerződés határozott meg Németország esetében az I. világháború után. Az álom, amely Izlandot globális pénzügyi központtá tette volna, egyre inkább rémálommá vált. A nem létező pénzt abból az adóból kellett volna kifizetni, amelyet az átlagemberek napi keresetéből vonnak le, akiknek semmi közük nem volt ehhez az őrülethez. A közvélemény felzúdult – az emberek az utcákra vonultak, a kormányzat lemondásra kényszerült, és új választásokat írtak ki. A munkanélküliségi ráta emelkedett, a nemzeti valuta összeomlása után pedig az idegen valutában felvett hitelek értéke megduplázódott. Vannak, akik kétszer akkora összeggel tartoznak a házuk után, mint amennyit az valójában ér. Hogyan történhetett meg ez?
 A LoveStar című regényem 2002-ben jelent meg Izlandon. Így utólag úgy tűnik, lehetett valami a levegőben, amit éreztem, az őrület, a hübrisz, a fantazmagóriák lehelete, amely beszivárgott a valóságunkba, egy olyan világba, ahol pénzt lehet teremteni a semmiből. Az izlandi tőzsde a 2002-es 1000 pontról éppen 9000 pontig száguldott 2006 októberében, amikor megjelent az Álomország – Kézikönyv egy félelmekkel teli nemzet részére  című könyvem. Talán meglepőnek tűnhet a cím – amikor Izland éppen jó úton volt afelé, hogy nemzetközi gazdasági csodává váljon, miért lett volna tele a nemzet félelmekkel?
 Az igazság az, hogy már 2002-ben is világos volt, hogy 2007 körül gazdasági válság sújtja majd Izlandot. Amikor 2008-ban végül összeomlott a pénzügyi rendszer, az IMF az alábbi állásfoglalást tette közzé az okokról:
 „A vállalatvezetők megfigyelték, hogy az izlandi gazdaság nehézségekkel terhes fordulóponthoz érkezett. Az elhúzódó gazdasági növekedés, amelyet az alumíniumszektorban eszközölt beruházások indítottak el, a magánszférában tapasztalható robbanásszerű fogyasztásnövekedés tartott fenn és a külső forrásból származó finanszírozási formákhoz való könnyű hozzáférés táplált, hozzájárult a makrogazdasági egyensúlyt megbontó tényezők és a pénzügyi gyenge pontok felhalmozódásához.”
 Az izlandi gazdaság összeomlása végső soron arra a tényre vezethető vissza, hogy a politikusok úgy döntöttek, egyidejűleg próbálkoznak meg két külön-külön is óriási horderejű társadalmi kísérlettel. Az egyik egy forradalmi, csaknem szovjet léptékű ötéves terv volt: megduplázni Izland áramtermelését annak érdekében, hogy ellássák az amerikai Alcoa megavállalat tulajdonában lévő alumíniumkohót. Önmagában ez a terv – megkettőzni egy jóléti állam energiatermelését – elég ahhoz, hogy aranylázat indítson el. A szóban forgó energiamennyiség elegendő milliónyi háztartás ellátásához; nagyjából felér az angliai Manchester teljes energiaszükségletével. A tervek szerint vízeséseket, völgyeket és természetvédelmi területeket, vadludak és rénszarvasok élőhelyeit árasztották volna el Európa legnagyobb gátja, egy 190 méter magas, 700 megawatt teljesítményű duzzasztógát megépítéséhez. Egy 300 000 lakosú országhoz mérten a beruházás kolosszális mértékű volt: nagyjából hárommilliárd dollár. Az izlandi fizetőeszköz, a króna jelentős mértékben erősödött így, hogy gyakorlatilag minden eladó volt; a kamatlábakat megemelték, hogy féken tartsák az inflációt. Ám ez éppen ellentétes következményekkel járt: a megemelt kamatlábak az egész világból vonzották a tőkét, s a valutaüzérek világszerte kezdtek az izlandi koronával üzletelni. Ha a valutaüzérek egykor képesek voltak kikezdeni a fontot, képzelhetjük, mit vihettek véghez egy olyan kis valutával, mint az izlandi korona. A kormány szerint a kohó és a gát megépítése az építési szakaszban komoly mértékű fellendülést jelent majd az országnak – miközben egyértelmű volt, hogy amint az építési szakasz befejeződik, visszaesés következik.
 Mialatt az energia- és alumíniumágazatban eszközölt beruházásoknak köszönhetően milliárdok áramlottak az országba, a politikusok rátértek az üzletre, és privatizálták a legnagyobb izlandi bankokat, miáltal igen nagy hatalmat juttattak kisszámú egyén és vállalat kezébe. Mindez a liberalizálás és a szabadpiac kiteljesítése Milton Friedman-féle ideológiájának szellemében zajlott. A mottó ez volt: „Minél több nyereségre tesz szert az egyén, annál többet nyer a társadalom mint egész.” Ez az ideológia eleinte varázsszóként működött. A bankok kihasználták az embereknek az energia-aranyláz kezdetén jelentkező optimizmusát, és idegen valutában felvett kölcsönökkel pumpálták tele a gazdaságot. Száz százalékban finanszírozott kölcsönöket lehetett felvenni autóra, ingatlanra és a régóta meglévő családi vállalkozások fellendítésére. A folyósított kölcsönök összege többszörösen meghaladta Izland éves exportbevételét. A lakásárak néhány év leforgása alatt megduplázódtak, a tőzsdei forgalom a kilencszeresére növekedett. A közvélemény a csodálat és a féltékenység elegyével szemlélte mindezt a gyarapodást; a szegényebb és a gazdagabb rétegek közötti különbség kiéleződött. A lakásárak és lakbérek emelkedése sokakban azt az érzést keltette, hogy különösebb erőlködés nélkül dollár-tízezrekre tettek szert. Az izlandiak több Toyota Landcruisert és Range Rover terepjárót vásároltak, mint Norvégia, Dánia és Svédország lakói együttvéve.

Az Izlandi Álom
Láthattuk az Izlandi Álom valóra válását, azt, hogyan érnek el néhányan hihetetlen mértékű sikereket. Az egyik vállalkozás, apa és fia társulása, megvett egy régi izlandi sörfőzdét, és sört kezdett gyártani Oroszországban, Szentpéterváron. A vállalkozás virágzott és terjeszkedett. Nem igazán lehetett érteni, hogyan – egy olyan városban, ahol az orosz bűnszövetkezetek jelentékeny befolyással rendelkeznek. Aztán eladták a céget a Heinekennek – 200 millió dollár készpénzre tettek szert, többre, mint bármelyik izlandi ember ez idáig. 2003-ban megvették a Landsbankit, Izland legrégebbi bankját, és azonnal bővíteni kezdték. Mielőtt mindennek vége lett volna, a cég tulajdonában volt két bank, egy telekommunikációs cég Bulgáriában, egy nagy gyógyszercég, egy hajózási és egy légitársaság, valamint a West Ham United futballklub. A fiú felkerült a Forbes listájára, amelyen a világ 500 leggazdagabb embere szerepel.
 Néhány testvér ugyancsak kicsiben kezdte: halikrát exportáltak Japánba és Németországba. A vállalat virágzott és terjeszkedett, mígnem Nagy-Britannia egyik legnagyobb élelmiszeripari konszernjévé vált. A tulajdonukba került a Kaupthing, amely hamarosan Skandinávia egyik legnagyobb bankja lett. Finn és izlandi biztosítókat vásároltak fel, vettek egy telekommunikációs vállalatot, és világszerte sok tízezernyi alkalmazottat foglalkoztattak. A legutolsó hír egy 600 négyzetméteres nyaraló építéséről szólt – mielőtt minden összeomlott volna.
 Azok, akik felvállalták, hogy nagyban és a kockázatot vállalva játsszanak, milliárdosokká váltak. Amíg a pénzpiacok világszerte emelkedést mutattak, szinte semmi nem sülhetett el rosszul. Izlandon mindez közvetlenül a szemünk előtt zajlott: egyszerű áruház-tulajdonosokból a globális gazdaság nagyhalai lettek. Még 1996-ban megállapodtam egy izlandi áruházlánccal, hogy kiadják a verseskötetemet, melynek címe ez volt: Bonus Költemények. A kötetet valamiféle irodalmi tréfának szántam: egy misztikus utazásról szólt a Bonus szupermarketen keresztül, a Paradicsomtól (zöldség-gyümölcs osztály) a Poklon (hentes részleg) át egészen a Tisztítótűzig (drogéria). A kötet az uralkodó ideológiát igyekezett tükrözni – hiszen minden ideológia igényt tart a költészetre, és úgy gondoltam, a pénz-realizmus mint irodalmi műfaj még nem bukkant fel idáig. A kötet első verse az ember elsődleges természetéről szólt, mely nem a vadászösztön, hanem a gyűjtőszenvedély. A költemény utolsó sorai így hangzanak:

Érzem, hogy előtör belőlem az ősi ösztön
ahogy száguldok a bevásárlókocsival
és csak gyűjtök és gyűjtök és gyűjtök…

A megállapodást az áruházlánc tulajdonosával kötöttem. Egy ablaktalan irodában ült három hölggyel, akik a könyv példányait készítették az áruházlánc tizenkét üzlete számára. Tíz évvel később ugyanez az ember közel 50 000 alkalmazottat foglalkoztatott. A tulajdonában volt két központi bolt Londonban és Koppenhágában, számos divatüzlet, egy játékáruházlánc, két ékszerüzletlánc, volt továbbá egy fekete jachtja, egy színben hozzáillő motorcsónakja, egy szállodája, többségi tulajdont szerzett egy bankban, volt egy Rolls Royce Phantomja, az övé volt Manhattan legdrágább lakása és a legjobb outlet elektronikai szaküzletlánc Izlandon. Átültette a gyakorlatba azt, amiről a könyv első verse szólt: az ősi ösztön felébredt, és csak gyűjtött és gyűjtött és gyűjtött… Amikor cége, a Baugur Group csődöt jelentett, a tulajdonában lévő társaságok tartozása az izlandi bankok felé 6 milliárd dollárra rúgott.
 2006-ban már érzékelni lehetett, hogy az egész dolog kezd elszabadulni. A hitelpiac kezdett bezárulni, és a helyzet még rosszabbra fordult a következő két évben. A bankok úgy próbálták megoldani az önfinanszírozást, hogy magas kamatú online bankfiókokat nyitottak az Egyesült Királyságban, Németországban és Hollandiában élő ügyfelek számára, amiben segítette őket Izland jó hírneve. Eurómilliárdok folytak be ezekre a bankszámlákra, és mindenért az izlandi emberek vállaltak garanciát – anélkül hogy a legtöbbjük tudott volna erről.
 Közben a kelet-izlandi hatalmas duzzasztógát csaknem elkészült. Annak érdekében, hogy el lehessen kerülni a visszaesést Izland történetének legnagyobb szabású építkezési projektje után, a kormányzat újabb ötéves tervvel rukkolt elő, amely az izlandi energiatermelés újbóli megkettőzését tűzte ki célul 2010 és 2015 között két újabb alumíniumkohó megépítésével, ami a világ alumíniumgyártásának egyik központjává tette volna az országot. Úgy tűnt, feltaláltuk a függőségen alapuló gazdaságot: nem bírtuk megállni, hogy ne építsünk egyfolytában erőműveket és alumíniumkohókat. Hiszen az építési szakaszban több pénz áramlik az országba, mint azután, hogy a felépített üzemek termelni kezdenek; az építési szakaszban több munkahely teremtődik, mint amennyire később egy termelőüzemnek szüksége van.
 
Egyszerre csak az ország egyik természeti kincse került közvetlen veszélybe a másik után. Geotermikus energiában gazdag, festői gejzírforrásokkal rendelkező vidékek, csodálatos vízesések, hatalmas természeti területek országszerte – mind-mind megjelentek a tervezőasztalokon, hogy néhány nemzetközi nagyvállalat érdekeit szolgálják, és hozzásegítsék őket, hogy Izland gazdasági szuperhatalmaivá váljanak. Szinte bármi feláldozhatóvá vált a fogyasztás fenntartásának oltárán, illetve azért, hogy biztosítva legyen a túlságosan is erős valuta, a tőkeáramlás és a munka a kivitelezőknek, és hogy munkahelyek jöjjenek létre a gazdaságilag elmaradottabb régiókban. A kockázat még így is hatalmas volt – az izlandi emberek csupán az áram 20%-át használták volna, míg az alumíniumgyártó cégek a maradék 80%-ot –, és még több áldozatra lett volna szükség, miközben az áramszolgáltató cégek kolosszális mértékű adósságot halmoztak volna fel. Az alumíniumgyártás miatt – amely messze a legtöbb energiát igénylő iparág – rendkívül nehéz döntéssel kellett szembenéznünk. Az izlandi hegyvidékek, illetve a sziget egész természeti világa egyszerre csak a politikai csatározások középpontjába került. Olyan vidékekről szóló tudósítások kerültek az újságok címoldalára, amelyeket alig néhány ember ismert. Ha így folytatódik, a legnagyobb vízesések és a geotermikus energiában leginkább gazdag területek néhány éven belül ipartelepekké válnak. Művészek, természettudósok és környezetvédők mindent megtettek azért, hogy az emberekkel megismertessék ezeket a területeket – mielőtt áldozatul esnek a pusztításnak.

Érdekes időket élünk: az összeomlás tanulságai
Van egy kínai átok, amely így hangzik: „Élj meg érdekes időket!” Nos, Izlandon mostanában kifejezetten érdekes időket élünk. Az összeomlás tény. A munkanélküliségi ráta emelkedik, és csődáradat fenyeget. Ám közben számos érdekes tény került napvilágra, és az összeomlásból különféle tanulságokat szűrhetünk le.
 Ha túl sok munkahelyet teremtünk a természeti erőforrások, illetve kölcsönök mértéktelen igénybevételével, szűkítjük más ágazatok lehetőségeit, és hosszú távon gyengítjük a gazdaságot. Az átláthatóság és az információ létfontosságú, ha azt szeretnénk, hogy az emberek megalapozott és demokratikus döntéseket hozzanak. Ha az egyének csak azt tartják szem előtt, hogy a lehető legtöbb nyereségre tegyenek szert, és nem törődnek az országuk érdekeivel, végül mindenki vesztes lesz. Ha a miénknél nagyobb országok tanulnak ezekből a hibákból, akkor az egész ügy nem volt teljesen haszontalan.
 Az újabb kutatások szerint a tőzsdézés felszítja az ember ősi ösztöneit különösen, ha fiatal férfiakról van szó. A bróker vásárol – máris felébred az ősi ösztön, és a nyálában kimutatható a megnövekedett mennyiségű tesztoszteron. A kutatók megállapították, hogy a tartósan magas tesztoszteronszint irracionális és impulzív döntésekhez vezethet, beláthatatlan következményekkel. Ha egész cégek építenek csaknem kizárólag fiatal és kockázatra éhes férfiakra, a beláthatatlan következmények garantáltak – ezt láttuk Izlandon, ezt látjuk nemzetközi szinten, és ezt fogjuk látni a jövőben is nemzetközi szinten, ha a pénzügyi szektorban nem változik a nemi megoszlás. Talán a nemek és az életkorok jobb aránya hozzájárulhat a piac egészségesebbé válásához. Ha a gyorsan elért nyereség azonnal a bankszámládon landol, a hatás körülbelül olyan, mint ha szerencsejátékot játszol. De talán sikerült jó példával elöl járnunk az összeomlást követően: az új izlandi miniszterelnök azzal került a hírek élére, hogy nő, és a világ első nyíltan meleg vezetője.
 Ismertté vált néhány érdekes statisztikai adat. A közlekedési hatóságok jelentései szerint az autóbalesetek száma 40%-kal csökkent Izlandon, ha az év első öt hónapjának adatait összevetjük a válságot megelőző ugyanezen időszakéival. A súlyos kimenetelű balesetek száma is 13%-kal csökkent, miközben a járműforgalom csupán 5%-kal esett vissza. Mi lehet a háttérben? Az emberek valószínűleg kevésbé stresszesek, kevésbé sietnek, és talán jobban odafigyelnek egymásra. Mostanában valószínűleg kisebb mennyiségű tesztoszteron van az autóvezetők vérében.
 A recesszió emlékeztette az embereket arra, hogy mik a valóban értékes dolgok – hiszen mire jó a képzettség, ha az ország legokosabbnak vélt emberei csaknem államcsődöt idéztek elő? Az uszodákat és színházakat mindig sokan látogatják, népszerűek a síparadicsomok – de a munkanélküliség egyik hatása az volt, hogy mostanában sokan látogatják az egyetemeket is. Az embereknek több idejük jut a gyerekeikre, és arra, hogy műveljék kertjeiket. A burgonya- és kertizöldség-vetőmag hiánycikk lett, és több fonalat meg kötésmintát vesznek az emberek, mint korábban bármikor. Persze mindez nem elég ahhoz, hogy rendezzük a tartozást. De van új kormányzatunk, a parlament fele is lecserélődött. Megvan mindenünk, hogy az alapvető szükségleteinket kielégítsük. Az iskolák állnak, és rendelkezésre áll a tudás, amelyet tanítani lehet bennük. A tengerben van még hal, a földben ott az energia, és megvan a nyelvünk, amelyen történeteket mesélhetünk.
 A közgazdászok körében ismert a láthatatlan kéz koncepciója, a kézé, amely kiigazítja a szabadpiac mozgásait, ha az egyensúly megbomlik. Izlandon olyannyira megbomlott a gazdasági egyensúly, hogy azt mondhatjuk: egy láthatatlan guillotine lépett működésbe. Mindaz a hatalom, amely az utóbbi időben néhány ember kezébe került, gyakorlatilag elpárolgott egyetlen hét leforgása alatt. Egy csapásra felszívódott az egész üzleti elit. S a hatalmi struktúra, amely kézben tartotta a médiát, az üzleti életet és még a művészetet is, eltűnt, mintha sosem lett volna. Új kormány került hatalomra, a demonstrációk szervezői pedig saját politikai pártot hoztak létre, amely bejuttatta képviselőit az új parlamentbe. Az állami tulajdonú vállalkozások és ágazatok régóta zajló privatizációja majdhogynem a visszájára fordult, mégpedig vér vagy sajátos ideológia nélkül. Visszatértünk a kiindulóponthoz, ami hihetetlenül érdekes pozíció; ami azt illeti, eléggé ijesztő, veszélyekkel, lehetőségekkel és bizonytalanságokkal terhes – igen érdekes idők járnak.
„Preface – how to get into and out of an economic crisis” Š Andri Snaer Magnason, 2009

BÖRÖCZKI TAMÁS FORDÍTÁSA