Helle időnként borzalmasan öregnek érzi magát. Ahogy Lars mondja: „az öregedés nem lineáris folyamat, időnként újszülött delfinként ficánkolunk, máskor viszont a vén medve is kisgyerek hozzánk képest”.
 Teljesen valószerűtlennek érzi, hogy egy egész generáció választja el Haraldtól, aki mintha ugyanolyan gyerekes lenne, mint mindig is volt, felette ellenben egyre jobban eljár az idő. Egyre fásultabbnak érzi magát. Ez dühíti. Abba fáradt bele, hogy Harald makacsul tagadja az öregedés tényét. Vissza kell mennie egészen a gyerekkoráig, hogy érezze a közöttük lévő harminc év korkülönbséget. Vissza az apja kezéhez.
 Mindig a keze jelenik meg előtte, amikor rátör a hiánya. Széles, erős kéz, kicsit száraz bőr, éles rajzolatok, óriási hüvelykujj, amelybe jó belekapaszkodni.

Nem lényeges. Hiszen olyan kevés dolog lényeges az életben. Olyan kevés kis részlet. De világosan emlékszik mindegyikre. Furcsa kis részletek, amelyek helyet követelnek maguknak az emlékezetben.
 Mint az az eset, amikor Hans egy kavicsbányából telefonált haza, mert elkapták Prebennel. Átmásztak a sövényen. Tíz-tizenegy évesek lehettek, háborúsdit játszottak, és minden bizonnyal be akartak indítani egy gépet. Sötét volt, és néhány munkás vagy őr csípte nyakon, majd cipelte be őket egy kis irodába vagy konténerbe, ahol egyetlen villanykörte világított a plafonon. Két izompacsirta lökdöste és tartotta fogva őket, azt állították, hogy kutyáik vannak, amelyek könnyen fel is falhatták volna őket, mint valami fasírozottat. Szerencséjük volt, hogy az ő karjukba rohantak. Ha nem nyugszanak, vissza is küldhetik őket a kis ablak előtt acsarkodó vérebekhez. A fényben látni lehetett éles, nedvesen csillogó fogukat meg a nyáltól csöpögő foghúst a szájuk sarkában, amint két lábra álltak és be akartak törni. A helyiségben telefon is volt, melyről fel kellett hívniuk az apjukat, különben a rendőrökkel vitették volna el őket. Hans ügyetlenkedett a régimódi tárcsás szerkezettel, ujjai reszkettek, mire jól összeszidták, és meg kellett ismételnie a kísérletet.
 Ő vette fel a telefont, Hans sírt, így az apa szón kívül egyelten szavát sem értette, tehát odahívta az apját, aki átvette a kagylót és megállt a kis falilámpa fényében nadrágjába tűrt inggel, ökölbezárt kezét az oldalának támasztva, miközben a háttérben a tévé halk zümmögése jelentette az aláfestést. Felnézett a plafonra, nyelvével megnyálazta erőteljes alsóajkát, mint általában, amikor felhúzta magát, aztán közölte, hogy semmiféle Hansot nem ismer, majd letette a kagylót és Hellére nézett, aki összegömbölyödve, egy párnát magához szorítva kucorgott a kanapén és félt. Félt, mert nem tudta, mi történt Hansszal, azt viszont igen, hogy nem kellett volna átadnia a kagylót az apjának.
 Harald ránevetett. Valamivel később elment ugyan Hansért, anya hazaérve mégis jól összeszidta. – Ezt jól hallotta, mert képtelen volt elaludni, ezért belopózott Hanshoz, mert nem akarta, hogy a fiú azt higgye, az egész az ő hibája. – Helle a mosoly ellenére nem tudott száz százalékig megbízni apjában. Több estébe telt, míg Hans a paplan alatt töviről-hegyire elmesélte a történteket, mert képtelen volt rendet teremteni az események sorában, és mert annyira rettegett a kutyáktól meg a rendőrségtől, melyet állítólag felhívtak.

Harald szerint rendkívül mulatságos história volt. Neki azonban nem tetszett. Ahogy Hansnak és anyának sem. Csak Harald mulatott rajta.
 Csak miután gyereke született, értette meg, hogy tudni kell bocsánatot kérni. Egy gyerektől is. Felnőtt is kérhet bocsánatot gyerektől. Harald azonban sosem tette.
 
NEM NÉZHETI LEVEGŐNEK élete hátralévő részében. Most már kész a vele való találkozásra. Hónapokon keresztül kivágott minden egyes cikket az újságból és olvasás nélkül betette a Harald-fiókba. Vajon tényleg depressziós?

Február másodiki cikkében a következőt írta:
 „Ideje tanulmányi útra küldeni a politikusokat. Az adófizetők pénzén. A Közel-Keleten bizonyára rádöbbennek, hogy az integráció nem a bevándorlók problémája, hanem a dánoké. Valószínűleg rájönnek, hogy fogalmuk sincs arról, mit is jelent a demokrácia. Túl nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy annak, aki boldogulni akar Dániában, meg kell tanulnia dánul.
 Hozzájuk igazodunk, ők pedig elárasztanak minket, mint a moszkitók, amíg a fundamentalizmus meg a dán szabadosság annyira meg nem mérgezi az ország levegőjét, hogy az iskolában már csak a koránt tanítják – arabul.”

Hogy depressziós lenne? Hiszen szemmel láthatóan kitűnő formában van.

„Szerző, maradj a kaptafánál” – március tizenötödike, azaz múlt vasárnap.
 Neki szól, semmi kétség.
 „Zavart kulturális szóvivő keres több írót is a nyilvános vitában. Miért? Stangerup óta senkit sem érdemes meghallgatni. Az íróknak most segíteniük kellene megtalálni a helyes etikai alapot a döntéshozatalhoz. Hiszen ez teljesen nevetséges. Korunk szerzői önelégültek, ostobák és hiúk. Semmit sem tudnak, vegyük csak Rune Raspot, aki a bevándorlást a dánok tanulási folyamatának nevezi. A hétszentségit! Etikai útmutatás? Köszönjük, nem kérünk belőle!”

Talán életjelt kellene adnia magáról.
 Leül a billentyűzet elé:
 „Számos fiatal szerző buzdított az utóbbi időben egy elveszett erény, mégpedig az ismeretlen iránti kíváncsiság felébresztésére. Ennek kellene felváltania a szorongást és az ismeretlen meg az idegenek elítélését. Ez azonban nincs ínyére a lapban állandó rovattal rendelkező H. Hüglernek. Szerinte az említett fiatal írók ostobák, minden bizonnyal a koruk miatt. Az idősödő Cicero azonban időszámításunk kezdete környékén azt állította, hogy a férfiak hasonlítanak a borra, a kor a rosszakat keserűvé teszi, a jókat viszont megérleli.
 Hozzászólását H. Berthelsen néven írta alá – hosszú idő óta először használta Lars vezetéknevét.

***

EGYRE ÜRESEBBNEK érzi azt a kulturális harcot, amelyet Haralddal az egész ország színe előtt vívnak. Másra sem képesek, mint vitatkozni. Az anyja halála óta a kommunikáció más formáit teljesen elfelejtették.
 Miért nem képes az ember egyszerűen megszakítani a kapcsolatot az apjával? Hiszen, ha jól meggondoljuk, egyáltalán nem kedveli.
 A vér sűrűbb a víznél. És ragacsos. Már semmi sem tartja össze a családokat. A család manapság már csak mesterséges konstrukció ... az egyének erotikus életfunkcióinak találkozása. Mi köze hozzá, hogy az anyja lefeküdt Haralddal? Láthatóan egyetlen DNS-szálat sem örökölt tőle. 

„Ezt meg honnan akasztottad le?” volt Harald első mondata, amikor először hazavitte magával Larsot.
 Ő szóhoz sem jutott, azt hitte, apja képes uralkodni magán, hogy elég ideje volt megérteni, és képes lesz betartani a tisztességes viselkedés minimális követelményeit. Apja nem tervelte ki a pimasz megjegyzést, egyszerűen faragatlan volt, spontán bárdolatlan, mint mindig. „Hol a csudában találtad?” – folytatta Harald. Ha mindez most történik, valószínűleg lekever neki egyet, akkoriban azonban nem merte. Csak ott állt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, mert azt hitte, mindennek van határa. Hogyan is lehetett ennyire naiv?

A vacsora azonban mindent megoldott.
 Lars egyszerűen nem vett tudomást Haraldról, aki ehhez nem volt hozzászokva. Nem értette, hogy valaki jobban érdeklődik Helle anyja iránt. Hogy róla nincs véleménye. Nem érdekelte, hogy kedvelik-e vagy utálják, az azonban teljességgel új volt számára, hogy megint ki kell találnia magát. Nevetséges volt látni, ahogy feszeng, felfújja az arcát, sőt még azzal is kísérletezik, hogy provokatív témákról faggassa Larsot, aki udvariasan kitért a válaszadás elől, mondván, az adott kérdésről nincs véleménye, vagy nem érdekli igazán.
 Hogy túl sok-e a bevándorló Dániában? 
 - Nehéz kérdés – felelte. – Mihez képest?
 És mi a véleménye a művészek támogatásáról? Rendjén valónak tartja, hogy az állam tartsa el a dilettánsokat? – Helle éppen akkoriban kapta meg az első ösztöndíját.
 - Nos, minden nemzetnek szüksége van a történeteire – vélekedett Lars – és ebből kifolyólag elbeszélőkre is. Ha a mesélést nem szívják magukba természetes úton az anyatejjel, akkor a nemzetnek kell fizetnie azért, hogy továbbéljenek az elbeszélései – fejtegette, és Helle majdnem félrenyelte a kávéját. 

Legközelebb húsvétkor találkoztak. Nem kellett volna eljönniük, ezzel ő is tisztában volt, még az anyja kedvéért sem, akinek tökéletesen elég volt, hogy ő látogasson el a lányához és Larshoz. Helle azonban ragaszkodott hozzá, pokoli vágyat érzett, hogy lássa, mi fog történni.
 Félt, hogy az első találkozáskor történtek nem ismétlődnek meg. Hogy akkor csak a véletlenek játszottak olyan szerencsétlenül össze, hogy Harald vékony jégre tévedt. Félt, hogy ezúttal majd felkészül, és ez esetleg kellemetlen lehet. Olyannyira, hogy fel kell állniuk az asztaltól, és egyszer s mindenkorra hátat kell fordítaniuk az otthonának. Lehet, hogy túl akart esni rajta. Tehát kereste a végérvényes rombolást, amikor azonban ott állt abban a házban, ahol a gyermekkorát töltötte, ez mégsem volt olyan egyszerű. Anyja kis francia tortákat készített meg lazacszuflét, szinte madarat lehetett volna fogatni vele. Helle már nem tudta leplezni a pocakjában lakó Minnát.
 Harald egyértelműen taktikát változtatott.
 Helle rögtön észrevette. Igaz, most is azt a rémes tojássárgája színű inget viselte, amelyet a húsvéti ebédkor mindig, és amelyet még ő készített a festésórán és ajándékozott neki hetedikben. Évekkel ezelőtt közölte vele, hogy most már felnőtt, nem szükséges a ronda ruhadarabot felvennie, mire apja őszintén meglepődött: „De hát ez a húsvéti ingem, kedvelem, különben pedig én sem avatkozom bele, hogy te miben jársz”.
 Ez alkalommal egy rövid, sötét mellényt húzott rá, és egy kissé hivatalos, házigazdára jellemző mosollyal indított. Mit szeretnének inni? Helle egy pohár fehérbort kért, Lars pedig egy sört, mire Harald barátságosan a vállára tette a kezét és kijelentette, hogy meg kell kóstolnia valami komolyabbat, mondjuk egy Dry Martinit, melyet Lars örömmel elfogadott. Hatalmas adagot kapott. Helle már akkor látta, amikor Harald kikeverte, háromnegyed rész gint egynegyed rész vermuttal, és ekkor értette meg apja szándékát.
 Miközben Harald, kedvese és öccse versenyt ittak az aperitifből, ő segített anyjának behordani az ételt. Elhatározta, hogy úgy viselkedik, mint Kjerstin, aki sosem volt hajlandó a lökhárító szerepét betölteni, sosem hagyta magát sarokba szorítani. Egyszerűen nem érezte felelősnek magát Harald viselkedéséért, és mintha helyénvalónak találta volna, hogy férje nem alakoskodik. Helle kíváncsian várta az eredményt. Vajon Lars bírni fogja az italt? Vajon képes lesz megszelídíteni a zord medvét?

Harald készítette az ülésrendet. Larsot magával szemben ültette le, hogy egymás szemébe nézhessenek, mint két harci kutya. Lars balján az anyja foglalt helyet, jobbján pedig Hans. Hellét maga mellé vette. Ezzel meg is teremtette a jelenet színfalait.
 A saját helyéről akadálytalanul hozzáférhetett Lars poharához, arra azonban aligha gondolt, hogy ugyanígy Lars is akadálytalanul töltögethet Hansnak.
 Szóval töltöttek, koccintottak, pálinkáztak, elfogyasztották és egekig magasztalták a lazacszuflét, aztán az asztalra került a bárányragu. Helle időnként alig észrevehető, kíváncsi pillantást váltott az anyjával, vajon meddig lehet még fokozni a jelenetet. Lars hosszan elbeszélgetett Kjerstinnel a vadász-halásztársadalom jövőjéről. A tavasz évről évre átlagosan egy nappal korábban köszöntött be Grönlandon a tojások kiköltésével, a kölykök születésével és a természet virágba borulásával. Az öreg eszkimók hideg és meleg időszakok váltakozásáról meséltek a történelem folyamán, most azonban a jéghegyek olvadásával bizonyítani lehetett az üvegházhatás következményeit. „Phhh” – morgott Harald és kitette az egyik aduját az asztalra, amikor a Greenpeace-t és egy tartályhajó elleni legutóbbi akciójukat hozta szóba. Szerinte az egész csak azt bizonyította, hogy a szervezetet gyermeteg fantaszták alkotják, akik nem tanulták meg a leckét, hiszen kiderült, hogy a hajó egyike volt azoknak, amelyben új típusú tartályhelyiséget alakítottak ki. Harald legnagyobb megdöbbenésére Lars igazat adott neki abban, hogy a Greenpeace aktivistái hibát követtek el, ahogy a hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfineket illetően is a Feröer-szigeteken. És Harald, aki éppen színültig töltötte Lars poharát, zavarában a sajátját is teleöntötte. Lars pedig Hansét, mert ebben a házban minden bizonnyal ez a szokás.
 Nem telt el sok idő, és Hans szó szerint Larsra borulva zengett dicshimnuszokat az egyszerű munkásokról. Hogy Lars frissen végzett tengerbiológus volt és egész Európában keresett állást, egyáltalán nem érdekelte, ellenben erősen foglalkoztatta, milyen lehet éjszaka egy bankban takarítani, rendet rakni azok után, akik nappal élnek, mire Lars csak annyit felelt, hogy pompás kikapcsolódás lehet a halak boncolása után.
 Harald időnként helyreutasította a fiát, aki ilyenkor fülét-farkát behúzta, mint egy kölyökkutya, melynek jól rásóztak a hátára, Lars pedig még egy kis pálinkát töltött neki és még több sajttal kínálta. Öccse azonban túlságosan el volt ázva ahhoz, hogy egyen, végül feltápászkodott, de nem ért ki a mosdóba és a szőnyegre hányt.
 Ez volt a jel, hogy véget ért a szeánsz. Helle és Lars belebújt a kabátjába, elköszönt és búcsút intett, s miközben Lars erősen koncentrálva, nyugodt léptekkel haladt a kerti ösvényen, Helle hallotta anyja Haraldhoz intézett szavait: „ezt pedig itt te törlöd fel!”
 Harald nem vette számításba a család gyenge pontját.
 
- BESZÉLHETEK HELLE HÜGLERREL?
- Én vagyok.
- Ne ijedjen meg – kezdi a női hang a vonal túlsó végén, mire Hellének összerándul a gyomra. Nyakán végigfut a hideg, és visszatartja a lélegzetét.
- Halló? Nem olyan komoly a dolog – folytatja a hang sietve. Helle összeszorítja az ajkát, és az egyetlen értelmes gondolat, melyet képes megfogalmazni magának, az, hogy Minna ott alszik az ágyában, tehát nem miatta nem kell megijednie.
- Az apjáról van szó, elesett. Most már stabil az állapota, de gyanítjuk, hogy egy kisebb vérrög keletkezett az agyában.
 Helle belsejében síri csönd támad.
- Haraldnak? – szólalt meg aztán.
- Igen, nem ő az apja?
- De igen.
- Kicsit zavart volt, és semmit sem tudott rendesen megfogalmazni. Az egyetlen, amire emlékezett, az Ön neve és telefonszáma volt.
 Helle először megkönnyebbül. Aztán ingerült lesz. Mi a csudát akart az ő számával, nem adhatta volna meg inkább Hansét?
- Azt mondja, elesett?
 Biztosan be volt rúgva.
- Igen, felbukott. Szerencsére nem volt egyedül. Egy darabig bent tartjuk megfigyelésre.
- Azt mondja, zavart?
- Igen, ez teljesen normális, az emlékezetvesztés, egy vagy több tag bénulása, esetleg…
- Megbénult?
- Csak átmenetileg, a bénulás általában gyorsan rendbe jön, úgy tűnik, rendkívül szerencsésen megúszta az esetet.
- Szóval semmi szükség rá, hogy bemenjek hozzá – jegyzi meg Helle.
 A vonal túlsó végén néma csönd támad.
- Nincs, azaz most éppen alszik, szóval nyugodtan várhat holnapig.
- Megkérhetem valamire? – szólal meg Helle és kicsit beleharap a felsőajkába. – Megkérhetem, hogy hívja fel az öcsémet és mondja el neki pontosan ugyanazt, amit velem közölt? Tudja, már három éve nem beszéltem az apámmal. Az öcsém törődik vele, és borzasztóan meg lesz bántva, ha megtudja, hogy az én számomat adta meg és nem az övét.
 A vonal túlsó végén szinte tapintani lehet a csendet, és Helle egy pillanatra azt hiszi, letették a kagylót.
- Mi a száma? – hallatszik kissé hűvösen.

- Nem halhatsz meg, amíg nem végeztem veled – motyogja csak úgy önmagának, miközben a sötétben ülve várja Hans hívását.

        SOÓS ANITA FORDÍTÁSA