Alexandra Laignel-Lavastine 
Európa felülről és alulnézetből
A civilek Európája

PÁRIZS – Európának ismét a szakadék szélére kellett sodródnia ahhoz, hogy végre valahára a franciaországi elnökválasztási kampány egyik központi kérdésévé váljon. Az európaiaknak, elsősorban a nyugat-európaiaknak rá kellett döbbenniük, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű kincset, amely a második világháború tömegsírjaiból és a nácizmus elleni küzdelemnek az emberiség történelmében páratlan politikai tapasztalatából született, a káoszban való elmerülés fenyegeti. De ahogy azt Václav Havel a néhai cseh ellenzéki megállapította: „Néha le kell ereszkedni a verem aljáig, hogy láthassuk a csillagokat.” Bizonyos értelemben ez a jó oldala annak, hogy Európa ilyen drámai módon tért vissza a világpolitika színpadára.
A rossz pedig az, hogy miközben tekintetünket a bürokrácia Európájára, a kormányok és az adósságválság Európájára szegezzük, elfelejtkezünk a lényegről: az európai ügy demokratikus vetületéről. Másképpen szólva a civilek Európájáról, melynek eszméje főleg a keleti végeken aktivisták százait mozgósítja. Kelet-Lengyelországtól Boszniáig, ebben az egykor etnikailag oly sokszínű, de a 20. században az emberiség valaha volt legvéresebb konfliktusai által többször feldúlt régióban művészek, írók, színészek, zenészek vagy éppen korábbi ellenzékiek a rivaldafényektől meglehetősen távol építik nap mint nap Európát azáltal, hogy megpróbálják ténylegesen közelebb hozni egymáshoz az ott élő közösségeket és kisebbségeket. És mivel Európának azon a felén az embereket talán kevésbé rendíti meg a „legjobb adósosztályzat” minősítésnek az esetleges elvesztése, leginkább ott találkozhatunk olyan értelmiségiekkel is, akiket lelkiismeretük a populista pártok térnyerésével szemben azonnali cselekvésre sarkall. A magyarországi események rámutatnak arra, hogy az Uniónak mennyire nem sikerült megfékeznie a nacionalizmust. 

Új európai Agora
Az utóbbi hetekben tapintható volt Brüsszelben a távolság, amely a bürokrácia Európáját elválasztja a civilek Európájától. Erre jó példa az a fantasztikus nemzetközi fórum, melyet Új európai Agora (The New European Agora) címen rendeztek az európai kulturális párbeszéd témakörében néhány lépésnyire a Brüsszelben működő európai intézmények székhelyeitől. Az eseményt övező érdektelenséget jelzi, hogy egyetlen újságíró vagy eurobürokrata sem tisztelte meg jelenlétével a fórumot. Az öreg kontinens négy sarkából összesereglett mintegy száz értelmiségi öt napon keresztül szenvedélyes vitákat folytatott arról, hogy milyen akciók révén segíthetnék Európát a belső kommunikációs nehézségek leküzdésében. Tették mindezt a legkülönbözőbb minőségükben, ki civil szervezet elnökeként, ki alternatív kulturális egyesület képviselőjeként. A találkozót a Franciaországban alig ismert Borderland Foundation (Fundacje Pogranicze) azaz a Határvidék alapítvány szervezte, melynek munkatársai egy észak-kelet lengyelországi kisvárosban, Sejnyben telepedtek le, közel a litván, fehérorosz és ukrán határhoz. Az alapítvány elnöke, Krysztof Czyzewski rendkívüli személyiség, színész, költő és esszéíró egy személyben, aki az Egyesült Államokban óriási népszerűségnek örvend, és akinek 1989 után a hozzá hasonló „eszmék gyakorlóinak” a közreműködésével sikerült egy lenyűgöző hálózatot létrehoznia. A cseh filozófus Jan Patočka kifejezésével élve igazi „lázadók közössége” ez, melynek egyetlen célja újjáépíteni a hidakat a tegnap még egymással szemben álló etnikai, vallási és nyelvi csoportok között. A kezdeményezés kulcsa a Jerzy Grotowski színházából kölcsönzött „aktív kultúra” fogalma, amely a térség lakóinak tevékeny mozgósításán alapul. Az egykori Szolidaritás-aktivista Czyzewski a térséghez kötődő olyan zsidó gondolkodók védnöksége alá helyezte vállalkozását, mint a lembergi származású Martin Buber, a kaunaszi Emmanuel Lévinas vagy a Csernovicban született Paul Celan.
Miben is áll az Európa tucatnyinál is több határ menti régiójában annyi lelkes hívet maga mellé állító bordercrossing (határátlépés)  fogalma? Miután megalapították saját színi tanodájukat, valamint zene- és tánciskolájukat, a kiváló outsiderek számára az a nap jelentette a fordulópontot, amikor az alapítvány székhelyéül is szolgáló, frissen felújított zsinagógában találkozót szerveztek, amelyre a régióban élő összes nemzetiség képviselőit meghívták, beleértve a romák képviselőit is. Az elképzelés az volt, hogy az idők során talán először egy helyen gyűljenek össze és ki-ki elmesélhesse a saját történetét. Czyzewski annak idején turnézott Grotowskival Közép-Ázsiában, volt tehát tapasztalata a történetek, népszokások és népdalok gyűjtése terén. Az eredmény azonban minden várakozását felülmúlta. Amikor ő és csapata úgy húsz évvel ezelőtt megtelepedett a környéken, minden egyes etnikai csoport a saját narratíváját próbálta előtérbe helyezni, és gyanakodva méregette a Varsóból lakókocsikkal érkező alternatívokat: „Visszajönnek a zsidók!” – lehetett hallani innen-onnan. Azóta a régió számos lakója tartja magát „határvidékinek”, büszkén vállalva multikulturális örökségüket.
Ebből a csodálatos, többgenerációs és soknemzetiségű kísérletből időközben számos kezdeményezés nőtt ki. Elég csak az alapítvány által működtetett könyvkiadót és a fantasztikus multimédiás dokumentációs központot megemlíteni, az európai roma népzenészek számára létrehozott alkotófalut, vagy éppen azt a folyton megújuló színházi előadást, melynek szövegkönyvéhez minden nemzedék hozzáírja a maga történetét. Egyfajta kísérleti krónika ez, amely e peremvidék történetét próbálja elmesélni, és amelyről nem véletlenül juthat eszünkbe Peter Brook Mahábháratája. 
Miközben napjainkban a retorika szintjén mindent mindenáron meg akarunk „újítani”, beleértve Európát magát is, addig néhány európai megunva a várakozást, nélkülünk látott hozzá a felfeslett társadalmi és kulturális szövetek „újraszövéséhez”. A tét az európai egyetemesség és pluralizmus életre keltése. Avagy annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy miként meríthetnénk ismét annak a két legnemesebb tradíciónak a szellemiségéből, amely végső soron létrehozta Európát, a felvilágosodás szellemiségéből – nem annyira önhitt haladáspártisága, mint az általa meghonosított kulturális párbeszéd és kritikai szellem miatt – és a romantika szellemiségéből – nem annyira nacionalizmusa, mint a kulturális örökség sokszínűségének tisztelete miatt. Ezen a téren a bürokrácia Európája tanulhatna a civilek Európájától.  A rendezvényt a szervezők az utóbbi évtizedek egyik legkiválóbb európai gondolkodója, az irodalmi Nobel-díjas Czeszlaw Miłosz emlékének ajánlották, aki művein és közéleti szerepvállalásain keresztül mindvégig „a Baltikumtól az Adriáig terjedő föderatív Európa” eszmeiségéért harcolt. Mára úgy tűnik, hogy a Nyugat is eljutott erre a felismerésre, de mint mindig, most is jókora lemaradással a Kelet felvilágosult értelmisége mögött.

VARGA CSABA FORDÍTÁSA



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu