Aczél Géza
(szino)líra
torzószótár
ácsorog
mikor már azt hittem az alkotásnak vége mert hiányozni kezdett verseimből
az alakítás lázas szenvedélye s addig megvetéssel figyeltem a gyülekező
rutint mely egy ideig azért szokatlan
érzés alábecsülve akár az amatőrök szenvedését ebben is a piktúra oktatott
az erősen elkopott
szerkesztőségbe egyszer csak bejött egy mágus és mikor féltve közlésre
tett illusztrációinkra oldalról pislogva ráunt egy ollóval s filctollal
percek alatt szörnyű kaszabolást végzett rémült szerkesztők infarktus határán
bolyongva lestük az egészet mi lesz az áprilisi képrovattal de ő mielőtt
visszautazott volna a vonattal a szöszmötölő kis grafikák között szigorú
rendet vágott
lendületes vonalakkal írva felül a tétova képvilágot majd mint ki jól
végezte dolgát nem sértve meg egyetlen szóval sem azt az alkotó lelket
lehuppant a szürke kanapéra gondolata hosszan eltekergett észre sem véve
hogy a kis csapat körötte ácsorog és ötlete sincs a hogyan továbbra pedig
már nagyon közeledett a búcsúzás koradélutánja majd a társaság is jobbra-balra
szédült mire fejemben a rutinnal szembeni éretlen kétség s a teremtés örök
indulata lassan összebékült
ad
kavarog bennem az idő érzékenyítő mellékhatása mikor a kinyújtott tenyérbe
anyuka szomorú
szemekkel belerázza forintosát tíz fillér volt akkor a tanyasi tojás
s a hónap utolsó napján null forinton állt a házi kassza igaz akkor nem
létezhetett olyan kanossza hogy másnap jó apám két
savanyú kisfröccs után haza ne hozza megtépázott bérét valahogy lánctalpak
alatt is kitartotta a világ beléje nevelt emberségét s szemérmesen vitte
tovább bonyolult lelki szövetekbe szőve pótolhatatlan jutalmát ki ad mikor
arcára pirul a nála is szerencsétlenebb felől a hála cinikusan sündörgő
lelkek azóta is hiába próbálnak betuszkolni a demagógiába hiába űzik koszos
utcák húgyos aluljárók tövében aljas stricik megnyomorítottakkal az undorító
bizniszeket öregedvén már jobban érdekel a hegyoldalakra tornyok mögé húzódó
tolvaj ki szánakozóan kinevet noha
talán mindnyájan oda vágyunk mivel igencsak szegényes volt sápadt ifjúságunk
s hiányokból
építgettük magunkban a tündérvárat remélve az új barbárságban is hazatalálhat
kinek jóságát
föntről látja az örök igazságos hatalom végül már magázva mondod maga
barom maga barom
adag
hogy valamikor gyerekkorban bejuthassunk rozsdás kerítések mögé a suliban
egész héten oly átéléssel áhítozott meccsre ahhoz mindig kellett jó adag
szerencse mivel a pénzt zsebeinkben
ne keresse ekkor senki örültünk ha büntetés híján éppen el lehetett
hazulról menni előbb város
szélére majd oda velünk szembe hová az erdő elejét mind kivágva a szocializmus
berendezte a népek katlanát legegyszerűbb persze az volt ha az oldalsó
kapuknál már alaposan tántorgott a jegyszedő bácsi vele akkor nem kellett
sokat gyerekesen filozofálni csak odaüvöltöttük hogy
hajrá spartacus s már tárta aránytalanul is szélesre a kis kaput nagyokat
vigyorogva de miként
a monda mondja néhány karszalagos buldog a bírót se akarta beengedni
a stadionba nemhogy
minket ilyenkor éles szemmel kellett figyelni a betonkaréj tetején
álló őr nehogy intsen ha kis
nekifutással átlendültünk a cölöppel támasztott magas tartóoszlopoknál
mivel olykor karcolt önérzettel a cerberus vagy éktelenül kiabált vagy
futottunk vele egy komoly versenyt sikerben
pedig lestük a meccset reklámtáblák és szponzorok nélkül lelkünk a
csatába mégis belekékült
adóállomás
az élet nagy részéről nagyjából ennyi szegény emberünk mindig a hegyek
vonulatában s zúgó folyópartok mentén szeretett volna lenni s hogy tovább
bonyolódjon az egyszerű képlet tér- és
víziszonya közben megmaradt temérdek ami ha nem is hazafias érdem súlyos
büntetés végleg a lapályon kikötni fel is morzsolta évtizedek során a sömmi
azóta hiába vágyott gyakran tágas hegyi kalandra miközben robajló vízesések
zuhogtak álmában alatta ám mire izzadtan ébredt csak kigurult a roppant
horizont nézegethetted egész életedben ami nincsen ott s bolondítani kezdett
az élmény relativitása ha elszaladtunk gyerekként az iskolába és tetejéről
himalájának tűnt a tokaji hegy persze hogy minden kirándulás a síkról odament
s a lombos temető meredek
vágatában versenyt ügettünk a csúcsra míg csak az adóállomás kerítésénél
néhány fegyveres muszka oda nem ordított – sztoj ebben az érdes hangban
váltunk nemzetközivé valahol s csak később tudtuk meg onnan darálták szörnyű
gépek recsegőre a szabad európát édesapám hiába meresztette fülét a dobozos
rádiónak nem tudtuk kik az élők és kik a holtak onnan a hegy felől
adócső
a teremtés súlyos mítoszával nincs mit kezdeni káprázik elvontan ott
fönn a magasban és mire az ember a hozzá vezető éteri utakat fölleli már
foszlik is szét mint a szivárvány a lendületbe
pedig beköltözik az ármány a szellemi s az anyagszerűség zaklatottan
egymásnak feszül senki
sem érti idővel hogy mi van legfelül a teóriák rafinált továbbragozása
vagy lenyűgöző modern dizájnnal egy állólámpa mely mint riadt adócső sejtelmesen
vibrál míg heidegger a küszöbön kint áll és görget egyet az intellektuális
tennivalókon és senki nincs ki az eredőket összerántsa
hogy az öngerjesztő elvont futamok s a zord megfoghatóság mélységekben
lappangó váratlan varázsa valahol az értelmetlenség kupolája alatt összeér
szürreálisan kezd egymás felé csúszni az atomerőmű s egy jámboran kérődző
jókora tehén holott a kép nem is föltétlen szürnaturális
olykor a szénaillat finoman lebegő burkában is nehéz felező időkkel
halál sugárzik miközben
ártatlan barna szemeivel bámulja az ipari monstrumot a marha a szituációban
a tájkép líraian megejtő hatalma a tudás erőfölényével össze van kavarva
s e múló létet ostobaság analizálni
adódik
ha eljön az idő jó esetben mindnyájan nekivágunk sokan úgy fogalmaznak
a családi kontroll súlyát letéve tágítjuk világunk bár ki ismeri ekkor
még a kaland dimenzióit tény hogy olykor néhány zavaros helyzet adódik
s tapogatózol bennük mint az őserdőben eltévedt koca turista de hogy végül
is vidám borász leszel vagy őrült futurista ki mondja meg számolgathatod
akár napestig magadban a kromoszómákat az elágazások hatványai szétzilálnak
s ez azért érdekes
mert a helyzetek óceánja mögé visszaáll az elkopott egyszeregy minden
út egy riasztóan szűk hegyszorosba megy korlátozott emberi kapcsolatokkal
ledér múzsákkal az utcai zsibongásból egyszer csak a rád csodálkozó tartós
nemi seggel mely talán örökre nem ereszt el s máris ott lézengsz a családi
spirálban azt nem sejted a szinglik is éppen úgy hazavágynak de te öröklött
fegyelemmel néhány gyermeket nemzel kiknek neme és neve a nagy rulettből
úgy pördül elő
hogy aztán jó esetben ők is nekivágjanak felszabadultan a tágnak vélt
világnak hagyva maguk mögött reményt s szomorúságot míg csak a koncentrikus
köröket az idő lassan be nem temeti
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|