PÁLYI ANDRÁS
Puszta kézzel a tüzet
Levél Czesław Miłosznak
Drága Czesław uram,
mondanám illendően, ahogy szokás, drogi Panie Czesławie, mint 1989
júniusában, amikor a nem tudom kinek az autójában szorongtunk hármasban
a hátsó ülésen a csodálatos Carol asszonnyal együtt, úgy mentünk le a Hiltonból
az Írók Boltjába, odafönn a Várban ugyanis nemzetközi konferencia folyt
a közép-európai változásokról, Adam Michnik is akkor jött első ízben Pestre,
te is, az Írók Boltjában viszont dedikálnod kellett, talán a Múzsáim palotáját,
az többéves huzavona után 1987-ben végre megjelent az Európánál, máig az
egyetlen magyar nyelvű verseskönyved. De lám, máris ráálltam a tegezésre,
nem megy ez másképp, mert aki végképp eltávozott, az csak akkor van velünk,
ha belül, magunkban őrizzük, a legbenső emlékeivel, hangulataival, lényeivel
pedig senki sem magázódik. Hát akkor maradjunk ennél a formánál, Czesio
drága, nagyjából úgy, ahogy Józef Czapski, a Szibériát járt nagy párizsi
lengyel polihisztor szólít a Metafizikai pauzában, ami most a centenáriumodra
jött ki a Nagyvilág gondozásában (ez már a hatodik magyar Miłosz-kötet,
ha jól számolom, mit mondjak, ez ügyben akkor sem lehetünk túl büszkék,
ha a jelen centenáriumi hullámmal a Metafizikai pauza utáni újabb három
címet is hozzáveszem), mindenesetre számomra lélegzetelállítóan ünnepi
pillanat volt az az autóút a Várból az Andrássy útra, utóvégre nemrég az
is vakmerő fantáziálásnak számított, ha elképzeltem, hogy a két szememmel
egyszer látni foglak, most meg, hogy úgy mondjam, nemhogy szóba álltunk
egymással, de mindjárt fel is csaptam melletted tolmácsnak, tudniillik
az Írók Boltjában egy fiatalember interjút kért tőled az Élet és Irodalom
részére, de nem tudott se angolul, se lengyelül. Elképesztő tömeg várt
rád a boltban, mint a heringek, ma már azt se értjük, mitől volt ekkor
esemény egy Amerikából hirtelen hazaszakadt Nobel-díjas költő látogatása
Budapesten, de akkor naponta vagy óránként történtek szenzációs dolgok,
korábbi tabuk, gátak, falak szakadtak át, csak kapkodtam a fejemet, a legszívesebben
mindenütt ott lettem volna, de erre sem, arra sem jutott idő.
Főleg beszélgetésre nem. Nyugodt, elmélyült, értelmes párbeszédre
nem. És többé nem találkoztunk, Krakkóban sem, holott itt éltél még egy
jó évtizedet Carollal, amíg nem ment el ő is, mint annak idején Janina,
teljesen magad maradtál, hát ez az, egyedül.
Nem állítom, hogy már akkor járatos voltam a Miłosz-?uvre-ben,
hogy is lettem volna, a hatvanas évek első felében, amikor az ELTE lengyel
szakára jártam, még a nevedet sem hallottam, holott ugyebár mégiscsak,
de azért '89-ben már voltak Varsóból hozott, ahogy akkor mondtuk, „első”
(hivatalos) és „második” (szamizdat) nyilvánosságbeli Miłosz köteteim,
nem beszélve arról, hogy a magyar szamizdatban is (Máshonnan Beszélő) megjelent
egy-két szöveg tőled, például A rabul ejtett értelem Andrzejewskiről szóló
fejezete, arra nagyon emlékszem. Kérdeztem volna tehát valamit tőled, Czesław
drága, ha a Történelem engedi – így, gombrowiczosan írom most, nagy betűvel,
itt helyénvaló –, de szó se lehetett róla, reprezentálni kellett, demonstrálni,
illusztrálni, vagyis megmutatni, hogy minden szembenállás, idegenség, talajtalanság
ellenére ? vasfüggöny ide vagy oda ? közünk van egymáshoz, te is ezért
röpültél át az óceánon, én is ezért ültem be melléd a nem tudom kinek a
kocsijába, ezért tolmácsoltam, önként, készségesen, szinte lázasan, mert
ez hozzátartozott a Pillanathoz (szintén így), amiben az a legbájosabb,
hogy te aztán sosem voltál egy lánglelkű poéta, nem készültél forradalmárnak,
láttam is, hogy kissé zavar az egybegyűltek adrenalinszintje, vagy inkább
azt mondanám, afféle reflexív távlatból nézted önmagadat is, meg az egész
felhajtást e körül a Miłosz nevű költő körül, mint aki látott már egy-két
csodát az életben (utóvégre a Nobel után tettél odahaza egy körutat, még
'81-ben, a Szolidaritás-korszakban), és megvan a véleménye.
Akkor most kissé messzebb kezdem. A Metafizikai pauza című könyvedben,
amit most egy szuszra végigolvastam, az a rendhagyó, hogy ez a könyved
valójában nem is a te könyved, azaz nem te állítottad össze, hanem Joanna
Gromek, ha emlékezetem nem csal, valamikor a rendszerváltás táján, nyilván,
hogy bemutassa a hazai olvasótábornak a metafizikus gondolkodót (nem mintha
Az Ulro országa nem tenné meg ugyanezt hitelesebben, mert koncepciózusan,
sőt drámaibban), de végül is te magad áldásodat adtad erre a tematikus
Miłosz-antológiára, amely a legkülönbözőbb korszakaidból válogat, tulajdonképpen
ez az érdekes benne. Mindjárt az elején elég radikális hangot ütsz meg
a katolikus neveltetésedről szóló esszében, kijelentve, hogy megfogadtad,
„nem hódolok be a majmoknak”, azaz „sosem kötök szövetséget a lengyel katolicizmussal”,
hisz Lengyelországban „a vallásosság ritkán fakad a belső életből”, túl
kevés benne az „a belső éleslátás, amely a szenvedélyes ateistákra vagy
a kétségbeesett hívőkre jellemző”. Sőt, a modernizmus és a neotomizmus
két háború közti vetélkedéséről szólva, egyenesen kijelented: „Ha rá akarunk
találni az élő »metafizikai vonulatra«, olyan szerzőkhöz kell fordulnunk,
akik kívül állnak a katolicizmuson vagy egyáltalán bármilyen valláson.”
Utóvégre a neotomizmus Aquinói Tamás időszerűségét szerette volna igazolni,
miközben „Szent Tamás ítéleteinek összessége csak a metafizikai félelem
kodifikálásának egyik módja”. Akárhogy is vesszük – állítod –, „a modernisták
voltak az utolsó vallásos gondolkodók: nem katolikus filozófusok, mert
azok még jöttek utánuk sokan, hanem valódi gondolkodók, akik a vallás értelmét
keresték.”
Ahogy így belelapozok a Metafizikai pauzában egybegyűjtött írásaidba,
furcsa ambivalencia lesz úrrá rajtam. Egyrészt úgy tűnik, avítt, érdektelen
dolgokon rágódom (kit érdekel ma már az eretneknek elkönyvelt modernizmus
és az egyházilag kanonizált neotomizmus versenyfutása a húszas-harmincas
években?!), másrészt egyfolytában úgy érzem, hogy valami nagyon lényeges
dologra akarod rányitni a szemem, csak nem leled a módját. Azt is kérdezhetném,
Czesław drága, hogy te vagy-e a szerencsés, amiért neveltetésednél fogva
oly felszínesen érintett meg a lengyel nemesi katolicizmus, hogy bármikor
bátran felteszed a – legalábbis egyházi körökben – már-már botrányosan
szalonképtelen kérdéseket is, a magad módján mégis ragaszkodva e gyerekkori
örökséghez, avagy éppenséggel én, akire szellemileg-lelkileg oly mértékig
bénítóan, hogy azt ne mondjam, mérgezően hatott ugyanezen vallási formáció
kispolgári-bigott változata, hogy kényszerítve éreztem magam egyszer s
mindenkorra leszámolni vele. Amikor Az Ulro országában kemény szavaidat
olvasom, miszerint „erkölcsileg semmi sem szól a keresztények mellett és
az ateisták ellen”, sőt „ha valakiben van elég lélekjelenlét ahhoz, hogy
ateista legyen, annak kell lennie”, akkor nem tagadom, a szívemet melengeti
ez a könyörtelen miłoszi diagnózis, de lám, itt a Metafizikai pauzában
inkább így fogalmazol: „Ha hinnék abban, hogy az ember tehet valami jót
a saját erejéből, mit érdekelne engem a kereszténység?” De „az uralkodó
ösztönöket nem lehet kiirtani”, teszed hozzá, ami előbb-utóbb még a Mickiewicz
formátumú „kiválasztottakban” is „a gőg és az alázat sajátos keverékét”
hívja életre, „ez a legteljesebb emberi nyomorúság, hisz még a legfennköltebb
átszellemülést is a képmutató »én« agressziójának kell fenntartania és
táplálnia”, ami a legfőbb érved az ellen, hogy „bármiképpen is a Természet
rendjére hagyatkozzunk”. És akkor már csak azt kell ehhez hozzáfűznöd,
hogy bármennyire is bele vagyunk gabalyodva „a földi okságba”, valami másban
is részt veszünk, „amit földöntúli okságnak nevezhetünk”, és így mindannyian
„ennek köszönhetően potenciális csodatévők” vagyunk.
Jaj, Czesław, oly gyönyörű ez és oly nyomasztó! Persze, persze,
az ember több akar lenni önmagánál, legelemibb vágya, hogy meghaladja magát,
hogy felfelé nézzen, az égre, fel, a magasba, nem a lába alá, mint Kosztolányi
a Hajnali részegségben, amikor rá kell döbbennie, hogy „a porban, hol lelkek
és göröngyök közt botoltam”, vendégségben-védettségben járt valakinél,
a „nagy ismeretlennél”, akit „nem lelek se most, se holtan”. Keveseknek
sikerült a lét égi dimenzióját vesztett huszadik századi ember transzcendens
szomját ilyen józanul és torokszorítóan megírni – ajánlanám is őt a figyelmedbe,
ha nem késtem volna el vele –, de ami a lényeg, figyeld meg, egy pillanatra
se állítja, hogy nem tud szabadulni a gyerekkor, az ősök, a neveltetés
mentális örökségétől, épp ellenkezőleg, rég elhagyott ő már mindent, ami
elhagyható volt, és akkor egyszerre megtörténik vele a csoda. A pillanat,
a látás csodája, az összefüggések titokzatos hálójának kézenfekvő titka.
Amit te így mondasz: „a létezés intuitív úton megtapasztalt mélysége”.
Azaz „az istenséget nem kell közelebbről meghatározni, ez vagy van, vagy
nincs... függetlenül attól, hogy hívőkre vagy ateistákra osztjuk az embereket”.
Ráadásul az is tény, hogy ez a felosztás amúgy megtévesztő, mert „a hitet
aláaknázza az, ha az ember nem hisz a hitben, mint ahogy a hitetlenséget
is aláaknázza, ha az ember nem hisz a hitetlenségben”. Oda kellene hát
eljutnunk, amit kedvenc eretnek misztikusod, Swedenborg mond, aki sajátos
küldetéssel bírt a szellemtörténet ama válságos pillanatában, amikor tudományos
ismereteink és felfedezéseink gyarapodása következtében a Föld elveszítette
központi helyét a világmindenségben, ez pedig együtt járt az ember rangvesztésével.
„Ha azonban – érvelsz – a Teremtő, mint Swedenborgnál, ember (Isten-ember),
a mennyország és a pokol ember formájú (Jó kozmikus ember és Rossz kozmikus
ember), ha a beszéd, az ember attribútuma a korreszpondencia révén eleve
a világmindenség tartozéka, akkor az ember visszanyerheti magas rangját.”
Nem az értelem segítségével, jegyzed meg gyorsan, mert az arra hajlamosítana,
hogy az Istent – saját teremtett istenünket, teszem hozzá én, hisz másunk
nemigen van – a természettel azonosítsuk, ami ellen te Swedenborg nevében
is nyomatékosan tiltakozol, utóvégre „az embert az a képessége teszi különbbé,
hogy meg tudja fejteni a szimbólumokat, és kommunikálni tud általuk”. Nem
csoda tehát, hogy Swedenborg mindig is a költők kedvenc olvasmánya volt,
ha egyszer szerinte az emberi beszéd „magából a lét értelméből ered”.
Mintha a Hajnali részegség Kosztolányija is ugyanezt mondaná.
Vagy az Apokrif Pilinszkyje, csakhogy az övé végletesen zárt világ, míg
a Kosztolányié teljesen nyitott. Nem is beszélve arról a Stanisław Ignacy
Witkiewiczről, a lengyel katasztrofizmus abszurd prófétájáról, aki valójában
a mestered volt, és akinél „az ember Isten után vágyakozó része” már „a
Létezés Különösségének Metafizikai Érzékelése” lett; ő végül nem a vallásban
talált beteljesülést, hanem kizárólag a művészetben és az ontológiában.
Hajlanék rá, hogy ezt esztétikai vagy világnézeti okokkal magyarázzam,
holott azt hiszem, elsősorban inkább alkati kérdésről van szó. Utóvégre
amikor a witkiewiczi metafizikai nyugtalanság nyomdokain elindultál ? Swedenborg
és Blake kalauzolásával ? már Az Ulro országában világosan láttad „a teológiai
nyelv erózióját”, nem hagytál kétséget afelől, hogy „az egyházak teológiája”
a tudományos világképpel szemben „már a 18. században vereséget szenvedett”,
s a mai teológusok legfeljebb „valamiféle keresztény-szociális zsurnalizmust
művelnek”, hogy „a keresztény vallásban nevelkedett ember e században sehol
sem talál segítséget”, hiába néz szembe „a jó Isten teremtette földön”
tapasztalható „leírhatatlan kínszenvedéssel”, hiába tudja, hogy „a vallási
képzetek és a világról szerzett általános ismeretek között” a távolság
„évtizedről évtizedre nő”, hogy „az ember képtelen hinni abban, amit nem
ért” stb., stb. Mi hát ez az „állandó harc az intuíció és a közöny vagy
a kimerültség órái között”? ? kérdem a te szavaiddal, visszatérve a Metafizikai
pauzához. Nem egyszerűen a képzelet válságáról van szó, amit „romantikus
őseink” is oly „drámaian átéltek”, nem azt kellene-e látnunk, ahogy a „hinni
akarok” és a „nem tudok hinni” harcol a tudatban, „amikor már-már elkapja
a pillangót, de csak a levegő marad a kezében”?
Czesław drága, az a különös, hogy amikor belevágtam e levél megírásába,
meg voltam győződve, hogy végül mindenképp felteszem azt a kissé, mondjuk
így, kínos kérdést, amit talán huszonkét évvel ezelőtt is szerettem volna,
de még csak nem is tartottam ott, hogy épkézláb módon szavakba öntsem,
ráadásul a (történelmi) helyzet sem volt olyan, hogy efféle hosszas meditációkba
bonyolódjunk, most meg úgy tűnik, a kérdésem kezd kicsúszni a markomból,
s bár az én kezem és logikám szövi e sorokat, rég átengedtem neked ? mint
szellemi világítótoronynak ? az irányítás terepét. De azért a kérdést,
ha már eddig eljutottunk, mégiscsak illene kiböknöm. Így valahogy: nem
lenne-e okosabb, ha abbahagynánk végre ennek az egész vallásosság-szövevénynek
a boncolgatását, ha úgysem jó másra, csak arra, hogy kétségbeessünk a világ
romlottsága, eltévelyedése és ? ? la Witkiewicz – az elkerülhetetlenül
bekövetkező katasztrófa miatt? Ha azt mondod, hogy mint „elpusztítható
és elpusztíthatatlansága tudatában lévő lénynek” szükséged van „egy Te-re,
akihez fordulhatnék, nem tudok a fellegekhez és a kövekhez beszélni”, ám
„a létező vallások csak részben csillapítják ezt a vágyat, amely annyira
emberi, mint a beszéd, vagy egyáltalán nem csillapítják”. Ha tehát így
van, a várakozásnak és a keresésnek ezt az auráját, ezt a „metafizikai
nyugtalanságot” miért egy régi, szerinted is használhatatlan modell szerint
akarjuk szemügyre venni, miért nem olyasformán, ahogy erről vélhetően,
mondjuk egy új antropológiai és kulturális kontextusban majd az utódaink
gondolkoznak?
De hát te is pont erről beszélsz! Azt mondod, régen „én, bűnös
ember, cipeltem a terhet, és le tudtam dobni, mert nem én magam voltam
az. Bevallhattam a bűnömet, és így önmagam maradtam.” Most viszont belül
magamban van a bűnöm: „a génjeim, a sorsom, a természetem. Pedig tapasztalati
úton jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy olyan vagyok, mint a folyó
vize: tükröződnek benne mindkét part változó színei, a viharok, a felhők,
az ég kékje, de ő maga színtelen.” Azt mondod, lenyűgöz „a reszketeg, motyogó,
bottal járó öregek látványa, akik nem férfiak, de nem is nők, mert eltűnik
a nemek közti különbség. Gyors járású, vállas fiúk és őzikeszemű lányok
mennek el mellettük, nyilván pont olyanok, amilyenek ők voltak valamikor,
csak azóta eltelt néhány év. Mintha névtelen áramlat ömlene át az embereken,
lepereg párszor a homokóra, és már el is hagyja a porhüvelyüket, élőlények
helyett egy halom törött bábut hagyva maga után. Ha ezt figyeljük, hogyan
is hihetnénk az egyetlen megismételhetetlen lélek küldetésében?” Azt mondod,
nem véletlenül lett a 20. század nagyjai közül Lev Sesztov és Simone Weil
a te két legfontosabb íród. „Bár együtt említem őket, nem akarom eltörölni
a köztük lévő nagyon lényeges különbségeket, amelyek mindenekelőtt abból
adódnak, hogy Sesztov túllépett a görög filozófián, Simone Weil viszont
ízig-vérig platonikus volt” – jegyzed meg mintegy zárójelben, mert a lényeg:
a stílusuk. „Sesztov oroszsága, Weil franciája világos, szigorú, takarékos,
tökéletesen kiegyensúlyozott, így ők írnak a legjobban a modern filozófusok
közül.” Ez is jelzi, hogy „amikor másképp nem érhető el számunkra a szakralitás,
csak a tagadáson és annak elvetésén át, ami antiszakrális, mértéktartásuk
és szigorúan precíz gondolkodásuk” az egyedül lehetséges határpontra helyezi
őket. Oda, ahol a művészi alkotás és az alkotói gondolkodás eleve szakrálisnak
tűnik. És eleve profánnak. Attól függően, hogy honnan szemléljük: csak
valamiféle „metaxu” által vagyunk képesek a saját lényegünket megközelíteni.
Azaz „az ember hiába próbálná puszta kézzel megérinteni a tüzet: így van
ez a létezés rejtélyes, szakrális dimenziójával is, amelyhez, mint Simone
Weil fogalmazott, csak a metaxu, vagyis az olyan közvetítő dolgok közelíthetik
az embert, mint a haza, az erkölcs, a nyelv” – fogalmazod meg a lényeget.
Ezt szerettem volna én is mondani, de nem voltam képes ilyen tisztán és
egyértelműen. Talán csak a létezés rejtélyes, profán dimenzióját fűzném
hozzá a kiüresedett szakralitás felől nézve, de ez már mindegy is.
Czesław drága, elég messze kanyarodtam attól a huszonkét évvel
ezelőtti zsúfolt Írók Boltjától, ahol a bábeli hangzavarban és tumultusban
ledobtam a földre a táskámat, amíg neked tolmácsoltam, meg is feledkeztem
róla, nem csoda, hogy a táska külső, cipzáros zsebéből eltűnt közben a
tárcám, szerencsére csak a kétheti ebédjegyemmel meg egyéb, végső soron
nélkülözhető papírneművel. Az eset azért bosszantott, nem tagadom. Meg
sértett is, mert sehogy sem illett a történelem felkínálta nagy pillanathoz.
Most mégis azt mondom, ennyi profanitás kellett is ahhoz, hogy a pillanat
emelkedettségét elhiggyem. És megérni nyilván megérte, ez nem vitás, nekem
biztosan.
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|