Kedves Czesław,
ma éjszaka nincs csillag az égen, és én arra az utadra gondolok, mikor Princetonba mentél Einsteinhez tanácsért, hogy emigrálj-e, vagy térj vissza hazádba, ő adott is neked tanácsot, de te nem fogadtad meg, és én mindkettőtöket megértelek, miközben óránként 160 kilométeres sebességgel hajtok anélkül, hogy megsérteném a KRESZ-t, és te persze kitalálnád, hogy Németországban utazom, az egyetlen európai országban, ahol a pályán nincs sebességkorlátozás, és így a távolság Prága, ahova megyek, és München között, ahonnan elindultam, valóban viszonylagos, idő kérdése, amibe azonban beleszámít az autó motorteljesítménye, az útburkolat minősége, a forgalom erőssége, az időjárás, a sofőrnek a gázpedállal és önmagával való kölcsönviszonya, és nem vagyok biztos benne, hogy akár maga Einstein képes lett volna ebbe a képletbe belefoglalni, hogy temetésről jövök, amikor Pavel U.-tól búcsúztunk, aki néhány évvel később született, mint te, és egy órával keletebbre, egy óra – ha úgy megyünk, mint én ezen a éjszakán, de ha megpróbálnánk átkenuzni, mint te, barátaiddal a “Nyugati utatokon”, akkor persze hosszabb, és nem azért, mert a folyón felfelé, hanem mert a történelem árjával szemben, és a keleti utazás évtizedekre is elhúzódhatott volna, de térjünk vissza Pavel U.-hoz: az ő emigráns sorsa annyira a tiéd ismétlése, hogy még elmondani is kínos, csak a csúcspontját említem – az ő “Szülőhazám, Európájának” megírását, egy trilógiáét a Litván Nagyhercegségről, az LNH-ról, nyelveiről, etnikai hovatartozásairól, szövetségeseiről és ellenségeiről a múltban és a jelenben, amit még nemrégen hivatalos szovjet történelemtudománynak neveztek, viszem magammal Prágába az elhunyt utolsó munkájának kéziratát, amelyben szláv és litvin pogány neveket magyaráz, ebben a “Czesław” nevet nem magyarázza, de ha megkértem volna, biztos szentel a te nevednek egy fejezetet, és remélem, hogy ha ezt elolvastad volna, te is elfogadtad volna néhány érvét, például a saját szövegedben a “kelet-európai nyelvjárást”, amit a Nagyhercegségben beszéltek, “óbelorusz nyelvre” cserélted volna, és még egyet s mást, lehet, hogy már meg is beszéltétek ezt ott, ahol most mindketten vagytok, bár ez a vita itt is folyik tovább, immár nélkületek, például a multikulturalizmusról, ami a Nagyhercegségben bevett gyakorlat volt, és amit most, a te századik évfordulódon, európai politikusok elbukottnak minősítettek, amivel én nem mintha nem értenék egyet, csak pontosítom, hogy a multikulturalizmus elbukott, mint a marxizmus, a kommunizmus vagy a nácizmus, de nem, mint egy szabad ember személyes viselkedése, nem, mint például a szerelem, mert a szerelem eséssel kezdődik: szerelembe esni - tomber amoureux - to fall in love, és nem tudni, hogyan ér véget ez a repülés, te magad is megmondhatója vagy, hogy falling in love is not the same as being able to love.

Kedves Czesław,
a temetésen mintegy húsz ember volt, a halotti toros asztalnál a baloldalamon egy balti emigráns családból származó nő ült, a te háború utáni emigrációs hullámodból, mellette a férje – poléziai pravoszláv pópa, őmellette az elhunyt belorusz felesége, aztán a lánya, aki nem beszéli apja nyelvét, chilei férjével, akinek a szülei Pinochet elől menekültek Európába, voltak az asztalnál zsidók, akik Brezsnyev alatt emigráltak a Szovjetunióból, volt örmény és ukrán és tatár – az élő multikulturalizmus, LNH egy asztal mellett, különböző dolgokról beszélgettek, például hogy ki veszi magához az elhunyt szép fehér macskáját, és tudom, te is részt vettél volna a vitában, talán még egy pár sort el is mondtál volna “Professzorasszonynak, macskám becsülete védelmében és nem csak” versedből, és a pópa felesége lelkesen támogatott volna, neki otthon nyolc belorusz macskája van, férje falujából hordja őket Bajorországba, már kedve támadt volna, hogy egy németet vegyen magához, de aztán kétségei támadtak, mert a macskák multikulturalizmusának a megjelölt terület szab határt, amin túl harci cselekmények kezdődnek, és ha nincsenek határok, ahogy ma nincsenek az európai Európában, hát nincs is hogyan harcolni, hiszen nincs mit áttörni, megkerülni, védeni az utolsó töltényig, hanem a francia Autorouteról egyenesen lehet a német Autobahnra, a cseh Dalnicére, a lengyel Autostradára menni és oda sem figyelni a kihalt határátkelőkre, amelyeknek semmilyen új rendeltetést nem találtak ki, még csak gombát sem lehet ott termeszteni, mint a Maginot-vonalon, az elmúlt évszázadok történelmi folyamatának ezek a koncentrált megjelenítései csak állnak, mint a nemzeti büszkeség vagy alázat emlékművei, semmiben sem különbözve azoktól a jelektől, melyekkel a macskák jelölik meg a felségterületüket, de te azt írod versedben, hogy a macskák nem tesznek különbséget a jó és a gonosz között, pedig szerintem tévedsz, a népek néha kevésbé képesek meghúzni a jó és a gonosz területe között a határt, mint a macskák, mindössze ennyi kell ehhez: megfosztani őket a történelmüktől, amit mindig kihasználnak különféle szemét alakok, mivel az emberi határvonal nem tér és előny kérdése, hanem mindenekelőtt az értékeké, ehhez pedig nem elegendőek a demokrácia mechanizmusai, sőt Einstein elmélete is kevés, viszont elég egyszerűen a szeretet.

Kedves Czesław, 
kíváncsi lennék, mit szólnál a 21. század elejei belorusz ellenzék népszerű szlogenjéhez: “Belaruszt – Európába!”, nem az Európai Unióba, sem az Európa Tanácsba, nem a schengeni vagy az euróövezetbe, nem is a NATO-ba, hanem szó szerint ilyen durván, nem azért durván, mert hogy a szlogennek van egy másik fele is, amely azt konkretizálja, hogy közben pontosan kit is kell a valagába küldeni, és nem is földrajzi értelemben durván, hisz senki sem hív fel a térképek módosítására, hogy Ázsia és Európa határát a Dnyeper partján húzzák meg, és semmiképp sem totálisan brutálisan, hisz itt mindjárt elhangzik a válasz a kérdésre, hogy hol is vagyunk most és hogy kik is vagyunk mi most, ez a válasz nagyon meglepné például nagybátyámat, aki, mikor megbetegedett, elment Voucsinba, a szomszéd kisvárosba, amelyik templomában volt eltemetve az ott született Poniatowski Ágost utolsó lengyel király és litván nagyherceg, vásárolt a patikában valami szép pléhdobozba csomagolt osztrák gyógyszert, amin volt egy kép, aztán észrevette, hogy azon a réten, ahol a teheneket fejték nálunk, ugyanolyan virág nő, mint a dobozon van, szedett belőle és elküldte Bécsbe, és az egykori császári gyógyszerészek hamarosan írtak neki egy levelet, megdicsérve botanikai megfigyelőképességét, elmagyarázva a gyógyszer helyes elkészítését, és kezdeményezését még egy kis ajándék mellékelésével is megjutalmazva, ha pedig Moszkvába küldte volna, hát tudható, hogy hová küldték volna el őt magát, de ez Nyugat-Belaruszban történt még a háború és a szovjet hatalom előtt, és lám, Belaruszban, a szovjet hatalom után, százéves évfordulódra a Nagyhercegség lakói megint úgy ejtik ki az “Európa” szót, mint egy célt, egy álmot, mint valami ellopott bensőséges tájékot, mint választást, nem pedig mint valami olyant, ami a tiéd, a születés, a botanika, a nyelvtan és más nem egzakt tudományok jogán, ideértve a történelmet, mint lovestory-t.

Kedves Czesław, 
nevetni fogsz, de isten bizony ez egy megtörtént eset, ami velem esett meg egy kis bajor üdülőhelyen, ami Plzeň és Lindau között fekszik félúton, pont a te régvolt európai útvonalad mentén, eltévedtem és a járókelőknél kérdezősködtem, de nem tudtak angolul, én pedig niht sprehe dojcs, mígnem került végre egy angolnyelvű hölgy, kiderült, hogy egyfelé megyünk, míg mentünk, megkérdezte, hogy honnan jövök, én azt feleltem, hogy “Weißrussland”, mivel ez a betű szerinti és helytelen fordítás hosszú ideig volt népszerű Németországban, még a függetlenség után is, amikor az ország hivatalos neve Belarusz Köztársaság lett, amire a hölgy felélénkült és azt mondta: Óh, Csernobil!, és azt is mondta, hogy már régóta szerette volna tudni, hogy mi a különbség köztünk és az oroszok között, amire én természetesen elmesélhettem volna a te könyvedből, a “Szülőhazám, Európából” legalább három fejezetet (“Születési hely”, “Nemzetiségek”, “Oroszország”), de a német nap ragyogott az égen, körülöttünk bajor madarak daloltak, a láthatáron az osztrák Alpok fehérlettek, hát csak nem fogom egy véletlen útitársnak elmesélni a Nagyhercegség történetét, így a beloruszok és az oroszok közötti különbség kérdésére azt válaszoltam, hogy ez egész egyszerű: mi fehérek vagyunk, ők pedig nem, mire a nő sóbálvánnyá meredve megállt, megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézve, megindultan mondta: igen, megértem önt, én dél-afrikai vagyok, és megfogadtam, hogy valahányszor, ha nem fogom tudni, mit mondjak, ezt fogom mondani: I love you too.

Kedves Czesław, 
pont tíz éve készültem egy köszönő levelet írni neked, mikor arra kértünk, küldj egy verset a szabadságról a Szabadság Rádió ugyanilyen nevű adásába, amely 2001 folyamán minden nap felhangzott – a szerzők olvasták fel szabadság-értésükről szóló verseiket az új évezred kezdetén, több mint ezer verset kaptunk Belaruszból és még harminchat országból, a legfiatalabb költőnő 9 éves volt, a legidősebb 90 fölött, két Nobel-díjas is elküldte versét a Litván Nagyhercegségből, Wisława Szymborska és te, te az emberi értelemről írtál, ami gyönyörű és legyőzhetetlen, számára sem a rács nem akadály, sem az, ha könyveket utalnak kés alá, sem pedig a száműzetés, te a kétségbeesés ellenségének és a remény hívének nevezted, de nem tudom, hogy meglepődtél volna vagy sem, ha megint ugyanilyen kéréssel fordultunk volna hozzád, mert idén, mikor száz éves lennél, megint felkértük hallgatóinkat, hogy írjanak verset a szabadságról, amelynek az én hazámban a KGB börtönrácsai szabnak korlátot és szigorított lágerek szögesdrótjai, egyetemekről való kizárások, az állami médiákból áradó moslék és a független újságok elnyomása, hajtóvadászatok, amiket békés tiltakozások résztvevői ellen indítanak, akiknek két zászlajuk van: fehér-piros-fehér, ez valaha a grünwaldi csatamezőn lengett, és egy kék, tizenkét aranycsillaggal, amelyek a beteljesedést és az egységet jelképezik és, ahogy állítják, Európa minden népét képviselik, még azokat is, akik az integráción kívül maradtak, mit írnál az idén te, a remény apostola, amikor úgy kapnak a Közel-Keleten lángra a forradalmak, mint holmi szalmakazlak, Európa földrajzi középpontjában pedig egy hónap leforgása alatt több mint háromszáz verset írtak és küldtek nekünk a szabadságról, és vajon mit jelenthet ez, hogy itt, az LNH széles vidékén a nemzet a diktatúrába degradált és a költészetbe emelkedett fel, hiszen sem egyikben sem másikban sincs a szavaknak köze a valósághoz? vagy csak ideig-óráig nincs? vagy még kevés a szó és többre van szükség? és mi az, hogy több szó? hiszen te a költészetben uralkodó szigorú hierarchiáról írtál, ez pedig azt jelenti, hogy a szavak nem egyenlők, te hogyan sorolnád most rendbe a hitet, igazságot, méltányosságot, bölcsességet, reményt és szeretetet?

Kedves Czesław, 
abban az el nem küldött köszönő levélben volt egy kérdés is: miért, hogy a versedben egyszer sem szerepel a “szabadság” szó – a vers persze elhangzott az éterben és bevettük a könyvbe is, de én elkezdtem lapozgatni a “Szülőhazám, Európát” és sehogy sem akad szemem elé a “szabadság” szó, megkérdeztem John O’ kollégámat, aki egyszer egy teljes napot töltött együtt veled San Franciscoban, sétáltatok a városban, betértetek egy kávéházba, aztán együtt ebédeltetek, vitatkoztatok Carterről, az új elnökről, aki kicsit túl puha volt ahhoz, hogy fenyegethesse a kommunizmust, amit a Nyugat különböző okokból alulbecsült, te kevésbé voltál kategorikus, mint az éppen akkor száműzött Szolzsenyicin, de figyelmeztetéseidben és pesszimizmusodban hasonlítottál rá, és O’, akkoriban egy konzervatív hírlap újságírója, arra gondolt: íme még egy elégedetlen európai értelmiségi, aki bekerült az Édenkertbe és kötelességének tartja, hogy rámutasson a paradicsom hiányosságaira, ez öt évvel a Nobel-előadásod előtt volt, te még nem voltál publikus sztár - celebrity -, Nyugaton elsősorban mint a “Szülőhazám, Európa” és a “Captive mind” szerzőjét ismertek és tiszteltek, mint szellemi és erkölcsi tekintélyt, én megkérdeztem O’-tól, hogy beszéltetek-e a szabadságról, ő azt mondta, hogy téged a szabadság inkább mint a művészet és az egyéniség tárgya érdekelt, semmint politikai vita tárgya, és mi a helyzet a multikulturalizmussal, kérdeztem, hát Miłosz azonnal átlátta volna, hogy ez totalitárius maszlag, bármilyen kultúra állami kényszere totalitarizmus, kultúrák csak a saját területükön létezhetnek, tisztelettel kell más kultúrák képviselőihez viszonyulni, de a kultúrák nem egyenlőek, különböző értékekkel valóak, és nem rendelkezhetnek egyenlő jogokkal mindenütt és mindenkor, nekem bizony eszembe jutottak szavaid arról, hogy lehetetlen a totális racionalizmus rendkívül ártalmas mivoltát elmagyarázni olyanoknak, akik nem élték át, ahogy a diktátorral sem lehet átéreztetni, hogy mi az a szabadság, és ahogy nem lehet egy olyan valakinek, aki sosem volt szerelmes, megmagyarázni, hogy mi  a szerelem.

Kedves Czesław, 
bocsáss meg, elfelejtettem bemutatkozni, nem mintha elfelejtettem volna, egyszerűen ez nem egyszerű, lám neked egy teljes könyvre volt szükséged, hogy bemutatkozz, én is megpróbálok legalább nekivágni, mondjuk így: engem a szüleim csináltak, őket pedig az övéik, ez triviális, de igaz, hisz ahogy magad is szépen megírod – a saját származásunkra vonatkozó tudás olyan, mint a horgonylánc, egy bizonyos helyen tart fogva, de ez egy tengeri náció szóképe, Litvániáé, a te szülőhazádé, vagy Lengyelországé, anyanyelved hazájáé, de Belaruszban, amelyet a látóhatáron minden irányban erdő vesz körül, leggyakrabban szülőházacskáról-anyácskáról beszélnek, és én még szűkebb hazámmal kezdem, a fényes nikkelezett gömbökkel díszített ággyal, amelyen emberfeletti méretű, csipkés kendővel leterített párnák voltak, ilyen óriás-párnák voltak mindkét nagyanyám házában, mindegyik nagynénémnél, az összes szomszédunknál, büszkék voltak rájuk, ez minden hozománynak kötelező része volt, de aludni csak ülve lehetett az ilyenen - miért voltak ezek ilyen hatalmasak? a választ egy kastélyban hallottam, amilyenekkel tele van szórva Közép- és Nyugat-Európa, mintha eső után gombával – hogy ne haljanak meg álmukban, mert már Lucretius megírta, hogy alvás közben a lélek darabokra szakad és a darabkái kiröpülnek a testből, és úgy gondolták, hogy amikor az ember ül, a lelke nem repül ki, talán ez az elővigyázatosság készíttette nagyanyáim és nagynénjeim házaiban a párnákat túlontúl keménnyé és olyan simává, mint egy csecsemő arca, hatalmassá, mintha egy ló számára készülne, fél-ágy méretűvé, hogy nem maradt hely, ahová a lábadat kinyújthasd, és így aludtak, a lelkük nem repült ki, senki sem halt meg álmában az ágyban, és egyáltalán nem halt meg senki, annyi volt ott a szeretet.

Kedves Czesław, 
a “hol” számomra éppen olyan személyes kérdés, mint a “ki”, a születési helyemre gondolok, és sajnos nem alkalmazhatom magamra a te ragyogó képletedet, hogy “a haza – a nyelv”, mert nagyanyám és nővére, akik egy faluban éltek, a szomszéd várost, amelyikben én születtem, különbözőképpen hívták, igaz, a saját falujukat is másképp mondták: előbbi három mély “o” hanggal – Rogozno, a második szótagot hangsúlyozva, utóbbi pedig egy kifejezett “o” hanggal, de az “i” hangot nyomva meg – Rogizne, függetlenül hivatalos írásmódtól, hogy “Ragozna” – ez fehér betűkkel látható egy kék közlekedési táblán a Breszt-Moszkva nemzetközi országút mentén, melyre az istálló hátsó fala néz, de ne figyelj oda erre az istállóra, még mindig az első elbeszélést próbálom megírni, azt elmagyarázni, hogy milyen városba vagyok való – Beresztje, ahogy nagymama mondta, vagy Bjareszcje, ahogy a testvére, Breszt, ahogy az iskolában tanultuk, Bresc-nad-Bugem, ahogy lengyelországi rokonaink hívták, vagy Breszt-Litovszk, ahogy Robert Conquest pontosítja, költő ismerősöd, a szovjet történelem klasszikus tanulmánya, “A nagy terror” c. könyv legendás szerzője, akire egyszer azt mondtad: “a költő, akinek igaza volt”, és én nem is vitatom, hogy igaza van, de Amy D.-nek, aki hosszú éveken át volt segítője, nem volt igaza, mikor a Hoover intézet könyvekkel, brosúrákkal, folyóiratokkal teli szobájában hármasban beszélgettünk hazám történelméről, mert nem hitte el, hogy valóban létezik egy ilyen ország, ahonnan én odacsöppentem, bár bagoly mondja verébnek, az ő családtörténetébe aztán bele lehet szédülni: hindu törzs, amelyik nem fért össze a szomszédaival és kénytelen volt egészen Afrikába menekülni, ahol az új szomszédokkal megalapította Kenyát, az ágyban is, ami persze igen képletes kifejezés, hisz hol volt ott ágy, nikkelezett gömbbel vagy anélkül, azonban ősei másik, nem indiai fele: a maszájok, pedigrés afrikai gárda, a férfiakat vadászni teremtették, a nőket pedig a férfiak számára, nos egy szép napon Amy belépett a Hoover toronyban lévő kicsiny irodámba, levette májusi fű színű új kabátját, amit az előző napon vásárolt a Stanford egyetem bevásárlóközpontjában, és megmutatta nekem a címkéjét: Made in Belarus és azt mondta, hm, akkor téged is ott csináltak? Nem rosszul dolgoznak nálatok, szeretettel.

Kedves Czesław, 
nem tudom, szereted-e az édességet, de bizonyára szeretted, mint minden gyerek, mint anyám, aki majdnem meghalt a háború legelső hetében, ami Nyugat-Belarusz számára kétszer is elkezdődött, 1939-ben, aztán még egyszer 1941-ben, de nem golyótól vagy bombától, nem tankok lánctalpa alatt vagy aknán halt meg majdnem, hanem csokoládétól – a Wehrmacht gyalogsági tisztjei, akik nagyapám kertjében vertek sátrat, megkínálták a legkisebb gyereket, a 14 éves kislányt, soha nem látott, zörgő ezüstfóliába csomagolt barnásfekete csodával, ő pedig mind megette amit adtak, aztán pedig úgy összegörnyedt, hogy azt hitték vége van, de nem azért, mintha mérgezett lett volna az édesség, hanem azért mert ennyi zsíros kakaótól bélfacsarodást kapott, és szerencse, hogy a közelben volt egy német orvos, akinek sikerült megmentenie az édes haláltól, amiért tőlem, mint különösen érintett féltől, hálás köszönet, viszont egyáltalán nem vagyok hálás majdnem ugyanezért azoknak a komszomolistáknak, akiknek néhány évvel később nem volt érkezésük, hogy megöljék őt, bár már eldöntötték, hiszen már a községi iskolában tanított, sőt nem csak írni-olvasni tanította a kicsiket és saját kortársait, hanem 16 éves korában már igazgató volt, ez pedig azt jelenti, hogy kollaborált a megszálló hatóságokkal, ezért kivégzendő, nos hát a német orvosnak köszönettel tartozom, a komszomolistáknak valamiért nem vagyok hálás, úgy tűnik, a dolog a szándékban rejlik, ami nem kevésbé fontos, mint az eredmény, tulajdonképpen a szándéktalannak nincs is jelentősége, mert vegyük például a halált, mint eredményt, függetlenül a visszafordíthatatlan beteljesülésétől ez a végeredmény teljesen különböző dolgokat jelenthet még egyetlenegy ember számára is: álmában meghalni (fiatalon? idősen?), repülőszerencsétlenségben (belecsapott a villám? Elromlott a motor? Bombát vittek a fedélzetre?), rákban (Csernobil után? Családi örökség? Későn fedezték fel?), öngyilkosnak lenni (boldogtalan szerelem? Üldözés? Eutanázia?) megfulladni egy szálka miatt, sorozatgyilkos áldozatává válni, feláldozni magát a másik megmentésért, halálra ítéltetni, továbbá azt is tisztázni kell, hogy miért: szavakért, tettekért, a szülők nevéért, az orrod formájáért, bőröd színéért, azért, hogy kihez imádkozol, justizmordból, megrendelésre, pedig ez még a legáltalánosabb, közönségesebb, leggyakoribb (a születés mellett) dolog a világon, teljesen és visszavonhatatlanul befejezett, de a nélkül, ami előtte, utána és körülötte volt (nem megfeledkezni a párnákról!), nem jelent jóformán semmit, mint ahogy az “Európa” szó is üres a “Szülőhazám” bővítmény nélkül, ami egy szándékot jelöl, és ahol a te centenáriumi évedben 850 millió lakos él, negyed milliárddal több, mint amikor megjelent a könyved, ez azt jelenti, hogy a multikulturalizmusnak éppen annyival több a jelzője, amennyivel több a párna, amelyek nyelvére a halhatatlanságot avval a szóval fordítják le, amivel te a könyvedet fejezted be: love.
 

                       KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA