Katarína Kucbelová
AZ ASZÁLYOS HUSZADIK SZÁZAD
(a cseh és a szlovák költészetről)

Rövid töprengés afölött, miként van jelen T. S. Eliot hagyatéka a múlt század cseh és szlovák költészetében
Nem sokkal Thomas Stearns Eliot születése előtt az amerikai vasútállomások órái még nyolcvan különböző időt mutattak. A tizenkilencedik század vége és a huszadik század eleje volt az az időszak, amikor a gyakorlatban is sikerült megragadni az időt mint jelenséget; a folyamat 1913-ban a mai rendszert eredményező egységesítéssel tetőzött. Az 1914-es évben kitört az első világháború, és a világ elrendezése alapjában megváltozott. Alig száz évvel e sorsfordító események után egyenes adásban kísérhetjük figyelemmel a katasztrófákat a világ bármelyik sarkából. S közben megéltük a világháborúk, népirtások évszázadát, a totalitárius rendszerek létrejöttének és bukásának, a technológia gyors fejlődésének a korát, Eliot versei pedig a költők új és új nemzedékeihez találtak utat.
Az idő érzékelésének korábban meg nem élt változása Eliot művein kívül Ezra Pound, James Joyce vagy Virginia Woolf alkotásaiban is adekvát módon visszatükröződött. T. S. Eliot a Hagyomány és egyéni tehetség című esszéjében s mindenekelőtt a Puszta ország (The Waste Land)  költői kompozíciójában mutatta be annak módját, hogyan érzékelhető a múlt és a jelen két párhuzamos entitásként, és a „történelmi tudat” keretében kialakította az irodalmi tradíciók egyéni nyomvonalát („a költőnek teljes mértékben tudatosítania kell a főáramlatot, melynek irányát nem feltétlenül a legjobban csengő nevek határozzák meg”). Akár képesek vagyunk az irodalom – s legkivált a huszadik századi – terén, avagy a lövészárkaiban akceptálni a „vizionárius” fogalmát, akár nem: Eliot művéhez számos elemző ragasztja hozzá ezt a jelzőt. Az 1947-es évben, tehát egy évvel azelőtt, hogy Eliotnak „a kortárs irodalomhoz való kivételes és úttörő hozzájárulásáért” odaítélték a Nobel-díjat, a hajdani Csehszlovákia egyetlen tollforgatójaként találkozott vele költőnőként is ismert cseh fordítója, Jiřina Hauková. A vele folytatott beszélgetés során Eliot aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a változékony és gyorsuló tempójú huszadik században lehetséges-e élni a költők előjogával, a víziók megjelenítésével: „Sajnálom a költőket, akik fiatalabbak nálam, sokkal nehezebb dolguk van; nehezebb idők járnak, s a költő feladata is nehezebb. Nem szeretnék a helyükben lenni. A múltban a költőnek afféle előjoga volt a jövőbe látás, ma azonban nincs ilyen joga, a költő sem képes a jövőbe látni.” Egy évvel később Csehszlovákiában hatalomra került a kommunista rendszer, amely korántsem csak a 42-es Csoport  számára volt végzetes – néhány költővel és képzőművésszel együtt Jiřina Hauková is ennek a tömörülésnek a tagja volt. (Férje, a képzőművészet neves teoretikusa, Jindřich Chalupecký volt a csoport elméleti kereteinek megalkotója, s ő bábáskodott a születésénél.) A 42-es Csoport művészei a barikád túlsó oldalán találták magukat, s a társulás központi alakja, a költőként és képzőművészként tevékenykedő Jiří Kolář  lett az első, akit Prométheusz mája (Prométheova játra) című könyvének még publikálatlan kézirata miatt bebörtönöztek. Az ötvenes évek első felének íróihoz és képzőművészeihez kapcsolódó jelenkori reflexiókban a „megállított idő” fogalma bukkan fel. Csehszlovákia és az ötvenes évek: semmiféle víziók, semmilyen jövő.
Annak kérdése, hogy miként érvényesül az angol-amerikai és nyugat-európai irodalmi kontextusban a modern költészet alapítójának számító T. S. Eliot művének a hatása, ma már valószínűleg nem jelent új felfedezésekkel kecsegtető témát. Ha megvizsgáljuk azonban, hogyan reagáltak Eliot művére az egykori Csehszlovákiában, akkor olyan szemponthoz jutunk, melynek révén érdekes ismeretek birtokában folytathatunk összehasonlító vizsgálatokat a 20. századi cseh és szlovák irodalom fejlődését és párbeszédét illetően, főleg azt tartva szem előtt, hogyan konfrontálódott mindkettő azokkal a totalitárius rendszerekkel, amelyek Csehszlovákia múltjának adott korszakára rányomták a bélyegüket.
Szomszédaink, Európa vagy a nagyvilág szemszögéből Csehszlovákia természetesen homogén egységnek tűnik, melynek keretében Csehország és Szlovákia is ugyanazokat a történelmi eseményeket élte meg. Más kérdés, hogy a két ország egyformán felkészült-e ezekre az eseményekre, s hogy miként érintették őket. Csehszlovákia 1918. évi megalakulása többé-kevésbé egybeesik Eliot alkotói pályájának csúcspontjával. Munkásságát azonban egymástól eltérő időszakokban fedezték fel a két országban, s hatása másképp tükröződött a szlovák, mint a cseh irodalomban. 
 T. S. Eliot művére tehát máskor reflektáltak Szlovákiában, mint Csehországban, a költők más-más nemzedékére volt befolyással az egyik és a másik országban, rájuk gyakorolt hatása pedig a szabadság hiányával jellemzett társadalmi viszonyok elleni tiltakozással kapcsolódott össze; a tiltakozó hang a konkrét művekben sikerültebb vagy kevésbé sikerült módon szólalt meg. Annak ellenére történt így, hogy Eliot költészetét az egyes csehországi és szlovákiai szerzők másképp értelmezték a műveikben. A magukat Eliot híveinek valló szerzők poétikájának közös nevezőjét mindkét országban a metafizika jelentette, egyébként azonban különböző utakat jártak be, amelyek ráadásul soha nem is keresztezték egymást. A helyzet alakulását jelentős mértékben meghatározta, hogy az egyes művek más időszakban születtek, s eltérő társadalmi és irodalmi összefüggésrendszerekben láttak napvilágot.
Az irodalomtörténet megállapítása szerint T. S. Eliot csehországi hatása a 42-es Csoport némelyik költőjének munkásságában, az általuk kiadott urbánus kiáltványban, főképp pedig a társulás legmarkánsabb személyiségének, Jiří Kolářnak a művében mutatható ki, az angol mestert Szlovákiában egy költő, Ján Buzássy  fedezi fel a hatvanas években. Megjegyzendő, hogy mindmáig ő a Puszta ország egyetlen szlovák fordítója.
A The Waste Land első cseh fordítása Jiřina Hauková és Jindřich Chalupecký munkája volt, s Puszta ország (Pustá země) címmel 1947-ben adták ki. A következő csehszlovákiai fordítás csaknem húsz évvel később, szlovák nyelven és Pusztaság (Pustatina) címmel jelent meg, s a már említett Ján Buzássy és Zuzana Bothová (később Hegedüsová) munkája volt. Eliot művének további cseh nyelvű fordítását Jiří Valja készítette el 1967-ben, s ő is a Pusztaság (Pustina) cím mellett döntött. Az 1989-es forradalom után hét évvel, 1996-ban jut el az olvasókhoz Jiřina Hauková új fordítása, 2002-ben pedig ismét születik egy cseh változat, ezúttal Zdeněk Hron tollából, aki a Kopár föld (Zpustlá země) címet választotta.
A Puszta ország meghatározó témáinak egyike az első világháború és társadalmi következményei által kiváltott reakció (maga Eliot azonban tiltakozott az effajta, igencsak leszűkítő értelmezés ellen). Jiří Kolář művében az elioti motívumok és témák a második világháború, a fasizmus, később pedig a kommunista rendszer elítélésében köszönnek vissza.
A Puszta ország szlovák fordítása 1966-ban jelent meg; ebben az időben debütált a Magányos futók generációja, de Ján Buzássy is, akinek pedig nemzedéki szempontból inkább az irodalom világában valamivel korábban feltűnt Konkretisták  csoportjához (Ján Stacho, Jozef Mihalkovič, Ján Ondruą, Ąubomír Feldek) kellett volna tartoznia. A 42-es Csoport születését az 1942-es évhez és Jindřich Chalupecký személyéhez kötötte, és a városi közegből fakadó témákat tekintette magáénak. Az elsődleges metafizikai témakörtől eltekintve Jiří Kolář töredékességen és naplószerűségen alapuló poétikája az Eliot által a Puszta országba beépített idézetek modernista töredékességéhez kapcsolódott. A legtöbb hivatkozást Kolář művében találjuk. Az urbánus összefüggésrendszer tematizálása és a perifériára helyezett hangsúly nem csupán Jiří Kolář esetében vált alapkővé, hanem az egész nemzedék tanúságtételét meghatározta, a csoport képzőművészeit is beleértve.
A szlovák költészetben egészen más volt a helyzet. A Puszta ország közvetlen hatása egyetlenegy költő, a már említett Ján Buzássy írásművészetében nyilvánul meg nagyon egyértelműen, mégpedig a Síkság, hegyek (Pláň, hory) című kötetben. Ján Gavura a költőnek szentelt monográfiájában megállapítja: Buzássy szükségesnek tartotta az 1968. évi szovjet megszállás elleni tiltakozást, de a művet akkor lehetetlen volt publikálni, kiadása 1982-ig elhúzódott; közben viszont több változata is született, és a tiltakozó hang a kompromisszumra törekvés miatt elhalkult. Buzássy e kötetében közvetlenül kapcsolódik a Puszta ország bizonyos konkrét motívumaihoz, elsősorban a vegetációs rítusok síkjához, amely a 42-es Csoport számára fontos és alapvető urbánus motívumtól eltérően megtartja őt a természet környezetében. A szóban forgó kötetből a Puszta ország mégoly erős hatása ellenére is hiányzik az urbánus kontextus, s ez a hiány a 20. századi szlovák irodalom esetében tipikusnak mondható. A jelenségnek objektív okai vannak: Szlovákia agrárország volt, hagyományos értékei ezzel a ténnyel függtek össze.
Nem fér hozzá kétség, hogy a rendszer számára sem Kolář, sem Buzássy nem volt megfelelő ember, aminek következtében a műveik nem jelenhettek meg, mi több, a cseh alkotó esetében meg is semmisítették őket. Éppoly vitathatatlan azonban, hogy miközben az 1968 utáni események Kolář a Charta 77 aláírására, majd emigrálásra késztették, Buzássy esetében az „elioti” verseskötet után fokozatosan az öncenzúra jutott érvényre. A rendszer nemcsak publikálási tilalommal sújtotta őt, hanem azzal is, hogy megszüntette a Mladá tvorba (Új Alkotás) című progresszív irodalmi lapot, melynek Buzássy volt a főszerkesztője. Az ő útját a szabadságot elfojtó rendszeren belül inkább a kompromisszumok keresése, a többé-kevésbé passzív ellenállás jellemezte. A kommunista rezsim idején a fentebb vázolt kettősség mutatkozott meg Csehország és Szlovákia viszonylatában, amely részben a két ország(rész) íróinak 1967-ben, a Csehszlovák írószövetség IV. kongresszusán tanúsított magatartásából következett: a cseh írók által megfogalmazott tiltakozásokra reagálva szlovák kollégáik jobb esetben is kompromisszumokat kereső konformistáknak mutatkoztak.
A húszas évek elején, pontosan 1922-ben született két modernista alapmű, T. S. Eliot Puszta országa és James Joyce Ulyssese mellett meg kell említeni Rainer Maria Rilke ugyanazon évből való Duinói elégiáit és Szonettek Orfeuszhoz című művét. Ez a négy alkotás a 20. századi modern irodalom születését jelezte, s Közép-Európa számára közelebbiek voltak, jobban elérhetők. Eliot műve kapcsán és Rilke munkásságának jelentőségét sem feledve számos további összefüggés tárható fel egy cseh költő, Vladimír Holan  és egy szlovák költő, Ivan ©trpka  verseiben. Mindkettőnél nagy költői egységekre bukkanunk, s ugyanakkor töredékességre; megtaláljuk náluk az idő és a tér megszemélyesítését, a banalitás és az európai kulturális hagyomány egymás mellé helyezését a világirodalom alkotásaira való hivatkozásokban, az elsivatagosodott városi teret, az apokaliptikus víziókat, az utat, a zarándoklatot és a kiútkeresést. 
Ivan ©trpka a hatvanas években induló s a Mladá tvorba című folyóirat körül tömörülő szerzők egyikeként kezdte a pályáját. Az Allen Ginsberg csehszlovákiai látogatásával összekapcsolódó debütálása után a Magányos Futók  költői csoportjának többi tagjával, Ivan Laučíkkal és Peter Repkával együtt hamarosan kénytelen volt lemondani a publikálásról. ©trpka első, a hatvanas évekből való kötetei leginkább a beatnemzedék nyomvonalát követik, 1989 után azonban a költészete megváltozik, és (egyelőre) a Csendes kéz (Tichá ruka) címet viselő kompozícióban éri el a csúcspontját. Tíz elégiáról van szó, amelyek voltaképpen a Duinói elégiákra való intertextuális hivatkozások. Az út, illetve a kaotikus, égő, csüggedt, városi(nak mondható) és katasztrófa sújtotta (katasztrófa utáni) helyről kivezető menekülési útvonal motívuma az aszályos tájon át húzódó elioti utat idézi fel.
Vladimír Holan legerősebb szövegei jobbára a hatvanas évekből valók, némelyikük azonban az ötvenes években, a költőt sújtó publikálási tilalom idején született. Holan életművének csúcsát az Éjszaka Hamlettel (Noc s Hamletem) című nagyívű költemény jelenti, amelyre Kolář már említett, Prométheusz mája címet viselő kötetével és Jan Alois Zahradníček  kompozíciójával, A hatalom jelével (Znamení moci) együtt úgy tekintenek, mint a kommunista zsarnoksággal legerőteljesebben szembeszálló polemikus műre. Zahradníček a dantei infernó köreit járja be, Holan pedig Shakespeare előtt tiszteleg. Az Éjszaka Hamlettel azonban nem csupán Shakespeare-t és drámáinak egyik-másik főszereplőjét idézi meg, hanem az európai kulturális hagyomány tiszteletre méltó szereplőit is felvonultatja, és mindannyiukkal drámai hangvételű, leleplező erejű egzisztenciális párbeszédet folytat.
Kolář és Holan az ötvenes évek első felében, Buzássy hatvannyolc után, Ivan ©trpka pedig a harmadik évezred küszöbén dolgozott az Eliotéval kisebb-nagyobb mértékben rokonítható költői stratégiákkal, és civilizációnk különböző határhelyzeteiben s természetesen Csehország és Szlovákia társadalmi és történelmi kontextusában.       
A kommunista rendszer egykori országaiban érdekes tapasztalatra tettünk szert az idő nem éppen szokványos érzékelésével. A cseh és a szlovák irodalom számos fontos alkotásának esetében a hazai publikációs tilalom miatt nagy volt a művek születése és kiadása közötti időbeli távolság, a kölcsönös párbeszéd és információcsere csak a szamizdatok szintjén folyt, ami egyáltalán nem volt elegendő ahhoz, hogy az érintett országok között kialakuljon a szükséges, azaz a sztenderdet meghaladó irodalmi értékcsere. Az idő a kommunizmus éveiben ezen országok és kölcsönös dialógusuk ellen dolgozott, s akadályozta, hogy eltérő fejlődés helyett együtt haladjanak.

             G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA 



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu