Katarína Kucbelová
AZ ASZÁLYOS HUSZADIK SZÁZAD
(a cseh és a szlovák költészetről)
Rövid töprengés afölött, miként van jelen T. S. Eliot hagyatéka a múlt
század cseh és szlovák költészetében
Nem sokkal Thomas Stearns Eliot születése előtt az amerikai vasútállomások
órái még nyolcvan különböző időt mutattak. A tizenkilencedik század vége
és a huszadik század eleje volt az az időszak, amikor a gyakorlatban is
sikerült megragadni az időt mint jelenséget; a folyamat 1913-ban a mai
rendszert eredményező egységesítéssel tetőzött. Az 1914-es évben kitört
az első világháború, és a világ elrendezése alapjában megváltozott. Alig
száz évvel e sorsfordító események után egyenes adásban kísérhetjük figyelemmel
a katasztrófákat a világ bármelyik sarkából. S közben megéltük a világháborúk,
népirtások évszázadát, a totalitárius rendszerek létrejöttének és bukásának,
a technológia gyors fejlődésének a korát, Eliot versei pedig a költők új
és új nemzedékeihez találtak utat.
Az idő érzékelésének korábban meg nem élt változása Eliot művein kívül
Ezra Pound, James Joyce vagy Virginia Woolf alkotásaiban is adekvát módon
visszatükröződött. T. S. Eliot a Hagyomány és egyéni tehetség című esszéjében
s mindenekelőtt a Puszta ország (The Waste Land) költői kompozíciójában
mutatta be annak módját, hogyan érzékelhető a múlt és a jelen két párhuzamos
entitásként, és a „történelmi tudat” keretében kialakította az irodalmi
tradíciók egyéni nyomvonalát („a költőnek teljes mértékben tudatosítania
kell a főáramlatot, melynek irányát nem feltétlenül a legjobban csengő
nevek határozzák meg”). Akár képesek vagyunk az irodalom – s legkivált
a huszadik századi – terén, avagy a lövészárkaiban akceptálni a „vizionárius”
fogalmát, akár nem: Eliot művéhez számos elemző ragasztja hozzá ezt a jelzőt.
Az 1947-es évben, tehát egy évvel azelőtt, hogy Eliotnak „a kortárs irodalomhoz
való kivételes és úttörő hozzájárulásáért” odaítélték a Nobel-díjat, a
hajdani Csehszlovákia egyetlen tollforgatójaként találkozott vele költőnőként
is ismert cseh fordítója, Jiřina Hauková. A vele folytatott beszélgetés
során Eliot aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a változékony és gyorsuló
tempójú huszadik században lehetséges-e élni a költők előjogával, a víziók
megjelenítésével: „Sajnálom a költőket, akik fiatalabbak nálam, sokkal
nehezebb dolguk van; nehezebb idők járnak, s a költő feladata is nehezebb.
Nem szeretnék a helyükben lenni. A múltban a költőnek afféle előjoga volt
a jövőbe látás, ma azonban nincs ilyen joga, a költő sem képes a jövőbe
látni.” Egy évvel később Csehszlovákiában hatalomra került a kommunista
rendszer, amely korántsem csak a 42-es Csoport számára volt végzetes
– néhány költővel és képzőművésszel együtt Jiřina Hauková is ennek a tömörülésnek
a tagja volt. (Férje, a képzőművészet neves teoretikusa, Jindřich Chalupecký
volt a csoport elméleti kereteinek megalkotója, s ő bábáskodott a születésénél.)
A 42-es Csoport művészei a barikád túlsó oldalán találták magukat, s a
társulás központi alakja, a költőként és képzőművészként tevékenykedő Jiří
Kolář lett az első, akit Prométheusz mája (Prométheova játra) című
könyvének még publikálatlan kézirata miatt bebörtönöztek. Az ötvenes évek
első felének íróihoz és képzőművészeihez kapcsolódó jelenkori reflexiókban
a „megállított idő” fogalma bukkan fel. Csehszlovákia és az ötvenes évek:
semmiféle víziók, semmilyen jövő.
Annak kérdése, hogy miként érvényesül az angol-amerikai és nyugat-európai
irodalmi kontextusban a modern költészet alapítójának számító T. S. Eliot
művének a hatása, ma már valószínűleg nem jelent új felfedezésekkel kecsegtető
témát. Ha megvizsgáljuk azonban, hogyan reagáltak Eliot művére az egykori
Csehszlovákiában, akkor olyan szemponthoz jutunk, melynek révén érdekes
ismeretek birtokában folytathatunk összehasonlító vizsgálatokat a 20. századi
cseh és szlovák irodalom fejlődését és párbeszédét illetően, főleg azt
tartva szem előtt, hogyan konfrontálódott mindkettő azokkal a totalitárius
rendszerekkel, amelyek Csehszlovákia múltjának adott korszakára rányomták
a bélyegüket.
Szomszédaink, Európa vagy a nagyvilág szemszögéből Csehszlovákia természetesen
homogén egységnek tűnik, melynek keretében Csehország és Szlovákia is ugyanazokat
a történelmi eseményeket élte meg. Más kérdés, hogy a két ország egyformán
felkészült-e ezekre az eseményekre, s hogy miként érintették őket. Csehszlovákia
1918. évi megalakulása többé-kevésbé egybeesik Eliot alkotói pályájának
csúcspontjával. Munkásságát azonban egymástól eltérő időszakokban fedezték
fel a két országban, s hatása másképp tükröződött a szlovák, mint a cseh
irodalomban.
T. S. Eliot művére tehát máskor reflektáltak Szlovákiában, mint
Csehországban, a költők más-más nemzedékére volt befolyással az egyik és
a másik országban, rájuk gyakorolt hatása pedig a szabadság hiányával jellemzett
társadalmi viszonyok elleni tiltakozással kapcsolódott össze; a tiltakozó
hang a konkrét művekben sikerültebb vagy kevésbé sikerült módon szólalt
meg. Annak ellenére történt így, hogy Eliot költészetét az egyes csehországi
és szlovákiai szerzők másképp értelmezték a műveikben. A magukat Eliot
híveinek valló szerzők poétikájának közös nevezőjét mindkét országban a
metafizika jelentette, egyébként azonban különböző utakat jártak be, amelyek
ráadásul soha nem is keresztezték egymást. A helyzet alakulását jelentős
mértékben meghatározta, hogy az egyes művek más időszakban születtek, s
eltérő társadalmi és irodalmi összefüggésrendszerekben láttak napvilágot.
Az irodalomtörténet megállapítása szerint T. S. Eliot csehországi hatása
a 42-es Csoport némelyik költőjének munkásságában, az általuk kiadott urbánus
kiáltványban, főképp pedig a társulás legmarkánsabb személyiségének, Jiří
Kolářnak a művében mutatható ki, az angol mestert Szlovákiában egy költő,
Ján Buzássy fedezi fel a hatvanas években. Megjegyzendő, hogy mindmáig
ő a Puszta ország egyetlen szlovák fordítója.
A The Waste Land első cseh fordítása Jiřina Hauková és Jindřich Chalupecký
munkája volt, s Puszta ország (Pustá země) címmel 1947-ben adták ki. A
következő csehszlovákiai fordítás csaknem húsz évvel később, szlovák nyelven
és Pusztaság (Pustatina) címmel jelent meg, s a már említett Ján Buzássy
és Zuzana Bothová (később Hegedüsová) munkája volt. Eliot művének további
cseh nyelvű fordítását Jiří Valja készítette el 1967-ben, s ő is a Pusztaság
(Pustina) cím mellett döntött. Az 1989-es forradalom után hét évvel, 1996-ban
jut el az olvasókhoz Jiřina Hauková új fordítása, 2002-ben pedig ismét
születik egy cseh változat, ezúttal Zdeněk Hron tollából, aki a Kopár föld
(Zpustlá země) címet választotta.
A Puszta ország meghatározó témáinak egyike az első világháború és
társadalmi következményei által kiváltott reakció (maga Eliot azonban tiltakozott
az effajta, igencsak leszűkítő értelmezés ellen). Jiří Kolář művében az
elioti motívumok és témák a második világháború, a fasizmus, később pedig
a kommunista rendszer elítélésében köszönnek vissza.
A Puszta ország szlovák fordítása 1966-ban jelent meg; ebben az időben
debütált a Magányos futók generációja, de Ján Buzássy is, akinek pedig
nemzedéki szempontból inkább az irodalom világában valamivel korábban feltűnt
Konkretisták csoportjához (Ján Stacho, Jozef Mihalkovič, Ján Ondruą,
Ąubomír Feldek) kellett volna tartoznia. A 42-es Csoport születését az
1942-es évhez és Jindřich Chalupecký személyéhez kötötte, és a városi közegből
fakadó témákat tekintette magáénak. Az elsődleges metafizikai témakörtől
eltekintve Jiří Kolář töredékességen és naplószerűségen alapuló poétikája
az Eliot által a Puszta országba beépített idézetek modernista töredékességéhez
kapcsolódott. A legtöbb hivatkozást Kolář művében találjuk. Az urbánus
összefüggésrendszer tematizálása és a perifériára helyezett hangsúly nem
csupán Jiří Kolář esetében vált alapkővé, hanem az egész nemzedék tanúságtételét
meghatározta, a csoport képzőművészeit is beleértve.
A szlovák költészetben egészen más volt a helyzet. A Puszta ország
közvetlen hatása egyetlenegy költő, a már említett Ján Buzássy írásművészetében
nyilvánul meg nagyon egyértelműen, mégpedig a Síkság, hegyek (Pláň, hory)
című kötetben. Ján Gavura a költőnek szentelt monográfiájában megállapítja:
Buzássy szükségesnek tartotta az 1968. évi szovjet megszállás elleni tiltakozást,
de a művet akkor lehetetlen volt publikálni, kiadása 1982-ig elhúzódott;
közben viszont több változata is született, és a tiltakozó hang a kompromisszumra
törekvés miatt elhalkult. Buzássy e kötetében közvetlenül kapcsolódik a
Puszta ország bizonyos konkrét motívumaihoz, elsősorban a vegetációs rítusok
síkjához, amely a 42-es Csoport számára fontos és alapvető urbánus motívumtól
eltérően megtartja őt a természet környezetében. A szóban forgó kötetből
a Puszta ország mégoly erős hatása ellenére is hiányzik az urbánus kontextus,
s ez a hiány a 20. századi szlovák irodalom esetében tipikusnak mondható.
A jelenségnek objektív okai vannak: Szlovákia agrárország volt, hagyományos
értékei ezzel a ténnyel függtek össze.
Nem fér hozzá kétség, hogy a rendszer számára sem Kolář, sem Buzássy
nem volt megfelelő ember, aminek következtében a műveik nem jelenhettek
meg, mi több, a cseh alkotó esetében meg is semmisítették őket. Éppoly
vitathatatlan azonban, hogy miközben az 1968 utáni események Kolář a Charta
77 aláírására, majd emigrálásra késztették, Buzássy esetében az „elioti”
verseskötet után fokozatosan az öncenzúra jutott érvényre. A rendszer nemcsak
publikálási tilalommal sújtotta őt, hanem azzal is, hogy megszüntette a
Mladá tvorba (Új Alkotás) című progresszív irodalmi lapot, melynek Buzássy
volt a főszerkesztője. Az ő útját a szabadságot elfojtó rendszeren belül
inkább a kompromisszumok keresése, a többé-kevésbé passzív ellenállás jellemezte.
A kommunista rezsim idején a fentebb vázolt kettősség mutatkozott meg Csehország
és Szlovákia viszonylatában, amely részben a két ország(rész) íróinak 1967-ben,
a Csehszlovák írószövetség IV. kongresszusán tanúsított magatartásából
következett: a cseh írók által megfogalmazott tiltakozásokra reagálva szlovák
kollégáik jobb esetben is kompromisszumokat kereső konformistáknak mutatkoztak.
A húszas évek elején, pontosan 1922-ben született két modernista alapmű,
T. S. Eliot Puszta országa és James Joyce Ulyssese mellett meg kell említeni
Rainer Maria Rilke ugyanazon évből való Duinói elégiáit és Szonettek Orfeuszhoz
című művét. Ez a négy alkotás a 20. századi modern irodalom születését
jelezte, s Közép-Európa számára közelebbiek voltak, jobban elérhetők. Eliot
műve kapcsán és Rilke munkásságának jelentőségét sem feledve számos további
összefüggés tárható fel egy cseh költő, Vladimír Holan és egy szlovák
költő, Ivan ©trpka verseiben. Mindkettőnél nagy költői egységekre
bukkanunk, s ugyanakkor töredékességre; megtaláljuk náluk az idő és a tér
megszemélyesítését, a banalitás és az európai kulturális hagyomány egymás
mellé helyezését a világirodalom alkotásaira való hivatkozásokban, az elsivatagosodott
városi teret, az apokaliptikus víziókat, az utat, a zarándoklatot és a
kiútkeresést.
Ivan ©trpka a hatvanas években induló s a Mladá tvorba című folyóirat
körül tömörülő szerzők egyikeként kezdte a pályáját. Az Allen Ginsberg
csehszlovákiai látogatásával összekapcsolódó debütálása után a Magányos
Futók költői csoportjának többi tagjával, Ivan Laučíkkal és Peter
Repkával együtt hamarosan kénytelen volt lemondani a publikálásról. ©trpka
első, a hatvanas évekből való kötetei leginkább a beatnemzedék nyomvonalát
követik, 1989 után azonban a költészete megváltozik, és (egyelőre) a Csendes
kéz (Tichá ruka) címet viselő kompozícióban éri el a csúcspontját. Tíz
elégiáról van szó, amelyek voltaképpen a Duinói elégiákra való intertextuális
hivatkozások. Az út, illetve a kaotikus, égő, csüggedt, városi(nak mondható)
és katasztrófa sújtotta (katasztrófa utáni) helyről kivezető menekülési
útvonal motívuma az aszályos tájon át húzódó elioti utat idézi fel.
Vladimír Holan legerősebb szövegei jobbára a hatvanas évekből valók,
némelyikük azonban az ötvenes években, a költőt sújtó publikálási tilalom
idején született. Holan életművének csúcsát az Éjszaka Hamlettel (Noc s
Hamletem) című nagyívű költemény jelenti, amelyre Kolář már említett, Prométheusz
mája címet viselő kötetével és Jan Alois Zahradníček kompozíciójával,
A hatalom jelével (Znamení moci) együtt úgy tekintenek, mint a kommunista
zsarnoksággal legerőteljesebben szembeszálló polemikus műre. Zahradníček
a dantei infernó köreit járja be, Holan pedig Shakespeare előtt tiszteleg.
Az Éjszaka Hamlettel azonban nem csupán Shakespeare-t és drámáinak egyik-másik
főszereplőjét idézi meg, hanem az európai kulturális hagyomány tiszteletre
méltó szereplőit is felvonultatja, és mindannyiukkal drámai hangvételű,
leleplező erejű egzisztenciális párbeszédet folytat.
Kolář és Holan az ötvenes évek első felében, Buzássy hatvannyolc után,
Ivan ©trpka pedig a harmadik évezred küszöbén dolgozott az Eliotéval kisebb-nagyobb
mértékben rokonítható költői stratégiákkal, és civilizációnk különböző
határhelyzeteiben s természetesen Csehország és Szlovákia társadalmi és
történelmi kontextusában.
A kommunista rendszer egykori országaiban érdekes tapasztalatra tettünk
szert az idő nem éppen szokványos érzékelésével. A cseh és a szlovák irodalom
számos fontos alkotásának esetében a hazai publikációs tilalom miatt nagy
volt a művek születése és kiadása közötti időbeli távolság, a kölcsönös
párbeszéd és információcsere csak a szamizdatok szintjén folyt, ami egyáltalán
nem volt elegendő ahhoz, hogy az érintett országok között kialakuljon a
szükséges, azaz a sztenderdet meghaladó irodalmi értékcsere. Az idő a kommunizmus
éveiben ezen országok és kölcsönös dialógusuk ellen dolgozott, s akadályozta,
hogy eltérő fejlődés helyett együtt haladjanak.
G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|