Drago Jančar
Septentrion jövevényei
(ex Oriente lux, ex Occidente luxus?)
"Kicsiny alma a forgó Föld, már nincsenek rajta földrajzi
értelemben vett fehér foltok. Itt, Európában viszont elég, ha valamelyik
keleti vagy északi pontjáról származunk, amelyet ritkábban keresnek föl
az utazók, máris a Septentrion jövevényeinek számítunk, a lakhelyünkről
csak annyit lehet tudni, hogy ott hideg van."
(Czesław Miłosz: Családias Európa, Mihályi Zsuzsa fordítása)
A PEN-találkozó végén, a jókedvű írótársakkal folytatott, éjszakába
nyúló hosszú eszmecsere után magunkra maradtunk Adam Michnikkel. Az asztal
tele volt üres poharakkal, odakint a hajnal első fényében megcsillant a
bledi tó tükre. Idebent lassan kihűlt az éjszakai vitázók sok ezer heves
szava Kelet-Európa bukásra ítélt diktatúráiról, a szabadságról, a közeledő
új időkről, a demokráciáról, az irodalomnak az új társadalmakban várható
szerepéről és minden létező dologról, ami csak feltört elménkből és szívünkből
abban az 1990 körüli forrongó időszakban. Adam kissé bágyadtan bámult bele
a tavi pirkadatba és ezt kérdezte:
–Drago, tudod te, tulajdonképpen mire törekszünk? – Én úgy véltem,
tudom, ezért csodálkozva néztem rá. – Valami olyan dögunalomra, mint Hollandia
– mondta Michnik. – Te szívesen élnél abban az unalomban? – Keserűen kacagtunk
a melankolikus alpesi hajnalban a fényes célon, amire életünk javát feltettük.
– Miért pont Hollandia – kérdeztem –, miért nem Dánia? Vagy ami még jobb,
Svájc? Akkoriban Svájc volt az eszménykép, erről beszéltek nap mint
nap az új kor újságírói és politikusai az én Szlovéniámban. Svájcban az
élet sokkal normálisabb és unalmasabb mederben folyik, és ha valami hét
közben nem tetszik, arról vasárnap népszavazást tartanak. Hanem Adam valamiért
egyre kitartott Hollandia mellett. Értettem a paradox poént, Európa keleti
országaiban az emberek végre a jólét és a demokrácia szerinti normális
életet kezdenék élni, politikai megrázkódtatások, titkosrendőrségek, nélkülözés
és a mindennapi élet keservei nélkül. Adam kérdésében nem volt semmi sértő
a csodálatos ország, Hollandia iránt, és a svájci népszavazásokra tett
megjegyzésemben sem volt semmi, ami sérthette volna a svájci demokráciát.
Húsz év múlva az ő Lengyelországa és az én Szlovéniám normális demokratikus
unalomban él, engem évente többször népszavazásra hívnak, egyszer a hőerőművek,
máskor a köztelevízió státusza, harmadszor a boltok vasárnapi nyitva tartása
ügyében. Az Alpok és az Adria között elterülő kicsiny köztársaság életét
időnként felkavaró politikai botrányok és korrupciós ügyek csak fokozzák
ezt az unalmat, a nagy viharok valahogy provinciális módon egyhangúakká
válnak. Igen, Adam, ezt akartuk. Az a hajnal a bledi tónál, az volt az
utolsó állomás az ellenállás melankóliáján át vezető hosszú úton, ahogy
talán Krasznahorkai László jellemezné diktatúrában leélt életünket.
Ma már a történelem mélyéből visszhangzik a kulcsok csörgése, ahogy a prágai
Vencel téren, mint hajdan a jerikói trombiták, lerombolták a boldog és
örök diktatúrák falait a munkások, parasztok és haladó értelmiségiek országaiban.
Akkor, húsz évvel ezelőtt váratlan normalitásunknak örültünk, és a
következő években lelkesedéssel és tűzijátékkal ünnepeltük új közös hazánkat,
Európát. Igyekeztünk mielőbb elfelejteni, mi minden történt velünk az európai
csillagok közé vezető út során; a mindennapok anyagi gondjai, a titkos
éjszakai órán kimondott fennkölt szavak a szabadságról és a demokráciáról,
ezeket ma ünnepségeken hangoztatják és banálisan csengenek; félelem és
bátorság, Majakovszkij és Pound, ellenállás és árulás, Lenin és Sztálin,
Sartre és Camus, katolicizmus és kommunizmus, abszurd és értelem, börtön
és kormánypalota különös útvesztőin verekedtük végig magunkat, felkapaszkodtunk
és lezuhantunk.
Amikor úgy egy évvel a bledi reggel után Michnikkel együtt Párizsban
találtam magam, először gondoltam arra, hogy akinek nincsenek ilyen tapasztalatai,
nem egykönnyen fogja megérteni, miféle szenvedéllyel és miféle reményekkel
kapaszkodtak a kelet-európaiak az úgynevezett európai kulturális és demokratikus
értékekbe. A Chaillot-palotában voltunk, a grandiózus teremben az Eiffel-torony
sziluettjével, itt gyűlt össze Kelet és Nyugat értelmisége a francia kormány
által szervezett első nagy közös találkozóra, hogy megvitassák az új közös
Európa mibenlétét. A tribün felett, ahol a vitázók felléptek, óriási felirat
terpeszkedett Les Tribus ou l'Europe – Törzsek vagy Európa. Nem volt kétséges,
hogy Európa neve a jólétet, a rendet és a békét rejti, a törzsek pedig
mindazt jelenti, ami abban az időben Keletről érkezett: országok szétesését,
nacionalizmusokat, társadalmi megrázkódtatásokat, háborúba torkolló balkán
válságot. Néhány előadó, főként Alain Finkielkraut francia filozófus haladéktalanul
felemelte szavát a vita címe ellen, valaki azt mondta, hogy a vasfüggöny
Jalta óta ott van a fejekben. Egyes Keletről érkező írók türelmesen magyarázták,
hogy a vasfüggöny túloldalán megőrződtek az európai zsidó-keresztény elvek,
a felvilágosodás és a liberalizmus, de ha ez így van, válaszoltak a nyugati
származásúak, miként lehetséges, hogy a széthulló Szovjetuniótól a Balkánon
kitörő fegyveres összecsapásokig egyre növekedik a nagy és kis nacionalizmusok,
az átláthatatlan politikai és kulturális konfliktusok káosza? Ha ti is
Európa vagytok, akkor végre legyetek azok, éljetek és viselkedjetek európaiak
módjára, éspedig azonnal.
Akkor éreztem magam először úgy, mint Septentrion jövevényeinek egyike.
Arra gondoltam, hogy életem javát valóban más világban éltem le. Olyanban,
ahol az élet külső formáit és belső módozatait fél évszázadon át tartó
hatalmas társadalmi kísérlet határozta meg, amely voltaképp az egyenlőség,
testvériség és szolidaritás régi európai álmait próbálta megvalósítani.
Eközben viszont eltaposta az egyéni szabadságot és méltóságot, a politikai
szabadságot, gettóba zárta a művészi alkotómunkát, és életünket mindenféle
nélkülözésekkel, megalkuvásokkal és árulásokkal teli komor, nyomasztó tengődéssé
változtatta. Valóban ennyire egyszerű volna a dolog? Mint a tréfás bon
mot szerint abból az időből, amikor a Kelet még az egyenlőségről szóló
bombasztikus jelszavakban fürdött, a Nyugat meg a fogyasztás sötétjében
tévelygett: ex Oriente lux, ex Occidente luxus? Septentrion sötétjében
talán sose nevettünk? Talán nem vitatkoztunk éjszakákon át esztétikai és
etikai kérdésekről, líráról és epikáról, színházról és zenéről, Heideggerről
és Rilkéről, metaforákról és allegóriákról, vajon nem alapítottunk újra
meg újra betiltott irodalmi folyóiratokat, vajon nem fejlesztettük ki a
nyelv, az irónia, a fekete humor iránti kifinomult érzéket, vajon nem volt
az életünkben több szolidaritás, bátorság, izgalom, vakmerőség és kockázat,
mint amennyi a Septentrionon túli rendezett világba belefért?
1994-ben Varsóban találkoztam Czesław Miłosz-sal. Mindketten a Res
publica folyóirat körének fiatal lengyel intellektueljei által szervezett
vitára voltunk hivatalosak a demokráciáról és irodalomról. Az irodalom
és a demokrácia kapcsolatának kérdése csak olyan író számára tűnhetett
szokatlannak, aki alkotó éveit rendezett nyugati demokráciában töltötte.
Annak az írónak, aki a diktatúrában alkotott, logikus volt, hogy az irodalom
egyszerre kikerült a figyelem középpontjából, nem volt többé fészke a jelképekbe
és metaforákba rejtett titkos összeesküvéseknek, sem a felforgató etikai
és társadalmi kérdéseknek, az alkotás nem volt többé a szabadság tere,
a tréfa, az irónia, a szatíra elvesztette a mélyebb jelentés vonzerejét,
ahogy egyszer réges-rég a német író, Grabbe megírta, többé nem foglalkoztak
vele a cenzorok és a politikai aparatcsikok, mivel az irodalom a maga felforgató
eszméivel a szabadság tereit próbálta tágítani, azok viszont kitágultak
az esztétikától az etikai és társadalmi kérdésekig – ahogy Brodszkij mondaná:
az esztétika az etika szülőanyja –, az irodalmi folyóiratok körül többé
nem gyülekeztek az ellenzékiek, normális, unalmas közegben találták magukat
a történeteikkel meg a stílbravúrjaikkal, továbbá egyre nagyobb függésben
a mindinkább kommercializálódó kiadói piactól. Czesław Miłosz számára semmi
új nem volt ebben a helyzetben. Pályája Nyugaton bontakozott ki az utóbbi
negyven évben, a szimpózium témája nem nagyon izgatta. Edvard Kocbek szlovén
költőről beszélgettünk, aki keresztényszocialista volt, a háború alatt
partizánként csatlakozott a kommunistákhoz, a háború után pogromot indítottak
ellene, kiközösítették, ellenzéki volt. Ez a tüneményes intellektuel, a
francia perszonalisták útitársa elborult elmével fejezte be az életét.
Szelíd és bölcs beszélgetőtársam e témánál felélénkült, Kocbeknek az ideológiákkal
terhes huszadik század veszedelmes szakadékai között leélt élete és a versei
érdekesebbnek tűntek Miłosz számára, mint az irodalom és a demokrácia kérdése,
mint a tömegkultúra, amiről előadásában beszélt többek között, a lelki
mélységek emberének bolyongása érdekelte, a költő, akit felőrölt a történelem
vak háborgása. Megértettem őt: nem kell megtagadnunk az ideologikus társadalmak
zűrzavara, a történelem tébolya közepette leélt életünket, ezt az egyén
keresgéléseivel és a kor összes bonyolultságával teljes életet nem kell
megtagadnunk. A történelem sötét labirintusában arcába néztünk a társadalmi
erőszaknak, de tulajdon sorsunknak – és a művészetnek is.
Egy zsidó vendéglőben elköltött ebéd folyamán, a társaság másik jeles
tagja, George Steiner arról beszélt, hogyan bóklászott Katowice egyik külvárosában,
a kommunista Lengyelországban, az üzemcsarnokot keresve, egy fantasztikus
színielőadás kedvéért, a legjobb volt, amit európai színházban valaha látott.
Most meg nem látni mást a varsói színházakban, mint szórakoztatást, tulajdonképpen
minden afelé tart, az úgynevezett entertainment felé, ami nem más, mint
Broadway. Miként lehetséges, hogy az akkori körülmények között mély, sose
unalmas, nagyon kommunikatív, mégis magas szintű esztétikum született,
amit az emberek tömegesen fogadtak be? Lehet, hogy egyszerű volt a válasz:
mert nem létezett a Broadway musicaljeihez fogható szórakoztató produkció.
Mégis micsoda ellentmondás, hogy a zárt és ellenőrzött társadalmakban hatalmasra
szélesült a művészi kutatómunka, megérte a kockázat, amit a közönség széleskörű
igenlésével jutalmazott, az ideológiai monolit alatt pezsgett az alkotóművészet.
Volt egy pillanat, amikor az általunk megélt idő eltávolodott a történelembe.
A sötét varsói utcán elment Czesław Miłosz is, elbúcsúztunk, és ma is látom,
ahogy a nagy költő és Marek Zaleski eltávolodnak a varsói ködben. A fiatal
értelmiségi, a Res Publica szerkesztője, aki Varsóba hívott bennünket,
karon fogva vezette az ősz férfiút, aki többet látott és értett, mint amennyire
mi képesek vagyunk. A nemzedékek közötti, emberi kapcsolat megható jelenetének
voltunk szemtanúi.
Arra a varsói szereplésre én Witold Gombrowicz gondolatát választottam:
a művészet kedveli a nagyságot, hierarchiát, feudalizmust, abszolutizmust,
míg a demokrácia egyenlőséget, toleranciát, nyitottságot és testvériséget
hirdet (Reiman Judit fordítása).
A Res Publica munkatársainak körével folytatott vitákban éreztem, hogy
pontosan értették Gombrowicz paradox gondolatát. A beszélgetés a művészetről
csak részben kapcsolatos a kérdésekkel, amelyeket akkor tesznek fel a társadalmak,
amikor berendezkedésük gátolja a művészi szabadságot. Továbbá az annyiszor
megénekelt és várva várt demokrácia tulajdonképpen mindig a pragmatikusok
meg a középszer dolga, és a politikai elitbe a választások alkalmával többnyire
intellektuális képességekkel csak elvétve rendelkező átlagemberek kerülnek.
Ezzel nincs is semmi baj. A művészetnek, az írásművészetnek azonban megvannak
a belső szabályai, hierarchiája, feudalizmusa. Amennyire megítélhetem,
Miłosz és Steiner számára is magától értetődő volt ez az elgondolás.
A következő években a Literatur Express utasa lettem. Így neveztük
el német fordítómmal valamelyik vonaton szüntelen utazásainkat, felolvasásainkat,
vitáinkat, fejtegetéseinket. Valahogy hozzászoktam annak gondolatához,
hogy egy ismeretlen és távoli kor tapasztalatainak írója vagyok, aki sohasem
tudja megmagyarázni azt a kort és olyan tapasztalatnak, amit a mégoly türelmes
és kíváncsi hallgató számára sem tud teljességében reprodukálni. Hogy újra
meg újra mindig klisékben és sablonos megközelítésekben találja magát.
És hogy az olvasók többsége a tapasztalatokat abból a korból, a vasfüggöny
mögül nem is a regényekben vagy a novellákban fogja keresni, hanem a szerző
magyarázataiban. Ezek azonban mindig csak megközelítőlegesek. Hogyan mondhatnám
el az olvasónak, hogy a távoli 1978-as évben írott A gályarab című történelmi
regényem inkvizíciós légkörét a mégoly elviselhető, jugoszláv diktatúra
ihlette, és a körülmények dacára is erős élni akarás szólal meg benne.
Csak miután elmondtam, hogy a regényt a börtönben kezdtem írni, lehetett
közelíteni a nehezen elmondhatóhoz. Mégis mindig újra el kellett magyaráznom
a társadalmi körülményeket, és hagyni, hadd csússzunk bele a kommunista
diktatúra sötétjéről és a holland valamint svájci normalitásról szóló közhelybe,
vagyis az unalomba. Bevallom, úsztam a boldogságban, amikor megjelent az
említett regény gyönyörű német kiadása, készen álltak mélyenszántó gondolataim
a tartalmáról, stílusáról és nyelvéről, a vásár standján, ahol a kiadó
bemutatta a könyvet, egész nap vakítottak a reflektorok, és nekem egész
nap ugyanarra a kérdésre kellett válaszolnom: mi a véleményem az akkor
tetőző jugoszláv válságról. Este, amikor már takarították a standokat,
a vásározók pedig siettek megszolgált vacsorájuk és szállásuk felé, megérkezett
valamelyik bajor rádió riporternője. Udvariasan megkértem, hadd beszélhessek
erről a szép könyvről, történelmi regényről, amely érintetlenül, kérdezetlenül
feküdt előttem az asztalon. Természetesen, felelte, és én elhadartam a
gondolataimat a regényről. Végre sikerült. Az újságírónő végül közölte,
hogy fel kell tennie a kérdést, amiért tulajdonképpen idejött: igaz-e,
hogy tulajdonképpen Szlovénia idézte elő a jugoszláv válságot?
Valamennyi kisebb-nagyobb, nevetséges és abszurd septentrionális félreértés
közül a mai napig nyomja a lelkemet egy értelmetlen affér annak az országnak
az írójával, amelyről Michnikkel egy reggel sok évvel ezelőtt eltöprengtünk,
vajon akarnánk-e élni az ő csodálatos unalmukban? Egy másik panelben, megint
minden könyvvásárok könyvvásárán, megint az irodalomról és megint a demokráciáról
elismételtem Gombrowicz Varsóban mar idézett gondolatát. A Hollandiából
érkezett kolléga láthatóan felháborodott. Mikrofonnal a kezében, a közönséggel
teli terem előtt kioktatott arról, hogy a demokrácia azért más, mint amit
a kommunista diktatúrák prezentáltak. A demokráciát a diktatúráktól eltérően
lehet kritizálni, de megtámadni nem. Amikor látta, hogy válaszolni próbálok,
és valóban a mikrofonért nyúltam, annyit akartam csak mondani, hogy nem
támadom a demokráciát, mindössze … elvesztette az önuralmát és kiabálni
kezdett: egyáltalán minek beszélnek ezek a kelet-európaiak a demokráciáról!
Tegnap még diktatúrában éltek, ma meg arról beszélnek, hogy az európai
demokrácia a középszer dolga! Ekkora határozottságra a torkomon akadt az
ellenvetés. Már a nyelvemen volt valami olyasmi, hogy drága uram, Keleten
a demokrácia ügyéért egyesek a börtönt is megjárták, mialatt ön ... De
nem mondtam semmit. E hidegzuhanyra úgy éreztem magam, mint Havel darabjának
főszereplője, Vanek, aki tud mindent, de inkább hallgat. A félreértés teljes
volt. Úgy véltem, hosszú előadásba kellene fognom a diktatúrában élő művészről,
hogy megértse az a művész, aki normális demokratikus unalomban él. Megint
egyike voltam Septentrion jövevényeinek.
Azóta tudom, hogy mindenkinek, aki nem érti, és annak is, aki nem akarja
megérteni, kezébe kell nyomnom Czesław Miłosz: Családias Európa című könyvét:
ezt olvasd el!
Időnként azt kérdem magamban, miként lehet, hogy családias Európánkban
eltöltött húsz közös év után még mindig nem egy nyelvet beszélünk? Mert
nincs közös emlékezetünk? Talán nemcsak a különböző társadalmi rendszerekről
van szó, amelyek gondolkodásunkat és érzelmeinket formálták, talán valami
mélyebb oka lehet, netán egyazon kontinens két lelkületéről van szó?
Azt hiszem, ismerem mindkettőt. Ifjúságomat az osztrák határtól alig
tizenhat kilométerre fekvő városban töltöttem. Odaát volt hosszú éven át
a terra incognita, ahol luxus uralkodott, de mire tizennyolc éves lettem,
már nyitva voltak a jugoszláv határok, gyakran átmentünk, és Olaszország
sem volt messze. Ha összeszámolnám az USA-ban, Németországban, Ausztriában,
Franciaországban, Svájcban és Hollandiában töltött heteket és hónapokat,
összegyűlne pár életév. „Nyugati” tapasztalataimmal tehát nem kellene teljesen
idegennek éreznem magamat. Sokáig berzenkedtem a jelzőtől, hogy kelet-európai
író volnék. Szlovéniáról beszéltem, amelyben otthonos a közép-európai kulturális
örökség, a barokk, a felvilágosodás, az iskolák Mária Terézia korától fogva.
A nyolcvanas években már kiforrott íróként vettem részt a Közép-Európáról
folytatott disputákban, úgy éreztem, ezekkel túllépünk az értelmetlen európai
törésvonalakon, arról az időről írtam akkoriban, amikor az emberek, az
árucikkek és az eszmék úgy fognak utazni, mint felettünk a felhők, az égi
vándorok. Kelet-európai íróvá csak a berlini fal leomlása után váltam,
még inkább Szlovéniának az Európai Unióba való belépésével. Sokáig gondoltam,
hogy ez üres klisé, az irodalom az irodalom, Európa pedig Európa. Septenptrion
jövevényeinek általam megélt különféle tapasztalatai után lett számomra
végleg világos, hogy olyan világhoz tartozom, amely Czesław Miłosz -sal
eltűnt a ködben egy varsói utcán. Olyan világhoz, amely nincs többé, vagy
pedig napról napra kevesebb van belőle. Amely hamarosan már csak a mi történeteinkben
és mondatainkban létezik.
Kevés sikerrel és egyre kevesebb reményével annak, hogy meg is értenek,
arról írtam és beszéltem az utóbbi években, hogy Európa keleti felében
az irodalom és általában a művészet egész idő alatt eleven forrongásban
volt, hogy az irodalom különös erővel rendelkezett, bátorságot adott az
embereknek, vagy legalábbis kérdéseket tett fel nekik és elgondolkodtatta
őket. Ha Londonban történelmi drámaként játszották Shakespeare műveit,
írtam, Varsóban a hatalomért folytatott harcról szóló mai drámaként adták
elő, és Shakespeare véres királyai a 20. századi Kelet-Európa véreskezű
hatalmasságaiként jelentek meg. Jugoszláviában eljátszani a Lear királyt
a titói örökségért vívott harcról való beszédet jelentette. E kor legfontosabb
drámája Szlovéniában Dominik Smole Antigonéja. És noha ez a dráma is az
antik Thébában játszódik, valamennyien, akik olvasták vagy színházban látták,
megértették, hogy Smole Antigonéja a fivérével együtt a háború utáni kommunista
erőszak eltitkolt áldozatait is el akarja temetni, és hogy a mai ember
dilemmáiról, a lázadásról és a szabadságról beszél. Az irodalom és az olvasó
között ebben az európai, közép-európai időben láthatatlan és erős feszültség
állt fenn, s az mágikusan és felszabadítóan hatott. Emlékezzünk csak arra,
micsoda atomrobbanást idéztek elő a társadalomban az olyan ártalmatlan
nevű folyóiratok, mint a Literarny Noviny vagy a Plamen Prágában vagy később
a Nova revija Ljubljanában. Alacsony példányszámban közzétett, bonyolult
filozófiai szövegeiket az emberek tízezer számra sokszorosították, s azok
heves vitákat és politikai reakciókat váltottak ki. A cseh és szlovák íróegyesület
prágai épületének fényképe a szovjet tankok 1968 augusztusában rászegeződő
ágyúcsöveivel ma már alig érthető történelmi kuriózum.
Aki meg akarja érteni Európát, nem elég, ha megérti, hogyan élt fél
évszázadon keresztül Hollandia, azt is meg kell értenie, hogyan élt Magyarország.
A tudatlanság és a feledés túl öntudatossá és arrogánssá teszi az embereket.
Érvényes ez persze az újra meg újra meg nem értett és sértődött keletiekre,
akik a közös Európába való bekapcsolódást a jóléthez, az új autómárkákhoz
és az entertainment csillogásához vezető rövidebb útnak gondolták, eközben
pedig elvesztették individualitásukat és történelmi emlékezetüket. Az agyakban,
amelyekbe az általános iskolától fogva a tudás mellett a holnapi kommunizmus
utópiáját is beletöltötték a közoktatás tölcsérein, hamarosan megtapadtak
az új európai utópiák is. És amikor az állással, a pénzzel és a szórakozással
nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elképzelték, sőt ami rosszabb, a gazdasági
válság miatt az új utópia megint eltávolodik valahova a messzeségbe, az
emberek ostoba nosztalgiával fordulnak azokba az időkbe, amikor szeretett
atyai vezetőik mosolyogtak rájuk a plakátokról és a képernyőkről. Az írók
emlékezése arra a korra nem a nosztalgia a kollektíva melegének hamis biztonsága
iránt, hanem az emlékezés sok emberre, egyénekre, kíváncsi, kereső, gyakorta
lélekben meghasonlott és rémült emberekre, a félelem és bátorság embereire,
akik a szkepszist a kockázattal és a kitartó ellenállással egyesítették.
Ez a tapasztalat jó orvosság minden társadalmi utópia talmi csillogása
ellen. Pont a művészet, leggyakrabban az irodalom tette lehetővé számunkra,
hogy megérthessük és magunkban egyesítsük a két európai történelmi tapasztalatot,
egyazon Európa mindkét lelkét. A kor, amit végigéltünk Keleten, szétrombolta
a határokat „az egyéni és a társadalmi, a stílus és az intézmény, az esztétika
és a politika” között, ahogyan Miłosz ír erről a tapasztalatról. Az irodalomban,
akárcsak az életben ez a gyengeség és a másság iránti érzékenységet jelenti.
Azokban az években, amikor Európa nagy része még az úgynevezett vasfüggöny
mögött terült el, Nyugat-Európában – nagyrészt jogosan – elterjedt az elképzelés
a sötét és hideg tájakról, a málló homlokzatú régi városokról és a fekete
autókról, amelyekből a pislákoló utcai lámpák alatt bőrkabátos férfiak
szállnak ki, hogy ismeretlen helyre hurcolják az igazságos társadalmi rend
felforgatásával gyanúsított embereket. Ez a kép a mai fiatal európai számára
éppoly idegen és felfoghatatlan, mint gyermekkorának komor és nehezen érthető
Grimm-meséi – ha ugyan felolvasták neki azokat. Az egyesült, az emberek,
az áruk és az eszmék szabad áramlásáról, a toleranciáról és a nyitottságról
elzengett magasröptű tirádák Európájában, igaz, már a gazdasági válságok
sötét felhői alatt, hovatovább csak az idősebbek és a történészek tudják,
mit jelent a „vasfüggöny”. Meg az e sorok írójához hasonló különcök, akik
olyan emléktárgyakat őriznek, mint egy faldarab, amit régen, több mint
húsz évvel ezelőtt a lánya hozott Berlinből, vagy a szögesdrót darabja
az osztrák-magyar határról, amit magyar fordítójától kapott majdnem ugyanakkor.
Ahelyett, hogy kakukkos svájci órán gyűlne otthon a por, velencei gondolán
vagy holland klumpán, nála a porfogó a fal meg a szögesdrót egy darabja.
Belátom, különös. De még különösebb, hogy húsz év után időnként még mindig
úgy érzem magam, mint Septentrion jövevényeinek egyike. És ez nem
rossz, nem is unalmas.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|