Petra Hůlová
Levél Czesław Miłosznak
Tisztelt Miłosz úr!
Nyári reggel volt, négy vagy öt óra. A levegő, akár a kagyló belseje,
rózsaszínben és gyöngyházszínűben játszott, mondhatnánk tökéletes émail.
– írja 1958-ban a Szülőföldem Európa című esszéjében. Émail és nem e-mail,
tudom, tudom. Más időket élünk. Elképzelem, ahogy kis fehér terítővel az
ölében kagylót nyitogat, egyiket a másik után egy kis, meghitt étteremben
a Montmartre-on, mint egy született párizsi. Nem egészen harminc évvel
később, nyolcvanhét nyarán kagylókat gyűjtök a szüleimmel a szürke Balti-
tenger piszkos partján. Hűvös az idő, borult az ég, és a partszakasz egyetlen
büféjében csak azt a lisztízű lengyel virslit lehet kapni. A hotelben reggelire
meleg tejlevest adnak, a nővéremet és engem a hányinger kerülget tőle mindannyiszor.
Azt írja, hogy Prága, élete első nyugat-európai fővárosa, harmincegyben
elbódította nevetéssel és muzsikával teli, habos levegőjével. Azt a „forró,
ölelkező, egymásba kapaszkodó emberiséget” – írja, legszívesebben mindenestül
felfalta volna. Akkor húsz éves volt. A vilnai egyetem félszeg diákjaként
igazán csak Litvániát ismerte. Az a kirándulás, amikor a barátaival a Csehszlovákiában
vásárolt kenut leutaztatták a Bodeni tóhoz, hogy tovább a Rajnán evezve
a lehető legközelebb jussanak vele Párizsig, a maga ötlete volt? Mert itt
csak annyit ír, hogy a terv a következő volt, kettőspont. És mindennek
ellenére éppen ennek, a viszonylag rövid nyugati kirándulásnak szentel
figyelemreméltó tizenöt oldalt a Szülőföldem Európában. Először lenni úgymond
„kint”, ahogy sokáig mondták nálunk, keleten, valóban egész életre szóló
élmény, ebben igaza van (soha nem felejtem el az első szivárványos labdámat
a bécsi Mariahilferstrasséről, akkor tízéves voltam. 1990-et írtunk, épp
megnyitották a határokat, és a bécsi üzletekben mindenfelé ez a tábla lógott:
Csehek, ne lopjatok!).
Örülök, hogy éppen Prága volt az első nyugat-európai nagyváros, amelybe
ellátogatott. Nekünk ugyan soha nem tűnt nyugatinak. Az én életemben legalábbis
biztos nem. Legfeljebb közép-európainak, de gyakran egyszerűen csak keletinek.
Minél keletebbre megy, minél közelebb van Oroszországhoz, annál inkább
igyekeznek majd meggyőzni magát az emberek, hogy pontosan, egészen pontosan
Európa közepében van. Erre esküsznek Lengyelországban, nálunk Csehországban,
Szlovákiában, Ukrajnában és Fehéroroszországban. Vitatkozni velük annyi,
mint megfosztani őket a reménytől. Csehország egy lengyelnek annyit jelent,
hogy már egy lábbal nyugaton van, azért ez a fenenagy imádat a maguk részéről,
mégha nem is őszinte. Nem őszinte, mivel maguk, lengyelek azt tartják rólunk,
csehekről, hogy gyávák és meghunyászkodóak vagyunk, nem ám olyan hősök,
mint maguk. Azt írom, maguk, lengyelek, pedig Maga Litvániában született,
és a fiatalkorát is ott élte le. De ez Magának nem lesz probléma. Gyűlöli
a nacionalizmust, ezért allergiás a jobboldalra is. A nacionalistákat a
nemzet vaskalaposainak titulálja, és én nem is csodálkozom ezen, habár
az Ön balos múltjával, ha nem lenne mögötte ez a golyóálló renomé, manapság
eléggé el lenne ásva. Sok középkorú és idősebb cseh entellektüelnek gyanús
lenne egy olyan ember, aki egy népi demokrácia diplomatájaként futott be
karriert. A huszonévesek, akik inkább erre a mi fura kapitalizmusunkra
allergiásak, és akik a cseh kommunizmus rémségeiről csak az iskolában hallottak,
már elnézőbbek. De Maga azokon, akiknek nincsenek marxista tapasztalataik
inkább a nyugati bagázst érti, nem? Így csak mi nevezhetjük őket Európában,
mi, szélesarcú szlávok és közben cinkosan összekacsintunk. Ne gondolja,
hogy én más vagyok. Tizennyolc éves voltam, amikor először jártam Amerikában,
és ez a kissé ambivalens hozzáállásom a mai napig megmaradt. A csodálat
és a megvetés zavaros egyvelege. Azt a vágyat, hogy bekebelezhessem mindazt
a szépséget és felszabadultságot, és megtömjem magam vele, mint egy liba,
röviden, azt, amit Maga is érzett a prágai kirándulás alkalmával, én is
ismerem, csak az USA-ból. Ha megvan a megszokott komfort, akkor teljesítményben,
logikában, felelősségvállalásban és önbizalomban verhetetlenek. Folytassam?
Körültekintésben, humánumban, demokráciában. De ha leemeljük az üvegbúrát
és besüvít a kelet-szibériai sztyeppék fagyos szele, vagy az arab sivatag
halálos forrósága, a nyugat el van veszve. A barbár betörés esetére rendszeres
hideg zuhannyal edzem magam, Európa elnéptelenedése ellen pedig gyerekszüléssel
harcolok. Hogy nevetséges? De miért lenne nevetséges saját magunkkal kezdeni?
A nyugat-európaiak talán megbocsátanak nekem. Hiszen, mi másért gürcölünk
itt, minthogy olyanok legyünk, mint ők? És már majdnem sikerült is. Egy
német, francia, vagy brit persze azt mondaná: egy fenét vagytok olyanok,
száz lépésről megismerünk benneteket, mégha fekete turista napszemüveg
mögé bújtok is, de egy kaukázusi vagy egy uráli nyugodtan mondhatná, hogy:
de igen, hiszen Varsóban és Dortmundban minden ugyanolyan, tök ugyanolyan.
Azzal a urálival nem akartam magát feldühítei. Tudom, mennyire nem
szereti Oroszországot. Gyűlöli és csodálja ugyanúgy, ahogy a nyugatot,
csak fordítva. A barbárságnak erős a keze. Ezt a nyomást mindkettőnk országa
ugyanolyan jól ismeri, mint a kulturális világ az orosz irodalmat. A csodálat
ez utóbbit illeti. Ó, te magas irodalom, ájuldoznak Európa szerte az entellektüelek
az orosz regényektől. Az irodalom a kezdet és a vég. De végül is nem erre
vágyott egész életében? Hogy olvasson és olvassák?
Csakhogy az élet nem csak irodalom, igaz? Nem tartozik azok közé a
szerzők közé, akik egész életükben elefántcsont-toronyba zárva ücsörögnek
és a környező világgal mit sem törődnek. Sőt, inkább karriert csinált,
karriert a szó szoros értelmében. Még életében világhírre tett szert, lefordították
a műveit, Berkeleyben, a kaliforniai egyetemen tartott előadásokat. Akkor
meg miért ez a folyton- folyvást visszatérő önigazolás - szükséglet? Mert
az igazi és mély gondolkodású emberek nem tehetnek másként? A fejemet rá,
hogy így gondolja és ráadásul úgy érzi, hogy ez a nagyságának a bizonyítéka.
Úgy véli, hogy a nagy emberek nem szélsőségesek, hanem kiegyensúlyozottak.
A marxizmussal való szakítása után is dialektikus maradt. Nemcsak Oroszországot
csodálja és gyűlöli egyszerre, hanem saját magát és hazáját, Lengyelországot
is.
De a Lengyelországgal szembeni minden fenntartása ellenére jaj
annak, aki ezt a maga képzeletbeli, kelet-nyugati hídját kétségbe vonná.
Ezt a híd-dolgot Kelet és Nyugat között ugyanúgy dédelgeti, mint a cseh
entellektüelek. Mármint az idősebbek. A fiatalok már fittyet hánynak rá.
Sehol egy emigráns, csak egy csomó fiatal világjáró maradt. És számomra
mégsem veszített aktualitásából ez a Maga által kigondolt sarkalatos életmódbeli
és filozófiai háromszög Lengyelország – Oroszország – Nyugat. Fő témája,
Kelet - és Nyugat – Európa, a barbár és a civilizált világ közötti tengely,
amely a transzszibériai országutak képzeletbeli meghosszabbításaként kelet
felől egészen Berlinig és Párizsig fut, nem maradt meg. Keletre azért járok,
hogy eddzem magam, és, csúnyán mondva, hogy témát vadásszak. A kelet kiélezi
az érzékeket, mint a vihar. A nyugat tompítja az élét mindennek, amit megkaparint.
Kilátással a nyugat-európai nagyváros utcájára egy csésze kávé felett tépik
a szájukat a kapitalizmus számlájára, ugyanakkor egy Vlagyivosztok felé
tartó izzadságszagú, ütött-kopott vonatban hiába vágyakoznak az emberek
a nyugati finomság után. Keletre anonim utazóként járok. Hol hagyta a férjét?
Hát a gyerekek hogy bírják anya nélkül? – kérdezik, és legalább megjátsszák,
hogy aggódnak. Nyugatra üzletelni járok, a könyveimet árulom. Ott a kommunizmusról
faggatnak, hogy mire emlékszem belőle, engem meg halálra untat ez az egész,
de új témát nehéz találni. Talán öt éve, de tíz-tizenöt évvel ezelőtt biztosan
a cseh írók még érdekes témának számítottak nyugaton, egzotikus vadkeleti
csodabogaraknak. De a másságuk elcsépelődött és nagyrészt elpárolgott.
Húsz év kapitalizmus és demokrácia után már nem vagyunk sem eléggé mások,
sem eléggé olyanok, hogy valóban érdekeljünk egy nyugatit. Ugyanolyanok
vagyunk, csak egy kicsit rosszabbak, és nincs annál hervasztóbb dolog,
mint ugyanolyanként másodvonalban lenni.
A regényemet pár nappal ezelőtt visszautasította egy német kiadó azzal,
hogy idézem: „a regény avantgardizmusa túlontúl régimódi”. Én meg közben
meg voltam győződve arról, hogy felfedeztem Amerikát. Sértett hiúságomat
szeletelni lehetne. De most komolyan, nem éppen a minőségileg megírt, régimódi
avantgárd lehetne manapság igazi különlegesség?
Egy másik regényemet azért nem fogadták el Németországban, mert idézem:
„Kétségtelenül érdekes téma egy cseh számára, de...” Kaphatna ezért kosarat
német szerző Csehországban?
Milyen egyszerű rákenni a saját elégtelenségünket a nemzeti hovatartozásunkra,
igaz? Mi kelet-európaiak amúgy is szeretjük sajnáltatni magunkat, úgyhogy
itt jegyezném meg, hogy a „lengyel” alatt nyugaton ugyan sokaknak csak
a lengyel szerelő vagy a lengyel származású bejárónő jut eszébe, de mit
nem adnék egy takarítónői státuszért akkor, amikor az USA-ban itt-ott Csecsenfölddel
keverik össze cseh hazámat (a csecsenek remélem megbocsátják a felfuvalkodottságomat).
A lengyelekről nálunk van egy vicc: „A lengyel olyan orosz, aki gyakrabban
fürdik.” De a csehek, kicsodák a csehek?
Bármiféle Kelet-Nyugatról szóló dialógust végül úgyis tönkrevág a politikai
korrektség. Ezért aztán egy nyugat-európai soha nem fogja megmondani egy
kelet-európainak, hogy egy jobb étteremben úgy viselkedik, mint egy disznó,
amikor összekeveri a villákat. és képtelen kulturáltan megenni a rákot,
hogy borzalmasan beszél angolul, és hogy legalább tíz éve nem járt rendes
borbélynál, hogy nincs ízlése, hogy a vécéje húgyszagú, és hogy egy kicsit
ő maga is büdös.
Egy nyugat-európai úgy véli, hogy a legerősebb érzés, amelyet a kelet-európai
iránta táplál, az irigység, mert nem engedheti meg magának azt, amit ő
igen. Semmit sem sejt azonban abból, hogy az illatfelhőben úszó, gondosan
vasalt nyugati pasik leginkább homokosokra emlékeztetnek, és nem csak emlékeztetnek,
hanem azok is, ha egyszer sem az autót, sem a mosógépet nem tudják megjavítani,
nem alszanak sátorban, képtelenek tüzet rakni az erdőben, reggelig kocsmázni,
mivel másnap reggel frissen kell belibbenniük az irodába. Ezek az antiage-krémekkel
puhított manökenpofák nem kételkednek abban, hogy országuk kulturális nagyhatalom,
akitől a kelet csak tanulhat. Csakhogy a kelet leginkább megfejni akarja
őket, azokat a fantasztikus kulturális alapítványokat, amelyek nélkül a
cseh íróknak felkopna az álluk.
A nyugatiak nem tudják, mi az a nehéz élet. Állítólag. Maga is azt
állítja. És keletre csak akkor járnak, ha kettyenteni akarnak. Ennyit a
sztereotípiákról. Nyújtjuk a baráti jobbot a vasfüggöny mindkét oldaláról,
de közben (meddig még?) gőgösen fennhordjuk az orrunk. Itt Európában, az
Unión belül.
Amikor 2003-ban népszavazással kellett az EU-csatlakozásról döntenünk,
ellene voksoltam. Én voltam az egyetlen, aki a családban, a barátaim és
az ismerőseim körében ellenszegült. Államunknak ugyanis a népszavazást
megelőző, belépésre ösztönző kampánya ékes példája volt az agymosásnak.
Európa mellett vannak a fiatalok, a menők és az értelmiségiek, ellene csak
a megkeseredett nyugdíjasok és a xenofób vidéki suttyók. Ezek után mindenki
szabadon választhatott, hova adja le a voksát. Ma egy Európa vagyunk, na
és akkor mi van? Vagy csúnya dolog nyíltan ilyet mondani? Az a helyes,
ha szégyenkezünk azért, mert így gondolkodunk? Talán igen. Az eljövendő
rend nevében igen. A szégyenkezés intuitív fal a káosszal szemben. Nem,
az önigazolás nem szükségképpen rossz dolog. Épp ellenkezőleg. Csak akkor
van esélyünk a világgal szemben, ha valahogy, a lehetőségekhez mérten kiegyezünk
egymással itt Európában. És majd civilizáltan vicsorgunk egymásra. Éljen
soká a magasabb célok érdekében a kicikizett politikai korrektség.
És az irodalom? Eddig szinte szóba sem került. Én is elábrándoztam
már néhányszor a régi párizsi kávéházakban. Ott, ahol az irodalmi irányzatok
és izmusok születnek, tudja. Ha Csehországban ülök be valakivel kávézni,
mintha direkte vigyáznánk, nehogy az irodalom szóba kerüljön, főleg azokkal,
akik maguk is művelik. Hogy emögött a kiművelt kelet-európai ember szemérme
rejtőzne, aki az entellektüel-lét látszatát is kerüli? Talán nem fogja
elhinni, de nálunk az entellektüel szónak még mindig megvan az a reakciós
kicsengése. Ha megkérdeznek, mivel foglalkozom, nem szoktam csak úgy rávágni,
hogy írok. Nem sokkal ezelőttig az igazsághoz híven még azt válaszoltam,
hogy tanulok, de mióta elestem ettől a mankótól, csak feszengek, és az
igazsággal csak akkor rukkolok elő, ha már nincs menekvés. A foglalkozás
rubrikába általában olvashatatlanul odakörmölök valamit, attól való félelmemben,
nehogy valaki röhögőgörcsöt kapjon hivatásomat olvasván. Azt is szoktam
mondani, hogy GYES-en vagyok. De azt csak akkor, ha nem irodalmárok vesznek
körül. Mert azoknak aztán hevet-havat összehordok. Író és anya, ez már
eleve kizárja egymást, nem igaz? Hiszen képtelenség egyszerre önfeláldozónak
lenni, ugyanakkor önzőn csak magaddal és a műveddel foglalkozni, ez logikus.
Ismert valaha olyan írónőt, akinek mindkettő sikerült, és úgy írt, hogy
azt érdemes volt elolvasni? Ráadásul, amint az emberek előtt ott hempereg
egy kisgyerek, rögtön azt kérdezik, hogy na, és írok gyermekkönyveket is?
Belül szégyenkezve és megalázva (olyan mélyen, hogy szinte összegörnyedek),
kifelé vigyorogva azt válaszolom, hogy eszemben sincs.
Átkozott nőszemély – írja Simon de Beauvoir-ról az Ábécé című művében
és nem sokkal arrébb, hogy a feministák közül azokat tiszteli, akik az
asszonyi sors iránt érzett együttérzésüktől vezérelve védik az asszonyokat.
Hát, legyen. Célinnel se szállnék vitába a rasszizmusról, és nem elemezném
Sartre-ral a Maa-t, akkor meg miért vitatkoznék Magával a feminizmusról,
nem igaz? Azzal viszont, hogy az írói lét minden és semmi, fenntartás nélkül
egyetértek. Teleírt papírstószok, mi az? És hol van ebben a szerző mint
olyan? Az önéletrajzi írás fényévekre áll tőlem, nem én vagyok azokra a
lapokra skribálva, de ha valaki az írásaimat kritizálja, úgy érzem, mintha
tőrt forgatna a szívemben.
Az egyetlen, amivel végül mégiscsak vitába szállnék Magával, az a már
említett dialektikája. Az ellenszegülés és a történelmi hitelesség, az
isteni és a történelmi közötti feszült mezsgyén egyensúlyozott egész életében.
Azzal az érzéssel, hogy nem lehet fejjel menni a falnak. Sem az életet,
sem a műveket illetően. Hiszen a szerző a bizonyíték arra, hogy mi van
itt, és hogy merrefelé tartunk. Mint a kutya, aki a kutyaól körül körbe-körbe
rohangál láncát rángatva, kitaposva egy kör alakú ösvényt, de tovább egy
tapodtat se jut. A körön belül az utópia van, esetleg a kommunista utópia,
amit maga is benyelt, mint annyi más ember, akik azt érezték, hogy a történelem
görcsben és züllésben vergődik, akkor meg miért ne legyünk egymással egyenlők.
A kitaposott ösvényen kívül az őrültség, a szélsőségek és fabulák vannak.
Ha az ember tanúskodni akar a korról, amelyben él, Maga szerint legalább
félig alá kell merülnie, és hagynia sodortatni magát az árral. Számomra
ez Magánál a diplomata karrier, az Ön kaméleon természete, a kém-énje a
világban, ami annyira nem feküdt Magának. De végül az akadémikus és a művész
bőr sem. Nem akart művész-gyermekké válni a minden hájjal megkentek világában.
Romantikus, naiv ostobának a körültekintők között. A tettek marxista hangsúlyozását
a tétlen ábrándozással szemben nem tette ugyan magáévá, ez mégis bántotta.
Mert mi a szó a tettel szemben, nem igaz? Megsárgult papírlapok, adatok
a harddisken, ami úgyis elromlik, az interneten bolyongó millióegyedik
szöveg. Innen van az az érzése, hogy a művészek és a forradalmárok között
lényegében ki nem mondott fegyverszünet van. Csakhogy ugyanakkor nagyon
jól tudja, hogy bármiféle ideológiai próza merő tartalmatlanság. A maga
dialektikája a tudatos mértéktartás és a kiegyensúlyozottság. Megbízható,
tiszteletreméltó tapasztalatokkal és tiszteletreméltó élettel aládúcolva.
Csakhogy mi van akkor, ha a kutya eltépi azt a bizonyos láncot? Mármint
az a kelet-európai. Hova repül? Farkasokkal vonít majd Szibériában? Vagy
felfalja a gazdáját? A nyugat-európai kutya elégedetten zabálja a kutyaeledelét,
már régóta nem verte pofán senki. Az a láncát tépett kutya az üresség felé
száguld. Nem tudja, merre menjen, ugrik amarra. Az irodalom éppen ilyen
kutya. Akarattal és tehetséggel táplált felelőtlenség. Maga talán elkényeztetett
csitrinek titulálna engem ezért. Nem tehetek róla, ebben nőttem fel. Mert
a szabadság kora már mindezt lehetővé teszi. És ezért a szabadságért Maga
is tett valamit. Hálásak lehetünk Önnek, hogy nyugaton már a vasfüggöny
korában is tudtak rólunk, kelet-európaiakról.
Tisztelettel,
Petra Hůlová
CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|