Horváth Viktor
Miként munkáltak a sors istennői
(a jó Zsigmond király birodalmában)
Moirák: ők a sötét Éj lányai, s nem könyörülnek.
Klóthó fon, Lakhészisz megtart, Atroposz elmetsz;
ők mérik ki az emberi sorsot a megszületéstől,
és ha akárki dacolna a sorssal – ők utolérik.
Hésziodosz: istenek születése, 215-218.
Zsigmond király és a szép bojér leány
Amikor egyszer Zsigmond király Havasalföldre menet megszállt Erdély
országban, behozatott magához egy szép oláh kisasszonyt, véle hált, azután
mikor négy hónap múltán végzett a háborúval, és visszamenet megint ugyanott
szállt meg, eszébe jutott a szép kisasszony, megint elküldött érte, és
az jött is:
– Bun? Ziua, adjon isten, uram királyom!
– Fogadj Isten, szép kisasszony! Hát te meg mit tartogatsz a fehér
gyolcsinged alatt? Na, majd én kitapogatom – azzal már csúsztatta is be
a nagy, bütykös ujjait a leány finom kis hasára mind az összes aranyos,
gyémántos, drágaköves gyűrűivel, hanem akkorát rúgott Hunyadi János a leányanya
hasán át a király kezébe, hogy annak a kisujjáról menten leesett az egyik
aranygyűrű.
Úgy maradt a király arcán a mosolygás.
– Úgy maradtam, felséges királyom – mondta a kisasszony – belém ragadt
ez a gyerekecske, mint horgas bogáncs a pulikutyába. Mit mondasz erre te,
Zsigmond király úr?
Zsigmond király vakargatta a fülét, aztán fogta az aranygyűrűt, ami
már amúgy is leesett az ujjáról, és odaadta a lánynak:
– Fogjad, kisasszonyka, tedd el jól, aztán ha fiúgyerek születik ki
belőled, nevezd el Jánosnak, hogy arról is megismerjem, és ha már fel tud
ülni a lóra, hozd el magaddal Budára a gyűrűvel együtt. Tessék, itt egy
zsák arany a költségekre.
Zsigmond királynak így hát minden pénze elfogyott, gyorsan kölcsönt
vett fel, aztán behívatta magához jó vitézét, Flaccus Corvinus Serbu fia
Vajkot, és rámutatott a lányra:
– Vajk, jó, emberem, látod-é ezt az olasz leányzót.
– Oláh leányzó, király úr.
– Nem bánom. Nos, ha tetszik neked, feleségül veheted. Ott a hozománya
aranyban.
– Arany? Az a leány hozománya-e, király úr? – nézett nagy tisztelettel
Serbu fia Vajk Zsigmondra.
– Az hát, hiszen most mondom.
– De ha netán gyerek is lenne a szép leányzóban, mi lenne az ő hozománya?
Zsigmond király látta, hogy Serbu fia Vajkot nem ejtették a feje tetejére;
hiába, a vidám hancúrozásnak meg kell adni az árát, gondolta, és a jó embere
jó hírének is meg kell fizetni az árát, és ezt neki kell megfizetnie, Zsigmond
királynak.
– Hát jól van, akkor neked adom még ráadásnak Vajdahunyadot is. A gyereked
meg majd örökli.
Úgy is lett. A lánynak fia született, elnevezték Jankulának, éltek
boldogan, Jankula növögetett, aztán az asszony megint úgy maradt, fiút
szült Vajknak, és ezt a fiúgyereket is megkeresztelték Jankulának. Két
Jankula volt, egyforma volt a nevük, csak éppen az egyiknek Zsigmond király
volt az apja, a másiknak pedig Serbufia Vajk. De nem tudjuk, melyiknek
melyik.
Történt egyszer, hogy a két kis gyerekecske együtt játszódott az udvaron,
és ahogy játszadoztak, az idősebbik Jankula jól orrba verte a kisebbiket.
Éktelen sivalkodásba kezdett erre a gyerek, kijött az anyja a házból, és
vigasztalni kezdte, de nem tudta megvigasztalni, akármit csinált, hát végül
odaadta neki a Zsigmond király gyűrűjét, hátha attól elcsihodik. Elcsodálkozott
a kis Jankó a fényes, szép gyűrűtől, és gurítgatni kezdte, gurítgatta,
gurítgatta, amíg egy fekete varjú oda nem lebbent, és a csőrébe nem kapta.
Felkapta a gyűrűt, és egy ágra szállt vele az udvar fölött. Nagyon sírni
kezdett erre megint a kis János, hát megint kijött az anyja, hogy lássa,
mi végre kesereg a gyereke, hát látja a madarat az ágon a csőrében a gyűrűvel,
szalad be a házba, szól az urának:
– Édes férjem, Hunyadvári Vajk uram, jönne már ki a házból az udvarba,
hogy lássa, mi történt a gyerekecskék körül.
Kiment Vajk, látta a varjút, meg azt is, ami a csőrében van, és menten
kitalálta, hogy azt csak a királytól kaphatta a felesége, hogy a gyereket
arról ismerje majd meg a király, mert az asszony olyat magától nem szerezhetett.
Vette az íjat, vesszőt tett az idegre, megcélozta a varjút és mellbe lőtte,
hogy a hátán jött ki a nyíl hegye, és odaszögezte a fához, a gyűrű pedig
leesett, pont Vajk tenyerébe.
Telt múlt az idő. Mikor a két kis Hunyadi János elég nagy lett, lóra
tették őket, és elmentek velük Zsigmond királyhoz Budára. A palota kapujában
keresztbe tette előttük az alabárdját a darabont, és kérdezte, hova mennének.
Mondták, hogy a királlyal van dolguk, de az őr akkor sem engedte be őket,
erre beküldték Zsigmondnak a gyűrűjét. Rögtön felismerte a király a gyűrűt,
és azonnal küldetett az asszonyért és a gyerekekért. Azok jöttek is.
– De hát ez két gyerek – csodálkozott a király. Én azt hittem, hogy
csak…
– Igen. Isten adott még egy gyerekecskét.
– Ugye azt mondtam, hogy hívd a gyermeket Jánosnak.
– Azt mondtad, felséges király úr.
– Úgy hívtad?
– Úgy.
– Jól vagyon. Melyik gyermeket hívják Jánosnak a kettő közül?
– Mindkettőt.
Zsigmond erre egy kicsit babrált a szakállában, aztán azt mondta, hogy
nem bánja, akkor hát maradjon nála mindkettő apródnak. Úgy is lett. A két
Jankó pedig deli vitézzé cseperedett, és mindkettő ráfestette a pajzsára
a madarát csőrében a gyűrűvel. A nagyobbik gyerek a fekete varjút, mert
arról ismerte meg az apja, Vajk, hogy el kell őt vinnie a királyhoz, a
kisebbik pedig a hollót, mert azt a madarat jelentette az apja neve, a
Corvinusz – nagyjából. Attól kezdve magyar nemesek voltak. De senki nem
tudta megkülönböztetni a két fekete madarat. (…)
A halkan surrogó, nagy víz
Volt egy János nevű ember a Dráva partján, Csezmicén, és ennek az embernek
a világszép felesége. Úgy hívták ezt az asszonyt, hogy Borbála. De János
éppen nem volt otthon. Borbála este a tornácon ült, gyapjúszálat font a
guzsalyáról és énekelt; amikor arra járt Serbu fia vagy Zsigmond fia Hunyadi
János.
Perdül-forog az gyapjúszál,
holló madár fészkére száll.
Jössz-e hozzám, te madár?
Az ablakom nyitva áll.
Hunyadi János bement, és közben ott ömlött a nagy nyári csendben a folyó
tiszta, édes vize, fölötte a sok aranycsillagtól szédülten forgott a kerek,
fekete ég.
Attól kezdve Hunyadi János mindig megállt Borbála falujában, akár a
szerb despota, akár Újlaki László, akár Csupor Demeter szolgálatában állt.
Később Zsigmond király embere lett és megnősült, de talán még akkor is
megállt.
Ebben a mesében majdnem mindenkit Jánosnak kereszteltek.. (…)
Frederik a Dicső Megbocsátás 1430. éve Szent Jakab havában Becse
várába érkezik
Ahogy Frederik gróf százötven fős kíséretével Becse felé közeledett,
megérezte a Tisza folyó szagát, és melengető pezsgés járta át a szívét.
Aztán eléjük jöttek a despota emberei, tisztelettel köszöntötték őt, és
átadták a fejedelem rokoni üdvözletét, átkísérték őket Becse mezővároson,
közben elhajtották az útból a kecskéket, birkákat, baromfit, gyerekeket,
szállt a por, zsivajgott a nép, a két csapat átvonult a Tisza vizével elárasztott
árok felett, át a kaputorony sötét boltozata alatt, és amikor kiértek a
várudvarra, és a gróf felnézett az öregtorony melletti palotaépület ablakába,
és meglátta Erzsébetet, menten szerelmes lett. Erzsébet a többi nemes kisasszonnyal
együtt az emeletről nézte a bevonulást, nem tehetett semmiről.
– Ki az? – kérdezte az emberét Frederik, miközben lóról szálltak –
tudd meg, ki az, János, az Istenért, tudd meg nekem, tudd meg, hogy kinek
a lánya, és még mindent tudjál meg, amit csak lehet. Negyed márka ezüstöt
adok neked. Nőül veszem. Fél márka ezüstöt adok.
Frederik már nem volt fiatal ember, korábbi asszonyai meghaltak, alkalmanként
a neki szolgáló kisnemesek feleségeivel vagy jobbágyasszonyokkal csillapította
férfias éhségét, ám ahogy jobban és jobban érezte az életkorral közeledő
őszt, mind jobban felébredt benne a nyugodt élet utáni vágy, egy ragaszkodó
nő melletti megállapodott élet kívánsága. Erzsébet fiatal volt és elmét
háborítóan szépséges.
Brankovics György, minden szerbek ura lejött a vendége elé és mosolyogva
megölelte, hogy mindenki lássa, mekkora a barátság, Frederik szorosan visszaölelt,
miközben nézett fölfelé, az ablak felé. Brankovicsnak ropogtak a bordái.
Frederik most ismét érezte a folyó felől felszálló édes illatot, ó, milyen
friss és erős volt az élettel teli víz párája, ismét megtalálta szemével
a nőt, akibe az imént beleszeretett, a nő elkomorodott, amikor a tekintetük
találkozott, a despota tompán nyögött a rettentő ölelésben, pedig maga
sem volt gyenge legény.
– Nászuram, te lódarázsfészket ebédeltél-e? Letöröd a derekamat.
– Még nem ettem meg, nászuram, de már főzetem.
Halkan nevetgéltek, nem volt valami nagy tréfa. Frederiket a szállására
kísérték, hogy felfrissüljön. Szétnézett a teremben, ahol majd a közeli
embereivel együtt aludni fog, kinézett az ablakon is, ahol a külső falak
fölött rálátott a városkára, sőt még a folyó ívére is, aztán az apródjai
leszedték róla poros, átizzadt ruháit, a nagy köpenyt, dolmányt, inget,
vizet öntetett magára, prüszkölve csapkodta a mellkasát, és közben kiabált
kifelé a nyitott ajtón, hogy azonnal küldjék be hozzá a Csezmicei Jánost,
amint előkerül. Nagyon izgatott volt. Új inget adtak rá, nadrágot és szűk
joppát, amit minden pap kárhoztatott kacér szemérmetlensége miatt, mert
a vállaknál és kötésnél is látni engedte az inget, elrendeztek rajta minden
szalagot és hasítékot, aztán az egészet befedték a nyestprémes gallérú
tabir köntössel, Frederik pedig átsétált az öregtoronyba, ahol György despota
várta estebédre, hogy ott majd együtt kiterveljék gyerekeik házasságágát.
Mikor a nagyterembe lépett, már ott volt a bizánci császár futára és
a raguzai tanács titkos küldötte. Finom emberek. A bizánci aranyozott görög
köntösben és drágakövekkel kivarrt hajhálóban, a raguzai pedig hasított
mentében, szűk harisnyában, itáliai marhabőr cipőben. Várt ott még két
katonaember is, hegyes bajusszal és hegyes tekintettel: Brankovics hadnagya,
Szilágyi Garázda László és Zsigmond király fiatal vitéze, Hunyadvári Jankó.
Brankovics despota asztalhoz tessékelt mindenkit, az étekhordók hozták
a tálakat, ők ettek, mártogatták a fahéjas szószokba az őzsültet, fogukkal
húzták le a vázról a mentafüves fehérborban főtt folyami csukák foszlós
húsát, bőségesen itták a bort. A despota és Szilágyi László arról beszélgettek
a raguzaival meg a bizáncival, hogy Zsigmond király bevette a havasalföldi
vajdát, Vladot a titkos lovagrendjébe, a Sárkány Társaságba.
– Miért vette be? – kérdezte a raguzai követ.
– Mert kell neki egy jó ember a Havasalföldön a török ellen.
– Vlad megölte minden rokonát. A lovagrend jelmondata pedig az, hogy
Igazság és békesség. Meg hogy Ó, milyen irgalmas az Isten! És nem is rendes
keresztény ez a Vlad.
Közben megérkezett a gróf embere, Csezmicei János, Frederik, gyorsan
leültette maga mellé:
– János, mondd hát!
– A leány Szilágyi Erzsébet, és az apja ott ül a despota úr balján,
gróf uram. Garázda László. Szilágyságban van a birtoka. Meg már Temes megyében
is, Horogszegen. Garázda Miklós testvére. Meg Garázda Júlia testvére. De
ő már nem Garázdának hívatja magát, hanem Szilágyinak. És a gyerekeit is.
Frederik azt gondolta, hogy lám, ez is Erzsébet, mint az első felesége,
akit megölt, de sebaj, nyilván az Úr akarata. Így nyitja meg számára Isten
az üdvösségbe vivő bocsánat útját.
A többiek meghallották, mit mondott a grófnak ez a János, mindent kitaláltak,
nem néztek össze, csak gondolkodni kezdtek erősen, hogy ebből mi lesz.
Brankovics despota arra gondolt, hogy Erzsébetnél mindenféle nő jobb lenne
Frederiknek, akár ágyas kell neki, akár feleség. Erzsébet is jó lenne.
Ha szegényebb lenne, akkor ágyasnak, ha gazdagabb, akkor feleségnek, de
ez így pont nem alkalmas. Ráadásul a főemberének a lánya, ebből így jó
nem fog kisülni. Szilágyi László, az apa, pedig egyszerűen csak arra gondolt,
hogy ez már döfi, micsoda szerencse, feleségül adja a lányát Frederikhez.
Biztosan megzavarodott ez a László a kenyérbéllel sűrített ánizsos mártásba
nyomkodott fácáncombot nyalogatva, avagy a dalmát vörösbor zavarta össze
az eszét. Tudta, hogy az életét teszi kockára. Mégsem riadt vissza. Így
futtatta a hangtalan szavakat karddal csiszolt, durva elméjében: lám, a
stíriai grófok a király úr legjobb emberei, az országuk évről évre növekszik,
és hamarosan római császár lesz Zsigmond úrból (így is lett), és akkor
Zsigmond császár a stíriai grófokból birodalmi fejedelmet csinál (így is
lett), akkor pedig még császár is lehet valamelyik stíriaiból Zsigmond
után, ha Zsigmond urat a boldog szentek közé emeli Isten, mert neki fia
már nem lesz. Vagy legalább magyar király lehet valamelyik stíriai grófból,
cseh király, bosnyák király, vagy szerb despota is lehet még a Frederik
gróf vagy a fia, akkor pedig ő, Szilágyi László lesz a király apósa, az
unokájából királyfi lesz, és neki annyi birtoka és vára lesz, hogy a számát
sem fogja tudni. Ha úgy tartja a kedve, emebben a várban fogadja a többi
király követét, ha amúgy tartja a kedve, amazon a birtokon vadászik, amíg
a királyok követei várakoznak rá. Okos, villogó szemű vadember volt, jól
intézte a despota birtokügyeit, még jobban vezette a katonáit, de a magas,
nagy dolgokhoz nem konyított semmit, és a finom dolgokhoz sem dörgölte
soha vastag sörtékkel benőtt lelkét.
– Vlad nagyon büszke rá, hogy a felséges király úr bevette őt, máris
Sárkánynak nevezteti magát az oláhokkal – mondta Brankovics a többieknek
–, Drakulnak. Hallottam, Cneajna hercegnő, a felesége terhes, és Vlad majd
Sárkányfinak, Drakulának fogja hívatni a fiát. Sárkányok lesznek-e akkor
is, ha a ruméliai beglerbég átkel a Dunán?
A lakoma után Brankovics és Frederik elvonultak a despota belső lakrészébe,
és apróra megbeszélték a gyerekeik házasságának dolgát a hozománnyal, birtokügyletekkel,
lakodalommal, még az időpontot is kitűzték, aztán a despota engedelmet
kért, hogy egynémely házi dolgait intézhesse. Ment egyenesen az őrparancsnokhoz.
– Róka jár a kert alatt! Ma éjjel négy embert állíttass a kisasszonyok
szállásának ajtajába. Kettő alhat a küszöbön, kettő mindig éber legyen.
Ha férfiember akarna bemenni, ne bántsátok. Mert az Frederik gróf úr lesz,
a vendég.
– Igen, nagyságos fejedelem. De akkor mit csináljunk?
– Semmiképpen ne engedjétek be, hanem kiabáljatok, és akkor majd jön
segítség.
De tudta, hogy ez így még nem elég, mert Frederik gróf nagy természetű
ember, a végén még legurigatja az őröket a csigalépcsőn, és úgy megy be,
hát este, biztos, ami biztos, magához kérette még Hunyadit is. A Jankó
gyerek már jól kiurasodott a király mellett, vagy ötven lovassal állított
be előző nap, de gyerekkorában nála volt apród, Brankovics tudta, hogy
tiszteli őt, és amit kér tőle, azt megteszi. Ha a házigazda emberei dobják
ki a női hálóból Frederiket, akkor az megorrol, de ha a király embere,
akkor mindenkinek jobb.
– Jankula, kedves fiam, kérek tőled valamit, tudod, atyád helyett mintha
atyád lettem volna mindig. Megteszed-e, amit kérek?
– Megteszem despotaságodnak, György apámuram, megteszem, ha tudom.
És ha nem sértem vele a törvényt… Na jó, hát ha sértem, akkor is megteszem.
Csak ne legyen belőle különösebb baj.
– Dehogy sérted, dehogy sérted, de még szolgálod is a törvényt és a
királyt. És óvod a tisztességet.
Azzal megkérte a Vajdahunyadvári Jankót, hogy akár váltásban, de tartsa
ébren az éjszaka pár emberét, és ha zajt hallanának a palotából, ahol a
despota famulusainak az asszonynépe lakik, ő maga, Jankó, menjen oda pár
zsoldossal, és szép békességben nyugtassa el Frederik urat, hogy lehetőleg
komoly baja ne essen.
Volt esze az öreg despotának, de az mind nem volt elég.
Eljött az este, a tornyok körül száguldozó fecskék átadták a légi országot
a hangtalanul cikázó denevéreknek, a fecskék elől megmenekült legyek és
szitakötők az éjjeli lepkéknek és szendereknek, hogy most már ők próbáljanak
szerencsét az éles fogú bőregerekkel. A despota négy embere állt a nagy
kőkeretes tölgyfaajtóban, nézték, ahogy a nők ki-be járkálnak a szállásukon,
kiabálnak, aztán hallották, ahogy a csukott ajtó mögött nevetnek, sikítoznak,
surrognak a ruhák. Az őrök megbeszélték, hogy ki lesz az a kettő, aki először
keresztbefekszik a küszöbön aludni, amíg a másik kettő kockát játszik,
aztán hogy az első éjszakai óra után cserélnek. Lassan csend lett. Két
őr lefeküdt, de még el sem aludtak, jött Szilágyi László két szolgája egy
kecsketömlővel, a tömlő tele volt homoki borral, nem volt erős, de jó sok
volt, és egy kevés csucsorfű főzet is volt benne. Az őrök megitták, és
a fejük megtelt a khaosz sötét ürességében rohangáló zavarodott óriáspókokkal.
Egy óra múlva hárman fekete ájulásba aludtak, a negyedik pedig a lodzsán
lógott kifelé és hányt, amíg volt mit, aztán csak kínlódott, ahogy rángatózott
a gyomra szegénynek, közben azon csodálkozott, hogy hiába csúszik mindig
felfelé a nagy csillagos-bakacsin égbolt, mégis mindig ugyanott marad;
úgyhogy mire megérkezett Frederik embere, Csezmicei János, hogy az őröknek
pénzt adjon, már semmi dolga nem maradt, csak állt tétován az ajtó előtt
a pénzes zacskóval, benne az ezüstdénárokkal, és húzogatta vissza a kínlódó
katonát, nehogy átbukjon a korláton, és a nyakát szegje..
Jött Frederik.
– Vond ki a kardod, és itt várj meg, amíg ki nem jövök – parancsolta
Jánosnak, aztán benyitott a nőkhöz.
– Hol van Szilágyi Erzsébet? – kérdezte, mert nem látott semmit, lámpást
pedig restellet hozni magával.
– Itt vagyok.
Frederik elindult, botladozott, még néhányszor megkérdezte Erzsébetet,
mert nagy volt a szála, sokan aludtak benne, nem volt könnyű elérni az
ágyáig, ahol a lány két másik kisasszonnyal feküdt; Erzsébet remegő hangon,
halkan válaszolgatott, a másik két kisasszony félrehúzódott, Frederik odaért.
A többi nő sem aludt, mert tudták, mi készül, de egyikük sem szólalt meg,
csak Erzsébet sóhajtozott előbb szégyellősen, aztán egyre önfeledtebben.
De hát sötét volt, sötét volt.
Másnap, mikor a mezőre eresztett bárányok még azon harmatosan harapták
a recsegve szakadó friss fűszálakat, Vajdahunyadi Oláh Jankó megjelent
a véres szemű, ingerült Brankovics György előtt, hogy elbúcsúzzon, aztán
amikor az dühösen morogva hadonászni kezdett, ő csak széttárta a karját,
hogy hiszen az éjjel nem volt semmi kiabálás és rendzavarás, mit tehetett
volna ő. Majd a despota engedelmével továbbvonult Itália felé a királyához,
Zsigmondhoz, Brankovics pedig amint összeszedte a gondolatait, gyorsfutárt
szalajtott Hermann grófhoz, Frederik apjához, hogy már megint baj van az
ötvenhárom éves fiával.
Frederik még hetekig maradt Becse várában, és a despota hiába nézett
rá minden nap úgy, mint szürke bika a karikás ostorra, etetnie kellett
Frederiket a sáskahadával együtt, az meg hálából vagy este ment be az asszonyházba,
vagy fényes nappal vitte a Szilágyi lányát ki az erdőre. Szerelmes volt,
szerelmes! Szilágyi László pedig örült, mert azt gondolta, hogy biztosan
király lesz az unokája. Az is lett.
Frederik gróf atyja színe előtt Zovnek várában
A despota véget akart vetni Frederik gróf és Erzsébet őrültségének,
hát ahogy fent mondtuk, értesítette a vén Hermannt, hogy nézzen a fia körmére,
mert az nem bír a vérével, és összezavar mindent az udvarában. Hermanntól
hamarosan küldöncök érkeztek Becsére Frederikhez, hogy azonnal hagyja ott
a senkiházi Szilágyinak a lányát, és induljon haza. Frederik az első heroldot
elzavarta, két nap múlva a következőt is, még két hét múlva is elzavarta
őket, de egyszer csak haza kellett mennie, és akkor nem volt választása,
el kellett mennie apjához, a még nála is öregebb Hermann grófhoz, mert
ő volt a családfő, ő volt minden birtokok ura, Frederik és Frederik fia
csak haszonélvezői voltak egyes birtokrészeknek – ó, de hatalmas, hatalmas
birtokrészeknek –, és Frederik nem szerette volna, ha ismét veszélybe kerül
az örökség. Mert már volt olyan.
– Hallom, bafod annak a kódis Filágyinak a lányát – mondta Hermann,
az öreg gróf, mikor Zovnek várában találkoztak. (Bizonyos hangokat hibásan
ejtett, mert már nem voltak fogai. Megértő olvasóm, nem szabad megvetned
az öreg lovagot ezért a stílusért, hiszen számára nincs stílus. Akkor régen
még nem létezett harminc rokon értelmű kifejezés a testi szerelemre, és
amit Hermann úr mondott, éppúgy megfelelt királyi és egyházi, mint grófi,
valamint katonai és paraszti körökben.)
– Ha baszom, hát baszom. – Válaszolta Frederik dacosan – Talán atyám
uram mossa-e a lepedőjét? Hogy ennyire a lelkére veszi.
Azzal felugrott, mint egy sértett kamasz, falhoz vágta a tárkonyos
vaddisznóbordát, kirohant a teremből, le a csigalépcsőn, de már a lőrésen
üvöltözött kifelé az embereinek:
– Nyergeljetek, gazfickók, nyergeljetek!
És dühöngve hazavágtatott. Ilyen ingerült volt mindig, valahányszor
az apja kényes kérdéseket tett fel neki, sőt, mindig, amikor találkoztak,
mert keserves története van annak, ahogyan a vén Hermann bele szokott szólni
a fia szerelmi ügyeibe.
Pörögve süvített a vaddisznóborda, minden irányba hányta magáról a
gyömbéres feketemazsola mártást, Hermann félrekapta a fejét előle, aztán
húzott egyet az árpasöréből, és ráüvöltött az étekfogójára:
– Hívd Adolfot és Csezmicei Jánost!
– Nagyuram, Csezmicei János most indulna vissza a fiatal gróf úrral
Celjébe.
– Akkor is, akkor is! Avonnal jöjjön ide. És hívd a papot is – és még
ezt mormogta maga elé –: tudhattam volna, hogy nem lehet vele okosan befélni.
Na majd akkor…!
Csezmicei János birtok nélküli kisnemes volt, Frederik uradalmában
élt egy faluban, Csezmicén, és Frederiket szolgálta, kétszáz aranyat kapott
tőle évente, és ő ezen tíz lovast tartott fegyverben a gróf szolgálatára;
ám közben az öreg, a legöregebb grófot is szolgálnia kellett külön fizetségért.
Ő volt az egyike azoknak, akikkel Hermann figyeltette a fiát; nyolc latnyi
ezüstdénárt kapott minden fordulóért a két vár között. Az sem érdekelte
Hermannt, ha a fia tudja, hogy figyelteti. Mit tud csinálni?!
Jött Csezmicei János, szép szál, magas ember, csak a szemében volt
valami furcsa, messzire kalandozó kis fény, megállt a nagyúr előtt, meg
is hajtotta magát, az pedig azonnal íratott a pappal Brankovics Györgynek,
maga pecsételte le a liliomos-háromcsillagos címerpecsétjével, nekiadta
Csezmiceinek, hogy vágtasson keletnek, amíg Becsében éri a despotát, ha
meg nem éri ott, száguldjon utána oda, ahova György fejedelem úr ment.
János indult volna, de mégis hirtelen megállt, mert eszébe jutott valami.
– Miért nem méf hát, Csevmicei János?
– Nagyságos gróf úr, megkövetlek.
– Mit akarf mondani, ember?
– Hova fogod küldeni majd azt a másik levelet?
– Hát Rómába. Ott van most a király.
– Akkor kérlek, küldd el ezt a Becsére szóló levelet Adolffal, én pedig
hadd menjek Rómába a másikkal!
– De hát itt van az affonyod-gyereked Városd mellett, Csevmicén! Mi
lef velük, ha odavefel? El sem búcsúvol tőlük.
– Gróf úr, mondd Adolfnak, hogy vigyen hírt nekik rólam, úgyis útba
esik neki. És én hadd vigyem a másik levelet Rómába.
Hermann nem akadékoskodott, lediktálta a papnak a levelet, az meg írta
egyből latinul, hogy Hermann birodalmi gróf, Zsigmond király úr örök szolgája
és hűséges alattvalója esdve kéri a hatalmas király urat Brankovics György
despota, minden szerbek fejedelme és szerbiai görög egyházfő ügyében alázatosan
közbenjárva, hogy Brankovics György despota jó embere, Szilágyi Garázda
László hajadon leányát, Erzsébetet, adja férjül…
De itt elakadt.
– Kihev adja férjül? János, kihev adja? Ki van olyan ember, aki jó
lehet erre?
– Hát adja Jankóhoz, a Hunyadvári Oláh Vajk fiához. Igen jó embere
a királynak. És egyre jobb embere lesz, gróf úr. Most Rómába ment a király
úrhoz, de amúgy a Visconti hercegnél szolgál Milánóban. És meglehet, ott
is marad, és akkor magához veszi az asszonyt Itáliába. Ha az megfelel neked
úgy, nagyságos gróf úr.
– De hifen az a Jankó nem a király úr fattya?
– Lehet, hogy az, én nem tudom, hanem csak a Magasságos Isten. De úgy
még jobb is. Ha az megfelel neked, nagyságos gróf úr.
Hermannak megfelelt, befejezték a levelet, adatott Csezmicei Jánosnak
negyven florentinus aranyat az útra, az pedig másnap reggel elindult, hogy
lássa Velencét, Padovát, Ferrarát, Firenzét, Sienát és végül Rómát, Rómát.
Amikor megszületett László, a szép Szilágyi Erzsébet gyermeke
A másik levelet Hermann gróf Becse várába küldte a despotának, az elolvasta,
és azt gondolta, hogy lám, az öreg Hermann milyen okos még mindig azzal
a ráncos, foltos, tépett, fogatlan fejével. Ő is hívatta a pópát, és megíratta
Zsigmond királynak Rómába mély vazallusi tisztelettel, hogy kiváló embere,
Horogszegi avagy Szilágyi Garázda László hajadon, minden szép, szűzi, keresztyén
erkölcsökben bővelkedő leánya és Vajdahunyadi Oláh Jankó nemes vitéz úr,
az ő hajdani kedves apródja ügyében stb. Összehajtotta, meleg viaszt öntött
rá, hogy ne lehessen szétnyitni, a viaszba belenyomta a pecsétjét, és elégedetten
nézegette a címer körüli írást: György, Krisztus urunkban hívő, Krisztusszerető
ura a szerbeknek és a Duna mellékének. Írt még külön Hunyadinak is, és
azt egy nappal előbb indította útnak, nehogy nagyon meglepődjön, ha majd
a király mondja neki a jó hírt. Örülni fog. A Szilágyiaknak háromszor annyi
birtokuk van, mint neki.
Szilágyi László nem tudott semmit az egészről, csak Amikor megérkezett
Itáliából Hunyadi, és kérte tőle a lányát, akkor lepődött meg nagyon. A
despota pedig vérfagyasztó mosollyal bátorítgatta, hogy igen, igen, László,
add csak oda, add csak oda neki a lányt, mert igen jó embere ez a Jankó
a királynak, és aligha gróf nem lesz belőle. Akkor Szilágyi László rájött,
hogy túljártak az eszén.
Jankó a nász után hamar visszatért Milánóba, Erzsébetet pedig Vajdahunyadba
vitték, és ott ő fiút szült. A fiút nagyapja tiszteletére Lászlónak kereszteltették.
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|