Ivana Dobrakovová
Örökség
Kedden este a bátyám, Juraj telefonált, és meghívott másnapra a szenci
szülői házba, hogy megbeszéljük apánk örökségét. A házra állítólag komoly
érdeklődő akadt, és csak idő kérdése, hogy a kert iránt is érdeklődni fog
valaki. Juro továbbá elmondta, hogy Éva, a nővérünk is ott lesz.
Másnap úgy tíz körül ébredtem. Tovább is aludtam volna, de az ablakot belökte
a szél, és a párkányról a diffenbachia cserepestül lerepült. Kiugrottam
az ágyból, mezítláb, trikóban és bugyiban a konyhába mentem seprőért és
lapátért, becsaptam az ablakot, a virágot visszaraktam a helyére, és a
szőnyegről felsöpörtem a földet.
Néhány nappal korábban szibériai tél köszöntött Szlovákiára, igyekeztem
minél kevesebbet kimenni a házból, napokat töltöttem az alagsori egyszobásban
egy csésze tea mellett, reggeltől estig az ágyban, várva a híreket a munkaügyi
hivatalból.
A bátyámmal néhányszor beszéltünk telefonon, de az örökségre szinte
soha nem gondoltam. Miután Szencről Pozsonyba költöztem, a szülői házat
próbáltam minél előbb elfelejteni. Nem akartam apámra és a túlkapásaira
emlékezni, pedig az orvosok mindig elmondták, hogy apám nem tehet arról,
ahogy viselkedik, s hogy betegségének ahhoz az előrehaladott állapotához
részünkről sok türelemre és erős idegekre van szükség. Hármunk közül viszont
egyedül Juróban volt annyi jellem, hogy végig ott maradt mellette. Eva
elsőként adta fel, Brünnbe ment valami avantgárd festővel. Én két évvel
ezelőtt léptem le, egyedül. Pozsonyban nem éreztem magam jól, de apámmal
már nem lehetett kibírni. Az utolsó hetekben többször is eszembe jutott,
hogy a halála megváltás lenne mindannyiunk számára.
Szencen végig azt éreztem, hogy apám kapaszkodik belém, hogy húz lefelé,
mint a hínár, és én nem tudom lerázni magamról, éjszakánként rémálmaim
voltak, amelyekben úgy hozzám nőtt, mintha sziámi ikrek lennénk. Tudtam,
hogy minél előbb el kell onnan mennem, különben megbolondulok. Lényegében
az egész családtól eltávolodtam. Két éve már. De most nincs mese, meg kell
beszélni az örökséget.
Az autóbusz állomásra gyalog indultam el. Megkerültem az Igazságügyi
Palota szürke épületét, és a Soltész utcán a Nivy felé igyekeztem. Mínusz
tíz volt, és a szél végig nagyon erősen fújt. Szedtem a lábam, ahogy csak
tudtam, kezeim mélyen bent a zsebben, tekintetem a földön, s csak akkor
néztem fel, ha valami gyalogos keresztezte az utam. Az volt az érzésem,
hogy mindenkinek, akivel út közben találkozom, természetellenesen fehér
a bőre, de nyilván ez a hideg és a szél miatt van, s ha megnézném magam
a tükörben, feltehetően én is hulla-fehér lennék.
Mikor a Karadzsics utcában az építkezés mellett haladtam el, úgy tűnt,
hogy a szél meggörbíti a darukat, hogy nyikorogva hajlongnak felém, és
szinte rám akarnak dőlni.
Meglepett, hogy az állomáson senki nem volt. Néhány embert nyilván az időjárás
is távol tarthatott, de munkanapon egy néptelen csarnokra nem számítottam.
A felüljárón átmentem a 33-as peronra. Itt sem volt senki. Leültem a lócára.
Az indulásig még negyed óra volt. Nem akartam elővenni az újságot, amelyet
az útra vettem, így csupán ültem ott, és bámultam a taxiállomás felé. Rövidesen
az egyik kocsitól egy alak vált le, és felém indult. Természetesen nem
hozzám, hanem az egyik peronhoz igyekezett. Egy férfi volt sötét öltönyben,
és nagyon gyorsan lépkedett. Egy idő után már azt is láttam, hogy kopasz.
Figyeltem, ahogy a szél szétfújja a cigarettacsikkeket a betonon, majd
amikor felnéztem, ott állt előttem apám. Tulajdonképpen meg sem lepődtem.
Mintha mindig is éreztem volna, hogy a halála után sem fogok tudni megszabadulni
tőle. Hogy apa nem az a személy, akit csak úgy ünneplőruhába öltöztetünk,
berakunk a koporsóba és földet szórunk rá. Egy apa egész életünkben velünk
marad. Sőt, lehet, hogy tovább is. Az enyém biztosan.
Ott voltam a temetésen, láttam a szertartást, a lakkcipőket, a mozdulatlan
arcot. Láttam a frissen kiásott sírgödröt, és a kőbevésett betűket. Reméltem,
hogy ezzel számomra véget ért a dolog, de apámat úgy tűnik, alábecsültem.
Visszajött. Ő persze nem érezte, hogy bármit is magyaráznia kéne. Leült
mellém a lócára.
Szencre utazol?
Igen. És te?
Igen, én is megyek. Csak előbb be kell még ugranom az Akadémiára. De
aztán jövök, mondd meg Jurónak, hogy az ebédet hagyja a rezsón.
Rendben.
És te… tulajdonképpen… minek utazol Szencre? Örülök, persze, de… már
rég volt, hogy utoljára meglátogattál minket, és azt gondoltam, kerülsz
engem.
Nem. Ez nem így van. Juro telefonált… Meghívott ebédre.
Végül is nem mondhattam, hogy a tőle örökölt tulajdonról fogunk majd
diskurálni.
Aha. Na jól van. Akkor én benézek az Akadémiára, aztán otthon majd
találkozunk.
Apa amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Az útszegély
mellett megállt az autóbusz, felszálltam. Benn már öten ültek. Úgy tűnt,
az út soha nem fog véget érni. Az volt az érzésem, hogy már órák óta megyünk,
pedig Pozsonytól Szenc csupán harminc valahány kilométerre van. Elszunnyadtam,
s mikor kinyitottam a szemem, már lement a nap, a tájat pedig elnyelte
a feketeség. Az autóbusz ismeretlen okból a vasútállomás előtt állt meg,
és nem a téren, ahol szokott. Nem mertem megkérdezni a sofőrt, hogy miért,
és szó nélkül kiszálltam.
Szencen talán még hidegebb volt, mint a fővárosban, egész testemben
remegtem. Tudtam, hogy a Naptó be lesz fagyva, ezért lerövidítettem az
utat. A jégen aztán rögtön megbántam, mert itt még erősebben fújt a szél,
de már nem volt kedvem visszafordulni. Furcsa hangokat hallottam, amelyek
farkasok vonyítására emlékeztettek. Vagy inkább kóbor kutyákéra, javítottam
ki magam gyorsan gondolatban.
Közvetlenül a kertünk mögött futballpálya van, és ki tudja miért, a
focisták éjszakára égve hagyják a reflektorokat; mikor kinyitottam a hátsó
kertkaput, az alma-, a kajszi- és az őszibarackfák fehér fényárban úsztak.
Könnyen megtaláltam a kitaposott ösvényt, de az a különös fény, amely szétáradt
a kertben olyan fenyegetően hatott rám, hogy a fák közt futásnak eredtem,
s amikor a házhoz értem, vadul püfölni kezdtem az üvegezett verandaajtót,
mintha valaki üldözne.
Juro kutyái azonnal felugattak, és a másik oldalról nekirontottak az
ajtónak. Akkor nyugodtak csak le, mikor Juro jött és beengedett.
Dásenka, Asztyík, miért ugattok? Már nem emlékeztek rám?
Ekkor már csóválták a farkukat és nyalogattak, csupán Obík maradt biztonságos
távolságban, és bizalmatlanul méregetett. Obík apa kutyája volt, és Juro
még korábban mondta, hogy apa halála óta nem eszik és furcsán viselkedik.
Eva már itt van?
Igen, a konyhában, gyere be, hadd csukjam be az ajtót.
A verandáról a konyhába mentünk. Eva az asztal mögött ült, kavargatta
a kávéját, és a kivilágított kertet nézte. Mikor meglátott, felállt és
kezet nyújtott. Juro megkérdezte, mit kérek inni. Amíg a tea készült, Eva
a kiskanállal végig a csésze alját kapargatta. Egyéb zaj nem volt.
Rendben, kezdte Juro, most hogy mindketten itt vagytok, elmondom, mi
van a házzal kapcsolatban.
Eva kihúzta a kanalat a csészéből és megnyalta.
Akadt egy vevő. Juro jelentőségteljesen elhallgatott. A házat adminisztrációs
épületté szeretné átalakítani, és a kert egy része is szóba került. Nyilván
mindent át akar itt építeni, de ez minket már nem kell, hogy érdekeljen,
lényeg, hogy kifizet bennünket, és…
Jurko, szóltam közbe, egyáltalán megvolt már a hagyatéki tárgyalás?
Juraj hitetlenkedve nézett rám, Eva pedig felröhögött, és ivott egyet
a kávéból.
Ivanka, ugye te viccelsz, a bátyám ingerültnek tűnt, szerinted az a papír,
amelyet két hónappal ezelőtt kaptunk a bíróságról, az micsoda?
Lesütöttem a szemem, teljesen megfeledkeztem róla. Elhatároztam, hogy
a beszélgetésbe már nem kapcsolódok be, csak magamat égetném fölöslegesen.
Hallgattam Jurót.
Jövő keddre beszéltem meg találkozót azzal a fickóval, ő majd elmondja,
mi az, ami konkrétan érdekli. Ma azért hívtalak ide benneteket, hogy előre
tudjátok, miről van szó. Tehát, lesz időtök kedden úgy három körül?
Mindketten bólintottunk, én pedig kinéztem az ablakon. Apa ott sétált
a kertben. A fészerből kiemelte a vödröt és a létrát, ez utóbbit az egyik
almafához támasztotta, és szedni kezdte az almákat. Nem nézett felénk,
kizárólag a munkára koncentrált. Aztán rájöttem, hogy ez nem éppen egy
almaszedésre való évszak, de abban a másik világban talán télen is lehet
almát szüretelni. Rajtam kívül senki nem vette őt észre, pedig csak tíz
méterre állt tőlünk. Igyekeztem a beszélgetésre koncentrálni. Eva éppen
közbeszólt.
Nekem ez a négymillió kicsit kevésnek tűnik. Mégiscsak egy háromemeletes
házról van szó.
Szencnek, Evike drága, ez a része nem olyan kapós, tehát különösebben nem
ugrálhatunk. Ha egy picit közelebb lenne a központhoz például…
Ekkor apám felém fordult. Meglátott, integetett. Visszaintettem, mire
Juro és Eva meglepődve néztek rám.
Akarsz valamit mondani, Ivanka? kérdezte Juro.
Tessék? Magamhoz tértem a kábulatból. Most már mind a hárman engem
bámultak: Juro, Eva, az apám.
Szóval, gondolkodtam és kerestem a megfelelő szavakat, hogy nem kéne-e
megvárnunk, amíg apa előbb meghal. Lehet, hogy nem fog örülni, ha eladjuk
a házát. Sőt, lehet, hogy nem is tud erről az egészről.
Síri csend következett.
Ő ott kinn a kertben nyugodtan szedi az almákat, mi pedig itt az örökségről
beszélgetünk, s hogy mit fogunk kezdeni vele. Nekem ez így furcsa egy kicsit…
Juro és Eva szótlanul néztek egymásra. Zavartnak tűntek mindketten.
Ivanka, ugye megint kihagytad a gyógyszereket? kérdezte Juro.
Nem tudtam, mit válaszoljak egy ilyen ostoba kérdésre, így csendben
maradtam. Eva pedig hirtelen feldühödött.
Juro, mondtam, hogy figyeld őt! De te rá se bagóztál, így van? Sejthettem
volna.
Mégis mit kellett volna tennem? Elmenni utána minden nap Pozsonyba,
s ott állni fölötte egy pohár vízzel?
Unottan az ablak felé fordultam. A veszekedéseiket már jól ismertem.
Meglepődve tapasztaltam, hogy apa már nincs a kertben. Kinyílt a verandaajtó,
de a kutyák csendben maradtak, és tovább feküdtek a padlón. Apa belépett
a konyhába. Eva és Juro nem vették észre. Rám mosolygott és kezembe nyomott
egy almát.
Az idén nagyon finomak. Ezek itt ketten meg folyton csak veszekednek,
ugye?
Aztán megfordult, és a lépcsőn elindult felfelé a szobájába. Kicsit
elmélázva haraptam bele a gyümölcsbe, és vártam, hogy ezek itt ketten eldöntsék
végre, hogy akkor eladjuk-e a házat, vagy sem.
GYÖRGY NORBERT FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|