Petr Čichoň
Munkakópia
(Sziléziai regény)
 

Martin Klučka a Smetana rakpart korlátjának támaszkodva bámulja a Moldva zavaros vizét. November van, fázik. A ballonkabát, amelyet valami kiárusításon vásárolt nevetséges összegért, nem melegíti. Ráadásul az a kellemetlen érzése van, hogy úgy fest benne, mint egy pedellus. A háta mögött a Slávia kávéház ablakai fényben úsznak. Ha valaki a túlsó partról nézné Martint, látná, ahogy a kávéházból kiáradó fény groteszk dicsfényt rajzol fekete alakja köré.  
A doktori disszertációja témájául a huszadik századi építészetet választotta. A még kevéssé kutatott stílusirányzatokkal, fehér foltokkal akart foglalkozni. Sokat gondolkozott a témán, aztán végül a náci Németország építészetére esett a választása. 
Leül egy padra. Az egyik lábát átveti a másikon, a karjait keresztbe fonja a melle előtt, de ettől még ugyanúgy reszket. Érzi, ahogy az őszi hideg átjárja az egész testét. Gyorsan feláll és bemegy a Sláviába. Kávét rendel, és amint kortyolgatja, látja, hogy egy feketehajú lány lép be az üvegajtón. A lány futva körülnéz, aztán – bizonytalan mosollyal az arcán – a férfi asztala felé indul. 
-Te vagy Martin Klučka?
Martin felegyenesedik, és kezet ad a lánynak. Mosolyogni próbál.
-Igen, te pedig Martina...Lipová – teszi hozzá, hogy megbizonyosodjon, tényleg vele beszél-e. –Örülök, hogy eljöttél. Attól a telefonbeszélgetéstől nem lettem sokkal okosabb.
A lány csak bólint, de nem válaszol azonnal. Aztán belekezd:
-Megfogott a cikked az egyetemi évkönyvben, úgyhogy felhívtalak. Tudod, érdekel a téma. Hogy akadtál rá?
-A Harmadik Birodalom építészetéről írom a disszertációmat.
- És miről konkrétan? Speerről?
-Róla is.
-Miért?
Martin elhallgat. Az ablakon át a Hradzsin sziluettjét bámulja.
-Nem is tudom.
-Akkor meg miért foglalkozol ezzel? Tudsz németül?
-Igen...Német vagyok...Vagyis hát nem teljesen... Porosz.
A lány szeme hirtelen felcsillan. Az eddigi szigorú, távolságtartó arca ismét mosolygósra változik. Martin a lány bájos tekintetében azonban valami gyanakvás-félét vél felfedezni. 
- Te művészettörténész vagy?
Martin bólint.
-És te?
-Levéltáros...Van valami nálad?
Martin a régi hátizsákból egy vaskos mappát vesz elő, és a lány elé helyezi. Egy pohár vörösbort rendel. Martina cigarettára gyújt, és kinyitja a mappát.
-Tényleg érdekel, mire jutottál.
-Miért?
-Én is ezzel foglalkozom.
Egy pillanattal később a lány leteszi a kezében lévő papírlapot, és bizonyos távolságtartással megjegyzi:
-Azt hittem, hogy főleg Speerről fog szólni.
A pincér az asztalhoz hajol. Martina észreveszi az asztaltársa előtt a másik poharat. Jó huzatja van. Azon gondolkozik, van –e egyáltalán értelme együtt dolgozni egy ilyennel. Nem biztos benne. De azért lát valami reményt arra, hogy ez a fiatal művészettörténész a hasznára lehet. Felemeli a fejét és némán Martinra néz. Aztán megkérdezi:
-Milyen építészeket találtál még?
Martin keresgélni kezd a papírjai között. Két fényképet húz elő, és odaadja a lánynak. Martina futó pillantást vet rájuk.
-Walther Dejaco és Franz Ertl. Auschwitz építészei...
Leteszi a képeket, és Martinhoz fordul.
-Tudod, ki tervezte igazából?
Martin vállat von. A lány szív egyet a cigarettából, és két fürtfelhő között a következőt mondja:
-Hans Kammler. 
Martin a lány válaszában bizonyos kihívást vél felfedezni.
-Nem ismerem.
-Te csak ezt a kettőt ismered?
-Ismerem még Bartelst, a Wewelsburg-i vár átépítőjét... Aztán rábukkantam még Wiligutra, az SS hivatali jelvény tervezőjére is. 
Martina ránéz, és elneveti magát. 
-Ezt tényleg engedélyezték neked művészettörténeten?
-Igen. Elméleti munkának készül, a modern építészet patologikus megnyilvánulásáról.
Martina elhallgat. Kammler már régóra érdekli. Talán majd most... Martin félbeszakítja a tűnődésben:
-Mit tudsz Kammlerről?
Martina kicsit elgondolkodik... aztán kitérően válaszol.
-Az SS főépítésze volt és Hitler utolsó reménysége a háború végéig...
-Várj, már emlékszem! Ilyesvalakiről ír Speer. De elég negatívan állítja be!
A lány kacsint egyet.
-A vetélytársa volt! A maga módján ellenség...
-Nem tudtam, hogy ő is építész volt.
Martina ismét elhallgat. A következő pillanatban megcsóválja a fejét és tűnődve így válaszol:
-Talán nem is volt az... Az SS csak ipari épületeket épített.
Martin értetlenül vonja meg a vállát.
-Akkor mit tervezett?
-Az auschwitzi gázkamrákat, szinte az összes földalatti építményt..., és főleg...” – Martina elharapja a mondandóját. – Ez téged valószínűleg nem is fog érdekelni... A V2-es csodafegyver gyártásának irányítója volt, a nevéhez fűződik még a Glocke nevű repülő csészealj, a náci atombomba-program...
-Azt hittem, hogy ez is Speer feladata volt.
-Igen, de Himmler Kammlert akarta a helyére ültetni mint, az SS építészeti szakemberét. Talán a világ legnagyobb földalatti építkezését irányította. Nem is tudom, hogy nevezték el azt a hatalmas földalatti alagútrendszert. Dora. Riese. Cement...
-Ez érdekesen hangzik...
Martin a pincérre néz, de csak kávét rendel. Martina elgondolkodik, és asztaltársára szegezi a tekintetét. 
-Hozhatok neked róla néhány könyvet. De túl sokat nem tudsz meg belőlük. Titok övezi az alakját!
Martinnak felcsillant a szeme.
-Nagyon örülnék nekik. El tudnád hozni már holnap?
-Jól van - mondja meglepődve Martina, és megissza a kávét.
A kávéház előtt kezet fognak és elválnak.

A metró-végállomáson Martina kiszállt és energikus léptekkel hazafelé tart. Kinyitja az ajtót, a lakást üresen találja. Anyja ismét éjszakás. Bemegy a szobájába, és elgondolkodva két Kammlerről szóló könyvet emel le a könyvespolcról. Az egyik Agoston Teufel oder Technokrat című könyve, amelyet már többször olvasott. És a kezébe veszi az amerikai szerző, Nick Cook The Hunt for Zero Point című munkáját is. Aztán mindkettőt a táskájába süllyeszti. 
-Ez minden. Ugyanolyan keveset tudok, mint ez a Martin. Csak az az öreg medálom van.
Az íróasztalából előhúzza a levelezését egy ismerős német történésszel. Annakidején megírta neki, hogy meglátogatta őt egy bizonyos Josef Staněk, aki Hans Kammler felől érdeklődött tőle. Martina az asztalra helyezi a leveleket néhány, a prágai levéltárból szerzett xeroxmásolat társaságában. Kammlerről csak néhány apróságot talált. 
Aztán a kupacból előhúz egy lapot, és a telefonszámra pillant, amelyet valaki kézírással a papír szélére írt. Josef Staněk, magándetektív. Soha nem volt bátorsága felhívni az illetőt. 
Ismét a könyvespolchoz lép és előhúz egy borítékot, amelyen Hans Kammler neve áll. Belehuppan kedvenc foteljébe, és felgyújtja a lámpát. A képek többségén nem tetszik neki Kammler. Az a német történész nem olyan régen elküldte neki Kammler civil portréját is. A magabiztos tekintettől szinte fénylik a szalmaszínű haj koronázta hosszúkás arc. Amikor Martina a fotót nézi, képtelen elhinni, hogy ez a férfi öngyilkos lett a háború végén. 
Kizárt, hogy egy ember, aki így mosolyog, végezzen magával. 
 

Martin délelőttig alszik, jókedvűen ébred. Ma nem kell tanítania és az egész napot a kutatásnak szentelheti, újabb adalékokat gyűjthet a disszertációjához. Álmosan támolyog ki a fürdőszobába és már a fogmosás alatt eszébe jut Martina. Még soha senkivel sem találkozott, aki a náci építészetről akart volna beszélgetni vele. És talán csak neki köszönhető, hogy rábukkant Hans Kammlerre. Kammler igazán megragadta a fantáziáját. Martin hirtelen maga előtt látja ezt a kegyetlen történetet. Azt a régi históriát a rossz fiúkról.
Egyelőre egy Auschwitzról szóló amerikai publikációt vesz le a könyvespolcról. Úgy emlékszik, hogy írnak benne a tábor építészetéről is. Az ócska könyvespolc előrebillen. Martin az utolsó pillanatban megtámasztja. A könyvet leteszi, és Speer emlékiratait veszi a kezébe.
Az ajtó mögötti kis beszögellésben, a „konyhában” sípolni kezd a vízforraló. Martin a hóna alá fogja a könyvet, odamegy, és a sötét sarokban kávét készít magának. Aztán az íróasztalához ül. Megpróbálja megtalálni azt a bekezdést, amelyben Speer a vetélytársairól ír. Fellapozza a névregisztert és megnéz néhány utalást.
„A hideg Kammler csontjáig hatolt...”
Ismét a könyvespolchoz lép. Megnézi néhány háborúról szóló szakkönyv névmutatóját. Aztán visszatér az eredeti munkájához, hogy a klasszikus módon közelítsen Hitler építészéhez. Tényleg megingathatja az egész modern építészetet? Egy óra múlva aztán ismét abbahagyja a munkát, és Kammlerre gondol.
Az ő esetében vajon tényleg az építészeten volt a hangsúly?
Felidézi a koncentrációs táborok épületeit. Közeledik az ebédidő, és Martin kezd éhes lenni. Mint rendesen, ma sem reggelizett és magányosnak érzi magát. Eszébe jut az apja.
Talán meg kellene látogatnia. Nürnberg nincs olyan messze!
Rövid vacillálás után úgy dönt, hogy a nürnbergi látogatást elhalasztja. 
Most mégsem mehetek el csak úgy! Kammler...
Valamitől ismerősnek érzi Kammlert. A gondolat, hogy a náci építészet szimbólumai a mélyen a föld alatt elterülő koncentrációs táborok lennének, elborzasztja, ugyanakkor fel is kelti a kíváncsiságát. Egy pillanatig az ablaknál áll. Aztán úgy dönt, felhívja Martinát. Feltárcsázza a számot, kisvártatva hallja az ismerős hangot.
-Halló!
-Szervusz, itt Martin.
-Ahoj.
-Tudom, hogy még korán van, de a menzára készülök. Nem találkozhatnánk ott?
Martina magában elneveti magát.
-Tanítás előtt lesz egy kis időm. Ha akarod, elhozom neked a könyveket.
-Az nagyszerű lenne. Reggel óta keresek valami irodalmat Kammlerről, de...
-Nem találtál semmit... Mikorra érsz a menzára?
-Egy fél óra múlva.
-Jól van, ott leszek – ígéri. Már biztos Martinban. De előbb szólnia kellene neki arról a magándetektívről. Visszamegy a telefonhoz, és tárcsázza Martin számát. Aztán mégiscsak leteszi a kagylót.

Martin ébredezik. Még csukott szemmel bekapcsolja a vízforralót a tegnapi vízzel. Vetkőzik. Meztelenül fogat mos és beáll a zuhanyfülkébe. Hidegvizet akar magára folyatni, de meggondolja magát. A melegvíztől még inkább elbágyad. Magára veszi a fürdőköpenyét és iszogatja az olcsó kávét.
El innen!
Kezében a könyvvel kilép a lakásból. A közeli holeąovicei kávézóba siet, leül az ablakhoz, kávét rendel, és két óra alatt kiolvassa a könyvet. Fizet, és lassan átsétál a közeli Stromovkára. Sétálgat a parkban, és Kammlerről gondolkodik. Világos számára, hogy ő az a férfi, aki a háború végén a náci építkezéseket a kezében tartotta. 
Albert Speer már nem hitt a küldetésében. De Kammler?
Martin elképzeli az ambiciózus Speert, aki a háború után fel akarta építeni az új Berlint. De a háborút elvesztették. Az antik Germániát, amellyel úgy kívánt bevonulni a történelembe, mint a világ egyik legnagyobb építésze, Kammler földalatti birodalma váltja fel. Láthatatlan építmények, amelyekben csak meghalni lehet! Martinnak a hideg futkos a hátán.
Hiszen ez fonák, meddő építészet, a pusztulás építészete! Föld alatti piramisok, fekete funkcionalizmus. A forma a funkció szolgálatában. Martin úgy határoz, hogy így fogja bemutatni a náci építészetet. Az az érzése, hogy valami alapvető fontosságú dologra jött rá, amelynek jelentősége lesz a modern építészetre nézve. De meglepi az, hogy az építészetnél sokkal jobban érdekli magának az építésznek a sorsa. Hazamegy, és azonnal belekezd a Martinától kapott második könyve, amelynek The Hunt for Zero Point a címe. 
Talán Kammler valamely további tevékenységéről szól? Antigravitációs elmélet?
Martin becsukja a könyvet és elképzeli a földalatti, kiterjedt alagútrendszert. El kell mennie oda! A Birodalom földalatti gyára csak kétszáz kilométernyire van Prágától, majdnem a cseh-lengyel határon. Felhívja az egyik barátját, hogy kölcsönadná-e neki a kocsiját, aztán Martinát tárcsázza.
-Lengyelországba megyek, a Bagoly-hegyhez. Nem akarsz velem jönni?
Martina egy kicsit vacillál.
-Már elolvastad, igaz? – kérdezi.
A lány lerakja a kagylót és átmegy a nagyszobába. Kihúz a polcról egy térképet. Ott is kell majd éjszakáznunk. Még egyszer belenéz a térképbe.

Martin Martinát várja. Ideges. Délután találkozik a vezetőtanárával a disszertációja ügyében. Az már az utóbbi időben kétségbe vonta a kutatásait.
-A maga témája inkább esszé jellegű, mintsem tudományos. Ha nincs elegendő konkrétum, nem fogja tudni komolyan feldolgozni az adott témát. 
Martin nem akart ellentmondani a tapasztalt - és egyébként általa igen kedvelt - docensnek. Vajon mit szól majd a Kammlerről szóló új fejezetnek? 
Ismét a Slávia kávéház előtti nyirkos padon ücsörög, és a folyót figyeli. Most nem zavarja a hideg. Úgy érzi magát, mintha a túlfűtött szaunából a jéghideg vízbe ugrott volna. Már egy hete tanulmányozza Kammler életrajzát.
Martin fejében kavarognak az információk. Sokat gondol Martinára. Levelet is írt neki, de még nem kapott rá választ.
-Kedves Martina...-írta, de aztán összegyűrte és újra kezdte.
-Drága Martina, annyira örülök, hogy találkoztunk, fel vagyok dobva. Már régóta nem beszélgettem ilyen jót senkivel. Annyit tudsz a témáról....
Saját levele sokadszori újraolvasását ennek az elbűvölő lánynak a megérkezése szakítja félbe. Nagyon csinos. Bőrszoknya van rajta, a lábán Martens bakancs, a szűk barna trikón felül kigombolt farmerdzseki. Martint letaglózza a látvány. Egyenesen az albérletbe mennek.
Mit érez Martin, amikor becsukja a szemét? Martinára gondol. A lány egy betonbunkerben bujkálva fegyvert fog rá, és befelé csalogatja. Martin habozik. A cső kissé megmozdul, mintha lőni készülne, de töltény helyett a lány fekete hajtincsei libbennek szanaszét. 
-Borzalmas. Mint egy jégveremben. Hogy bírsz itt lakni?
-Hát, tulajdonképpen nem is lakom itt. Egy garzont szeretnék venni Prága Dejvice kerületében.
-Honnan szerzel annyi pénzt?
Martin egy pillanatig habozik.
-Dolgoztam valamit a Heidelbergi Egyetemnek...
-Tanítottál?
-Szakvéleményt írtam. Aztán van egy kis spórolt pénzem ebből a tanítói alamizsnából... A szüleim is hozzáadnak. És fölveszek valamennyi kölcsönt - hazudja.
-Hát, ez szuper. A Dejvice jó kis hely.
Martin meglepődik, hogy örömöt érez a jól sikerült hazugság miatt.
-És még nem is láttad a helyet! A ©árka-völgy. Mindenfelé erdők. És garzon ugyan, de óriási. Hatvan négyzetméter! Egy barátomé, aki februárban végleg a szülei után költözik Texasba. Januárban megveszem. Tuti. Ezzel az oduval már tele a hócipőm. 
-De az ágyad klassz!
-Csak aludni járok ide.
Ez sem igaz. Martin sok időt tölt ebben a barátságtalan lyukban. Észreveszi, hogy szüli egyik hazugság a másikat. Magának is hazudik? Művészettörténetet hallgatott a Károly Egyetemen, ahogy arra mindig is vágyott. A diploma után sikerült ottmaradnia és doktoranduszként folytatnia a tanulmányait. Így az élete sikeresnek tűnik, Martin azonban mégsem érzi annak. Egy Prágától távoli, a cseh-lengyel határon fekvő kis községből, Ludgeřovicéből származik, Hlučínskoba járt gimnáziumba, így nagyon nehezen szokta meg az életet a fővárosban. A szülei sem békültek ki azzal, hogy a diploma megszerzése után nem tért haza, és nem helyezkedett el a közeli Ostravában. A távolság elszomorítja őket, és sokba is kerül a fiuk prágai élete. Martin ugyan ezt nem szívesen látja be, de egy kicsit elveszettnek érzi magát a nagyvárosban. Elhagyta Hlučinskot, habár jól tudta, hogy soha nem fogja tudni levetkőzni a származását. 
-Sok lánnyal voltál már? - szakítja félbe az elmélkedését Martina.
-Miért?
-Hánnyal?
Martinának világít a szeme. Martin hallgat egy kis ideig.
-Elég sokkal. Huszonhét éves vagyok. De egyik sem bírta velem sokáig. Vagy én adtam ki az útjukat.
-Miért nem bírod ki senkivel?
Martin csak vállat von. Retteg a kapcsolatoktól, kötöttségektől. Ebből a szempontból tökéletes ellentétben él katolikus neveltetésével. Kerüli a házasságot, mert azt intellektuális vereségnek gondolja, amelyről folyton a szülei jutnak eszébe.
-Nem tudom. Általában az esküvő vagy a gyerek-téma miatt...
-Én sok gyereket akarok. Egy focicsapatnyit!
A helyiséget feszült csönd üli meg.
-Én nem.
-Akkor magyarázd meg, hogy miért.
Martin magyaráz. És látja, ahogy Martina ironikus mosolya megváltozik. Megvetéssé, vagy együttérzéssé? Mindennek ellenére érzi, hogy ennek a különös lánynak a varázsa alól, akitől egyben fél is, nem szabadulhat. Vajon jó pasinak tart? – fut át a fején. Az eddigi barátnőit inkább az intellektusával és a humorával vette le a lábukról. Most csak a testén jár az esze.
Martina lesüti a szemét. Tekintete világos kört rajzol a padlóra, mint reflektor a pódiumra. Martin kissé felemeli a lány fejét és az arcába néz. Nem lát semmit. Nincs bátorsága folytatni. 

Martina hazafelé tart. Összezavarodva, de ugyanakkor boldogan is, hogy Martin ilyen gyengéden viselkedett. Azon kapja magát, hogy várja a kirándulást.

Martin és Martina egy lepukkant Fiat Unóval a határátkelő felé igyekeznek. Nemsokára már az alsó-sziléziai város, Głuszyca felé járnak. Bekanyarodnak egy parkolóban végződő meredek erdei útra. A náci földalatti komplexum előtt kétnyelvű feliratot vesznek észre egy táblán: Riese – Osówka. Kiszállnak az autóból és körülnéznek. A Bagoly-hegy gömbölyded lankái körös - körül ölelik őket. Martin közelebb húzódik a lányhoz és magabiztosan megérinti a kezét. A másik kezével a zsebébe nyúl, hogy megbizonyosodjék arról, hozott-e magával távolságmérőt.  
Együtt mennek oda a pénztárhoz. A jegyhez védősisakot és fejlámpát is kapnak, és a jegyárus felhívja a figyelmüket, hogy alaposan öltözzenek fel. Martin a kasszánál lengyel nyelvű ismertetőt is vesz. Igyekszik rábukkanni benne az építész nevére, de sehol sincs feltüntetve. Nemsokára mindketten belépnek a hideg alagútba. Martint már a bejáratnál meglepi az építmény nagysága. Lépkednek a végtelen hosszú, magas alagútban és egy lengyel diák idegenvezetését hallgatják. Üresen kong a hangja. Martinnak az az érzése, hogy az alagútból szempárok szegeződnek rá, de valami hiányzik belőle. Faltörmelék, puskák, szorongás... kiáltások.
A zsebéből előveszi a digitális távolságmérőt. Leméri a boltíves alagút magasságát, és feljegyzi az adatokat. Közben egy pocsolyában áll, a boltívről csöpög rá a víz. Ismét felnéz és beszippantja a nedves levegőt.
Martina észreveszi, hogy Martin lemaradt a csoporttól. Szétnéz. Látja, ahogy a férfi a kezét a magas boltív felé emeli. A távolságmérő lézersugarat lövell ki. Odalép a fiúhoz. Megfogja a kezét, és megcsókolja. Aztán mindketten csatlakoznak a csoporthoz, és együtt járják be a folyosókat. Martin érzi, ahogy a nyálkahártyái szinte megkövesednek.
Körülbelül egy óra múlva elvakítva a kinti fénytől, kilépnek az alagútból. Leadják a sisakokat. Martina a férfi arcát kutatja tekintetével, de hiába.
Elindul az autó felé.
-Te is úgy átfagytál?
-Én sohasem fázom.
Martin elneveti magát.
-De azért iszol velem egy teát, te rozmár?
Martina próbál direkte barátságtalan lenni, de képtelen rá. Az autó lassan Głuszyca felé halad. Alkonyodik, és az olvadt hó ráfagy a hegyi útra. Martin észrevesz egy kivilágított vendégcsalogatót:   Witamy w zajazdu Pod Jeleniem! Gyorsan elfordul a kis hotel felé, amely előtt egy szarvas szobra áll. Ránéznek, és midketten elnevetik magukat.
-Szerinted itt lesz tea?
-Megpróbáljuk.
Kiszállnak, és a hotel felé veszik az irányt.
-Itt alszunk?
Martina elmosolyodik és bólint.

Ahogy belépnek az ajtón, átöleli Martinát. Milyen karcsú ebben a nehéz függönyű, homályos szobában! Végigsimítja a haját és lassan lehúzza a ruhája cipzárját. A fekete ruhából elővillan a lány fehér válla. Eloltja a lámpát. A gondolatok elszabadulnak, majd tovatűnnek. A lány combja úgy világít a sötétben, mint egy rakéta.
Egyszer csak reggel van...
-Martin! Kéred még a tegnapi teádat?
Martin megrázza a fejét. A lány arca maga a talány, mintha földrétegekből állna, amelyből csak bizonyos geológiai szinteket ismer. Mint egy kiégett kráter. A néma szerelmesek sietve elhagyják a hotelt. Mielőtt visszautaznának Prágába, még egyszer elmennek a Riese komplexumhoz. Vegyes érzelmekkel vizsgálják a föld alá vezető egyszerű bejáratot.
-Volt benne egyáltalán építész ambíció? – teszi fel a kérdést Martin és kételkedve csóválja a fejét. 
-Kínzóbarlang a maya piramisok mintájára! De ez csak mérnöki munka. Ennek a földalatti komplexumnak az esztétikumát ...– Martin elgondolkodik és a mondatot fura hévvel fejezi be – az elmúlás adja.
Martina rágyújt egy Sparta cigarettára és nyújtózkodik egyet.

Martin hazavitte Martinát aztán az egyetemre hajtott. Képtelen koncentrálni. Tanítás után visszaviszi az autót, és metróval megy haza az albérletbe. Elhatározza, hogy amint hazaér, megírja az első fejezetet Hans Kammlerről. 
Milyen lehetett a felesége? Voltak szeretői? Öngyilkos lett? Vagy átszökött az amerikaiakhoz vagy az oroszokhoz értékes információkkal a birtokában. Állítólag tudott csehül... Csehországban halt meg?
Leszáll a villamosról és az albérlet felé tart. Kinyitja az ajtót és egyenesen az íróasztalához megy...
Egy kegyetlen, hallgatag SS generális, tesseni, németül beszélő családból... Hogy írjon róla, ha senki sem tud róla semmit? Az az érzése, hogy inkább azt a kilátástalan helyzetet kellene megvilágítania, amelyet le kell küzdenie ahhoz, hogy legalább apró információ-töredékeket kutathasson fel arról a férfiról, aki a Harmadik Birodalom földalatti gyárát olyan hihetetlenül gyorsan felépítette. Azt a hírhedt földalatti komplexumot, amelyben annyi ember pusztult el. Dr. Ing. Hans Kammler generális. Ki másnak lehetett nagyobb rálátása a háború végén a náci fegyveripar vívmányaira? Hová tűnt a német alvilág eme építésze? Igen, van némi irodalom, van valamennyi információ, de...

***
Martin a telefonszámot tartalmazó papírszeletet nézi. Martina a hideg üvegfalnak támaszkodva mellette áll.
-Halló? Itt Staněk! – hallattszik a kagylóból a sípoló, rekedt hang.
Martin egy pillanatra visszahőköl. 
– Egy közös berlini ismerősünktől kaptam meg a telefonszámát. A V2 érdekli. Állítólag...
-Aha... Már tudom - vág a szavába a fújtató hang – Gondolom mindketten Kammler után kutatunk, igazam van?
-Hát igen...úgy hallottam, hogy maga detektív.
Staněk habozás nélkül válaszol elfúló hangon:
-Fogalmazhatunk így is. És maga?
-A náci építészetről írok és rábukkantam a ...
Martin hallja, ahogy a vonal másik oldalán a férfi sípolva levegőt vesz.
-Na! Valószínűleg mindkettőnket más érdekel, de az ember soha nem tudhatja, igaz? Keressen fel az irodámban, ha gondolja. Akár most is. Éppen ráérek.
-Igen.
-Holeąovice keület, Schnirchova utca 10.
-Egy órán belül ott vagyok.
Martin és Martina egymás mellett baktatnak. Hallgatnak. A testüket átjárja a hideg.

Martin megnyomja a Staněk feliratú csengőt. Meglepi, hogy cégnevet sehol sem talál. Az ajtóban egy középkorú, óriási termetű ember jelenik meg, és anélkül, hogy kezet adna nekik,  beinvitálja őket. A nappaliban leülnek a terebélyes ülőgarnitúrára. Martin szétnéz. Az ablak előtt íróasztal, rajta a számítógép monitorja világít. Staněk odapillant, hogy megnézze, mi ragadta meg ennyire Martin figyelmét. 
-Klučka.
-Éppen összeírom, amit az utóbbi évek alatt sikerült kiderítenem. Van vele munka rendesen. – emel fel a férfi egy vastag köteg papírt. Aztán hörpint a söréből és Martinra néz.
-Ő a barátnőm, szintén Kammlerrel foglalkozik.
-Lípová.
Staněk a párocskára szegezi a tekintetét és a kezével a combján támaszkodva megszólal.
-És mijük van?
Martina veszi át a szót.
-Minden, amit a levéltárból meg lehetett szerezni.
A detektiv elmosolyodik, és sört tölt magának.
-Na ide figyeljenek! – csap a köteg papírra. – A német klienseim számára már nem egy embert találtam meg a háborúból. Nem hiszek maguknak, hogy csak úgy a saját szakállukra irogatnak valamit Kammlerről.
Nagyokat kortyol, majd Martinához hajolva sörszagú lehelettel a következőket mondja fenyegetően.
-Talán ugyanannak a kliensnek dolgozunk!
Martina megütközve hallgat. Martin zavarában kikéredzkedik a vécére.
-Arra - int a vécé felé Staněk, és követi a tekintetével. Martina ezalatt áthajol az asztalon és belenéz a papírokba. 
Amikor Martin visszaér Staněk már kiitta a sörét, és kellemetlen hangon a következőket mondja:
-Már nagyon régóta vagyok ebben a szakmában...– egy pillanatra elhallgat, aztán újra nyugottabb hangon folytatja, de nem sokáig bírja.
-Kiderítettek valamit Kammler Prag-Reuthból Čimelicébe vezető útjáról? ... Hát mondok én maguknak valamit. Felejtsék el. Én már felkutattam. Ha nem hagynak fel azonnal a kutakodással, nem állok jót magamért! Csak nem gondolták komolyan, hogy mindent kitálalok maguknak? Nem hagyom, hogy beleköpjenek a levesembe! Rengeteg pénz van benne. Fogalmuk sincs arról, mi forog itt kockán. Értik? Hagyják abba! És most tűnjenek innen! Amatőrök!
Martin és Martina sietve felállnak, és búcsúzás nélkül távoznak.
Staněk gúnyosan néz utánuk.
-Mit értett azon, hogy régóta van ebben a szakmában? – kérdezi a lépcsőházban Martin.
-Hogy az államvédelemnél volt. – veti oda Martina felsőbbséges mosollyal.

Staněk a gurulós irodaszékében ül és gondolkodik. Feláll, kinyitja a szomszéd szoba ajtaját, ahol két férfi kártyázik az asztalnál, rájuk förmed:
-Tapadjatok rájuk.

A szűk farmert viselő férfi az asztalhoz lép. Unottan Staněkre néz, aki csak ráemeli a szemét és tovább dolgozik.
-Szerintem okés a dolog. Szerencsétlen balfékek, a pasas egyetemen tanít, a csaj meg levéltár szakos hallgató.
Staněk félbeszakítja a munkát, és az ujjával megböki a férfit, hogy üljön le.
-Az a Lípová az anyjával él, valami orvos a nő. Klučka albérletben lakik, utánanéztem a kéró tulajdonosának is... semmi különös.
-És a fiú szülei? – kérdezi Staněk unottan, továbbra is a monitort bámulva.
-Azok sem izgalmasak, Ludgeřovicében laknak Ostravához közel. Az apja kőműves, az anyja köztisztviselő.
Staněk abbahagyja a munkát.
-Pontosan hova valósiak? Gyere, mutasd meg a térképen.
A két férfi a szomszéd irodában lévő nagy Csehország térképhez lép. Staněk rosszallóan az említett helységre mutat, amelynek közelében egy bekarikázott falu van, Strahovice.
-Ezt csak így mondod?
A férfi hátrahőköl és a fejéhez kap.
-Gondolod, hogy...?
-Ne téveszd őket szem elől! Még valakit vegyetek magatok mellé! – bólint Staněk. – Sietnünk kell.

Staněk egy speciális technikával felszerelt, de kívülről átlagos külsejű teherautóban ül, a sofőr mellett. Visszafelé tartanak Prágába. A bőröndből egy fekete bőrkötéses jegyzetfüzetet vesz elő és kinyitja. Lassan lapozgat benne: rajzok és vázlatok, amelyeket nem ért. Megfordul, és a két férfira néz, akik a búvárruhájukat tisztogatják a sártól, ami a sziléziai Strahovice mocsaraiban ragadt rá. Mondani akar valamit, de meggondolja magát. Nincs baj, amit az a kettő tudni akar, megtudják. 

       CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu